Száz esztendő múltán is örökzöld – Huizinga Őszi középkorának első teljes magyar fordításáról

Johan Huizinga holland történész Őszi középkor című munkája (eredeti címén: Herfsttij der Midelleeuwen) először 1919-ben jelent meg. Már a szerző életében több kiadást, illetve több fordítást megért, a középkori történelemmel foglalkozó munkák között alapművé vált. Magyar nyelven először Szerb Antal fordításában, az Athenaeum kiadónál jelent meg 1938-ban „A középkor alkonya” címen. Új kiadása 2022-es, Balogh Tamás fordításában, a Helikon kiadó gondozásában vált elérhetővé a hazai közönség számára. Több, mint száz évvel az első megjelenése óta először olvashatják a magyar olvasók Huizinga méltán népszerű és híres művét teljes egészében.

Johan Huizinga: Őszi középkor – A tizennegyedik és tizenötödik századi élet- és gondolkodásformák Franciaországban és Németalföldön, ford.: Balogh Tamás, 2022, Helikon Kiadó, 512. oldal.

Mi teszi annyira időtállóvá ezt a művet, hogy egy évszázaddal később is nem csak a középkorászok számára fontos, hanem széles olvasótáborra, közérdeklődésre tarthat számot? Miért éppen ez a középkori kultúrtörténet egyik legmeghatározóbb műve?

Johan Huizinga (1872-1945) Groningenben született holland történész pályafutása elején indiai kultúrával és irodalommal foglalkozott, ezt követően tért át a késő középkor, illetve a reneszánsz vizsgálatára. Az Őszi középkort az első világháborút megelőző, illetve a háború éveiben írta. Látásmódját erősen befolyásolta saját kora, illetve a korában atipikusnak számító tudományos módszere, esztétizáló írásmódja.

Az időszak történettudományos kutatásait alapvetően a pozitivista módszertani törekvések határozták meg, az empirikusan megszerezhető, objektivizálható következtetések levonása volt a jellemző. Ez azt jelentette, hogy a középkortörténeti kutatások az oklevelekre mint a kor módszertana alapján legkevésbé részrehajlónak vélt forrásokra támaszkodtak. Huizinga ezzel szemben főként a krónikákat elemezte. A krónikások, akiket gyakran uralkodók alkalmaztak, nem törekedtek az események objektív leírására – viszont írásaikból jobban megismerhetjük a korszak hangulatát. Huizinga törekvése pedig a tizennegyedik és tizenötödik század francia és németalföldi kultúrtörténet összefoglalása és a korszellem megragadása volt. A szerzőnek nem volt célja az események kronologikus leírása, helyette a világkép, a gondolkodásmód, a képzőművészet és az irodalom segítségével történő bemutatását állította a középpontba.

Bernt Notke haláltáncjelenete a 15. század végéről – részlet (Kép forrása: Wikipedia)

Huizinga vizsgálatának kiindulópontja egyedülállónak számított korában. A kései középkort nem a reneszánsz gyökereit keresve vizsgálta, nem az új kezdetét vélte felfedezni a korban, hanem a középkori kultúra végeként, egy ezerévezredet felölelő kor befejezéseként tekintett annak utolsó évszázadaira. Ebből a szempontból volt jelentős a helyszínválasztása is, hiszen nem Itáliát vizsgálta, hanem Nyugat-Európát, annak is az északi felét. Ez nem volt véletlen döntés, hiszen a terület sokkal inkább élt a középkori kultúra bűvkörében, mint Itália, ahol az antikvitás kulturális hagyománya elevenebben élt az emberek emlékezetében.

A mű középpontjában a mai Franciaország, Belgium, Hollandia, illetve Németország bizonyos részein keresztül húzódó Burgundia területe áll. A Huizinga által vizsgált időszakban Európa vezető udvartartása a burgundi hercegek udvara volt, hiszen a tizenötödik század gazdasági változásai Németalföldet a majdan kibontakozó tőkés gazdaság középpontjába helyezték, ezzel pedig a hercegségnek is nőtt a bevétele és a jelentősége. Ez az udvar volt az ideális késő középkori udvartartás, amelynek ideáljait mind a francia, mind az angol uralkodók átvették. Huizinga ennek fényében vizsgálta az időszakot. A herceg és udvartartása, a nemesség élete foglalkoztatta, hiszen „az udvartartás az a terület, ahol a maga teljességében kibontakozhat az életforma esztétikája” (54. o.). A késő középkori nemesi esztétika vizsgálata nem mentes az ellentmondásoktól, hiszen eddigre a hűbériség társadalmi jelentősége csökkent. Ennek ellenére a kortársak továbbra is a nemességet tartották a meghatározó rendnek, ezzel a kultúrtörténeti jelentőségük hatalmas maradt. Mivel Huizinga alapvetően a korszellem vizsgálatára törekedett, a hercegi, királyi udvarok kerülnek az elemzés fókuszába.

