Száz esztendő múltán is örökzöld – Huizinga Őszi középkorának első teljes magyar fordításáról

Johan Huizinga holland történész Őszi középkor című munkája (eredeti címén: Herfsttij der Midelleeuwen) először 1919-ben jelent meg. Már a szerző életében több kiadást, illetve több fordítást megért, a középkori történelemmel foglalkozó munkák között alapművé vált. Magyar nyelven először Szerb Antal fordításában, az Athenaeum kiadónál jelent meg 1938-ban „A középkor alkonya” címen. Új kiadása 2022-es, Balogh Tamás fordításában, a Helikon kiadó gondozásában vált elérhetővé a hazai közönség számára. Több, mint száz évvel az első megjelenése óta először olvashatják a magyar olvasók Huizinga méltán népszerű és híres művét teljes egészében.

Mi teszi annyira időtállóvá ezt a művet, hogy egy évszázaddal később is nem csak a középkorászok számára fontos, hanem széles olvasótáborra, közérdeklődésre tarthat számot? Miért éppen ez a középkori kultúrtörténet egyik legmeghatározóbb műve?

Johan Huizinga (1872-1945) Groningenben született holland történész pályafutása elején indiai kultúrával és irodalommal foglalkozott, ezt követően tért át a késő középkor, illetve a reneszánsz vizsgálatára. Az Őszi középkort az első világháborút megelőző, illetve a háború éveiben írta. Látásmódját erősen befolyásolta saját kora, illetve a korában atipikusnak számító tudományos módszere, esztétizáló írásmódja.

Az időszak történettudományos kutatásait alapvetően a pozitivista módszertani törekvések határozták meg, az empirikusan megszerezhető, objektivizálható következtetések levonása volt a jellemző. Ez azt jelentette, hogy a középkortörténeti kutatások az oklevelekre mint a kor módszertana alapján legkevésbé részrehajlónak vélt forrásokra támaszkodtak. Huizinga ezzel szemben főként a krónikákat elemezte. A krónikások, akiket gyakran uralkodók alkalmaztak, nem törekedtek az események objektív leírására – viszont írásaikból jobban megismerhetjük a korszak hangulatát. Huizinga törekvése pedig a tizennegyedik és tizenötödik század francia és németalföldi kultúrtörténet összefoglalása és a korszellem megragadása volt. A szerzőnek nem volt célja az események kronologikus leírása, helyette a világkép, a gondolkodásmód, a képzőművészet és az irodalom segítségével történő bemutatását állította a középpontba.

Huizinga vizsgálatának kiindulópontja egyedülállónak számított korában. A kései középkort nem a reneszánsz gyökereit keresve vizsgálta, nem az új kezdetét vélte felfedezni a korban, hanem a középkori kultúra végeként, egy ezerévezredet felölelő kor befejezéseként tekintett annak utolsó évszázadaira. Ebből a szempontból volt jelentős a helyszínválasztása is, hiszen nem Itáliát vizsgálta, hanem Nyugat-Európát, annak is az északi felét. Ez nem volt véletlen döntés, hiszen a terület sokkal inkább élt a középkori kultúra bűvkörében, mint Itália, ahol az antikvitás kulturális hagyománya elevenebben élt az emberek emlékezetében.

A mű középpontjában a mai Franciaország, Belgium, Hollandia, illetve Németország bizonyos részein keresztül húzódó Burgundia területe áll. A Huizinga által vizsgált időszakban Európa vezető udvartartása a burgundi hercegek udvara volt, hiszen a tizenötödik század gazdasági változásai Németalföldet a majdan kibontakozó tőkés gazdaság középpontjába helyezték, ezzel pedig a hercegségnek is nőtt a bevétele és a jelentősége. Ez az udvar volt az ideális késő középkori udvartartás, amelynek ideáljait mind a francia, mind az angol uralkodók átvették. Huizinga ennek fényében vizsgálta az időszakot. A herceg és udvartartása, a nemesség élete foglalkoztatta, hiszen „az udvartartás az a terület, ahol a maga teljességében kibontakozhat az életforma esztétikája” (54. o.). A késő középkori nemesi esztétika vizsgálata nem mentes az ellentmondásoktól, hiszen eddigre a hűbériség társadalmi jelentősége csökkent. Ennek ellenére a kortársak továbbra is a nemességet tartották a meghatározó rendnek, ezzel a kultúrtörténeti jelentőségük hatalmas maradt. Mivel Huizinga alapvetően a korszellem vizsgálatára törekedett, a hercegi, királyi udvarok kerülnek az elemzés fókuszába.

