Szentté avatások és bíborosi kongregációjuk története

A szentek tisztelete nem a római katolikus vallás és egyház sajátossága. A világvallások közül a latin és görög rítusú keresztény (római katolikus, keleti katolikus és ortodox) egyházakhoz hasonló módon a buddhizmusban, a hinduizmusban, az iszlámban és az izraelita vallásban is megjelenik. A római katolikus és unitus (a pápa fennhatósága alatt újraegyesült görög) egyházakban a szenttisztelet (cultus sanctorum) szabályozottsága azonban más egyházakra és vallásokra nem jellemző. E szabályozottság – többek között, de elsősorban – a boldoggá, illetve szentté avatásokban nyilvánul meg.

Teológiai értelemben a szentté avatás (canonisatio) egy olyan tévedhetetlen pápai kijelentés, amelyben ünnepélyes szertartás keretében nyer megfogalmazást, hogy a szentté avatott a megdicsőültek között van, és tisztelete az egész egyház számára előírásra kerül. A boldoggá avatás (beatificatio) során a területi hatály szűkebb, általánosságban egy-egy országra – nagyobb országok esetén régióra, vidékre, egyházmegyére – terjed ki. A szentté avatásban tehát az egyház kifejezi azon meggyőződését, hogy a szentté avatott Krisztus követésében, a krisztusi eszmény megvalósításában példaképül szolgál. Éppen emiatt nyer jelentőséget a szentségi élet vitathatatlansága és válik szükségessé a szentté avatás gondosan szabályozott eljárása.

A szentté avatási eljárás a jelenlegi szabályok szerint a következő főbb lépésekből áll:

I. Egyházmegyei eljárási szakasz

Az elhalálozás utáni öt évet követően egy közösség vagy akár egyetlen hívő is kérheti, a halál helye szerint illetékes főpásztornak ajánlást tehet a szentté avatási eljárás megindítására, aki, konzultálva a környező egyházmegyék püspökeivel – Magyarországon a püspöki kar egészével – dönt arról, hogy megindítja-e azt vagy sem. A kezdeményező (aktor) a főpásztor jóváhagyásával kérelmezőt (posztulátort) nevez ki, aki a megyéspüspök által kinevezett tisztviselője a boldoggá, illetve szentté avatási eljárásnak.

Az esetlegesen még élő tanúk vallomásának felvétele és történeti dokumentumok alapján sor kerül az elsődleges vizsgálatra. Először az írásos dokumentumok elemzése történik, amelyhez történész szakértők is bevonásra kerülnek és nyilatkozatot tesznek. Majd a megyéspüspök bíróságként működő egyházi testületet állít fel, amelynek feladata, hogy a tanúvallomásokat összegyűjtse. Az anyag összeállítását követően hiteles fordítás készül az iratokról. Az aktákat hitelesítik, ünnepélyesen lezárják, végül Rómába küldik.

II. Szentszéki eljárási szakasz

Rómában vizsgálat alá vonják az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét, és annak elismerése esetén az összegyűlt anyagokat újabb többlépcsős eljárás keretében elemzik. Először történészek, majd teológusok vizsgálják az életutat. Ezután kerül az anyag a Szentek Ügyeinek Kongregációjához (Congregatio de Causis Sanctorum). A történészek a dokumentáció teljességéről, megbízhatóságáról, hitelességéről nyilatkoznak, a teológusok a hősies erénygyakorlatról, életszentségről vagy a vértanúságról, a kongregáció bíborosainak összefoglaló véleménye után pedig a kongregáció bíboros prefektusa a pápa elé tárja az ügyet, aki – mint egyedüli bíró – meghozza a döntést az életszentségről. Abban az esetben, amikor vértanúról van szó, nincs szükség csodára a boldoggá avatáshoz, hitvalló esetében viszont ekkor, azaz a pápai döntést követően kezdődhet meg a csoda kivizsgálása. A csoda kivizsgálása szintén három lépcsőben történik, és ha pozitív eredménnyel zárul, akkor kerülhet sor a boldoggá avatásra. A hősies erénygyakorlatot, életszentséget a boldoggá avatás előtt vizsgálják, utána már nem képezi vizsgálat tárgyát.