A kötet huszonkét fejezetre oszlik. A fejezetek különböző témák közé csoportosulnak, ilyen például a lovagi eszme, az udvari szerelem, a vallás, a hitélet vagy a művészet. A művet Huizinga korokon és témakörökön átívelő gondolatmenete tartja össze, amelynek részleteit a szerző a hatalmas forrásanyagra épülő kötet során fejt ki. Az első, „Az élet hevessége”, illetve a második, „A szebb élet vágya” címet viselő fejezetben megalapozza, hogy az olvasó mire számíthat a mű későbbi részeiben. A könyv már a kezdő fejezetekben is megmutatja Huizinga stílusát, amely az erős képiességre épül. Olvasás közben szinte azonnal magunk előtt látjuk a késő középkori ember mindennapjait, amelynek fordulópontjait a harangok megkondulása jelezte.

„Mégis volt egy hang, mely rendre túlzengte a tevékeny élet zsivaját, s mégoly tarkán összevegyülő, kuszaságba mégse fúló akkordjaival átmenetileg mindent a rend szférájába emelt: a harangok. A harangok a mindennapi életben a figyelmeztető jó szellemek szerepét töltötték be, s jól ismert hangjuk hol gyászt, hol örömöt, hol békét, hol békétlenséget hirdetett, hol összecsődítette, hol intette az embereket” (11. o.).

A szerző az egész mű során nagyon képiesen festi le a késő középkor hangulatát, rendkívül érzékletes stílusban jellemzi a lovagi tornák, lakomák vagy ceremóniák világát.

A késő középkor hangulatának ez a képi érzékeltetése a mű egyik legnagyobb érdeme. Ez érthető is, hiszen a szerző az ihletet a Van Eyck testvérek munkásságából szerezte, az irodalmi források mellett a szöveg végig hivatkozik a korszak festészetének remekműveire. Már a mű címe is egyfajta képi megjelenítés. A késő középkort egy korszak elvirágzásaként fogja fel, a középkor csúcsának nyarából a középkor végébe – őszébe – való átfordulását mutatja be. Az 1938-as Szerb Antal féle fordítás „A középkor alkonya” címmel ugyancsak a szerző által kívánt hangulatot adja át – mégis, az új fordítás címe közelebb áll Huizinga látásmódjához. Hiszen így az emberi kultúrát a természet ciklikusságával hozza párhuzamba, megerősíti az olvasóban azt a benyomást, hogy a késő középkorból természetesen következett a reneszánsz kulturális hulláma. A mű utolsó, huszonkettedik fejezete fejti ki a legrészletesebben ezt a gondolatot, „Az új forma eljövetele” címmel. E szerint, bár a késő középkor a francia és burgundi területeken egy elvirágzó kultúra eredményének tekinthető, a reneszánsz ideáljai egyre inkább utat törtek maguknak, igaz, először csak külső formaként. Hiszen éppen a tizenötödik század leginkább „középkorias” krónikaszerzői azok, akiknél az ókori stílus ápolásának igénye a legerősebb, azonban ez még egyelőre a dagályos formákban jut kifejezésre, semmint mondanivalójukat tekintve is valóban (korai) modernnek ható szövegekben. Mivel a tartalom középkori, ezért a klasszicizáló forma átvétele még nem hozza el a valódi (korai) modernitást; „az új klasszicizmus csak vékonyka aranyfüst bevonat egy középkori szobron” (414. o.). Így a középkor átfordulása a reneszánszba nem hirtelen váltás eredménye, sokkal inkább szerves fejlődésé. Először a középkori gondolatokat öltöztetik fel antik ideálokkal, majd a gondolatok tartalma is felfrissül. Ez azonban csak akkor történhet meg, amikor „a világmegtagadás halálos árja levonul, és friss szél támad; amikor beérik a boldog bizonyosság, hogy minden nagyszerűségét visszahódíthatják az ókor emberének, kinek példája már számos nemzedéknek szolgált tükörként” (419. o.). Jelen sorokba nem nehéz az író saját korának élményeit, a világháború borzalmait sem beleképzelnünk.  