A kötet huszonkét fejezetre oszlik. A fejezetek különböző témák közé csoportosulnak, ilyen például a lovagi eszme, az udvari szerelem, a vallás, a hitélet vagy a művészet. A művet Huizinga korokon és témakörökön átívelő gondolatmenete tartja össze, amelynek részleteit a szerző a hatalmas forrásanyagra épülő kötet során fejt ki. Az első, „Az élet hevessége”, illetve a második, „A szebb élet vágya” címet viselő fejezetben megalapozza, hogy az olvasó mire számíthat a mű későbbi részeiben. A könyv már a kezdő fejezetekben is megmutatja Huizinga stílusát, amely az erős képiességre épül. Olvasás közben szinte azonnal magunk előtt látjuk a késő középkori ember mindennapjait, amelynek fordulópontjait a harangok megkondulása jelezte.

„Mégis volt egy hang, mely rendre túlzengte a tevékeny élet zsivaját, s mégoly tarkán összevegyülő, kuszaságba mégse fúló akkordjaival átmenetileg mindent a rend szférájába emelt: a harangok. A harangok a mindennapi életben a figyelmeztető jó szellemek szerepét töltötték be, s jól ismert hangjuk hol gyászt, hol örömöt, hol békét, hol békétlenséget hirdetett, hol összecsődítette, hol intette az embereket” (11. o.).

A szerző az egész mű során nagyon képiesen festi le a késő középkor hangulatát, rendkívül érzékletes stílusban jellemzi a lovagi tornák, lakomák vagy ceremóniák világát.

A késő középkor hangulatának ez a képi érzékeltetése a mű egyik legnagyobb érdeme. Ez érthető is, hiszen a szerző az ihletet a Van Eyck testvérek munkásságából szerezte, az irodalmi források mellett a szöveg végig hivatkozik a korszak festészetének remekműveire. Már a mű címe is egyfajta képi megjelenítés. A késő középkort egy korszak elvirágzásaként fogja fel, a középkor csúcsának nyarából a középkor végébe – őszébe – való átfordulását mutatja be. Az 1938-as Szerb Antal féle fordítás „A középkor alkonya” címmel ugyancsak a szerző által kívánt hangulatot adja át – mégis, az új fordítás címe közelebb áll Huizinga látásmódjához. Hiszen így az emberi kultúrát a természet ciklikusságával hozza párhuzamba, megerősíti az olvasóban azt a benyomást, hogy a késő középkorból természetesen következett a reneszánsz kulturális hulláma. A mű utolsó, huszonkettedik fejezete fejti ki a legrészletesebben ezt a gondolatot, „Az új forma eljövetele” címmel. E szerint, bár a késő középkor a francia és burgundi területeken egy elvirágzó kultúra eredményének tekinthető, a reneszánsz ideáljai egyre inkább utat törtek maguknak, igaz, először csak külső formaként. Hiszen éppen a tizenötödik század leginkább „középkorias” krónikaszerzői azok, akiknél az ókori stílus ápolásának igénye a legerősebb, azonban ez még egyelőre a dagályos formákban jut kifejezésre, semmint mondanivalójukat tekintve is valóban (korai) modernnek ható szövegekben. Mivel a tartalom középkori, ezért a klasszicizáló forma átvétele még nem hozza el a valódi (korai) modernitást; „az új klasszicizmus csak vékonyka aranyfüst bevonat egy középkori szobron” (414. o.). Így a középkor átfordulása a reneszánszba nem hirtelen váltás eredménye, sokkal inkább szerves fejlődésé. Először a középkori gondolatokat öltöztetik fel antik ideálokkal, majd a gondolatok tartalma is felfrissül. Ez azonban csak akkor történhet meg, amikor „a világmegtagadás halálos árja levonul, és friss szél támad; amikor beérik a boldog bizonyosság, hogy minden nagyszerűségét visszahódíthatják az ókor emberének, kinek példája már számos nemzedéknek szolgált tükörként” (419. o.). Jelen sorokba nem nehéz az író saját korának élményeit, a világháború borzalmait sem beleképzelnünk.  

