A Downing Street 10 első lakója: Sir Robert Walpole, az első brit miniszterelnök politikai pályafutása

Sir Robert Walpole (1676–1745) a 18. századi Nagy-Britannia jelentős whig politikusa volt, aki nagy befolyással bírt a 18. század első évtizedeinek brit bel- és külpolitikájára. Az első brit miniszterelnökként (Prime Minister) emlegetett államférfi meghatározó politikai befolyásának időszakát gyakran a „robinokrácia” (Robinocracy) vagy a „robinarchia” (Robinarchy) szatirikus jelzőkkel illették a kortársak, választói és politikustársai pedig már az 1700-as évek elején Robinnak becézték. Walpole 1721 és 1742 között, azaz összesen 21 évig állt megszakítás nélkül a brit kormányzat élén; a kérdésre, hogy milyen politikai eszközökkel tudta mindezt elérni, cikkünk hivatott választ adni.

Arthur Pond: Robert Walpole portréja mint Orford első grófja (1742). Forrás: Wikimedia Commons

A 18. századi brit politikai rendszer az úgynevezett „dicsőséges forradalom” (Glorious Revolution, 1688­­­­–1689) eredményeként alakult ki a brit törvényhozás munkájának keretében. A korszak angol, majd – az 1707. évi angol–skót uniót követően – brit parlamentje alsóházból (House of Commons) és felsőházból (House of Lords) állt, de a hatalommegosztás rendszeréhez szorosan hozzátartozott az uralkodó, az általa kinevezett kormány (Őfelsége Kormánya), később pedig a kormány első minisztere („miniszterelnöke”).[1] A törvényhozó hatalmat ilyen módon három részre osztották, és kialakult a „király a parlamentben” (King-in-Parliament) formula, a hatalom centruma pedig az alsóházra helyeződött át. A kortársak a „vegyes kormányzás” (mixed government) kifejezéssel gyakorta utaltak arra a tényre, hogy az uralkodó az alkotmány szerint a törvényhozó hatalomnak is részese volt a végrehajtó hatalom birtoklása mellett.

Az uralkodói hatalom számos alkotmányos korlátja született meg az 1689. évi Jogok törvényét (Bill of Rights) követően, ezek azonban nem jelentették azt, hogy az uralkodó teljesen elveszítette volna korábbi politikai vezető szerepét. A 18. században még nem a parlamenti választások győztes pártja határozta meg a miniszterelnök személyét és rajta keresztül a kormány összetételét, hanem továbbra is a király joga maradt minisztereinek megválasztása, noha utóbbiak igyekeztek a képviselők többségét megnyerni maguknak az alsóházban. Emiatt a mai értelemben vett politikai pártokról a 18. században még nem beszélhetünk. Az 1689-et megelőző évtizedekben kialakuló whig és tory politikai csoportosulások politikai választóvonalai III. (Orániai) Vilmos (1689–1702) uralkodásának idején és azt követően formálódtak ki. Az 1701. évi trónöröklési törvény (Act of Settlement) a Hannoveri-házra ruházta a trónöröklés rendjét, kizárva a korábban száműzött Stuart uralkodó, II. Jakab katolikus fiát, Stuart Jakabot az örökösödésből.

A 18. század elején a toryk megosztottak voltak belpolitikai kérdésekben, s Stuart- és Hannover-pártiakra különültek el. Egy részük, az úgynevezett jakobiták a protestáns hitre áttérő Stuartok trónöröklését tartották volna legitim megoldásnak. Ezzel szemben a whigek támogatták a Hannoveri-ház uralmát és politikai szövetséget kötöttek a hannoveri uralkodókkal, ennek köszönhetően a 18. század első felében whig kormányok kerültek kinevezésre. Anna királynő (1702–1714) halálakor a whigek egységesen sorakoztak fel a későbbi I. György (1714–1727) – akkor még hannoveri választófejedelem – mögé, viszont a toryk egy része részt vett az első jakobita felkelésben. I. György uralkodása alatt a korábban említett Stuart Jakab két alkalommal is megpróbálta letaszítani őt a trónról, de mindkét kísérlet hamar elbukott. A jakobita veszély még az 1740-es években is fennállt, emiatt alakulhatott ki konszenzus I. György és az őt követő II. György (1727–1760), valamint a whig képviselők között.