Az eljárás jelenlegi szabályát II. János Pál pápa (pontifikátusa: 1978–2005) az 1983-ban kiadott Divinus perfectionis magister apostoli konstitúciójában rendelte el, eltörölve minden korábbi rendelkezést. A boldoggá avatásokat több mint 300 éven át, 1981-ig Rómában végezték, amikoris II. János Pál pápa Manilában avatott boldogokat. XVI. Benedek pápa (pontifikátusa: 2005–2013) 2005-ben Novas dispositiones ad ritus Beatificationis seu Canonizationis pertinentium című előírásában a boldoggá avatást – annak pápai aktusát megőrizve – a pápa képviselőjére (aki rendes körülmények között a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusa) delegálja és rendes körülmények között abban az egyházmegyében végezteti, amely az eljárást indította, hangsúlyozva a boldoggá avatás helyi, és erősítve a szentté avatás pápa által Rómában végzett cselekményének egyetemes jellegét.

A jelenlegi boldoggá, illetve szentté avatási szabályozás kialakulása azonban hosszadalmas történeti fejlődés eredménye, amelyet mindenképpen érdemes áttekinteni, hiszen ez a processzus a „hivatalos” kultusz legfontosabb lépcsőjét jelenti. Hovatovább ennek módja, illetve „eredménye” a római katolikus vallás egyik jellegzetes sajátosságát adja és lényegi elemét jelenti. A szentek tiszteletének jelentősége hazánkban (és az Alpoktól északra) a protestáns egyházak tanítása miatt differenciáltabb, mint Európa déli országaiban, sőt éppen ez a kérdés a katolikus–protestáns hitrendszer egyik alapvető különbségének hordozója.

A szentek tisztelete a korai keresztény egyházban, a 2. században már kimutatható, a vértanúk (martyr) tiszteletéből fejlődött ki. A vértanúhalál napján, azaz a mennyei születésnapon tartottak évenkénti megemlékezést, lehetőség szerint a mártír sírjánál, illetve földi maradványai, ereklyéi közelében, amelyeket már ekkor jelöltek, idővel kápolnát, templomot építettek föléjük. A tisztelet hordozója ekkor a közösség volt, amely kollektív döntése eredményeként kezdődött az adott személy kultusza. Tiszteletük, emlékük, szenvedésük, az értük és hozzájuk mondott imák lejegyzésével terjedt, sírjaik zarándoklatok (peregrinatio religiosa) célpontjává vált, párhuzamosan ereklyéik (reliquia) tisztelete is megindult és megélénkült. 313-ban, amikor Nagy Konstantin véget vetett a keresztényüldözésnek, a szenttisztelet a vallásgyakorlás egyéb formáival együtt nyilvánossá válhatott, fellendült. Milánó püspöke, Szent Ambrus a 4. században sokat tett a Szűzanya és a szentek tiszteletének előmozdítása érdekében.

A 4. század második felére alakult ki a mártírok mellett a szentek egy újabb csoportja: a hitvallóké (confessor), akiknek számos, egymástól többé-kevésbé jól megkülönböztethető típusa volt (aszkéta, püspökszent, apátok, királyi apácák). Míg a vértanúk esetében az engedélyezett kultuszhoz az ereklyék valódiságáról volt szükséges meggyőződni, a hitvallóknál ezen kívül az életszentség (a jelölt életében vagy halála után) elterjedt hírére (fama sanctitatis) és az ereklyénél az ő közbenjárására bekövetkezett igazolt csodára (miracula) is szükség volt. Az így összegyűjtött bizonyítékokat a püspök ünnepélyes szertatás keretében szentesítette, és a földi maradványokat felemelték, új nyughelyére átvitték.

A kultuszközpontok a vallási élet központjaivá váltak, a püspököknek ellenőrzésük alá kellett vonniuk a kultuszokat, az ereklyék mindenki számára nyilvános oltárra emelésével. Ennek meghatározása 401-ben történt, amikor az V. karthágói zsinat elrendelte, hogy a valamennyi felszentelt oltárnak szent ereklyét kell tartalmaznia. Az ereklyék felkutatása, az újabb és újabb vértanúk szentté emelése, kultuszuk alapjainak lefektetése lendületet vett a Római Birodalom szerte kiépülő egyházban, és ekkor vált szokássá – a zsinati határozat figyelembevétele miatt – az ereklyék feldarabolása, hogy mindenhová kerülhessen belőlük.

