Srebrenica: megnyugvás helyett napi politika

Huszonhat évvel a srebrenicai gyilkosságok után még mindig nem csitulnak a kedélyek, mi több az akkori események újra napi politikai kérdéssé váltak. 2021. július végén két, ellentétes szándékú dokumentum jelent meg. A boszniai Szerb Köztársaság kormánya által létrehozott bizottság jelentése kimondta, hogy nem történt népirtás 1995 júliusában. Vladimir Inzko, a leköszönő főképviselő pedig – élve a nemzetközi szerződésekben biztosított jogával – törvényt hozott a népirtást tagadásának büntetéséről.

Előzmények és a srebrenicai események

Jugoszlávia felbomlása idején (a nemzetek közötti ellentétek élesedésével) Bosznia-Hercegovinában is megkezdték a szerbek – horvátországi mintákat követve – a szerb igazgatású területek kiépítését és a lakosság koncentrálását: először egyes vidékeket szerb autonóm körzetnek kiáltották ki, majd 1992. január elején hivatalosan is deklarálták a boszniai Szerb Köztársaság (Republika Srpska) megalakítását. A Bosznia-Hercegovina feldarabolásától tartó bosnyákok a horvátok támogatásával 1991. október 15-én a parlamentben kinyilvánították Bosznia-Hercegovina függetlenségét és határainak sérthetetlenségét (a döntést az 1992. február 29. – március 1-jei népszavazás megerősítette). A szerbek viszont az egész szerbség egy államban maradását kívánták kivívni: akkor még Jugoszlávián belül (ezt a szándékot a szerb lakosság részvételével rendezett referendumon 1991 novemberében hasonlóképpen megerősítették), illetve Bosznián belül a többi nemzettől való különállásukat biztosítani (ezt szolgálta, hogy 1991 nyarán, Szlovénia és Horvátország függetlenségének kikiáltása után létrehozták a szerb parlamentet, majd 1992 áprilisában deklarálták a Szerb Köztársaság függetlenségét, nyitva hagyva az egyesülés esélyét a szerb területtel). Az Európai Közösségek és az Egyesült Államok 1992. április elején elismerték Bosznia-Hercegovinát mint független államot, de ekkorra már megkezdődtek a területekért folytatott harcok az egyes etnikumok gyorsan megszervezett különféle fegyveres alakulatai között. A katonai műveletekkel együtt járt – ha nem egyenesen célja volt – a más nemzetiségű lakosság elűzése, valamint az etnikai homogenizálás. A Jugoszláv Néphadsereg boszniai szerb tisztjeiből és katonáiból, valamint irreguláris egységekből 1992-ben létrehozott Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) hadműveletei nyomán az állam területének közel 70%-a a szerbek fennhatósága alá került.

A Bosznia-Hercegovina keleti részén fekvő Srebrenica stratégiailag különösen fontos volt a szerbek számára, mivel a város beékelődött a szerb területek közé. Az 1991. évi népszámlálás szerint a Srebrenica központú оpšina (járás) 37 ezer fős lakosságán belül a bosnyákok közel háromnegyedes többséget alkottak, a városon belül pedig a bosnyákok tették ki a lakosság kétharmadát (a szerbek aránya: 25, illetve 28% volt). A szerb szabadcsapatok 1992 áprilisában elfoglalták a várost és környékét, uralmuk azonban csak néhány hétig tartott, mivel a bosnyákok májusban visszavették. Ugyanakkor a szerb erők bekerítették a bosnyákokat, akik el voltak vágva a környező vidékektől, és csak kis területet ellenőriztek. A bosnyákok ellentámadásaik során növelték területüket, 900 négyzetkilométernyi ellenőriztek. A támadásoknak szerb polgári áldozatai is voltak, például Bjelovacban, Kravicában (a szerbek az áldozatok számát több ezerre teszik, valamint azt állítják: a szerbek többségét elkergették vagy megölték).

