Szardínia vagy Szicília? Magyar követi jelentések az 1943-as partraszállásról

Az angolszász hatalmak Szicília elleni inváziója a második világháború közismert eseménye. A világtörténelem addigi legnagyobb méretű partraszállási hadművelete és a stratégiailag fontos sziget elfoglalása döntő szerepet játszott Mussolini bukásában és a fasiszta Olaszország összeomlásában. Kétrészes cikksorozatunkban ezt az eseményt a magyar királyi külképviseletek jelentései alapján szeretnénk bemutatni. A szicíliai hadműveleteket élénk figyelemmel kísérték a legtöbb magyar külföldi misszióban, de leginkább természetesen a római, úgynevezett quirináli követség foglalkozott a szigethez kapcsolódó eseményekkel. A hazánkkal szoros baráti és szövetségesi viszonyban álló Olaszország sorsát meghatározó invázió az egész magyar politikai és katonai elitet nagyon foglalkoztatta, a hazai közvélemény pedig feszülten figyelte a harcok végkifejletét. Az angolszász hatalmakkal titkos tárgyalásokat folytató Kállay-kormány számára különösen fontos volt, hogy a hadműveletekről megfelelő és tiszta képet nyerjen. Ebben az információszerzési folyamatban a Rómában tevékenykedő Máriássy Zoltán követ, Papp Gábor követségi tanácsos és Rakolczai László katonai attasé jelentései kiemelkedően fontos szerepet játszottak. Sajnos a Magyar Nemzeti Levéltárban és a Hadtörténelmi Levéltárban csak hiányosan maradtak fenn a római külképviselet jelentései, sok anyag elveszett 1944­­­­­­­–1945-ben. A fennmaradt dokumentumokból igyekszünk bemutatni, hogy a földközi-tengeri háború e meghatározó eseményéről milyen információkkal rendelkezhetett a korabeli magyar kormányzat.

A szicíliai partraszállásról a szövetségesek casablancai konferenciáján már 1943 januárjában döntés született. Miután 1943 májusában felszámolták a tengelyhatalmak afrikai ellenállását Tunéziában, felgyorsult a Husky fedőnévvel ellátott hadművelet kivitelezése. A hatalmas vállalkozás főparancsnoka az amerikai Dwight D. Eisenhower (1890–1969) tábornok volt, a 8. brit hadsereget Bernard L. Montgomery (1887–1976), az amerikai 5. hadsereget George Patton (1885­–1945) irányította. A partraszállásra 1943. július 9–10. éjszakáján került sor, a brit–kanadai csapatok a sziget délkeleti sarkában, Siracusától délre, míg az amerikai erők a délnyugati parton, Gela és Licata mellett értek partot. A több mint 3 ezer vízi jármű és 160 ezer katona bevetésével végrehajtott akció kezdetben a szigeten lévő olasz és német csapatok minimális ellenállásába ütközött. Az augusztus 17-ig tartó harcokban egyre jobban kibontakozott az angolszászok nyomasztó légi és tengeri fölénye. A hadjárat végére már közel félmillió szövetséges katona harcolt a szigeten, velük szemben a rosszul felszerelt és alacsony harci morállal rendelkező 200 ezer olasznak nem volt reális esélye a sikerre. Elsősorban a 70 ezer főre felduzzasztott német haderőnek köszönhető, hogy a sziget meghódítása 38 napig elhúzódott. A tengelyhatalmak Szicília északkeleti sarkában különösen heves ellenállást fejtettek ki. Messina, az utolsó város augusztus 17-én esett el, miután a német–olasz hadvezetőségnek sikerült a szövetségesek orra előtt a szigeten lévő tengelyhatalmi haderő és felszerelés nagy részét átmenekíteni az Appennini-félszigetre. Bár Szicília már az olasz anyaország részét képezte, az olasz csapatok nagyon gyenge teljesítményt mutattak a védelmi harcokban. E kudarcok hozzájárultak Mussolini július 25-én bekövetkező bukásához és a Pietro Badoglio (1871–1956) tábornok vezette új kormány megalakulásához.

