Szekfű Gyula (szerk.): A magyarság és a szlávok – recenzió

A magyarság és a szlávok című tanulmánykötetet eredetileg 1942-ben adtak ki Budapesten. A kötet alapjául egy abban az évben rendezett nagy sikerű előadássorozat szolgált, amely – ahogy Szekfű Gyula az előszóban írja – hiánypótló jellegű volt, mivel a hazai szláv vonatkozású irodalom rengeteg kívánni valót hagyott maga után, pedig a magyar történelemre a németek és a törökök mellett a szláv népek tették a legnagyobb hatást. A kötetet egyedülálló összefoglaló jellege miatt 2000-ben újra kiadták.

Érdemes kitekinteni a korabeli politikai helyzetre. Az előadássorozatot a második világháború idején rendezték meg, Magyarország hadban állt, a Szovjetunió is az ellenséges országok között volt. Ahogy az új kiadáshoz utószót író Niederhauser Emil rámutatott, győzelme esetén csekély volt a valószínűsége, hogy a fennálló területi viták során Magyarország igényeit fogja támogatni annak szláv szomszédjaival szemben. A szlávokkal való viszony tisztázása tehát kulcsfontosságú kérdésnek számított nemcsak politikai, hanem tudományos szempontból is.

A kötet szerkesztőjének Szekfű Gyulát kérték fel, aki viszont nem szlavisztikai kutatásairól ismert. Felkérését vélhetően tekintélye, illetve Németországgal szembenállása egyaránt indokolta. A kötet valamennyi szerzője elismert tudós volt, ami további rangot adott a kiadványnak. Érdemes megvizsgálni a tanulmányokat történelmi helyzettől függetlenül is, mert valamennyi értékes önmagában.

Az első tanulmányt Kniezsa István írta A szlávok őstörténete címmel. Kniezsa 1898-ban született és 1965-ben hunyt el. Elismert szlavista volt. A kötet keletkezésekor a budapesti egyetem szláv tanszékét vezette. Témaválasztásánál fogva ez kimondatlanul valamennyi későbbi tanulmány bevezetőjének is számít, ezért ezt mutatom be legbővebben. A szerző kiindulásként a szláv nyelvet vizsgálta. A szláv nyelvek az indoeurópai nyelvek közé tartoznak. Ezeknek két ága van, a kentum-ág, amelyben az elől képzett K megmaradt K-nak, és a szatem-ág, ahol az réshanggá fejlődött, azaz S-sé, vagy Sz-szé. A szláv nyelvek az utóbbiba tartoznak. Legközelebbi rokon nyelvcsoportjuk a balti nyelveké. Joggal feltételezhető, hogy ezekkel egykor közös nyelvet alkottak, azonban súlyos hiba lenne őket egy nyelvcsoportnak venni velük. A szláv nyelveket három csoportra oszthatjuk. A keleti szláv nyelvek közé tartozik az orosz, a fehérorosz és az ukrán. A déli szláv nyelvek közé a bolgár, a szerb, a horvát és a szlovén. A nyugati szláv nyelvek közé pedig a lengyel, a cseh, a tót, az alsó- és felsőszorb, valamint a kihalt poláb és a pomerán nyelvek. A felosztás földrajzi jellegű, de nagyjából megfelel a nyelvek belső logikájának is.

A nyelv tárgyalása után Kniezsa rátért a szláv őshaza kérdésére, melyet a Visztula és a Dnyeper középső folyása közé helyezett. Északi határa Varsó vonalán húzódhatott, délre nem érte el a Kárpátokat.


Forrás: cultura.hu

Ezután a szláv népek neveiről esik szó. Minden szláv nép máshogy nevezi magát, azonban e nevek aránylag későn keletkeztek.  Egy népelnevezés fordul elő valamennyi nyelvben, a Slovine, vélhetően ez volt egykor az ősi szláv nép neve. Eredete tisztázatlan, mindenesetre biztos, hogy nem a latin sclavus (rabszolga) szóból származik, ugyanis kizárt, hogy egy nép rabszolgaként nevezné saját magát. A magyar tót szó is eredetileg az összes szlávra vonatkozott, később szorították ki az egyes népek nevei. Az elnevezés eredete tisztázatlan, de bizonyos, hogy pejoratív tartalma sosem volt.

A szlávokat antropológiailag nagy tarkaság jellemzi, ezért nehéz visszakövetkeztetni az ősszláv típusra, az aktuális ismeretek szerint egyenesen lehetetlen. Őshazájukból minden jel szerint az avarok megjelenése űzte ki őket. Uralmuk alá kerültek, s segédhadként részt vettek hadjárataikban. A szláv népek államalakításának közös jellemzője, hogy valamilyen népcsoport az avarok helyére lépve átvette a vezető szerepet, majd kisebbségben lévén beolvadt az alávetett szláv népbe.