Az 1993. márciusi szerb katonai akciók során visszaszorították a bosnyákokat, aminek eredményeképpen a bosnyákok által ellenőrzött területek nagysága jelentősen, 150 négyzetkilométerre csökkent. A hadműveletek idején a környéken élő bosnyák lakosság jó része Srebrenicáca menekült, az ott tartózkodók létszáma egyes időszakokban meghaladta az 50 ezer főt is. (Áprilisban az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Főbiztosa Hivatala több ezer bosnyákot evakuált.) A szerbek ragaszkodtak a város elfoglalásához, ultimátumot adtak, és a humanitárius segélyszállítmányokat sem engedték be a körbezárt területre. A lakosság éhezett és szenvedett. Mindezt látva az ENSZ Biztonsági Tanácsa Srebrenicát és környékét védett övezetté, „biztonsági zónává” nyilvánította (1993. április 16-i, 819. sz. határozat), ahol tilos bármilyen fegyveres tevékenységet folytatni. Másnap, április 17-én Radko Mladić, a Szerb Köztársaság Hadseregének vezérkari főnöke és Sefer Halilović, a Bosznia-Hercegovinai Hadsereg (ARBiH) vezérkari főnöke megállapodott a tűzszünetben és a terület demilitarizálásában. Április 18-án pedig megérkeztek az ENSZ Védelmi Erőinek (UNPROFOR) első egységei a városba. A csak könnyűfegyverzettel felszerelt ENSZ-alakulatok sikerrel tettek eleget békefenntartó feladataiknak, és ennek is köszönhetően két évig viszonylagos nyugalom következett. A csapatok teljes lefegyverzését azonban nem sikerült elérni, és a boszniai szerb egységek is a korábbi helyükön maradtak.

1995 elején a helyzet romlani kezdett Srebrenicában: egyre több segélyszállítmány bejutását akadályozták meg a boszniai szerbek. Március elején Radovan Karadžić, a Szerb Köztársaság elnöke a hadseregnek küldött direktívájában Srebrenica és Žepa egymástól való elvágását, valamint olyan körülmények megteremtését irányozta elő, amelyek között az ottani lakosok bizonytalanságban érzik magukat. Július 6–11-én a VRS egységei és szerb szabadcsapatok – az indoklás szerint válaszul arra, hogy az ARBiH egységei megtámadták a védett övezet területén található, szerb lakosságú Višnjicát, valójában pedig azzal a céllal, hogy a biztonsági zónát szűkítsék – betörtek a védett övezetbe, és elfoglalták Srebrenicát. (Hasonlóképpen támadást indítottak Žepa ellen is, amelyet 26-án foglaltak el.) Több tízezer bosnyák északi irányba, a szintén a biztonsági zónához tartozó Potočariba menekült, ahol az UNPROFOR holland bázisa volt. A településen 20–25 ezer bosnyák menekült torlódott fel. Az élelmiszerhiányt tetézte a rendkívüli júliusi forróság is. Július 12-én a szerb erők megkezdték az asszonyok és férfiak szétválasztását. Az asszonyokat autóbuszokkal a Kladanj közelében lévő bosnyák ellenőrzésű területekre szállították (amit a kéksisakosok nem tudtak megakadályozni), így mintegy 25 ezer asszonyt és gyermeket deportáltak.

ENSZ erők érkeznek Boszniába 1995 tavaszán. Forrás: Wikimedia Commons

Közben, július 11-én híre ment, hogy az ARBiH 28. hadosztálya áttörést kísérel meg, aminek segítségével megpróbálják kimenekíteni a férfiakat a Tuzla környéki, a bosnyákok által ellenőrzött területekre. A művelet során a menetoszlop 12–15 kilométer hosszan elnyúlt. Augusztus 4. körül valamivel több mint háromezer katona érkezett meg Tuzlába.

A Potočariban a nőktől különválasztott férfiakat és az ARBiH oszlopából összegyűjtött, elfogott civileket és katonákat Bratunacba transzportálták (a VRS a legtöbb embert július 13-án, a Bratunac–Konjević Polje úton fogta el). A hadifoglyokat, a bosnyák férfiakat több helyiségben különféle középületben őrizték, és szinte mindegyiküket megölték július 13–17. között (főbb helyszínek: Jadar folyó, Cer völgye, Tišća folyó, Grbavci, Drina-part Kozluknál, Kravica, Glagova, Orahovac, Pilica, Branjevo). A későbbi exhumálások során körülbelül 8000 áldozat maradványait találták meg, és azóta közel 7000 embert név szerint is azonosítottak.

