A Sólyom végveszélyben? A mogadishui csata 26 év távlatából

1993. október 3-ról 4-re virradóra az Egyesült Államok Task Force Ranger nevű különleges műveleti köteléke egy félresikerült rajtaütés után egész éjszaka tűzharcot vívott a szomáli milíciával Szomália fővárosának, Mogadishunak a közepén. A mogadishui csata – amiről 2001-ben Ridley Scott rendezett sikerfilmet az „A Sólyom végveszélyben” címmel – a sajtóvisszhang hatására igen negatív fényben „tündökölt”, és vereségként értékelték. Azonban érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon tényleg vereség volt-e ez, vagy inkább fájdalmas tanulságnak tekinthető? Esetleg téves prekoncepciók következtében győzelemből vereséggé változott? A következőkben ezt igyekszem új szemszögből megvilágítani.

Előzmények

Szomália az 1960-as évekre nyerte el függetlenségét, azonban ez nem lett egy demokratikus sikersztori. A Brit- és Olasz-Szomáliföld egyesüléséből létrejött országban hamarosan egy katonai tiszt, Sziad Barre szerezte meg a hatalmat egy puccs során, és azt egészen 1991-ig meg is őrizte. Közben bekapcsolódott Etiópia polgárháborújába is, eközben sikertelen kísérletet tett Ogaden tartomány megszerzésére.

Az 1991-ben kirobbant polgárháború következtében az ország több részre szakadt, és a helyi klánok és törzsek igyekeztek megszerezni a hatalmat minél nagyobb terület felett. Az ország fővárosát uraló klán, illetve annak szervezete, a Szomáli Nemzeti Szövetség (SNA) és annak vezetője, Mohamed Farrah Aidid fokozatosan egyre nagyobb hatalomra tett szert, és egyre bátrabban és agresszívebben lépett fel a nemzetközi szervezetekkel szemben.

Az országban humanitárius krízis alakult ki, melyet azonban az ENSZ békefenntartók képtelenek voltak kezelni. A fő problémát az ENSZ elhibázott döntései, a misszióban részt vevő nemzetek eltérő hozzáállása és céljai okozták, az Egyesült Államok hamarosan ki is lépett, és saját szomáli küldetést hozott létre (USFORSOM). A kaotikus helyzetre a csúcsdíszt azonban az tette fel, amikor Aidid milicistái több rajtaütés során összesen 80 ENSZ békefenntartót öltek meg, továbbá foglyokat is ejtettek. Az amerikai kormányzat ekkor úgy döntött, hogy saját kezébe veszi a megoldást, és egy különleges műveleti köteléket hoz létre és vezényel Szomáliába, amelynek egyetlen célt adtak: elfogni Aididet.

A Task Force Ranger

Az USA fegyveres erői által a helyszínre vezényelt kötelék alapvetően három részből állt: a 75. Ranger ezred egy századából, a Delta Force egy századából és a 160. Különleges Műveleti Repülőezred egy zászlóaljából. Emellett még a DEVGRU, vagy közismert nevén SEAL Team 6 részéről is négy fő mesterlövész, valamint a Légierő taktikai légiirányítói és ejtőernyős mentői közül néhány fő csatlakozott a kötelékhez. Az egész alakulat parancsnoka William Garrison vezérőrnagy volt.

A Task Force Ranger nem rendelkezett nehéz páncélos járművekkel, csatarepülőkkel vagy harci-helikopterekkel, azonban ezekre nem is volt szükségük a céljuk eléréséhez. Főként gyorsan végrehajtott, kis rombolással járó rajtaütéseket hajtottak végre, melyekhez a rendelkezésre álló MH-60 Blackhawk és AH-6 Little Bird helikopterek, valamint a HMMWV terepjárók tökéletesen megfeleltek.

Az ellenfél az SNA milíciája volt, akiket az amerikaiak némiképp lebecsültek. A felkészületlen milícia helyett egy meglepően jól szervezett, rádiókkal irányított „magánhadsereggel” találták szembe magukat, amelyek jelentős mennyiségű RPG-vel is el voltak látva. Felkészítésükben szerepet vállaltak az afganisztáni háború veterán mujahedínjei is, akik az al-Kaidától érkeztek az országba.

A Task Force Ranger végrehajtott több bevetést is, amelyek mind sikeresnek bizonyultak, azonban eközben kiszámíthatóvá vált az eljárásrend, ami szerint az akciókat végrehajtják, s az SNA milíciája igyekezett is felkészülni ezekre.