Kniezsa végül leszögezte, hogy a honfoglalás korában bizonyosan éltek a Duna-medencében szlávok, azonban nem nagy számban, és szervezetlenül. A XIII. századra beolvadtak a magyarságba. Amennyiben a szlávok száma lett volna nagyobb, az ellenkezője történt volna.

A második tanulmány az Oroszok és finnugorok címet viseli. Szerzője Zsirai Miklós, aki 1892 és 1955 között élt. A könyv kiadásakor a finnugor nyelvészeti tanszék professzoraként dolgozott, ebből fakadóan a finnugor népek szakértőjének számított. Tanulmánya oroszellenes álláspontot képviselt. Meglátása szerint a keleti szlávokat a skandinávok szervezték hódító, katonai néppé, majd beolvadtak. Kezdettől a terjeszkedési vágy jellemezte őket, a finnugor népek pedig történelmük során végig az útjukban voltak. Az oroszok sorra hódították meg területeiket, őket pedig beolvasztották. A finneket sokáig csak a svéd uralom mentette meg a hódítástól. 1809 és 1917 között voltak orosz fennhatóság alatt, ezután pedig sikerült felszabadulniuk.

A kötet harmadik tanulmányát az ekkor még ifjú Fügedi Erik jegyezte, címe A nyugati szláv néphatár története. Fügedi 1916-ban született, 1938-ban doktorált Mályusz Elemér tanítványaként. Nyitra megye betelepüléséről írt szakdolgozata a népiségtörténeti iskola fontos produktuma. A tanulmány születésekor az Országos Levéltár munkatársa volt. 1992-es haláláig számos középkorral kapcsolatos publikációt jegyzett. Itt a nyugati szlávok kora középkori történetét tárgyalta. Négy részre osztotta a szlávokat Kniezsától eltérően. Nála a lengyelek és a polábok az északi szlávok közé tartoztak, így nyugati szláv alatt főként a cseheket értette. Fügedi szerint a szláv törzsek magasabb rendű politikai szervezését azok az idegen népelemek indították el, amelyeket óriási településterületükön szétszórva találtak, s lassan magukba olvasztottak. A nyugati szlávok már államalapításukkor szembe kerültek a németekkel, akiknek kelet felé nyomulása a szláv etnikai határt is jelentősen eltolta. A német kolonizáció nagy hatással volt a nyugati szlávokra, a kulturális kölcsönhatás máig – tehát a kötet keletkezéséig – kiható erejű.

A könyv negyedik tanulmánya Lukinich Imre (1880-1950) tollából született, aki a budapesti egyetem 1935-ben létrehozott kelet-európai történeti tanszékének professzora volt. Orosz-ukrán történet című írása rövid áttekintés az orosz történelemről, nem éppen pozitív színben tűntetve fel az orosz népet. A korabeli nemzetkarakterológiáknak megfelelően megkísérelte definiálni az oroszokat. Szerinte nincsenek vágyaik, ösztönzőik. Goncsarov Oblomovja a tipikus példa erre, Lukinich benne látja a megtestesült oroszt. Motiválatlanságukból fakadóan államalapításuk sem jöhetett volna létre a normannok vezetése nélkül. Erőteljesen eltúlozta a Kijevi Rusz és Magyarország kapcsolatait, olyannyira, hogy szerinte magyar fejedelmi sírt is találtak a székvárosban, sőt, Oleg fejedelem a hadjáratait is a magyarokra támaszkodva vezette. Az orosz nép önállótlansága tovább erősödött a mongol uralom idején. Miután a nyugati hódítások sikertelenek maradtak, az orosz birodalom kelet felé terjeszkedett, meghódítva Szibériát, amely erősítette az ország keleties jellegét. Még nagy uralkodójuk, Péter sem tudott e barbárságból kivetkőzni. Az a tény, hogy a cárok az egész országot saját tulajdonként kezelték, megfelelt az orosz nép „szolgai természetének” (sic!). Oroszország arculata kettős. A főúri réteg nyugatiassága Péter óta szemben állt a parasztok elmaradottságával és a belső rendszer nyers és erőszakos valójával. Az ellentmondások a birodalom meggyengüléséhez vezettek. Noha nyugatról erősnek látszott, mégis elsőként omlott össze a nagyhatalmak közül az első világháborúban. A forradalom után jobbára idegenektől vezetett kis létszámú csoport került uralomra. Lényegében csak hatalomváltás történt, a rendszer ugyanaz maradt, azzal a különbséggel, hogy a propaganda és a terror a lusta orosz népet osztálygyűlölettől áthatott harcosokká nevelte. Lukinich éles megfogalmazásai furcsa kontrasztban állnak a tanulmánykötet többi részével. Talán érdemes megjegyezni, hogy ez a munka a kötet egyetlen olyan tanulmánya, melyben nem szerepel bibliográfia.