Az események értékelése, jogi megítélése

1993-ban az ENSZ Biztonsági Tanácsa 827. számú határozata felállította a volt Jugoszlávia területén 1991-től kezdve elkövetett bűntényeket elkövetőit felelősségre vonó Nemzetközi Törvényszéket (International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, ICTY). A törvényszék kizárólag személyeket vonhatott felelősségre, intézményeket és kormányokat nem. 2017 végéig tartó működése során az egész jugoszláv térségből 161 személy ellen emeltek vádat, és 84-et találtak bűnösnek. A Nemzetközi Törvényszék mellett a hágai Nemzetközi Bíróság (Court of Justice), az Egyesült Nemzetek Szervezetének elsődleges bírói szerve is számos személy esetében ítélkezett, köztük a legmagasabb rangú boszniai szerb katonatisztek (így például Ratko Mladić), illetve a boszniai szerbek vezetője, Radovan Karadžić ellen. Első ízben 2001-ben hozott az ICTY olyan ítéletet, amely a vádlottat, Radislav Krstićt, a VRS tábornokát genocídium címén ítélte el (35 év börtönbüntetést kapott).

Az ICTY hágai székháza. Forrás: Wikimedia Commons

Ettől kezdve számos személyt ítéltek el népirtásban való részvételért, és a srebrenicai eseményeket genocídiumként tartották számon. A hágai Nemzetközi Bíróság pedig 2007-ben részletesen megindokolta, hogy jogi értelemben genocídium történt 1995 júliusában. Az Egyesült Államok Kongresszusa a 10. évforduló alkalmából kiadott határozatában genocídiumnak minősítette a mészárlást. Kofi Annan, az ENSZ főtitkára rettenetes bűnténynek nevezte, a legrosszabbnak, ami Európában a második világháború után történt. Az Európai Parlament 2009. január 15-én hatalmas többséggel elfogadta, hogy július 11-ét a srebrenicai népirtás áldozatainak emléknapjává nyilvánítsák.

2010. március 31-én a szerbiai parlament – kis többséggel – elítélte a bosnyákok ellen elkövetett bűntényeket, együttérzéséről biztosította az áldozatok családtagjait, valamint a megbékélés folytatására szólított fel a délszláv térségben. 2013. április 25-én pedig Tomislav Nikolić köztársasági elnök bocsánatot kért az áldozatokért (de tagadta az események genocídium jellegét). A tömeggyilkosságok 20. évfordulója alkalmából az ENSZ BT határozatban kívánta elítélni a genocídiumot, de ezt Oroszország vétója megakadályozta.

A boszniai Szerb Köztársaságban 2002-ben fogadták el az első hivatalos jelentést, amely tagadta, hogy a Srebrenicában népirtás, illetve háborús bűntettek történtek a VRS tevékenysége során. Több mint kétezer bosnyák halt meg, de ők nem civilek, hanem katonák voltak, és többségük a harcokban esett el, áll a dokumentumban. 2003 decemberében – részben nemzetközi nyomásra, és mivel már megkezdődtek az exhumálások, a tömegsírok feltárása – a Szerb Köztársaságban bizottságot hoztak létre az 1995. évi események feldolgozására. A bizottság 2004. júniusi jelentésében megállapította: „több ezer bosnyákot likvidáltak” oly módon, hogy súlyosan megsértették a nemzetközi humanitárius jogokat, illetve mintegy hétezer ember „hiányzik” még, vagyis sorsuk ismeretlen (7800 főre becsülték az áldozatok: férfiak és gyermekek számát). Egyúttal 32 új tömegsírt is felfedeztek a kutatás során. A Szerb Köztársaság kormánya ezt követően, november 10-én hivatalosan bocsánatot kért.