A szicíliai invázió idején a római magyar királyi követség élén márkus- és batizfalvi Máriássy Zoltán (1891–1963) rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter állt, aki 1941. szeptember 5-én nyújtotta be megbízólevelét az olasz királynak. Az ősi szepességi középbirtokos családból származó Máriássy nagy diplomáciai tapasztalatokkal rendelkezett. Először 1921-ben került a római követségre, majd 1924-től a Külügyminisztérium gazdaságpolitikai és közgazdasági osztályán teljesített szolgálatot. Dolgozott Prágában, majd 1935-től az ankarai magyar követség élén állt. A hivatásos diplomata 1941 és 1943 között jó kapcsolatokat alakított ki a római kormánykörökkel, és folyamatosan intenzív érintkezésben volt az olasz fővárosba akkreditált külföldi követekkel. Budapestre küldött jelentéseiben részletesen beszámolt a háborúban álló Olaszország mindennapjairól, a belpolitikai helyzetről, a lakosság fokozatos kiábrándulásáról, a németekkel szembeni ellenszenv növekedéséről és az afrikai hadszíntéren bekövetkezett változásokról.

Ugyanekkor Rakolczai László (1901–1960) vezérkari alezredest vezényelték magyar katonai attaséként Olaszországba. A tapasztalt katonatiszt 1942. május 1-től 1943. december 1-ig tartózkodott Rómában, korábban 1941–1942-ben Finnországban volt attasé. Olaszországi tevékenysége alatt nagy számban készített részletes harctéri elemzéseket az észak-afrikai hadműveletekről. Sajnos ezek közül csak az 1943 márciusáig keletkezettek maradtak fenn a Hadtörténelmi Levéltár gyűjteményeiben. Természetesen a szicíliai hadműveletekről is küldött beszámolókat, ezeket a római követség egyéb jelentéseivel együtt küldték Budapestre, Máriássy több alkalommal hivatkozik is az attasé helyzetértékeléseire.

Máriássy 1943 kora tavaszától írt először egy esetleges szicíliai partraszállásról. Ekkor még javában dúlt a harc Tunéziában, de az afrikai német–olasz haderő végső sorsa nem volt kérdéses. A római olasz vezetés úgy vélte, hogy az itteni küzdelem már csak időnyerésről és a lehető legtöbb szövetséges katona lekötéséről szól. Az Észak-Afrika kikötőiben összpontosított és egyre növekvő létszámú angolszász erők már egy jövőbeni európai partraszállásra készültek. A magyar követ olasz forrásokra hivatkozva feltételezte, hogy Tunisz elfoglalása után az Afrikában gyülekező haderőket Szicília vagy Szardínia ellen fogják bevetni. Máriássy felismerte a Mediterráneum feletti uralom szempontjából kulcsfontosságú szigetek stratégiai jelentőségét, amikor ezt írta: „az angolszászok hadászati célja a Földközi-tengeren lévő teljes mozgás szabadság biztosítása kell hogy legyen, amihez szervesen tartozik hozzá a szicíliai és szardíniai jelentős német-olasz légibázisok eliminálása.”[1] A Szicília és Dél-Olaszország ellen indított pusztító légitámadásokat már 1943 márciusában egy közelgő partraszállási kísérlet előjátékának tartotta. Az angolszász légi tevékenység olyan hatékony volt, hogy a szigetre tartó polgári forgalmat fel kellett függeszteni, és csak a katonai szállítmányok kelhettek át a Messinai-szoroson.

1943 áprilisában már egyértelmű volt, hogy küszöbön áll a tengelyhatalmak kapitulációja Tunéziában. Máriássy egy második Sztálingrádot vizionált Afrikában, de a nyilvánvaló katonai vereség ellenére úgy vélekedett, hogy Szardínia és Szicília elleni szövetséges invázió sikere még kétséges. Egyértelműen túlértékelte a kimerült Olaszország és a keleti fronton érzékeny veszteségeket elszenvedő Németország erejét, amikor azt állította, hogy mindkét szigetet hatalmas erődítésekkel, légvédelemmel és partvédelmi tüzérséggel látták el. Valójában a szinte korlátlan szövetséges légi fölény meggátolta a szigetek hatékony védelmének kiépítését, a leküzdhetetlen partvédelmi akadályok többnyire csak a hivatalos olasz propagandában léteztek. Jelentésében Máriássy is elismerte, hogy az angolszász bombázások megbénították Itália közlekedését és ipari termelését, és kérdésessé tették az olasz lakosság további kitartását az elveszettnek tűnő háborúban.