A Karoling-kor zsinatai hangsúlyozták, hogy csak olyan szentek ereklyéit lehet tiszteletben részesíteni, akik vértanúságukkal, illetve életszentségükkel rászolgáltak erre, amire az újonnan krisztianizált területeken felmerült igény adott okot, amelyeken az ereklyék iránti elvárás megnövekedett, így Róma katakombáiból nem pusztán a nevesebb mártírok maradványai, hanem kevéssé ellenőrizhető elhunytak hitelesnek nem mondható „ereklyéi” is forgalomba kerültek, sőt ereklyerablások is elterjedtté váltak. Ennek ellensúlyozására és megszüntetésére az ereklyék átvitelét (translatio) püspöki vagy uralkodói engedélyhez kezdték kötni és a hitelesítéshez a középkori bíráskodásban nem szokatlan bizonyítási eljárást, az istenítéletet (iudicium Dei) vettek igénybe.

Az első évezred harmadik harmadára a szentek ismét újabb típusai jelentek meg: a megtérített területek sokszor vértanúhalált halt, nemegyszer kolostoralapító szerzetes hittérítői, misszionáriusai, valamint az újonnan létrejövő, krisztianizált európai államok királyai. Magyarország története mindkét típusra szolgáltat – nem sokkal későbbi – példákat Szent Adalberttel, Szent Gellérttel, Szent Istvánnal és Szent Lászlóval.

Az ezredforduló táján a zarándoklatok jelentős lendületet kaptak, amelyek a szentkultuszra is erőteljes hatást gyakoroltak, élénkítették az addig esetenként csupán helyileg tisztelt szentek Európa-szerte való megismerését, templomok építését, zarándokútvonalak és központok kialakulását, sőt a keresztes hadjáratok egyik kiváltó okává váltak.

A szentek tiszteletében az első jelentősebb pápai megnyilvánulás III. Sándor pontifikátusa (1159–1181) idején, 1170-ben történt, amikor az egyházfő kinyilvánította, hogy az újabb szentek tiszteletének jóváhagyása kizárólagos pápai előjog. Erre egyfelől Barbarossa Frigyessel folytatott szembeszállása, vagyis a császárság szakralitásra törekvő ambícióinak megakadályozása vezette, másfelől a szentté avatások körüli anomáliák, az ereklyekultusz szélsőséges megnyilvánulásaira adott kritikák racionális válaszaként került sor. A politikai vonatkozások miatt nyilván az sem véletlen, hogy az egyik első ilyen módon, 1173-ban szentté avatott, az egyház szabadsága védelméért mártírhalált halt Becket Tamás canterbury-i érsek volt, akit II. Henrik szavaira koncoltak fel székesegyházában, s akinek életszentségét két pápai legátus vizsgálta.

Szempontunkból kiemelkedik egy tíz esztendővel későbbi esemény. 1083-ban – a több mint egy évszázaddal később szintén szentté avatott – Szent László (többek közt politikai legitimációja erősítéseként) kezdeményezésére avatták szentté az egyház- és államalapító Istvánt, fiát, a fiatalon elhunyt Imre herceget, Gellért püspököt és Zoborhegyi Zoerard-András és Benedek remetéket. A két említett királyon és hercegen kívül az Árpád-ház, illetve az Árpád-házzal kapcsolatba hozható leszármazottak közül tíz (születésük sorrendjében: Skóciai Margit, Piroska/Eiréné, Skóciai Dávid, Prágai Ágnes, Erzsébet, Kinga, Margit, Toulouse-i Lajos, Portugáliai Erzsébet, Hedvig) szenttel és négy (öt) boldoggal ([Gizella,] Gertrúd, Jolánta, Erzsébet özvegy, Erzsébet szűz) gyarapították a kanonizáltak és beatifikáltak listáját – egészen egyedülálló módon.

III. Ince pápasága idején (1198–1216) került kidolgozásra a kanonizációs eljárás ügymenete, amikor peres eljárásra emlékeztető módon, tanúk beszámolói, pontos jegyzőkönyvek felvétele útján vizsgálták és hitelesítették a „jeleket”. Fontos határkő volt az 1215-ös IV. lateráni zsinat, amely megerősítette, hogy az ereklyék tisztelete csak pápai jóváhagyással érvényes, valamint megtiltotta a régi ereklyékkel való kereskedést. 1234, vagyis IX. Gergely pápa (pontifikátusa: 1227–1241) rendelkezéseit tartalmazó dekretális-gyűjtemény elkészülte után kétfajta kanonizáció különböztethető meg egymástól. Az egyik a szabályos eljárás lezárásaként kimondott pápai döntés kihirdetésével, a másik pedig egy emberemlékezetet meghaladóan régi kultuszt törvényesített a szentség és a jelölt csodái hírének elismerésével. Az ügymenet szerint a helyszíni vizsgálatot a pápa által kijelölt háromtagú bizottságnak kellett lefolytatnia, s ehhez hivatalos kérdéssor állt rendelkezésükre. Jelentésüket a pápa két bíboroshoz juttatta, akiknek hivatalos jelentést kellett arról összeállítaniuk. Ezt követően három konzisztórium történt: az első titkos tanácskozás során a jelentést összeállító egyik bíboros nyilatkozott álláspontjukról, a második, szintén titkos konzisztóriumon a bíborosi testület véleménye hangzott el, végül a harmadik, immár nyilvános ülésen a pápa bejelentette a szentté avatás tényét, majd ünnepélyes liturgikus cselekmények során közzé tették a szent tiszteletének hivatalos liturgikus szövegeit.