Exhumálások 1996-ban, Srebrenica mellett. Forrás: Wikimedia Commons

2010. április 10-én a Milorad Dodik vezette új kormány bejelentette: felül kell vizsgálni a történteket, egyúttal a 2004. évi jelentést is, mivel az áldozatok száma túlzottnak tűnik. 2018-ban Dodik a parlamentben a szóban forgó dokumentum visszavonását követelte, mivel az elfogult, egyoldalú és nem említi a szerb áldozatokat. A parlament nyomására a kormány hatályon kívül helyezte a jelentést, majd 2019. február 7-én nemzetközi bizottságot hozott létre „a bosznia-hercegovinai nemzetek közötti megértés és tolerancia erősítése céljából” az 1992–1995 közötti (tehát nem csak az 1995. évi) események teljes körű, tehát mindegyik nemzet szenvedéseinek kivizsgálására. A tíztagú bizottság elnöke Gideon Greif izraeli történész, holokauszt-kutató lett; szakértő, jogász, történész, politológus tagjai az Egyesült Államokból, Izraelből, Japánból, Ausztráliából, Nigériából, Szerbiából, Németországból, Ausztriából és Olaszországból kerültek ki. A kormány által finanszírozott kutatásokat követően a bizottság több mint ezer oldal terjedelmű jelentést tett le, amelyet 2021. július végén nyilvánosságra hoztak.

A nemzetközi bizottság jelentése

A jelentés szerint már 1990 előtt is feszültek voltak az etnikai viszonyok a srebrenicai régióban. A lisszaboni megállapodás vagy más néven Carington–Cutileiro-terv elvetése után, 1992 februárjában megkezdődött a bosnyákok fegyverkezése, és megindultak a harcok. (A terv Bosznia-Hercegovinát határai megtartása mellett három alkotórészre osztotta volna: a bosnyákok 42 оpšinát, a terület 44%-át, a horvátok 20 оpšinát, 12%-nyi területet, a szerbek 37 оpšinát, 44%-nyi területet kaptak volna. A jelentés szerint a három nagy nemzeti párt megállapodása után a bosnyákok és a horvátok elálltak a megegyezéstől, mivel egységes államot akartak.) Május folyamán egyre intenzívebbé váltak a bosnyák fegyveres támadások Srebrenica térségében, ezek során sok szerb nemzetiségű embert megöltek. Mielőtt Naser Orić csapatai bevették a várost, megkezdődött a szerbek tömeges exodusa. 1992 nyarától a bosnyák egységek a városból kiindulva elűzték a környező szerb falvak lakosságát (szisztematikus etnikai tisztogatás), hogy elfoglalják Bratunacot, és így kettévágják a Szerb Köztársaság területét.

Az egyik nagy támadás 1993. január 7-én, az ortodox karácsony napján indult. Ebben az időszakban érte el a bosnyák ellenőrzésű enklávé a legnagyobb kiterjedését, amely öt opštinát foglalt magában, és körülbelül 900 négyzetkilométer nagyságú volt. A bosnyákok etnikai tisztogatást hajtottak végre, több mint kétezer civilt megöltek. Az ARBiH kegyetlenül lépett fel, bűntetteket követett el, amiről a szarajevói parancsnokságnak is tudomása volt. A Kravica elleni bosnyák támadás után és a szerb civil lakosság elleni fellépést látva a VRS nagy ellentámadást indított a srebrenicai bosnyák haderő ellen. Ennek során sok, a környéken lakó bosnyák a városba menekült. Mindeközben az ENSZ BT elfogadta a 819. sz. határozatot (1993. április 16.), amely előírásainak a VRS eleget tett, és megszüntette a katonai akciókat, valamint ezt követően kivonta egységeit. A bosnyák csapatok azonban nem hagyták, hogy lefegyverezzék őket.