„A rangerek napja” – a mogadishui csata

1993. október 3-án reggel Garrison vezérőrnagy stábja értesítést kapott, hogy Aidid két fontos alvezére Mogadishu belvárosában fog összegyűlni más klánvezetőkkel együtt. A stáb azonnal hozzálátott egy rajtaütési terv kidolgozásához, s tájékoztatták az alegység parancsnokokat a lehetséges akcióról.

A terv egy „üss és fuss” jellegű rajtaütés volt: a rangerek egy része helikopterekről leereszkedve körülzárják a célterületet, a Delta Force behatol az épületbe, megtisztítja azt és elfogja a célszemélyeket, majd a rangerek maradéka a terepjárókkal és teherautókkal az épülethez hajt, felpakolják a túszokat, a Delta Force operátorait és a többi rangert, majd visszatérnek a bázisra. A terv lényege a gyorsaság és a pontos végrehajtás volt, azonban ahogy az lenni szokott, hiba csúszott a gépezetbe. 15.40-kor megérkeztek a csapatok a célponthoz, de a Delta Force operátorai a vártnál nagyobb ellenállásba ütköztek, a rangereket pedig azonnal tűz alá vették automata fegyverekkel és RPG-kkel. Körülbelül 40 percig tartott a bevetés, amikor a Delta Force jelezte, hogy jöhet a konvoj a túszokért, azonban nem sokkal a járművek megérkezése után a Super 61 hívójelű Blackhawk helikopter, ami a rangereket fedezte, találatot kapott, és lezuhant.

A parancsnokság azonnal megkezdte a mentőakció szervezését: a rangerek, akik korábban a célépület környékét biztosították, a lelőtt gép roncsához mennek, a Delta Force és a rangerek maradéka felrakja a teherautókra a túszokat, ezután a konvoj is a roncshoz hajt, felveszi az ott lévő katonákat, illetve a zuhanás túlélőit és a holttesteket, majd visszatér a bázisra. A terv azonban nagyon gyorsan összeomlott. A rangereknek csak egy kis része tudta magát „átvágni” az özönlő ellenséges milicisták tömegén a gépig, a járműkonvoj pedig – az időközben emelt barikádok és az állandó ellenséges tűz miatt – eltévedt. Utóbbi érdekessége, hogy helikopterről, a levegőből megpróbálták irányítani őket, azonban a ’90-es évek eleji informatikai technológia korlátai miatt ez nem sikerült, sőt hozzájárult a konvoj eltévedéséhez.

Ezt tetézte, hogy 20 perccel az első helikopter után a Super 64 hívójelű Blackhawkot is végzetes találat érte egy RPG-től, és egy lakónegyed házai közé csapódott. A lezuhant gép és annak túlélő legénységének megsegítésére Garrison vezérőrnagy nem rendelkezett tartalékkal, azonban két mesterlövész a Delta Force kötelékéből, akik egy helikopter fedélzetéről fedezték a csapatokat, önként jelentkezett, hogy leereszkedik a képhez, és segít megvédeni azt a milicistáktól és a felbőszült helyiektől. A vezérőrnagy jelezte a két operátornak, hogy nem tudja, mikor tud segítséget küldeni, azonban ők ezután is fenntartották kérésüket, amibe végül belement a küldetés parancsnoka. A két lövész és a helikopter négy fős személyzetét azonban hamar lerohanta a túlerő, és csak egyetlen ember, Michael Durant főtörzszászlós élte túl az összecsapást – ő fogságba esett.

Miután a városban harcoló alegységek jelentős veszteségeket szenvedtek, Garrison vezérőrnagy elrendelte, hogy a járműkonvoj térjen vissza a bázisra, hogy újra szerveződhessenek és egy koordináltabb mentőakciót hajtsanak végre. Ebbe már bevonta a USFORSOM csapatait, illetve a pakisztáni és maláj ENSZ kontingenst, mivel ők rendelkeztek harckocsikkal és páncélozott csapatszállítókkal.