A 13. század a szentek tiszteletének újabb vonásait öltötte fel. A sokszámú, csodalistákba szerkeszthető csodákkal rendelkező szentek (mint például Árpádházi Szent Erzsébet) mellett megjelentek az elsősorban a szerzetesrendekhez (Aquinói Szent Tamás) és különösen a koldulórendekhez (Assisi Szent Ferenc, Páduai Szent Antal, Szent Domonkos) köthető olyan szentek, akik kanonizációs eljárásában a csodák kevésbé játszottak központi szerepet, mint a korábbi évszázadban – helyettük a szentek példaadása vált a legfontosabb elemmé.

A kanonizáció eddig ismertetett közel másfél évezredes története során tehát a hívek közösségétől előbb a püspökhöz (illetve bizonyos esetekben zsinatokhoz), majd – többek között a visszaélések elkerülése végett – a pápához kerültek a kanonizációhoz szükséges jogosítványok, az eljárás az idők folyamán egyre szabályozottabbá vált. Természetesen a mindenkori pápák megfontoltságának jeleként nem egyedüli döntnökként álltak a kanonizációs eljárásában, hanem testületekre bízták a szükséges bizonyítékok beszerzését, vizsgálatok lefolytatását, a kanonizáció előkészítését. V. Szixtus pápa (pontifikátusa: 1585–1590) 1588. január 22-én létrehozta a Rítuskongregációt (Congregatio Sacrorum Rituum), amelynek feladata a szentté avatással kapcsolatos ügyek intézése volt. Ez része volt annak a jelentős pápai reformnak, amely a korábbi kongregációkat és az ekkor létrehozottakat állandósította és ezek rendszerét meghatározta. Jelentősége ennek az, hogy az azóta eltelt közel négy és fél évszázad alatt, ha kisebb átszervezésekkel is, ez a testület felügyeli a boldoggá és szentté avatásokat, egyre kiforrottabb eszközökkel.

Mint minden bíborosi kongregáció – azaz a trentói zsinat (1545–1653) után, annak hatására létrejövő, speciális ügy- és hatáskörökkel felruházott pápai dikasztérium –, így a szempontunkból különösen jelentős Rítuskongregáció is törvényileg meghatározott feladatokkal ellátott pápai képviseleti szerv, rendes hatalommal felruházva. Élén bíboros prefektus áll. Első prefektusa Alfonso Gesualdo volt, és tagjai között találjuk Niccolò Sfordantót, a későbbi XIV. Gergely pápát (pontifikátusa: 1590–1591) is.

Feladatát a szentszéki „minisztériumok” sorában különösen fontossá tette a protestantizmus térhódítása idején, a protestáns tanok által támadott katolikus liturgia és szentkultusz ápolása. Trentó szellemében a liturgikus könyvek katolikus reformja, a liturgia centralizációjának előmozdítása és a kanonizáció képezték legfőbb feladatait, de ez a testület foglalkozott a pápai ceremóniák előkészítésével és ellenőrzésével, a papság és főpapság körében előforduló elsőbbségi viták eldöntésével. Feladatai közül a 16. század végére a pápai ceremóniák irányítása kikerült egy külön erre szakosodott kongregációhoz. A trentói zsinat a szentek ereklyéinek és a szentek tiszteletének témáját tárgyalva megfogalmazta, hogy Krisztushoz tartozás és az üdvösséghez való ragaszkodás formája a szentekhez való imádkozás, így ereklyéik tisztelete kötelezettség a hívek számára, aki pedig elutasítja ezt, az a szentek közbenjáró szerepét és magát az egyházat utasítja el.