Godfrey Kneller: I. György portréja (1714). Forrás: Wikimedia Commons

A 18. század folyamán egyre nagyobb hangsúlyt kapott az alkotmányos egyensúly fontossága, ezt hangsúlyozta például William Blackstone angol jogtudós is a Commentaries on the Laws of England  („Kommentárok Anglia törvényeiről”) címmel 1765–1769 között publikált előadásaiban. Véleménye szerint „az alkotmány egyensúlyának megőrzése érdekében fontos, hogy a végrehajtó hatalom a törvényhozó hatalom egy ágát képezze, de ne legyen azonos azzal”. A király olyan minisztereket nevezett ki, akiket a parlament – azon belül is leginkább az alsóház – elfogadhatónak talált, így tudott viszonylag konfliktusmentesen működni a rendszer. Ehhez szükség volt egy, az alsóházban helyet foglaló, nagy szónoki képességekkel rendelkező politikusra, aki képes volt a meggyőzésre, a befolyásolásra és a manipulációra, hogy megnyerje a képviselők többségét a király kormánya számára.

Ilyen politikus volt Robert Walpole, akihez egy új pozíció, a király alsóházbeli minisztere (Minister for the King in the House of Commons) megteremtését is kötjük. Felmerül ugyanakkor a kérdés: Walpole hogyan jutott el odáig, hogy a király alsóházbeli minisztereként mind az alsó- és felsőház, mind az uralkodó érdekeit képviselve konszenzust tudjon teremteni, és egyszerre képviselve különböző politikai érdekeket, hosszútávon megszilárdítsa a whig kormányzást?

A válaszhoz vizsgálat alá kell venni Walpole életének és politikai karrierjének mérföldköveit. A későbbi politikus 1676-ban született a norfolki Houghton-ban. Eleinte egyházi pályára készült, majd hamarosan apját követve ő is politikai pályára lépett; 1701-ben – apjához hasonlóan a whig párt tagjaként – képviselővé választották. Anna királynő 1714. évi halála után, I. György trónra kerülésével megváltozott a politikai légkör: az új uralkodó nem bízott a torykban, akiknek legnagyobb része kétségbe vonta trónigényének jogosságát. György trónra kerülésével felvirradt a whigek napja, Walpole pedig ezt a kedvező helyzetet és politikai légkört kihasználva építette fel politikai pályáját: rövid időn belül az első és második Stanhope–Sunderland kormányok legfontosabb tagjai közé emelkedett. Sikeres belpolitikai intézkedései közé tartozott például az államadósság ellensúlyozására bevezetett, jól működő törlesztési alap, illetve az 1720–1721-es „déltengeri panama” (South Sea Bubble) néven elhíresült részvényösszeomlás és az abból következő gazdasági válság kiváló kezelése.

Thomas Hudson: II. György portréja (1744). Forrás: Wikimedia Commons

A Dél-tengeri Társaság (South Sea Company) – egy brit részvénytársaság, amelyet 1711-ben alapítottak a brit államadósság csökkentésére, valamint a Dél-Amerikával való kereskedelem lebonyolítására – 1720 második felében az összeomlás felé közeledett, tőzsdei árfolyama a mélybe zuhant részvényeinek spekulatív fellendülése miatt, amely a vállalat bukásával és általános pénzügyi összeomlással zárult. A társaság alaptőkéje addigra már meghaladta a négymillió fontot; számos politikust és minisztert, köztük Walpole-t, valamint magát a királyi udvart és az államkincstárt is veszélyeztette a részvények elértéktelenedése. Walpole ugyan megmenekült a csődtől, mivel bankárai időben figyelmeztették, hogy adja el részvényeit, de sokan nem voltak ilyen szerencsések. Walpole a kormánnyal és a Bank of Englanddel együttműködve sikeresen rendezte a pénzügyi krízist, és megvédte a királyi udvart, valamint az érintett minisztereket az 1721. évi parlamenti vizsgálat során. A kormányt vezető Stanhope és Sunderland például Walpole személyes befolyása révén menekült meg.

