A száműzetés krónikája – Szibériai napló (1948-1954)

Aligha akad olyan ember a világon, aki ne ábrándozott volna csak egyszer is arról, milyen jó lenne elutazni a múlt egy kiválasztott pontjára, és átélni valamilyen nagy történelmi eseményt. És aligha akad olyan ember, aki ne gondolt volna arra a múlt nagy tragédiái kapcsán: milyen jó, hogy nem éltem akkor. Valóban, mi, akik már a II. világháború és 1956 után születtünk, nem tapasztaltuk meg az éhezést, a halálfélelmet, azt, hogy bármikor, akár éjszaka is eljöhetnek értünk vagy egy családtagunkért, akit aztán többé soha nem látunk. El sem tudjuk képzelni, mit élhetett át a nagyszüleink, dédszüleink generációja. Ne is kelljen átélni, ezt szokták mondani ilyenkor az idősek. S ha átélnünk nem is kell ezeket a borzalmakat, emlékezni muszáj.

Ez a szolzsenyicini gondolat: semmi se maradjon elmondatlan, vezethette az 1929-ben született Gúth Zoltánt is, amikor papírra vetette a Szibériai naplót, amelyet a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Gulág Könyvek sorozatának legújabb, A Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány közreműködésével publikált kötetében tárt a nyilvánosság elé, és amelyben a fenti megállapítást Bank Barbara, a kötet szerkesztője, valamint Máthé Áron sorozatszerkesztő előszavában olvashatjuk. A napló formájában megírt visszaemlékezésben a szerző aprólékosan, minden részletre kiterjedően rögzíti életének 1948 és 1954 közötti eseményeit.  Azokat a történéseket, amelyeket soha többé nem tudott kitörölni az emlékezetéből, és amelyek további sorsát meghatározták. Fogságba esését, a Gulágon töltött éveket, majd a kényszerű száműzetést, az idegenben való családalapítást, végül a hazatérést, egy 18 esztendős fiatalember hirtelen felnőtté válását és viszontagságait.

Az elbeszélt történet 1948 április végén kezdődik, és napra pontosan 1954. szeptember 23-án ér véget – legalábbis a kötetben. A valóságban, Gúth Zoltán lelkében és emlékeiben a mai napig folytatódik. 72 évvel ezelőtti letartóztatásával, ahogy erre a bevezető címében utal, új időszámítás kezdődött. A biztost, a kiszámíthatót felváltotta a bizonytalan, a szabadságot a rabság. A Magyarország, Csehszlovákia és a Szovjetunió határán lezajlott hatósági procedúra, ami látszólag egy okmányellenőrzésnek indult, többszöri, már-már nevetségesnek tűnő kihallgatással folytatódott.

Gúth május 4-i bejegyzésének tanúsága szerint még csak nem is sejtette, mire megy ki a játék: „Akkor még nem tudtam, hogy ezt a procedúrát végigcsinálják mindenkivel, aki a kezük ügyébe kerül. Egyrészt, mert ez már egy betanult műsor, papírokat lehet vele megtölteni. Megy az idő, még éjjel is szükséges a kihallgatás, olyan fontos az ügy. De ha annyira fontos, folytatásnak is lennie kell, valamit találni, mert ellenkező esetben csak üres fontoskodásnak tűnik a nyüzsgés, abból pedig csak baj lehet. Az igazi ok azonban az, hogy akit csak lehet, akár törvénytelenül is, ki kell szolgáltatni a szovjet gépezetnek, ingyenmunkaerővel ellátni a nemzetgazdaságot. Ha valaki a kezükbe került, nem menekült.” (20. oldal)

A többnapos éhezés után irány az ungvári városi börtön, ahol undorító a koszt, de legalább van mit enni. Reggeli, ebéd, vacsora. Csakhogy mindezt egy zárkában kell elkölteni, még mindig teljes bizonytalanságban, állandó kihallgatások közepette. Egyre több a cellatárs, a hely egyre szűkebb, egészen addig, amíg Zoltán egyszer csak egyedül találja magát egy zárkában. Az egyedüllét hetekig tart, már beszélni sincs kivel és kihez, leszámítva az orvost és az őröket.

Aztán elérkezett szeptember 30., mint kiderült, az indulás napja. A börtönből 48 főt szállítottak el vonattal Lembergbe, majd viszontagságos úton Szibériába, az irkutszki kerületbe. A lágerben eltöltött két évet néhány sorban lehetetlen összefoglalni. Aki olvasta az Ivan Gyenyiszovics egy napját, vagy bármely, a Gulág-szigetvilágról szóló emlékezést, el tudja képzelni az ottani körülményeket: az állandó, borzasztó fagyot, az elégtelen kosztot, a be- és összezártságot, a túlélésért bármire képes foglyok küzdelmét. Gúth Zoltán megrázó bejegyzésekben adja tudtunkra, mi minden történt vele az itt töltött idő során. Lehetetlen úgy olvasni sorait, hogy az ember közben ne könnyezzen néha, és ne borzadjon el ilyen fokú kegyetlenségen.