Két héttel később a magyar követ megerősítette, hogy Afrika eleste után szinte bizonyosan Szicília vagy Szardínia lesz az invázió célpontja. Olasz katonai körök továbbra is bíztak abban, hogy a partraszállás kudarcba fog fulladni, mivel különösen Szicília megerősítését nagyarányúnak tekintették. Ennek a hivatalos sajtóban publikált optimista forgatókönyvnek ellentmondott, hogy a római vezetés már ekkor számolt a sziget elvesztését követően az olasz szárazföld elleni vagy dél-franciaországi közvetlen támadással.

Máriássy május elején találkozott Giuseppe Bastianini (1899–1961) külügyi államtitkárral. A megbeszélés során Bastiniani nem csak Tunisz további védhetetlenségéről beszélt, hanem Szicília megtartásával kapcsolatban is pesszimista volt. Ez szöges ellentétben állt a hivatalos olasz katonai körök álláspontjával, miszerint a sziget sikerrel megállíthat egy inváziót. Máriássy ugyanakkor Rakolczai László magyar katonai attasé közléseire is hivatkozott, miszerint a közeljövőben nem Szicília lesz a célpont, hanem egy Bordeaux (!) környéki vagy egy dél-franciaországi partraszállással kell számolni. Ezen akciókat segítette volna Szardínia és Korzika, sőt a spanyol Baleári-szigetek elfoglalása. E nyilvánvalóan alaptalan információk elterjedése jelezte az olasz katonai vezetés tanácstalanságát, másrészt utalt a szövetséges megtévesztő, dezinformáló akciók hatásosságára. Jellemző az olasz tiszti kar tájékozatlanságára, hogy Edmondo Zavattari (1897–1993) ezredes, az Ankarába akkreditált olasz katonai attasé szerint a szövetségeseknek mindössze öt hadosztályuk van Afrikában a partraszállító hadműveletekre. Az ezredes úgy vélte, hogy augusztusig nem kell számítani invázióra, Szicília és Szardínia védelmét elég erősnek, a lakosság hangulatát pedig jónak találta.

A valóságban Tunézia elvesztése az amúgy is egyre inkább apátiát mutató olasz közvéleményre megrendítő hatással volt. A római magyar követ hangsúlyozta, hogy az esemény nem érhetett váratlanul senkit, de az afrikai harcokban kibontakozó nyomasztó szövetséges légi fölény egyre jobban megkérdőjelezte az olasz szigetek jövőbeli ellenállási képességét egy partraszállással szemben. Figyelemre méltó, bár még véget sem értek a harcok Afrikában, a magyar követ feltételezte, hogy a súlyos bombatámadások egy esetleges sikeres invázióval párosulva elvezethetnek a fasiszta rezsim összeomlásához és az ebből következő kapitulációhoz.

1943 tavaszán és kora nyarán rendszeresen felmerült egy Korzika és Szardínia elleni invázió lehetősége, de Máriássy személy szerint nem igazán hitt e két sziget elleni ellenséges akcióban. Úgy vélte, hogy Szicília lesz a szövetségesek következő célpontja, ezt igazolták a Palermo és a többi szicíliai város elleni pusztító légitámadások. Az olasz katonai vezetés maga sem érezte biztosnak, hogy bármelyik sziget tartósan kitarthat a túlerővel szemben. Nem véletlen, hogy május folyamán számos feltételezés terjedt el arról, hogy Szicília eleste után Calabria felé vagy Szardínia elfoglalása után az Appennini-félsziget kettévágásával folytatódnak a szövetséges hadműveletek.