Sunderland lemondása és Stanhope halála után Walpole vált a kormány legfontosabb tagjává. 1721-ben kinevezték a kincstár első lordjává (First Lord of the Treasury), majd pénzügyminiszterré (Chancellor of the Exchequer), valamint innentől datálható alsóházi vezetői szerepköre is (Leader of the House of Commons) – de facto „miniszterelnökségét” a szakirodalom innen számítja.

A valóságban azonban megosztotta hatalmát Charles Townshenddel, aki az északi területek minisztere volt.[2] 1721-ben Walpole sikeresen leplezett le egy újabb jakobita összeesküvést is, amelyet Francis Atterbury rochesteri püspök és tory politikus szervezett. Az Atterbury-tervként elhíresült akció politikai felhasználásával Walpole sikeresen konszolidálta a whigek parlamenti hatalmát az által, hogy az összes tory politikust jakobitának bélyegezte. Gyakorlatban tehát az összeesküvés sikeresen bebetonozta Walpole főminiszteri pozícióját, továbbá a közvélemény támogatását is sikerült megnyernie, miközben a torykat hosszú évekre kiiktatta a politikai játszmákból.

Jean-Baptiste van Loo: Robert Walpole portréja (1740). Forrás: Wikimedia Commons

I. György uralkodásának hátralevő részében Walpole és kormányának pozíciója folyamatosan erősödött, miközben a király hatalma és befolyása párhuzamosan csökkent. 1724-re Walpole és Townshend a kormány legerősebb tagjaivá váltak, majd 1730-ban Townshend visszavonulásával a kormány egyedüli és vitathatatlan vezetője Walpole lett. I. György 1727. évi halála után és II. György trónra lépését követően a miniszter továbbra is hivatalaiban tudott maradni, ugyanis II. György a jakobita fenyegetésre való tekintettel továbbra is a whigekre és Walpole-ra bízta az ország kormányát. II. György 1735-ben személyes ajándékként ajánlotta fel neki a Downing Street 10 alatti rezidenciát, ami a brit miniszterelnökök rezidenciájaként működik a mai napig.

A Downing Street 10, a brit miniszterelnöki rezidencia. Forrás: Wikimedia Commons

Walpole külpolitikáját a szigetország szárazföldi háborúktól való távol tartása jellemezte. Ebből a szempontból politikai befolyását évekig érvényesíteni tudta II. Györggyel szemben, például megakadályozta, hogy az uralkodó 1733-ban belépjen a lengyel örökösödési háborúba. Azonban az 1730-as években új adójavaslatai már rendkívül népszerűtlenek voltak, és jelentősen meggyengült támogatása az alsóházban is, mivel a whigek egy része ellenzékbe vonult, miután tömegesen mozdított el bizonyos pozíciókról minisztereket, ha azok nem támogatták javaslatait. Samuel Sandys, Walpole alsóházi ellenzékének egyik vezéralakja például az alábbi szavakkal támadta 1741-ben a miniszter politikáját:

(…) köztudott, hogy ez a miniszter [ti. Walpole], miután egyedülálló befolyásra tett szert az összes állami főhivatalban, nemcsak a közügyek intézését vette egyetlen kézbe, hanem minden államhivatalnokot elmozdított, ha azok nem engedelmeskedtek az utasításainak, (…) Ily módon kisajátította a korona kegyeit, és magához ragadta a rangok, kegydíjak, címek és rendjelszalagok feletti rendelkezést, (…) vak engedelmességet követelt a választásokon és a parlamentben, és csak aki utasításait követte, reménykedhetett megtiszteltetésben vagy előléptetésben, (…) Nem maga mondta-e, ráadásul éppen ebben a házban [ti. az alsóházban], hogy szánalmas miniszterecske volna, ha nem távolítaná el azokat a hivatalnokokat, akik ellenzik parlamenti intézkedéseit? (…) [3]