Az 1950-es év utazással kezdődött: irány Moszkva, vonaton. Legalábbis így indult, de az út nem tartott sokáig. Gúth egy másik lágerbe került, ahol erdőirtásra és favágásra, majd útépítésre, később vagonrakásra osztották be. Végül május elején letelt a büntetésként kiszabott két év, de a várva várt szabadság még nem érkezett el.

A megpróbáltatások a krasznojarszki területhez tartozó Bogotol rendőrőrsén folytatódtak. Innen a szomszédos Tyuhtyetbe irányították, ahol a Moszkvából érkező papírjait kellett megvárnia. „Mennyire van ide? Pár óra alatt odaér, de induljon el. Már sötétedik. Hová induljak éjszakára? Gyalog az ismeretlenbe? Hát ez itt a szabadság? A szabadulás? A szabadon bocsátás?” (274. oldal) Megérkezve közölték vele: a puzanovói kolhozban kap szállást, ennivalót és munkát, amíg a papírjai megérkeznek.

Ez már életének egy új fejezete, mondhatnánk: szabadon, de mégsem. A szibériai száműzetés éppoly kegyetlen ítélet, mint a bebörtönzés és a lágerélet. Hiszen hova mehetne az, aki nem térhet vissza a hazájába? Sőt, egy konkrét helyet jelölnek ki számára, amit el nem hagyhat, amíg a kiszabott büntetés – Gúth esetében további négy és fél év – le nem telik. Rögtön feltehetjük a kérdést: és utána? Hogyan tovább? Hova menjen, akivel hat és fél évnyi raboskodás után közlik: mehet amerre lát? Különösen egy olyan 25 éves fiatalember, akinek családja van.

A kolhozban ugyanis nem várt dolog történt. Anna nevét az 1949. augusztus 11-i naplóbejegyzésben olvashatjuk először. A fiatalok között kialakuló szimpátia teljesen természetes, hiszen az életet élni kell, az ember nem maradhat még Szibériában sem egymaga, társak, barátok nélkül. A bimbózó szerelem, a korai, nem várt gyermekáldás és az esküvő, majd a második gyermek születése azonban már nem egy szokványos történet részei. A Gulágot megjártak elbeszéléseinek sorába nem illeszthető be. Ezért is fontos a történelemben az egyéni sorsok, sajátos életutak tanulmányozása, amelyek egy-egy korszakra vonatkozóan nem szokványos, a korábban megismertektől merőben eltérő mozzanatokat tartalmaznak. Ez a csavar teszi Gúth Zoltán elbeszélését a nagyközönség és a szakmai érdeklődők számára is különlegessé.

Az 1949-1954 közötti intervallum egyfajta fejlődéstörténetként, rövid családregényként is olvasható. Megismerhetjük egy hazájától elszakított, váratlanul felnőtt fiatal magyar férfi szibériai mindennapjait, száműzöttből szerelmes fiúvá, majd felelősségteljes családfővé válását. A történet pedig folytatódik. 1954. szeptember 21-én érkezés Magyarországra, egyelőre a család nélkül.

S ha azt gondolnánk, itthon már nem történhet semmi rossz – csalódnunk kell. A Gulág említésétől az emberek furcsán kezdenek viselkedni Zoltánnal. Ahogy a szeptember 23-i, utolsó bejegyzésben olvashatjuk: „Új szakasz kezdődik az életemben. Ez már másik oldalra tartozik. Úgy gondoltam, megoldódik minden búm-bajom. Gondolni sem mertem arra, hogy amit eddig átéltem, az csak a pokol tornáca volt. Az igazi pokol csak eztán kezdődött: megbélyegzett lettem. A hazám nem várt tárt karokkal. Elindultam azon az úton, ami sokkal több rosszat, mint jót tartogatott az életemben. Bizalmatlanság, rosszindulat, segítőkészség hiánya, pénztelenség. Nemsoká eljött az idő, hogy visszakívántam Krasznojarszkot.” (491. oldal)

Persze ez a jövő, a hazaérkezés öröme jó időre elhomályosítja a kezdeti nehézségek fölött érzett bánatot. „De most még ragyogóan süt a nap. Vidáman csipognak a madarak. Az udvarunkon sárgarigó fészkelt a diófán. Minden reggel vidám füttyszóval dicsérte teremtő-jét. És én is örömtelin indultam neki új életemnek. Hatalmas tettvágy, munkakészség és vidámság töltött el. Még nem tudtam, mi vár rám. […] Most már tényleg megérkeztem.” (Uo.)

Hogy mi minden történt ezután a szerzővel, arról rövid életrajzából értesülhetünk. A kötet Kovács Attila Zoltán által sajtó alá rendezett szövegét a mellékletben közölt életképek, portrék és egy térkép egészítik ki.  Az 508 oldalas kiadvány elolvasása ösztönző lehet a témában való elmélyedésre, azok számára is, akik korábban még nem vagy alig forgattak ilyen jellegű munkákat, és azok számára is, akik úgy gondolják, nekik már nem lehet újat mondani a Gulág világáról. Higgyék el: lehet.

Váczi Márk        

Ezt olvastad?

Öt ingyenesen megtekinthető film a kommunizmus áldozatainak emléknapjára

Magyarország Országgyűlése 2000. június 13-án fogadta el azt a határozatot, amely február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nevezte ki. Azért

X