Van Eyck testvérek: A genti oltárkép középső táblaképe; A bárány imádása (Kép forrása: Wikipedia)

A kultúrtörténet vizsgálata a kései középkorban azonban természetesen magával hozza annak a felismerését, hogy a való élet és a művészet idealizált világa között hatalmas szakadék tátongott. Míg a valóságban a politikai instabilitás, az erőszak, a vallási megosztottság jellemezték a korszakot, a művészetben a hősiesség, a bölcsesség és a bukolikus életideálok uralkodtak. A szerző éppen a kettő közötti különbségre koncentrál, így jut el egyik legfontosabb következtetésére. A korszellemnek része – a korai újkorban még nagyobb „karriert” befutó – melankólia. „A melankólia szó jelentésében egybemosódik a búskomorság, a komoly töprengés és a képzelődés […], ha a szellem egyáltalán komolyan foglalkozott valamivel, akkor azt kényszerűen belebegte a komorság” (45. o.). A művészethez vezető út éppen ezen a felismerésen keresztül visz végig. A cél az élet szebbé tétele, egy álomvilágon, magasabb rendű ideálokon keresztül. Az eszményi szépség nem csak képzőművészetben vagy az irodalomban fejti ki hatását – a társadalmat, a mindennapos életet befolyásolja. Magát az életet szeretné szebbé tenni formáival. Ez Huizinga gondolatainak egyik kulcsa; a kései középkor kultúráját úgy szemléli, „mint az arisztokratikus élet megszépítését az eszmény formái által, a lovagi romantika mesterséges fényébe burkolt életet. […] Életforma és valóság között irdatlan feszültség gyűlt fel; az élet fénye hamis és rikító” (51. o.). Az eszmény középpontjában a lovagi kultúra állt, a „hősiesség és a szerelem álma”. A lovagi tökéletesség álma azonban eredendően ellentmondásos, hiszen a lovag élete a katona élete volt. Ideál szintjére képviselőinek büszkesége emelte, amelynek kulcsa a becsületérzés. Ebben az értelemben, bár az eszme vallásos és erkölcsi mozzanatai megkérdőjelezhetetlenek, mégis sokkal inkább volt esztétikai ideál, mint bármi más. Kidolgozottsága, részletgazdagsága a felsőbb körök életének minden szeletére kifejtette hatását, életnagyságú társasjátékká változtatva azt.

Ezzel együtt a lovagi kultúra nem csak az eszmék szintjén jelent meg, valódi politikai és a társadalmat átalakító erőként jelentkezett; elég, ha a keresztes háborúkra, vagy a Burgundiai Hercegség történetére gondolunk. Huizinga ezzel támasztja alá tudományos módszerét – hiszen a történettudomány alapját ezáltal nem csak az okiratok, adatok objektív világa adhatja, hanem a művelődés vizsgálata is.

A kultúra vizuálisan jelent meg a mindennapos életben – a körmeneteken, az allegorikus képeken, a lovagi tornákon keresztül. Ettől a vizualizáló hajlamtól az egyházi kultúra sem volt mentes, a kései középkor vallásossága erőteljesen külsődleges volt. A vallásosság olyannyira része volt az életnek, hogy a lelki és földi dolgok összefonódtak, a mindennapos jelenségeket felemelték a vallásos élet síkjára, míg a szenteket lehúzták a való élet talajára. A szerző a párizsi Aprószentek temetőjét hozza fel példának. Ez a temető az V. századtól egészen a XVIII. századig működött, közvetlen szomszédságban a város egyik piacával – érthető tehát, hogy Huizinga miért éppen ezt a helyszínt választotta illusztrációként a kései középkor hangulatának érzékeltetésére. „Mármost a tizenötödik században a párizsiak úgy sétáltak ezen a gyászos helyen, mint utódaik 1789-ben a Palais-Royalban. […] A csontkamrák előtt boltokat állítottak fel, és kurtizánok kellették magukat. […] Még mulatságokat is rendeztek a temetőben.” (189. o.) A szentségek profanizálódtak, természetfeletti élményük, misztikus tartalmuk lecsökkent.