A boszniai helyzet 1994-ben. Forrás: Wikimedia Commons

A bosnyák hadsereg 28. hadosztályának egyre erőszakosabb fellépése miatt 1995 nyarán a szerb főparancsnokság úgy vélte, fennáll a veszélye, hogy a Szerb Köztársaság területét kettévágják, ezért a VRS parancsnoksága készültséget rendelt el. Július 6-án megkezdődött a „Krivaja 95” elnevezésű akció, melynek célja a demilitarizált övezetek, Srebrenica és Žepa elválasztása volt, valamint a 28. bosnyák hadosztály tevékenységének megakadályozása a Szerb Köztársaságban. A szerb hadsereg nem kívánta elfoglalni Srebrenicát, továbbá nem számolhatott azzal, hogy a bosnyákok felhagynak a város védelmével, és a 28. hadosztály katonái, valamint egyéb alakulatok fegyveresei (mindösszesen 12 500 fő) kitörést kísérelnek meg a 80 kilométerre fekvő Tuzla irányába, az ARBiH által ellenőrzött területekre. Mivel az ARBiH nem épített ki hathatós védelmet, a szerb parancsnokság úgy döntött, hogy július 11-én beveszik a várost.

Srebrenia eleste után körülbelül 23 ezer civil gyülekezett Potočariban az ENSZ-erők közelében. A főként civilekből, nőkből és gyermekekből álló csoportot az ENSZ békefenntartóinak kérésére július 12–13-án evakuálták a bosnyákok ellenőrzése alatt álló területekre.

A Srebrenica környékén állomásozó bosnyák katonák jó része nem jutott át a szerb vonalon, ezért a 28. hadosztály parancsnoksága úgy döntött, megsegítésük érdekében jól felszerelt alakulatokat küld. A menetoszlopban az ARBiH tényleges szolgálatot teljesítő és tartalékos katonái, férfiak vettek részt. A szerb erők július 13-án tüzérségi támadást indítottak Udrač környékén. Másnap harcok kezdődtek a környező falvakban, és napokon keresztül intenzív küzdelem zajlott. A 28. hadosztály katonáinak többsége végül július 16–17-én jutott az ARBiH által ellenőrzött területekre. A több napon át tartó harcokban körülbelül 4–5 ezer ember halt meg (beleértve az öngyilkosokat is), és maximum 2,5–3 ezer katona került fogságba. Az ő kivégzésük több helyen történt (Bratunac, Kravica stb.). A bizottság véleménye szerint a több mint 12 ezer katonából álló csoport katonai menetoszlopot képezett, és áttört a szerb állásokon. „A katonai menetoszlop elleni támadásokat, amelyek a 28. hadosztály 4–5 ezer katonájának halálát okozták, legitim katonai akcióknak lehet tekinteni. A 2500–3000 hadifogoly halála, ideszámítva néhány száz civil férfi halálát is Potočariban, háborús bűntettnek számít.” Hasonló bűntettet követtek el viszont a „Vihar” hadművelet során a krajinai szerbek ellen 1995 augusztusában. Mindent összevetve, a srebrenicai enklávéban tartózkodó 35 500 főből 27 800 ember túlélte az eseményeket (23 ezer főt, akik a holland ezred védelme alatt álltak, evakuáltak).

Srebrenica. Forrás: Wikimedia Commons

A jelentés leszögezi: a népirtás széles értelmű jogi definíciója lehetővé teszi, hogy sokfajta háborús helyzetre alkalmazni lehessen. Ezt követően megállapítja, hogy a nemzetközi igazságszolgáltatási rendszer nem azonos mérce alapján ítélkezett (ezért reformra szorul). Mind a három etnikumból menekültek meg a büntetőeljárás alól olyan személyek, akiket el kellett volna ítélni, ugyanakkor voltak olyanok is, akiket igazságtalanul büntettek meg. 137 főt ítéltek el a srebrenicai bűncselekmények miatt, de a szerbek ellen elkövetett bűntények miatt csak tíz főt. A hágai Nemzetközi Törvényszék csak korlátozott információkkal rendelkezett az 1995. júliusi eseményekről, nem vette figyelembe a szerbek motívumait és szándékait. Például azt, hogy Srebrenicáért és Žepáért cserébe szerbek által ellenőrzött területeket ajánlottak fel Szarajevóban és környékén, illetve azt sem, hogy az ARBiH 28. hadosztálya, amely 1993-ban, a demilitarizáció idején Srebrenicában állomásozott, állandó katonai veszélyt jelentve a térségben. (Tény viszont, hogy a VRS-nek szándékában állt az ellenőrzés átvétele a srebrenicai enklávéban, de ez több okból következő katonai akció volt.) Amennyiben végbement volna a demilitarizálás a nemzetközi erők által felügyelt védett övezetben, az a helyzet megfelelt volna a VRS-nek, és katonáit más frontra vezényelhette volna, s minden bizonnyal nem készült volna Srebrenica elfoglalására.