1634. július 15-én VIII. Orbán pápa (pontifikátusa: 1623–1644) által kibocsátott brévéjével a szentté és boldoggá avatást kizárólag a pápának tartotta fönn és csak azoknak a szenteknek engedélyezte a tiszteletét, akiket a hívek legalább 100 éve részesítettek tiszteletben. A szentkultusz története szempontjából fontos dátum 1643, amikor a jezsuita Bollandista Társaság Antwerpenben elkezdte megjelentetni az Acta Sanctorum című, a szentek életét hónapok szerinti rendben feldolgozó, és először tudományos igénnyel elkészített enciklopédikus gyűjteményt. 1660-ban a kongregáció úgy nyilatkozott, hogy azon templomokban, amelyekben boldoggá avatottak tiszteletére zsolozsmáznak, illetve misét mutatnak be, ereklyéik kihelyezhetők.

Bár IX. Kelemen (pontifikátusa: 1667–1669) 1669-ben megalapította a Búcsúk és Ereklyék Kongregációját (Congregatio Indulgentiarum et Sacrarum Reliquiarum), annak feladata – legalábbis az idők folyaman kiadott dekrétumaik alapján – elsősorban a búcsúkhoz kapcsolódott.

A Rítuskongregáció három osztállyal működött: (1.) a boldoggá és szentté avatási ügyek, (2.) a liturgikus és (3.) a szentté avatási ügyek történeti kéréseinek tisztázására és a liturgikus könyvek kijavítására alakított osztállyal. Ezek tevékenységeiben némi átfedések tapasztalhatók pusztán feladataik fenti listája alapján is. Szempontunkból különösen kiemelt figyelmet érdemel azon illetékessége, hogy törvényszékként ítélt a boldoggá és szentté avatási perekben. Emellett az ereklyék, a szentmisék, liturgikus könyvek felügyelete, a szertartásokra vonatkozó szabályzás megalkotása, liturgikus ügyekben törvényhozás, liturgikus jelvények és kitüntetések osztása volt a feladata a visszaélések megakadályozásával és felszámolásával. Feladatainak elosztása alapján két részből tevődött össze. A „rendes” kongregáció az istentiszteleti szertartásokkal és a kanonizációt leszámítva minden további feladattal, míg a „rendkívüli” kongregáció a boldoggá és szentté avatásokkal foglalkozott. A megosztottságot fokozta az utóbbi ügyek kezelésének bírósági testületi, azaz társas bírósági jellege is.

A Római Kúria 19. század végén kezdődő szervezeti reformja a Rítuskongregációt is érintette. Az 1891-ben megalapított Liturgikus Bizottságot, 1902-ben a liturgia és hagiográfia történeti kérdéseinek megoldására szakosodott bizottságot, majd 1904-ben az egyházi zenére felállított állandó és a gregorián énekek vatikáni kiadására ideiglenes bizottságot csatoltak a Rítuskongregációhoz. 1908-ban pedig a Búcsúk és Ereklyék Kongregációját egyesítették vele. A hozzárendelt bizottságokat 1914-ben leválasztották a kongregációról, két szekciója változatlan formában megmaradt és önálló konzultorokat kapott.

Az egyházjog nagy, 20. század eleji kodifikációja a boldoggá és szentté avatási eljárást alapvetően nem módosította, az addigi előírásokat módszeresen szedte rendbe. A csodák vizsgálatának vonatkozásában legalább négy tanú vallomását tették szükségessé, a vértanúság alapján induló eljárás során a kánonjog kifejezetten szemtanúkat határoz meg.

Legjelentősebb változása 1969-ben történt, amikor VI. Pál pápa (pontifikátusa: 1963–1978) megszüntette az 1588 óta működő Rítuskongregációt, és annak feladatait két különálló kongregációra bízta. A feladatok felosztása éppen az évszázados szekcionáltság mentén történt, amint arra az utódkongregációk elnevezései is utalnak: Szentté Avatási Ügyek Kongregációja (másnéven Szentek Ügyeinek Kongregációja; Congregatio de Causis Sanctorum) és Istentiszteleti Kongregáció (Congregatio de Cultu Divino). Az utóbbi az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció (Congregatio de Cultu Divino et Disciplina Sacramentorum) nevet kapta, amikor az 1908-as alapítású Szentségi Kongregációval (Congregatio de Disciplina Sacramentorum) 1975-ben VI. Pál pápa egyesítette. A kongregációt nem sokkal később, 1984. április 5-én II. János Pál pápa rendelkezésére szétválasztották, majd 1988. június 28-án ismét egyesítették. Az ereklyék és védőszentek tiszteletével, a liturgia oldaláról foglalkozik. Kada Lajos (1924–2001) címzetes érsek 1984–1991 között volt titkára a kongregációnak (magyarként az első, hasonló szerepben). A Szentté Avatási Ügyek Kongregációja / Szentek Ügyeinek Kongregációja Szent II. János Pál pápa átalakítása óta változatlan, csupán működésére, ügymenetére vonatkozóan történtek pontosítások. Egy további fontos, ezzel kapcsolatos intézmény felállítása köthető még a szent pápához, mégpedig a szentté avatási perekben résztvevők képzésére 1984-ben felállított tanintézmény.