A párizsi Aprószentek temetője; A déli árkád a haláltánc képeivel (Kép forrása: Wikipedia)

Huizinga a képi ábrázolás túlburjánzásában ragadja meg a középkori kultúra elvirágzásának jelenségét. Az egész középkorra jellemző, a platóni ideatanban gyökerező szimbolizmus eddigre olyan mértéket öltött, amely mai szemmel mesterkéltnek, gyakorlatilag élvezhetetlennek hat, míg a kor ízlése szerint az emelkedett, magasabb gondolati síkon mozgó leírások terepe csak a szimbolizmus és az allegória lehetett. A túlzásokba eső ábrázolás nem csak az irodalom területén jelent meg, hanem a képzőművészetben is. A művészeti szépség értékelésére még nem léteztek kifejezések, a szépség eszménye beleolvadt a vallásosságba. Az esztétikai élvezet a feltűnést keltő dolgokkal kötődött össze, a csillogással, az erőteljes színekkel, a pompával. A kor extravaganciája és a valóságos élet hatalmas ellentétben állt – az alkalmazott művészetek, ünnepségek, az udvari kultúra éppen ezt igyekezett áthidalni, a szebb élet vágya jelent meg mozgatórugóként.

Huizinga érdeklődésének és módszertanának középpontjában az emberi kultúra, az élet szubjektív érzékelése állt, nem pedig az események tisztán objektív, eseménytörténeti szempontú leírása. Így a korszakvég hangulatának olyan jellemzését adta, amely az emberi természet jellemrajzának is tekinthető. Az ideális élet megélését kereső, magát a saját korában elveszettnek érző ember hangulata örök, párhuzamait mind a történelem más korszakaiban, mind saját jelenünkben, kiváltképpen egy világháború szorításában megtalálhatjuk. A szebb élet vágya univerzális, megjelenési formái különböznek csak. Míg a kései középkor a lovagi kultúrában találta meg számítását, a reneszánsz a humanizmusban. Ez szintén alátámasztja Huizinga állítását, miszerint a kései középkor és a reneszánsz nem választhatóak el egymástól, az egyik nem értelmezhető a másik nélkül.

Johan Huizinga (Kép forrása: Wikipedia)

A korszakvég melankolikus hangulatát végig kézzel foghatóan (át)érezhetjük a műben. Mégis, Huizinga példáin keresztül világossá válik az is, hogy a hanyatló kulturális struktúrák között hogyan jelenik meg az új, hogy a korszak emberei hogyan igyekeztek a mindennapos élet szépségét megélni. Ebben az értelemben kiemelhető a mű keletkezésének ideje is, hiszen a szerző maga is egy korszak végét élte át a mű megírásakor, talán nem túlzás párhuzamot vonni a tizenötödik század Burgundiájának viharos eseményei és a huszadik század elejének kataklizmája, a nagy háború között.

Bár a szerző következtetései egyetemesek, kifejezésmódja nehezen megközelíthető. A fejezetek tematikus beosztásán belül mind az időben, mind a földrajzi helyszínek között ugrál. Ez ahhoz vezet, hogy a könyv a laikus olvasó számára nehezen érthető, a szerző ugyanis a művet egyértelműen a „beavatottaknak” szánta. Ebben az értelemben az 1941-es kiadás, amelyből a jelenlegi fordítás készült, már jelentősen megkönnyíti az értelmezést, hiszen kronológiával, illetve bibliográfiával is el van látva, amely az első kiadásból még hiányzott. Hasonlóan nehézséget okozhat a szerző esztétizáló kifejezésmódja. A szöveg szépségében elveszve könnyű megfeledkezni a mű történelmi mondanivalójáról, a kifejezésmód gazdagsága helyenként nehezíti a gondolatmenet megértését, a részletek mennyisége szinte lehengerlő hatású.

Mindazonáltal Huizinga műve nem véletlenül klasszikus. A szerző páratlan empátiája a kései középkor végének embere iránt olyan művet alkotott, amely jelentős kultúrtörténeti következtetései mellett az emberi lét alapvető igazságaira tapint rá. Többek között ez teszi olyannyira egyedülállóvá és időtállóvá – és kötelező olvasmánnyá mindenki számára, aki a kései középkort személyesebb nézőpontból szeretné megismerni.

Horváth Eszter Kata

Ezt olvastad?

Az ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskolájának három doktori programja 2024 nyarán nemzetközi konferenciát szervez magyar és külföldi doktori hallgatóknak, hogy
Támogasson minket