Az ötödik tanulmány címe Az orosz műveltség kialakulása. Szerzője Trócsányi Zoltán, aki 1886-tól 1971-ig élt. Sokoldalú tudós, az orosz nyelv tanára volt a budapesti egyetemen. E tanulmányában az orosz irodalommal és politikai gondolkodással foglalkozott. Hangsúlyozta az ország különállását Európától, ami csak Nagy Péterrel szűnt meg. Utána már a fejlődés párhuzamos, bár a nyugatinál jóval kiegyensúlyozatlanabb. Ez azonban nemcsak orosz, hanem általános szláv, sőt, kelet-európai, vagy inkább eurázsiai jelenség. A magyar kultúrára gyakorolt szláv hatást még tisztázandónak tartotta.

A hatodik tanulmányban Divéky Adorján (1880-1965) Lengyelország történelmi fejlődését vázolta fel.  A szerző évekig Lengyelországban élt, 1939 és 1950 között pedig a debreceni egyetem tanára volt, ahol kelet-európai történelmet tanított. Tanulmányában Lengyelország fejlődését öt részre osztotta.

I. korszak – a lengyel Piast uralkodócsalád korszaka, ami az Árpádok korának felel meg. Ez a lengyel királyság kialakulásának korszaka, amely 1386-ig tartott.

II. korszak – a litván származású Jagellók korszaka, ami 1386-tól 1572-ig tartott. A litván-lengyel unió Lengyelország fénykora.

III. korszak – a szabad királyválasztások korszaka, amely egyúttal a szélsőségig vitt nemesi szabadság és a hanyatlás korszak is, amely Lengyelország harmadik felosztásával végződött. A korszakhatárok 1572 és 1795.

IV. korszak – az idegen uralom időszaka, melyben a lengyelek orosz, porosz és osztrák fennhatóság alatt éltek. Ez 1795-től 1918-ig tartott.

V. korszak – A független Lengyelország korszaka 1918-tól 1939-ig. Ezzel a korszakkal mindössze egy oldal erejéig foglalkozott, s a tárgyalást az 1921-es rigai békével zárta. A lengyel állam megsemmisülésének elemzését a jövő történetírására bízta.

A hetedik – A déli szláv népek kultúrája című – tanulmányt Hadrovics László írta. 1910-ben született, s 1997-ig élt, 1942-ben az Egyetemi Könyvtár munkatársa volt. Később a budapesti egyetem szláv tanszékének vezetője lett. A magyar közvélemény leginkább a Gáldi Lászlóval közösen szerkesztett orosz szótárak révén ismeri nevét. Tanulmányában nem akart uniformizálni, nem tett kísérletet egységes délszláv kultúra bemutatására. Külön tárgyalta a szerb, a horvát és a szlovén fejlődést, kitérve az államra is, amit a szlovének esetén a kultúra helyettesít. Fontos megállapítása, hogy „az önálló teremtés és az idegen elemek áthonosítása az a két mozzanat, amely egy-egy nép kultúra-alkotását minden időben meghatározza.” A horvátoknál a szoros magyar kapcsolatot, a szerbeknél a bizánci és az oszmán uralom hatását emelte ki. Szerinte a szerbek számára a magasabb kulturális fejlődés lehetőségét a dél-magyarországi betelepedés teremtette meg. Hadrovics az egész Balkán kutatását alapvető fontosságúnak ítélte meg Magyarország szempontjából.

A nyolcadik tanulmányt a pozsonyi születésű, történészként és újságíróként tevékenykedő Gogolák Lajos (1910-1987) írta A pánszlávizmus címmel. A könyv megjelenésének idején a Magyar Szemlének és a Magyar Nemzetnek dolgozott. 1956-ban Bécsbe távozott, és az itteni egyetem professzoraként kelet-európai történetet tanított. Tanulmányában megállapította, hogy a pánszlávizmus születésének alapja, hogy az egyes szláv nemzetek magukat gyengének érezvén maguk mögé képzelték a többi szláv népet, így inkább önértelmezésnek látta, mint politikai mozgalomnak, s szerinte annak csak a magyarok és a németek tartották. A szláv mozgalom demokratikus jellegű volt, és csak azért fordult Oroszországhoz támogatásért, mert a birodalmak, melynek kereteiben a szláv népek éltek, elnyomták őket. 1918 után a szláv gondolat már nem volt olyan fontos a szláv nemzetállamok megteremtődésével.

