Szembenézés a keserűséggel – Gustave Flaubert

Impassibilité: az írónak hidegen, tárgyilagosan kell bemutatnia hőseit, nem mérlegelheti tetteiket, főképp nem fejezheti ki érzelmeit egyikük iránt sem – hiszen a valóság is épp ilyen közönnyel ad teret életünknek. A 19. század végére ez lett a prózaírás egyik szigorú parancsa a dosztojevszkiji lélekábrázolás mellett. Annak, aki „korszerű” regényt akart írni, engedelmeskednie kellett. A módszer Franciaországból eredt, nevezetesen Flaubert-től, Stendhal és Balzac realista hagyományainak folytatójától, aki elődeihez hasonlóan nem félt leszámolni korának visszásságaival.

Flaubert korai évei

Gustave Flaubert Rouenban született 1821. december 12-én. Apja a helyi kórház főorvosa volt, családjával együtt az intézményben lakott. Mint köztiszteletnek örvendő polgár a rouen-i közösség fontos tagja volt, tekintélyes barátokkal és ismerősökkel. Az életrajzírók úgy vélik, hogy ez az apakép alakíthatta ki Flaubert szemléletének két jellegzetességét: a sebészekére emlékeztető kíméletlen pontosságot és a polgárság, a polgári hozzáállás gyűlöletét. A fiút serdülőkorában ragadta magával az irodalom szeretete. Kedvence Cervantes Don Quijotéja lett, később Shakespeare és Goethe műveit olvasta, s persze a kor romantikusait. A középiskola után szülei Párizsba küldték jogot hallgatni, de benne már akkor megérett az elhatározás, hogy író lesz. Tanulmányaival nem törődött, helyettük irodalmi-művészi szalonokba járt, itt szerzett ismeretségeket, tapasztalatokat.

Megismerkedett Louise Colet-val, a gyönyörű, de könnyelmű és középszerű költőnővel. Colet asszonynak kapóra jött az ifjú vonzalma, hiszen eggyel több hódolót bízhatott meg gyenge verseinek javításával, ha épp pályázatokra óhajtott jelentkezni. Cserébe az érzéki szenvedély élményében részesítette a kezdő írót, s persze az ezzel együtt járó szenvedésekben. Flaubert, akárcsak Baudelaire, hamarosan rátalált a tiszta, ám reménytelenül plátói rajongásra is Madame Schlesinger-nek, egy párizsi zenemű-kereskedő feleségének személyében. Mindazt, amit ezekből az érzelmi viharokból tanult, regényeinek lélektani elmélyítéséhez használta fel.

1843 nyarán, sétakocsikázás közben váratlanul epilepsziás rohamot kapott. Az eset véget vetett a gondtalan társasági életnek, de az egyetemi éveknek is. Az apa orvosként bizonyára felismerte fia komoly betegségét, belátta alkalmatlanságát a rendszeres munkára, s kénytelen-kelletlen beleegyezett, hogy Gustave kizárólag az irodalomnak éljen. Ezzel ugyan Flaubert teljesülni látta álmát, de még sokáig kellett várnia, mígnem úgy érezhette: valóban értéket teremt, nem pusztán műkedvelő naplopóként áll a világ színe előtt. Croisset-ba, a család ottani kertes házába költözött. Apja halála után ez lett otthona, ahol anyjával, majd egyedül lakott visszavonultan, élete végéig.

Az irodalmi pálya kezdete

Pályája kezdetén egymás után rótta papírra zsenge, romantikus szellemű műveit, de volt annyi önkritikája, hogy nem adatta ki őket. Ezeket ma már csak az irodalomtörténet tartja számon, hogy felkutathassa bennük a későbbi nagy regényekre utaló jegyeket. Az író 1849-ben készült el a Szent Antal megkísértésének első változatával. Sorai közt lehengerlő képgazdagsággal kívánta lefesteni az ördög kísértésétől szenvedő késő ókori szent látomásait. Sokat várt ettől az írásától. Úgy érezhette, hogy benne végre meglelte saját hangját. Amikor azonban felolvasta barátainak, nem a kívánt hatást érte el vele. Ők ugyanis zagyvaságnak találták, megjelentetéséről lebeszélték a szerzőt. Keserves, de fontos lecke volt ez Flaubert-nek. Stílusa ezután vált szabatossá, világossá.