Az olasz hadsereg sikeres ellenállásával kapcsolatos kételyeket igazolta Pantelleria szigetének gyors eleste. A korabeli sajtóban csak „olasz Gibraltárnak” vagy „kis Máltának” elkeresztelt sziget Itália védelmi rendszerének egyik fontos sarokpontjává vált. Az 1935 és 1939 között zajló erődítési munkálatok befejeztével az olasz média egy erősen túlzó képet alakított ki a „lehorgonyzott, elsüllyeszthetetlen szuper csatahajóról”, amely bevehetetlen bástyája Olaszországnak. A szisztematikus angolszász légitámadások 1943. május 18-án kezdődtek el Pantelleria ellen könnyű és közepes bombázókkal. Papp Gábor követségi tanácsos, a római követség ideiglenes ügyvivője, 1943. június 9-i keltezésű helyzetjelentésében mutatta be a kis sziget elleni kombinált repülő és flottatámadásokat. Az ideiglenes ügyvivő hangsúlyozta, hogy Pantelleria milyen fontos szerepet játszott korábban a Szicíliai-szoros elaknásításában, tengeralattjáró támaszpontként pedig erősen zavarta az angolszász hajókaravánok áthaladását. Ez a helyzet a szövetséges légi és tengeri fölény miatt azonban megszűnt, a szigettel gyakorlatilag leállt a hajóforgalom. Az utánpótlás szállítása éjszakánként olasz repülőgépekre hárult, amelyek ejtőernyőkön dobták le még az ivóvízzel teli hordókat is. Papp Gábor az olasz sajtóra hivatkozva állította, hogy Pantelleria mindezek ellenére érzékeny veszteséget okoz a szövetséges légi erőknek, és tovább dacol a túlerővel a kapitulációra felszólító ismételt üzenetek ellenére is.  Az ideiglenes ügyvivő úgy vélte, hogy bizakodásra ad okot, hogy „Tunisz és Bizerta drámai eleste óta tehát immár egy hónap telt el anélkül, hogy az angolszász részről annyira imminensnek jelzett inváziós kísérletre sor került volna. Ez a körülmény időt engedett az első csatavonalban lévő nagy szigetek, Szicília, Szardínia, Corsica védelmi berendezéseinek további kifejlesztésére.”[2] Papp Gábor Máriássynál sokkal derűlátóbban ítélte meg tengelyhatalmi szempontból az invázió esetleges kimenetelét. Úgy vélte, hogy a hazai földet védő olasz katonák a képességeik maximumát fogják majd nyújtani, és akár egy „második Dünkirchen” is bekövetkezhet az angolszászok számára.

Az optimizmusra azonban nem sok alap volt. Az angolszász repülőgépek három héten át tartó súlyos légitámadásokkal megadásra kényszerítették a mintegy 11.000 fős pantelleriai olasz helyőrséget. A tengelyhatalmak sajtója a bevehetetlennek tartott szigeterőd harc nélküli elestét a kétségtelen túlerő mellett egyértelműen a kibírhatatlan vízhiánnyal magyarázta. Ezt a nézetet visszhangozta a római magyar külképviselet 1943. június 16-i jelentése is. Papp Gábor szerint a légi támadások elpusztították a forrásokat és a vízgyűjtő medencéket, és Pantelleriát nem az ellenséges fegyverek, hanem a forró nyári napokban elviselhetetlen vízhiány kényszerítette megadásra. Az ügyvivő kritikátlanul elfogadta és továbbította Budapestre a római hivatalos állásfoglalásokat, miközben ilyen túlzó gondolatokat vetett papírra: „mint katonai részről értesülök, Szicíliába és Szardíniába az állandó légi támadások ellenére is sikerült újabban jelentős mennyiségű hadianyagot, sőt gyalogsági alakulatokat is (különösebb veszteség nélkül) eljuttatni, úgy hogy a két nagy sziget a küzdelmet minden tekintetben felkészülve várja. Novumot képez újabb gyalogság áthajózása, mert az utóbbi hetek folyamán kizárólag csak hadianyagot irányítottak a két szigetre. Ez a momentum is alátámasztja a végsőkig való védekezésre irányuló elszántságot.”[3]