Eközben a városban besötétedett, a tűzharc intenzitása azonban csak rövid időszakokra csökkent. A milicistákat az általuk fogyasztott drog a koraesti/esti órákban tette a legaktívabbá, és feltüzelt állapotuk kora reggelig kitartott. Ennek és jelentős létszámuknak köszönhetően egész éjszaka fenn tudták tartani az intenzív harcérintkezést a városban rekedt rangerekkel. Ennek hatására azonban a csapatok lőszer és kötszer készlete vészesen lecsökkent, továbbá élelmiszert és vizet sem vittek magukkal eleget, mivel nem készültek hosszú harcra a városban. Ezen a parancsnokság igyekezett segíteni azzal, hogy helikopterekről ledobták a hiányzó felszerelést a katonáknak, azonban eközben több helikopter is súlyosan megsérült, továbbá, csak a Super 61 roncsáig eljutó katonák részesültek ezekből a „szeretetcsomagokból”, mivel a többi alegység annyira elszórtan helyezkedett el a roncs és az eredeti célterület között, hogy nem tudtak nekik ellátmányt ledobni úgy, hogy az semmiképp se kerüljön ellenséges kézre.

Szintén igyekeztek segíteni a kisebb, AH-6 helikopterek, amelyeket rakétákkal és géppuskákkal szereltek fel. Ezek a gépek egész éjjel tűzcsapásokat mértek a milícia állásaira és harcosaira, azonban velük is volt időnként kisebb „konfliktusa” a földön harcoló csapatoknak. A pilóták ugyanis éjjellátót viseltek, a rangerek azonban ezeket a bázison hagyták, így világítórakétákat lőttek fel, hogy lássák, mire tüzelnek. Ezek a fények azonban elvakították a pilótákat, akik így nem mindig találták el célpontjaikat – szerencsére baráti tüzet nem okozott ez a helyzet.

A mentőakció éjfél előtt nem sokkal indult meg, és kisebb problémáktól eltekintve simán zajlott. A Super 64 roncsához küldött csoport nem talált holttesteket vagy túlélőket, ők felrobbantották a roncsot, majd visszatértek a bázisra. A másik csoport összegyűjtötte a rangereket a Super 61 roncsához, azonban hiába érték el azt körülbelül éjjel 2 órára, kiderült, hogy nem indulhatnak azonnal, mivel az egyik pilóta holtteste beszorult a helikopter alá, és őt ki kellett még onnan vágni – ugyanis bajtársat nem hagyhatnak hátra! Ez a művelet fél 6-ig tartott, ekkor azonban újabb problémákkal szembesült a mentőakció. A milícia elbarikádozta az útvonalat, amin a konvoj jött, így az amerikai csapatok bázisa helyett a pakisztáni ENSZ misszió bázisára – egy futball stadionba – kellett hajtaniuk. A másik probléma az volt, hogy nem volt elég hely a járművekben a sok sérült miatt, így a még harcképes rangereknek gyalog kellett megtenniük a járművek mellett a kivezető út első, körülbelül egy mérföldes szakaszát, hogy elérjék a biztonságos zónát, ahová már járműveket küldhettek eléjük a pakisztáni stadionból. Ez később a „Mogadishu Mérföld” (Mogadishu Mile) nevet kapta, s az amerikai Fegyveres Erők a mai napig minden év október 3-án megemlékezik erről egy futóversennyel.

A bevetés során 18 amerikai és egy maláj katona vesztette életét, 84 amerikai és 7 maláj sebesült mellett. Az SNA milícia vesztesége körülbelül 400 halott és 1000 sebesült volt. A célszemélyeket elfogták, csodával határos módon sértetlenül túlélték a konvoj bolyongását egy nyitott platós, ponyvával fedett teherautóban.

Média, közvélemény és manipuláció

Ha katonai szempontból nézzük az akciót, sikernek könyvelhetjük el. Az elsődleges célt – Aidid két alvezérének elfogását – a bevetés során teljesítették. A fellépő komplikációk hatására a bevetés természete megváltozott (rajtaütésből mentőakcióvá), azonban a Task Force Ranger a másodlagos célt is teljesíteni tudta, és a Super 61 legénységét – még ha csak a holttesteiket is –, de kimentették és haza tudták szállítani. A Super 64 lelövése után a parancsnokság úgy döntött, hogy azzal nem foglalkozik, amíg az első gépnél nem végeznek, ami bár számító és logikus, de ebben a helyzetben helyes döntés volt, mivel nem forgácsolták szét tovább a már így is szétszóródott erőket. A foglyul ejtett pilótát, Durant-et egy rövid tárgyalást követően – ahol állítólag az amerikai tárgyalóbiztos Mogadishu porig bombázásával fenyegette meg Aididet – elengedték, korábban elfogott békefenntartókkal, továbbá a legénység többi tagjának holttestével együtt.