1733 után népszerűsége egyre inkább csökkent, valamint a külpolitikai helyzet változásai miatt egyre nehezebben tudta fenntartani határozott elképzelését azzal kapcsolatban, hogy az ország ne kerüljön háborúba. 1739-ben kitört az úgynevezett „Jenkins füle” háború (1739–1748) Nagy-Britannia és Spanyolország között az amerikai spanyol gyarmatokon folyó kereskedelmi pozíciókért, Walpole tehát nagy erőfeszítések árán végül csak eddig tudta távol tartani a szigetországot a háborútól. Az elharapódzó angol–spanyol háború végül az osztrák örökösödési háborúba (1740–1748) torkollott. A háborút sikertelen brit támadások jellemezték, ami egyre nehezebb belpolitikai helyzetbe hozta Walpole-t. Az 1741. évi választások idején kormánya kifejezetten rossz helyzetbe került, miután elveszítette a parlamenti többség bizalmát.

Ennek következtében 1742 februárjában lemondott minden tisztségéről, miközben elfogadta az uralkodó által felkínált Orford első grófjának méltóságát, hogy végszükség esetén széket foglalhasson a felsőházban, és onnan politizálhasson. Politikai pályafutásának utolsó évei egyértelműen jelezték, hogy a mindenkori brit miniszterelnöknek már nem csupán a király támogatását kellett bírnia, hanem a parlamenti többség bizalmával is rendelkeznie kellett.

Bár kormánytagságát elvesztette, Walpole befolyása az udvarnál megmaradt, és a királynak adott tanácsai miatt gyakran nevezték a „függöny mögötti miniszternek”. 1742. évi lemondása után három évvel, 1745-ben hunyt el. Több, mint húsz éves pályafutása során elmondható, hogy Nagy-Britannia egyik legbefolyásosabb politikusává nőtt ki magát. Az 1730-as évek közepéig sikeresen irányította az alsóházat, a politikai megosztottság szembetűnő jelei csak ezután kezdtek el megmutatkozni. A békére és az alacsony adókra törekvő rétegek érdekeit képviselte, a brit kereskedelmet és a hazai ipart számos hatásos intézkedéssel támogatta. Amíg ezeket sikerült biztosítania és diplomáciailag távol tudta tartani a szigetországot egy háborús helyzettől, népszerű maradt a lakosság, illetve a politikai körök és a mindenkori angol uralkodó körében. 1741–1742. évi politikai bukása leginkább annak volt köszönhető, hogy az izolációs külpolitikai stratégiát nem tudta tovább fenntartani.

1740-es brit politikai karikatúra, amely Walpole-t a rodoszi kolosszusként ábrázolja, utalva arra, hogy a politikus vonakodott a szigetország háborús szerepvállalásától. Forrás: Wikimedia Commons

Politikai eszköztára miatt megosztó személyiség volt, és számos ellenséget szerzett magának pályafutása során. Egyik legnagyobb ellensége Lord Bolingbroke volt, aki a Craftsman nevű lapban komoly hadjáratot folytatott a walpole-i kormányzat ellen, ostorozva annak korruptságát. A kormányzat működésének leírására ő használta először a bevezetésben említett „robinokrácia” (Robinocracy) kifejezést. Walpole-t gyakran parodizálták: előszeretettel hasonlították a hírhedt bűnözőhöz, Jonathan Wildhoz, ahogy például tette azt John Gay, aki nyíltan alávaló gengsztervezérnek ábrázolta a minisztert Koldusopera című művében (1728). A kortárs írók – mint például Alexander Pope, Henry Fielding vagy Samuel Johnson – is gyakran támadták őt.