Pantelleria eleste után küszöbön állt az invázió, de az olasz és német katonai vezetés még mindig nem tudta pontosan, hogy hol fog bekövetkezni. Ezt jelzi, hogy Kállay Miklós június 25-én a római követség értesüléseire hivatkozva küldött számjeltáviratot a berlini és ankarai külképviseleteknek. A távirat felhívta a figyelmet az észak-afrikai kikötőkben koncentrálódó nagyszámú csapatszállító hajóra és invázióra alkalmas vízi járműre, a partraszállás elsődleges célpontjának azonban Szardíniát nevezte meg, és csak másodlagosan említette Szicíliát. A bizonytalanságban szerepet játszhatott a brit titkosszolgálat híressé vált Mincemeat fedőnevű megtévesztő hadművelete. A titkos akcióval a britek el akarták hitetni a németekkel, hogy Görögországban fognak partra szállni, nem Szicíliában. A művelet bizonyosan sikerrel járt, mivel két nappal a szicíliai partraszállás után a madridi magyar követség német forrásra utalva számjeltáviratban jelezte, hogy az invázió valószínűleg csak elterelés, az igazi támadás Korzika, Szardínia, Dél-Franciaország vagy Görögország ellen várható.

A fasiszta propaganda által korábban bevehetetlennek hirdetett Pantelleria elvesztése kétségtelenül megviselte az olasz közvéleményt. Olaszország hadereje lehangoló teljesítményt nyújtott az anyaország részének tekintett sziget védelmében. A csekély ellenállás jelezte, hogy az olasz katonák mennyire belefáradtak az elveszettnek tekintett háborúba. A hatalmas ellenséges túlerő mellett leginkább a harci morál elképesztően alacsony szintje vezetett a megalázó kapitulációhoz. A sziget komolyabb harc nélküli eleste előrevetítette a hamarosan bekövetkező szicíliai invázió tengelyhatalmak szempontjából hasonlóan kiábrándító eseményeit.

Réti Balázs

Fontosabb felhasznált források

Szakirodalom

Andreides Gábor: Fegyverszünettől megszállásig: az olaszországi események magyarországi hatása 1943–1944-ben. Múltunk, 2010/2. 211–214. o.

Balogh Margit–Andreides Gábor–Z. Karvalics László–Tátrai László (szerk): A szakadék szélén… Az MTI bizalmas jelentései, 1943–1944. Budapest, 2006.

Barton V. Barhart: The Great Escape: an Analysis of Allied Actions leading to the Axis Evacuation of Sicily in World War II. Thesis, Fort Leavenworth, 2003.

Cote, Stephen R.: Operation Husky: A Crytical Analysis. Newport, Naval War College, 2001.

Czettler Antal: Mussolini bukása és Kállay Miklós külpolitikájának veszélyes fordulópontja. Magyar Szemle, VIII., 11–12. szám, 1999.

Eisenhower Dwight D.: Keresztes háború Európában. Budapest, 1982.

Földesi Margit–Stella Szonja: Egy másik vesztes. Olaszország 1943–1947. Budapest, 2006.

Garland Albert N.–McGaw Smyth Howard: Sicily and the Surrender of Italy. Washington D. C., Center of Military History US Army, 1993.

Joó András: Helyzetmérlegelés és taktika a magyar háborús diplomáciában, 1942–1944. Közép-európai közlemények, 9. kötet, 4. szám, 2016. 19–34. o.

Kindl Melinda: Párhuzamos kényszerpályák. Olasz-magyar diplomáciai kapcsolatok 1943–1945 között. Pécs, doktori disszertáció, 2016.

Swanson, Jon M.: Operation Husky. The Campaign in Sicily: A Case Study. Carlisle Barracks, US Army War College, 1992.

Szakály Sándor: A két világháború közötti katonai attasészolgálat személy összetétele. Felderítő Szemle. XII. évfolyam, 2. szám, 2013. november. 22–39. o.

Levéltári források

MNL: Magyar Nemzeti Levéltár, Országos Levéltár, K 63 (a Külügyminisztérium politikai osztályának iratai)

Hadtörténelmi Levéltár, magyar királyi honvéd vezérkar főnöke iratai

[1] MNL OL K63. 221. cs. 1943. 23/1/a. Róma, 1943. március 16.

[2] MNL OL K63. 221. cs. 1943. 23/1/a. Róma, 1943. június 9.

[3] MNL OL K63. 221. cs. 1943. 23/1/a. Róma, 1943. június 16.

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Ezt olvastad?

A Könnyek völgye című sorozatról

1973. október 6-án, az engesztelés napján, a zsidó vallás egyik legnagyobb ünnepén szíriai és egyiptomi csapatok – más arab nemzetek

X