Kada Lajoson kívül még egy magyar vonatkozás említhető a szentekkel foglalkozó kongregációk történetében. Scitovszky János (1785–1866) bíboros, esztergomi érsek (1849–1866) a szentek iránt fokozott érdeklődést mutatott, a szentkultusz ápolásával kitűnt. E vonásával IX. Piusz pápa (pontifikátusa: 1846–1878) is tisztában volt, ezért az ereklyékben gazdag Santa Croce in Gerusalemme-bazilikába szervezte az érsek bíborosi kinevezését és helyet biztosított számára a szent ereklyék felügyeletével foglalkozó kongregációban is.

Horogszegi Tamás

A cikk az Újkor.hu és az MTA–PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

Tájékoztató irodalom:

Kuminetz Géza: A boldoggá- és szenttéavatási eljárás kézikönyve. PPKE Kánonjogi Posztgraduális Intézet – Szent István Társulat, Budapest, 2012.

Szentté avatás. Magyar Katolikus Lexikon (szerző: Diós Iván)

Szakács Béla Zsolt: Szentté avatás és kultuszhely Szent László korában. In: Szent László kora és kultusza. Tanulmánykötet Szent László tiszteletére. Szerk.: Kerny Terézia – Mikó Árpád – Smohay András. Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum, Székesfehérvár, 2019. 50–59.

Szántó Konrád: A katolikus egyház története. Budapest, 1987.²

Szuromi Szabolcs Anzelm: A csoda az egyházi szenttéavatási eljárás kikristályosodásának tükrében. A Csoda és tudomány a Pátriárkák korától napjainkig c. konferencia (Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem, Budapest, 2015. november 23) előadásának szövege. Online: http://yerushaonline.com/content/?v=qv45dck24

Szuromi Szabolcs Anzelm: Az egyházi intézményrendszer története. Kánonjogtörténeti bevezetés. Szent István kézikönyvek 15. Szent István Társulat, Budapest, 2017.

Erdő Péter: Szent Erzsébet kanonizációs eljárása és a korabeli egyházjog. Történelmi Szemle LVIII. évf., 2016. 1. sz. 4.

Bálint Róbert: Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció fejlődése és hatályos szabályozása. Doktori disszertáció. PPKE Kánonjogi posztgraduális Intézet. 2014.

Tusor Péter: A barokk pápaság. 1600–1700. Budapest, 2004.

Bánk József: Egyházi jog. Az egyházi alkotmányjog alapjai. Budapest, 1958.

Jeney Gábor: A boldoggáavatási eljárás peres jellege. Doktori disszertáció. PPKE Kánonjogi Posztgraduális Intézet, Budapest, 2010.

Paulus VI.: Sacra Rituum Congregatio apostoli konstitúció. 1969. május 8.

Klaniczay Gábor: Az uralkodók szentsége a középkorban. Magyar dinasztikus szentkultuszok és európai modellek. Budapest, 2000.

Tüskés Gábor — Knapp Éva: A katakombaszentek tisztelete. Fejezet a barokk kori szent- és ereklyekultusz történetéből. Századok CXXVIII. évf. 1. sz. 1994. 3–45.

Tusor Péter: A magyar egyház és a Sacra Rituum Congregatio a katolikus reform korában (A kongregáció alapításától 1689-ig). Magyar egyháztörténeti vázlatok, 11. évf., 1999. 1–2. sz. 33–64.

Ezt olvastad?

Vissza az Árpád-korba! – Projekt a 6. évfolyamra

A projekt, amit most bemutatunk, 2020 szeptemberében, a távoktatás nehéz hónapjai után született, mivel mindenképpen élményekkel akartuk kezdeni az új

X