1848-ban őt is utolérte a forradalom lelkesedése. Politikai bankettekre járt, s Párizsban bejárta a nagyobb történések helyszíneit. Újabb párhuzam Baudelaire-rel: a történelmi vihar elcsitulásával, kiváltképp III. Napóleon felemelkedésével kiábrándult a negyvennyolcas eszmékből. Csalódásával jóval később, az Érzelmek iskolájában szembesítette önmagát. Ugyanebben az időben indult másfél évig tartó közel-keleti útjára. Egészségi állapota sokat javult, a látottak pedig erőt öntöttek bele, alkotásra sarkallták.

Hazatérve mégsem színpompás élményeit dolgozta fel, hanem egy hétköznapi drámát, mivel azt remélte, hogy ebből összpontosítást és önfegyelmet fog tanulni. Félve, nehogy valami középszerű kerüljön ki a kezei közül, minden korábbinál aggályosabban, minden egyes mondatot, sőt minden egyes szót mérlegelve írt. Témája valóban megtörtént eseményen alapult, egy Rouen környéki házasságtörési eseten. Ez a hosszú éveken át készülő regény lett a Bovaryné. Az olvasók 1857-ben vehették kézbe, ugyanabban az évben, mint Baudelaire hírhedt verseskötetét, A romlás virágait. S akárcsak a költőt, az írót is perbe fogta III. Napóleon ügyészsége az erkölcs megsértésének vádjával. Végül azonban felmentette Flaubert-t, talán mert felismerte, hogy akadékoskodásával csak ingyen reklámot csinált a könyvnek.

A Bovaryné

Mi sem bizonyítja jobban a Bovaryné nagyszerűségét, mint hogy megjelenése óta több értelmezése is kialakult. Lehet olvasni vádiratként a romantika ellen, hiszen Emma Bovary kálváriája azzal kezdődik, hogy kislányként falja az édeskés történeteket a töretlenül boldog, beteljesült szerelemről, ezért férjes asszonyként képtelen elfogadni a házasság és az anyaság kijózanító nehézségeit. Lehet olvasni a korabeli viszonyok kritikájaként, mert a színhely, a képzeletbeli Yonville a büszke, de középszerű polgárok otthona, élükön a felfuvalkodott Homais patikussal; az ő alakjában rajzolta meg Flaubert a tipikus, undok nyárspolgárt, akinek mindenhez értése valójában felületesség, erkölcsössége nem más, mint kétszínűség.

A regény házassági tragikomédia is, mivel Emma éppannyira áldozata helyzetének, mint amennyire tönkretevője férjének és gyerekének, Charles Bovary pedig jószívű, de butaságát tényleg nehéz elviselni. Napjaink olvasóját ugyanaz ragadja meg ebben a történetben, ami Darren Aronofsky Rekviem egy álomért című filmjében is: a többé-kevésbé kiegyensúlyozott, a megszokott mederben csordogáló élet milyen könnyen változhat földi pokollá néhány meggondolatlan cselekedet következtében.

A Szalambó

Flaubert egy csapásra hírnevet szerzett magának. Immáron mindent az alkotásnak rendelt alá, ez lett élete egyetlen értelme. Undorát saját korától, melyet a Bovarynéban vesézett ki, egy történelmi regény megírásával akarta kikúrálni. Választása az ókor egy kevésbé ismert epizódjára esett. Az i. e. 264 és 241 között dúló első pun háborúban Róma megtörte Karthágó földközi-tengeri hatalmát, megfosztotta dél-itáliai területeitől és Szicíliától. Az észak-afrikai városállam nehéz anyagi helyzetbe került, ezért megpróbálta rávenni zsoldosait, hogy érjék be kevesebb járandósággal. A katonák persze felbőszültek, s megindultak Karthágó ellen. Flaubert a rá jellemző alapossággal merült el a források, a történettudományi és régészeti munkák tanulmányozásában, s töméntelen mennyiségű jegyzetet készített. Fáradságának gyümölcse, a Szalambó 1862-ben jelent meg.

Máig vita tárgya, miként sikerült a szerzőnek felidéznie a régmúltat ebben a regényében. Nagy Géza szerint a szereplők modern vívódásokat testesítenek meg, míg Szerb Antal pont azért tartja nagyszerű, bár hideg remekműnek a Szalambót, mert tökéletes beleélésével Flaubert a hitelesség illúziójával, az anakronizmus teljes elkerülésével tudta életre kelteni az antik időket.