A nemzetközi bíróságok a mészárlás okait sem elemezték kellőképpen, mert úgy látták, hogy a VRS határozott katonai direktívát teljesít, miszerint meg kell „tisztítania” a területet. A szerbek – mivel az ARBiH 28. hadosztályának központja Srebrenicában volt, és a bosnyák katonai egységek állandó fenyegetést jelentettek, emellett nemcsak katonai sikereket értek el, hanem háborús bűnöket is elkövettek a szomszédos falvakban – csak elfoglalni, ellenőrizni akarták a területet, nem pedig megölni a katonakorú férfiakat. 1995. július 12-ig nem is létezett olyan parancs, hogy meg kell ölni a katonakorú bosnyák férfiakat. A Ratko Mladić által kiadott ultimátum – amely kimondta, hogy a munkaképes és fegyveres férfiakat le kell fegyverezni, és ha nem tesznek eleget a felszólításnak, likvidálni kell őket – összhangban volt a korábbi gyakorlattal. „A július 12. utáni tömeges kivégzéseket könnyen elfogadhatjuk a megadás megtagadásának szörnyű következményeiként.”

Az azonosított áldozatok síremlékei. Forrás: Wikimedia Commons

A jelentés szerint az ICTY úgy ítélte meg, hogy kis mérete ellenére Srebrenicában élt a bosznia-hercegovinai bosnyák lakosság jelentős része, és konkrét szándék volt a védett bosnyák csoport megsemmisítésére. A jelentés összeállítói viszont úgy látják: nem állnak fenn a hivatkozott nemzetközi egyezmény 2. cikkelyében foglaltak,[1] mivel a Srebrenicában megölt civilek és katonák száma nem befolyásolja a bosznia-hercegovinai teljes bosnyák lakosság túlélését. Ezért is fontos megkülönböztetni a Srebrenica elleni katonai támadást a támadást követő tömeggyilkosságoktól.

További problémát jelentett, hogy a bírákat erősen befolyásolta a nyugati média, amelyben a bosnyákok mindig olyan kontextusban jelentek meg, mint akiknek tevékenysége a szerbek támadásainak kivédésére irányult. A VRS-t viszont mindig negatív színben jelenítették meg, amely nem tartja be a határozatokat. A sajtóban fekete-fehér képet mutattak: egyik oldalon álltak a rossz támadók (a szerbek), a másikon az áldozatok (a bosnyákok). A jelentés a végén leszögezi: Srebrenica térségében 1992–1995 között nem történt népirtás a nemzetközi jog értelmében.

Összefoglalva: a bizottság tagadta, hogy Srebrenica környékén genocídiumot hajtottak végre; elismerte viszont, hogy több ezer bosnyákot megöltek 1995 júliusában, köztük hadifoglyokat is. A bűnöket viszont egyének követték el, nem pedig egységek, mint például a VRS. Az áldozatok többsége katona volt, és katonai művelet során halt meg. A jelentés többször hangsúlyozza: a szerbek ellen is számos agressziót követtek el, amelyet nem büntettek meg kellő mértékben. A történelmi áttekintés is egyfajta áldozati szerepbe állítja a szerbeket, azt sugallva, hogy az oszmán hódítás után – bármilyen rendszer is jött létre – folyamatosan vissza kívánták szorítani őket.

A jelentést a Szerb Köztársaság kormánya 2021 júliusában tudomásul vette, Milorad Dodik, a szerbek „erős embere”, jelenleg éppen a bosznia-hercegovinai háromtagú elnökség szerb tagja kijelentette: fontos dokumentum a Szerb Köztársaság és a szerb nép számára, mert a bizottság elvetette a genocídium fogalmát, és úgy látja, nem történt népirtás a római egyezményben foglalt meghatározás szerint. A Szerb Köztársaság ezért továbbra is elutasítja, hogy a történteket népirtásnak minősítsék.