Jonathan Swift a Gulliverben (1726) a whig miniszterelnök országát szánalmas és nevetséges helynek írta le, ahol szinte élni sem lehet. Walpole azonban sikeresen „uralta” az alsóházat, és jól kiépített kapcsolati hálójával igyekezett visszaverni a sorozatos támadásokat – saját emberei pedig jó színben tüntették fel. 1722-től visszavonulásáig nyolc újságot szponzorált, melyekre több mint ötvenezer fontot költött.[4]

Robert Walpole kétségtelenül rendkívüli befolyással bírt a 18. század első felének brit politikai életére. A toryk apró, jelentéktelen „frakcióvá” zsugorodtak, a whigek pedig lényegében ellenzék nélkül kormányoztak a 18. század első felében. Walpole alapvető sikere, hogy meg tudta szilárdítani az új dinasztia, a Hannoveri-ház uralmát Nagy-Britanniában, és eredményesen küzdött a jakobiták ellen. Röviddel halála után, az 1745. évi jakobita felkelés bukásával a jakobita fenyegetés végleg megszűnt. Bár nem volt a mai értelemben vett miniszterelnök – hiszen alapvetően nem az alsóház, hanem az uralkodó támogatására támaszkodott, emiatt hatalma tulajdonképpen személyes befolyásából, és nem hivatalából származott –, az utókor előszeretettel tartja őt számon az első brit miniszterelnökként.

Schvéd Brigitta

Hivatkozott források:

Blackstone, William: Commentaries on the Laws of England [1765–1769]. Philadelphia, 1893.

Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény, szerk. Poór János. Budapest, 2000.

Felhasznált szakirodalom:

Black, Jeremy: Walpole in Power. Sutton, 2001.

Borus György: Politikai játékszabályok Angliában a 18. század közepénAetas, 9. évf. (1994) 4. sz. 53–71.

Kontler László: Királyság, rendiség és alkotmányosság: korona, tanácsok, bíróságok, parlamentek Angliában és Nagy-Britanniában. In: A kora újkor története, szerk. Poór János. Budapest, 2009. 211–234.

Kovács Zoltán: Anglia az újkorban. In: Európa az újkorban (16–18. század), szerk. Orosz István–ifj. Barta János–Angi János. Debrecen, 2006. 156–170.

Szántó György Tibor: A rókavadász főminiszter. Robert Walpole, 1676–1745. In: Szürke eminenciások, szerk. Szvák Gyula. Kozmosz Könyvek, 1989. 89–102.

Szente Zoltán: Az angol parlamentarizmus kialakulása és működése az 1832. évi választójogi reformig. In: Európai parlamentarizmus- és alkotmánytörténet, szerk. Mezey Barna–Szente Zoltán. Budapest, 2003. 217–228.

[1] Bár Anna királynő (1702–1714) óta egyre többször, majd később már bevett megnevezésként „első miniszternek” (Prime Minister) nevezték a kormány első emberét, a cím csak a 20. század elején, 1905-ben vált hivatalossá.

[2] Akkoriban még földrajzi alapon osztották fel a bel- és külügyi feladatokat: az északi területek minisztere Nagy-Britannia északi részéért, valamint az észak-európai országokkal fenntartott kapcsolatokért, a déli területek minisztere pedig az ország déli részéért, valamint a dél-európai országokkal kapcsolatos ügyekért felelt.

[3] Poór (szerk.): Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény, 106–107.

[4] A 18. század folyamán a politikai stabilitáshoz nagyban hozzájárult az a jelenség, hogy a főbb politikai pozíciókban lévők befolyásolással (patronage) érték el politikai céljaikat. A politikai befolyásolás szerepe jelentősen megnőtt a 18. század első felében, Walpole kezében pedig összpontosult ez az eszköz, aki be tudta hálózni a politikai, közigazgatási és társadalmi élet minden területét, és erős politizálással hosszabb távon meg tudta tartani az alsóház többségének támogatását.

Ezt olvastad?

Viharos történelmünk egyik katasztrofális következménye a középkori Magyarország írásos emlékeinek pusztulása volt. A megmaradt könyv- és iratanyag számbavétele, majd feltárása
Támogasson minket