A kultúrtörténet vizsgálata a kései középkorban azonban természetesen magával hozza annak a felismerését, hogy a való élet és a művészet idealizált világa között hatalmas szakadék tátongott. Míg a valóságban a politikai instabilitás, az erőszak, a vallási megosztottság jellemezték a korszakot, a művészetben a hősiesség, a bölcsesség és a bukolikus életideálok uralkodtak. A szerző éppen a kettő közötti különbségre koncentrál, így jut el egyik legfontosabb következtetésére. A korszellemnek része – a korai újkorban még nagyobb „karriert” befutó – melankólia. „A melankólia szó jelentésében egybemosódik a búskomorság, a komoly töprengés és a képzelődés […], ha a szellem egyáltalán komolyan foglalkozott valamivel, akkor azt kényszerűen belebegte a komorság” (45. o.). A művészethez vezető út éppen ezen a felismerésen keresztül visz végig. A cél az élet szebbé tétele, egy álomvilágon, magasabb rendű ideálokon keresztül. Az eszményi szépség nem csak képzőművészetben vagy az irodalomban fejti ki hatását – a társadalmat, a mindennapos életet befolyásolja. Magát az életet szeretné szebbé tenni formáival. Ez Huizinga gondolatainak egyik kulcsa; a kései középkor kultúráját úgy szemléli, „mint az arisztokratikus élet megszépítését az eszmény formái által, a lovagi romantika mesterséges fényébe burkolt életet. […] Életforma és valóság között irdatlan feszültség gyűlt fel; az élet fénye hamis és rikító” (51. o.). Az eszmény középpontjában a lovagi kultúra állt, a „hősiesség és a szerelem álma”. A lovagi tökéletesség álma azonban eredendően ellentmondásos, hiszen a lovag élete a katona élete volt. Ideál szintjére képviselőinek büszkesége emelte, amelynek kulcsa a becsületérzés. Ebben az értelemben, bár az eszme vallásos és erkölcsi mozzanatai megkérdőjelezhetetlenek, mégis sokkal inkább volt esztétikai ideál, mint bármi más. Kidolgozottsága, részletgazdagsága a felsőbb körök életének minden szeletére kifejtette hatását, életnagyságú társasjátékká változtatva azt.

Ezzel együtt a lovagi kultúra nem csak az eszmék szintjén jelent meg, valódi politikai és a társadalmat átalakító erőként jelentkezett; elég, ha a keresztes háborúkra, vagy a Burgundiai Hercegség történetére gondolunk. Huizinga ezzel támasztja alá tudományos módszerét – hiszen a történettudomány alapját ezáltal nem csak az okiratok, adatok objektív világa adhatja, hanem a művelődés vizsgálata is.

A kultúra vizuálisan jelent meg a mindennapos életben – a körmeneteken, az allegorikus képeken, a lovagi tornákon keresztül. Ettől a vizualizáló hajlamtól az egyházi kultúra sem volt mentes, a kései középkor vallásossága erőteljesen külsődleges volt. A vallásosság olyannyira része volt az életnek, hogy a lelki és földi dolgok összefonódtak, a mindennapos jelenségeket felemelték a vallásos élet síkjára, míg a szenteket lehúzták a való élet talajára. A szerző a párizsi Aprószentek temetőjét hozza fel példának. Ez a temető az V. századtól egészen a XVIII. századig működött, közvetlen szomszédságban a város egyik piacával – érthető tehát, hogy Huizinga miért éppen ezt a helyszínt választotta illusztrációként a kései középkor hangulatának érzékeltetésére. „Mármost a tizenötödik században a párizsiak úgy sétáltak ezen a gyászos helyen, mint utódaik 1789-ben a Palais-Royalban. […] A csontkamrák előtt boltokat állítottak fel, és kurtizánok kellették magukat. […] Még mulatságokat is rendeztek a temetőben.” (189. o.) A szentségek profanizálódtak, természetfeletti élményük, misztikus tartalmuk lecsökkent.