Milorad Dodik. Forrás: Wikimedia Commons

A bosznia-hercegovinai büntető törvénykönyv kiegészítése

A július végén leköszönő főképviselő, Valentin Inzko egyik utolsó intézkedéseként – élve az 1992–1995-ös boszniai háborút lezáró daytoni egyezményben, valamint az 1997. évi bonni megállapodásokban rögzített felhatalmazásával, miszerint a főképviselőnek joga van törvényeket alkotni – kiegészítő rendelkezéseket iktatott be a bosznia-hercegovinai büntető törvénykönyvbe (július 31-én lépnek életbe). Ezek értelmében hat hónaptól öt évig terjedő börtönbüntetést kaphat az, aki nyilvánosan jóváhagyja, tagadja, lekicsinyli vagy megpróbálja igazolni a népirtás bűntettét, vagy így tesz más olyan háborús, illetve emberiesség elleni bűncselekménnyel kapcsolatban, amelyet valamely hágai vagy boszniai bíróság már megerősített. Hasonlóképpen büntetni rendeli azokat is, akik háborús bűnösöknek emlékművet állítanak, azokat kitüntetik, illetve teret vagy intézményt neveznek el róluk.Inzko azzal indokolta döntését, hogy morális kötelességének érezte távozta előtt olyan törvény bevezetését, amely tiltja a népirtás és a háborús bűnök tagadását.

Míg a bosnyák politikusok üdvözölték Inzko törvénymódosítását, a boszniai szerbek elutasították. Milorad Dodik arról beszélt, hogy a Szerb Köztársaság elutasítja a döntést. Kijelentette: nem került sor népirtásra Srebrenicában. A szerbek nem fogadhatják el ezt a döntést, mivel az egy szög Bosznia-Hercegovina koporsójába. Ezt követően Bosznia-Hercegovina nem tud működni. Úgy vélte: a törvény az ország felbomlásához vezethet (egyébiránt az annyira nem lenne ellenére, mivel már többször is kifejtette korábban, hogy a Szerb Köztársaságnak ki kellene válnia Bosznia-Hercegovinából és Szerbiához kellene csatlakoznia). Ezenkívül bejelentette a parlament összehívását, valamint azt, hogy addig, amíg nem vonják vissza a törvényt, nem vesznek részt az állam szerveinek munkájában.

A srebrenicai népírtás áldozatainak neve a Srebrenicai Népírtás Emlékművén. Forrás: Wikimedia Commons

A boszniai szerb parlament képviselői július 30-án határozatban kimondták: elutasítják a főképviselő döntését, valamint nem alkalmazzák az új törvénycikkeket a Szerb Köztársaságban. Nedeljko Čubrilović, a boszniai Szerb Köztársaság parlamentjének elnöke kijelentette: a szerbek nem vesznek részt a boszniai államelnökség, a parlament és a kormány munkájában. Ez nem azt jelenti, hogy a szerb képviselők lemondanak megbízatásukról, távolmaradásukkal csak annak a jogszabálynak az elfogadását akarják megakadályozni, amelyet Inzko „kényszerítene”.

Úgy tűnik, az 1995. júliusi események megítélésében nincs közeledés, megbékélés (a különböző „igazságok” tovább élnek), mi több Srebrenica immár bekerült azok a napi politikai csatározások közé, amelyek veszélyeztetik és megnehezítik Bosznia-Hercegovina egyben tartását, állami egységének megőrzését, valamint akadályozzák a közös állami intézmények működését.

Bíró László

 

 

[1] A népirtás bűntettének megelőzése és megbüntetése tárgyában 1948. évi december 9. napján kelt nemzetközi egyezmény. 2. cikkely: A jelen Egyezmény népirtás alatt a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti: a) a csoport tagjainak megölése; b) a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása; c) a csoportra megfontolva oly életfeltételek ráerőszakolása, melyeknek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése; d) oly intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása; e) a csoport gyermekeinek más csoporthoz való erőszakos átvitele. Lásd: https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=95500016.tvr

Ezt olvastad?

A krími háborúban elszenvedett vereség után Oroszország egy időre visszaszorult az európai politikától, s a belpolitikára, illetve a Távol-Kelet felé
Támogasson minket