A kilencedik tanulmányt újfent Kniezsa István jegyezte. Ennek címe Magyar-szláv nyelvi érintkezések. Első fele a magyar nyelvben található szláv jövevényszavakat vizsgálta tárgykörök szerint, sok példával illusztrálva. A tanulmány második részében a szláv nyelvekbe került magyar szavakat vette górcső alá. A délszláv nyelvekben főleg egyházi, állami élettel kapcsolatos szavakat fedezett fel. A cseheknél és a lengyeleknél viszont inkább katonai kifejezések találhatóak. Végül megállapította, hogy az irodalmi nyelvet vizsgálva a magyar nyelvben sokkal több a szláv jövevényszó, mint a szláv nyelvekben a magyar.

A tízedik tanulmány szerzője szintén szerepelt már korábban. Hadrovics László Magyar-szláv irodalmi érintkezések címmel írta második kötetbeli tanulmányát. Kiemelte a délszláv népköltészet szerepét a tizenkilencedik század első felének magyar irodalmi életében. Tekintélyes terjedelemben foglalkozott Vitkovics Mihállyal, aki a magyar és a szerb irodalomban is fontos szerepet játszott. Hangsúlyozta az orosz hatást a magyar irodalomra, s kiemelte az Egyetemi Nyomda szerepét a magyarországi szlávok szellemi fejlődésében.

A tizenegyedik írást Gunda Béla (1911-1994) közölte, aki a kolozsvári egyetem professzora volt ekkor. 1945 után a debreceni egyetem néprajzi tanszékének vezetője lett. Tanulmányában a magyar és a szláv népi kultúra különbségeit emelte ki, mely a magyar nép pásztorkodásából és a szláv népek földműves mivoltából fakad alapvetően. A szellemi kultúra kapcsolatait csak röviden érintette, a tárgyit viszont részletesen tárgyalta. Hangsúlyozta a magyar pásztorkodás hatását a szlovák népi kultúrára, egészében azonban a magyarok és szomszédjaik kölcsönhatását állította előtérbe.

A következő, immáron tizenkettedik tanulmány szerzője Thim József, aki 1864 és 1959 között élt. Címe A horvátok és a hazai szerbség a magyar történelemben. Thim eredetileg délvidéki orvos volt, történészként amatőr, s mint ilyen, egyetlen a kötet szerzői közül. Jól tudott szerbül, és forráspublikálással foglalkozott. Ebben a kötetben a horvátok és a szerbek magyarországi történetét vázolta röviden. A horvátokét elég szűkszavúan tárgyalta, főleg elkülönülésükre utalt. A szerbekkel részletesebben foglalkozott. Hangsúlyozta, hogy az 1690-es betelepülést eredetileg átmenetinek szánták. Az 1699-es karlócai béke miatt szűnt meg a visszavándorlás lehetősége, ezért a szerbek a déli területeken maradtak a határőrvidékeken katonáskodva, végig megőrizve önálló identitásukat orosz földre került honfitársaikkal szemben, akik asszimilálódtak.


Forrás: Wikipedia.hu

Végül az utolsó tanulmány újfent egy olyan szerzőtől származott, aki másik írást is közölt a kötetben, mégpedig Gogolák Lajostól. Második tanulmányának címe A szlovák és ruszin nemzetiség története. Először a kora újkori viszonyokat tárgyalta. Fontosnak tartotta a szlovák nemesség szerepét. Kiemelte a protestáns irodalmi kezdeményezéseket, melyeknek felvidéki magyar főurak voltak a mecénásai. A modern korra a szlovák nemesek magyarrá lettek, de új értelmiségi vezetőréteg született. A századfordulóra a szlovákok egyértelműen csehbaráttá váltak. Míg a szlovák nemzeti fejlődés intellektuális alapokon nyugodott, addig a ruszin a természeti és gazdasági tényezők miatt keleti hatás alatt állt. A ruszinok nem őshonosak, csak a 13. században telepedtek le. Területük mindig is függő volt gazdaságilag. Eredetileg Magyarországtól, majd Csehszlovákiától. 1939 után a magyar kormány újfent bevezette a magyar nyelvet, nem törődve a nemzetiségi fejlődéssel.

A kötet olvasója egyedi körképet vehet kézbe. Niederhauser Emil új kiadáshoz írt utószavában kitért a téma fontosságára, amely indokolta ismételt közreadását az ezredfordulón. 1942 óta azonban sok víz lefolyt a Dunán, érdemes lenne újra elővenni a kérdést, és egy olyan tanulmánykötetet szerkeszteni, amely a modern tudományos eredményekre támaszkodik immár.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Solymossy Sándor 1864. augusztus 28-án született tanár és folklorista. Már fiatal korában érdeklődni kezdett a néprajz iránt, élete nagy részét
Támogasson minket