Érdemes elolvasni az akcióban részt vett katonák visszaemlékezéseit és utólagos értékeléseit. Ők magukban sikerként könyvelik el a bevetést, és kiemelik azt, hogy esküjüknek eleget téve nem hagytak hátra bajtársakat és példásan helyt álltak. Az akcióban részt vevő katonák közül többen is kitüntetést kaptak, hogy csak néhány példát említsek: a Super 64-nél életét vesztő önkéntesek, Gary Gordon és Randy Shughart posztumusz Kongresszusi Becsületrendben részesültek, Timothy Wilkinson, a Légierő egyik különleges műveleti operátora pedig a Légierő Keresztjét – a legmagasabb kitüntetés a Légierőnél – vehette át.

A fegyveres erők szintén értékelte a bevetést, és módosított a rajtaütésekre vonatkozó kézikönyveken, jelezve a parancsnokok felé, hogy kerüljék el azt, hogy kiszámítható minta szerint hajtsák végre a bevetéseket.

Felmerülhet a kérdés, hogy akkor miért is a negatív megítélés?

A válasz nagyon egyszerű: a tömegmédia hatása. Természetesen az események kiszivárogtak, és a New York Times már október 4-i számában közölt egy rövid írást az eseményekről, majd nem sokkal később hosszabban is megismerhette azt az amerikai publikum. A nyomtatott mellett a digitális média sem maradt adós! Az utcán végig vonszolt, véres holttestekről és kiégett helikopter-roncsokról készült késporokat mutattak a televíziós hírműsorok nézőinek.

Ezek hatására az amerikai közvélemény, amely korábban mit sem törődött a szomáli polgárháborúval és az ottani amerikai missziókkal, pillanatok alatt a küldetés ellen fordult. A sikeres rajtaütés többé már mit sem számított, ha a publikum a tragédiát látta csak a dolgok mögött; és ezt a nézetet vették át a későbbi civil elemzések és értelmezések is.

A fentiek hatására Bill Clinton elnök azonnal leállított minden további műveletet, hamarosan kivonta a Task Force Rangert, majd a USFORSOM-ot is. A „vereségért” a teljes felelősséget vállaló William Garrison vezérőrnagy irodai beosztásba került a Pentagonba, majd 1996-ban leszerelt.

Az eset két fontos dologra is rávilágít. Az első: a tömegmédia könnyedén befolyásolhatja a publikumot – és az eseményeket utólagosan feldolgozó történészeket. A másik pedig, hogy beigazolta a Weinberger-doktrína[1] azon feltevését, miszerint csak a közvélemény teljes támogatása mellett szabad háborúba vonulni.

Lengyel Ádám

[1] Caspar Weinberger amerikai védelmi miniszterről (1981–1987) elnevezett alapelvek összessége, mellyel az amerikai katonai erők alkalmazásához szükséges civil és katonai követelményeket fogalmazta meg. Később Colin Powell tábornok vezérkari főnökként fogalmazta újra az alapelveket kérdések formájában.

Felhasznált irodalom:

Bowden, Mark: A Mogadisu-ügy. Budapest, Athenaeum Kiadó. 1999.

Chun, Clayton K. S.: Gothic Serpent. Black Hawk Down, Mogadsihu, 1993. Botley, Osprey Publishing. 2012.

Eversmann, Matt – Schilling, Dan (ed.): The Battle of Mogadishu. Firsthand Accounts from the Man of Task Force Ranger. New York, Balentine Books. 2004.

Lengyel Ádám: „Senkit sem hagyunk hátra!” Amerikai harci mentőakciók Szomáliában és Afganisztánban. Belvedere Meridionale. 30. évf. 2. sz. 88-118.

Lengyel Ádám: Documenta Historica 101. A „fekete tengeri csata: források az 1993. október 3-4-i mogadishui csata hadtörténetéhez. Szeged, SZTE BTK Történész Diákkör, 2019.

Ezt olvastad?

Magyarország útja a NATO-csatlakozásig

Történelmi léptékkel mérve nem tűnik hosszúnak az az alig egy évtized, mire Magyarország a NATO tagjává válhatott, onnantól kezdve, hogy

X