Az érzelmek iskolája

Ezután Flaubert a polgárság félmúltját, egyben önnön ifjúságát örökítette meg. Az Érzelmek iskolájának főszereplője, Frédéric Moreau más francia regényhősökhöz hasonlóan ámulattal utazik vidékről Párizsba, a karrier, a fontos történések és a szép nők városába. Zajlanak körülötte az események, még az 1848-as forradalomhoz is köze lesz, és mégis: mintha nem történne semmi. Frédéric sodródik, hol ebbe, hol abba keveredik bele, de semmit sem visz véghez, s nem tanul semmiből. Akaratgyengeségével méltó társa az orosz epika felesleges embereinek. S mindeközben könyörtelenül telik az idő… Az 1869-ben publikált kötet nem keltett akkora visszhangot, mint amekkorára Flaubert számított. Ennek persze oka volt a rövidesen kitörő francia–porosz háború, de az is, hogy a célba vett romantikus nemzedék sértődötten fogadta a felette mondott kegyetlen ítéletet. Ma inkább a történet drámája fog meg: mi lesz annak a sorsa, aki céltalanul, elköteleződések nélkül pergeti éveit.

Flaubert 1874-ben tett pontot a Szent Antal megkísértésének harmadik, utolsó változatának végére, majd az 1876-os Három mesével a novellairodalmat gazdagította. Utolsó munkáját, a Bouvard és Pécuchet-t már nem tudta befejezni: croisset-i otthonában hunyt el 1880. május 8-án. Regénytöredékének címszereplői keresztülrágják magukat a kor valamennyi tudományán, hogy a tanultakat a gyakorlatban hasznosíthassák, de persze mindenben kudarcot vallanak. Míg korábbi írásaiban Flaubert a romantika túlzásait pellengérezi ki, úgy ebben a művében a tudományba vetett feltétlen hiten gúnyolódik, mivel szerinte ez sem válthatja az embert ostobaságától, gyarlóságaitól.

Flaubert életműve

Flaubert képezi az átmenetet a realizmus és a naturalizmus között. Műveiben, borúlátásuk ellenére, képes volt utánozni a valóság frissességét. Fáradságos, a tökéletességet hajszoló alkotói módszerével, mellyel – mint azt egyszer bevallotta – olykor nyolc napig is dolgozott egy-egy oldalon, a világirodalom nyomasztó mércéjévé magasodott. Szerb Antal ugyanakkor ebben a vallomásban nemcsak Flaubert páratlan alaposságát ismerte el, hanem lustaságát is tetten érte. Az író újítását, hogy az olvasó több szereplő nézőpontját, gondolatait ismerheti meg párhuzamosan, egyenrangú jelentőséggel, a 20. századi irodalom kamatoztatta. Az életműhöz soroljuk még a levelezést, valamint a sajtóból kiollózott együgyű megállapítások gyűjteményét, mely a Közhelyszótár címet kapta. Az embergyűlölő Flaubert üzenete az, hogy a tanulástól, a művelődéstől nem lehetünk okosabbak, csak öntudatosabbak a magunk korlátoltságában.

A francia mester indította el pályáján a novellista Guy de Maupassant-t.

Hazánkban leginkább a haladó irodalom művelői és hívei csodálták Flaubert-t. Babits Mihály szinte a tökéletes próza alkotójaként mutatja be Az európai irodalom történetében. Tudós magyar ismerője és fordítója Gyergyai Albert, a francia irodalom professzora, az Eötvös József Collegium tanára volt.

Bozó Bence Péter

Irodalomjegyzék

Babits Mihály: Az európai irodalom története. Budapest, 1957.

Gyergyai Albert: Flaubert. In: Világirodalmi lexikon. III. Budapest, 1975. 197–201.

Nagy Géza utószava. In: Gustave Flaubert: Szalambó. Budapest, 1965. 349–358.

Szerb Antal: A világirodalom története. II. Budapest, 1941.

Ezt olvastad?

Az indiánkép változása Az apacs harcos című filmben

Hogyan jelennek meg az indiánok az amerikai mozikban? Milyen előzményei voltak Az apacs harcos című filmnek? Hogyan ábrázolják ebben a filmben az

X