Huizinga a képi ábrázolás túlburjánzásában ragadja meg a középkori kultúra elvirágzásának jelenségét. Az egész középkorra jellemző, a platóni ideatanban gyökerező szimbolizmus eddigre olyan mértéket öltött, amely mai szemmel mesterkéltnek, gyakorlatilag élvezhetetlennek hat, míg a kor ízlése szerint az emelkedett, magasabb gondolati síkon mozgó leírások terepe csak a szimbolizmus és az allegória lehetett. A túlzásokba eső ábrázolás nem csak az irodalom területén jelent meg, hanem a képzőművészetben is. A művészeti szépség értékelésére még nem léteztek kifejezések, a szépség eszménye beleolvadt a vallásosságba. Az esztétikai élvezet a feltűnést keltő dolgokkal kötődött össze, a csillogással, az erőteljes színekkel, a pompával. A kor extravaganciája és a valóságos élet hatalmas ellentétben állt – az alkalmazott művészetek, ünnepségek, az udvari kultúra éppen ezt igyekezett áthidalni, a szebb élet vágya jelent meg mozgatórugóként.

Huizinga érdeklődésének és módszertanának középpontjában az emberi kultúra, az élet szubjektív érzékelése állt, nem pedig az események tisztán objektív, eseménytörténeti szempontú leírása. Így a korszakvég hangulatának olyan jellemzését adta, amely az emberi természet jellemrajzának is tekinthető. Az ideális élet megélését kereső, magát a saját korában elveszettnek érző ember hangulata örök, párhuzamait mind a történelem más korszakaiban, mind saját jelenünkben, kiváltképpen egy világháború szorításában megtalálhatjuk. A szebb élet vágya univerzális, megjelenési formái különböznek csak. Míg a kései középkor a lovagi kultúrában találta meg számítását, a reneszánsz a humanizmusban. Ez szintén alátámasztja Huizinga állítását, miszerint a kései középkor és a reneszánsz nem választhatóak el egymástól, az egyik nem értelmezhető a másik nélkül.

A korszakvég melankolikus hangulatát végig kézzel foghatóan (át)érezhetjük a műben. Mégis, Huizinga példáin keresztül világossá válik az is, hogy a hanyatló kulturális struktúrák között hogyan jelenik meg az új, hogy a korszak emberei hogyan igyekeztek a mindennapos élet szépségét megélni. Ebben az értelemben kiemelhető a mű keletkezésének ideje is, hiszen a szerző maga is egy korszak végét élte át a mű megírásakor, talán nem túlzás párhuzamot vonni a tizenötödik század Burgundiájának viharos eseményei és a huszadik század elejének kataklizmája, a nagy háború között.

Bár a szerző következtetései egyetemesek, kifejezésmódja nehezen megközelíthető. A fejezetek tematikus beosztásán belül mind az időben, mind a földrajzi helyszínek között ugrál. Ez ahhoz vezet, hogy a könyv a laikus olvasó számára nehezen érthető, a szerző ugyanis a művet egyértelműen a „beavatottaknak” szánta. Ebben az értelemben az 1941-es kiadás, amelyből a jelenlegi fordítás készült, már jelentősen megkönnyíti az értelmezést, hiszen kronológiával, illetve bibliográfiával is el van látva, amely az első kiadásból még hiányzott. Hasonlóan nehézséget okozhat a szerző esztétizáló kifejezésmódja. A szöveg szépségében elveszve könnyű megfeledkezni a mű történelmi mondanivalójáról, a kifejezésmód gazdagsága helyenként nehezíti a gondolatmenet megértését, a részletek mennyisége szinte lehengerlő hatású.

Mindazonáltal Huizinga műve nem véletlenül klasszikus. A szerző páratlan empátiája a kései középkor végének embere iránt olyan művet alkotott, amely jelentős kultúrtörténeti következtetései mellett az emberi lét alapvető igazságaira tapint rá. Többek között ez teszi olyannyira egyedülállóvá és időtállóvá – és kötelező olvasmánnyá mindenki számára, aki a kései középkort személyesebb nézőpontból szeretné megismerni.

Horváth Eszter Kata

Ezt olvastad?

Granasztói 85 – Portréfilm Granasztói Györgyről

Granasztói György (1938–2016) születésének 85. évfordulójára Molnár Adrienne és Hegedüs Márton készített dokumentumfilmet. Nem sok magyar történész életpályája ihlette meg

X