Szerb ellenségkép az első világháború alatti magyar sajtóban

Az első világháború idejére a sajtó modern tömegtermékké nőtte ki magát, komoly szerepe volt a közvélemény alakításában. Milyen képet közvetítettek a vezető újságok az ellenséges Szerbiával szemben?

A magyar politikai körök már a 20. század elején eljátszottak a „birodalmi balkanizmus” gondolatával. E gondolat körvonalazódása során két elképzelést érdemes megemlíteni. Az első koncepció szerint a szerb népből hiányoznak azok a képességek, amelyek egy önálló állam fenntartásához szükségesek. Ebből világosan következik, hogy a magyar akaratot valamilyen formában rá kell erőszakolni a szerbekre. A másik egyenesen Szerbia gyarmatosítását javasolta. Erre magyarázatként az szolgált, hogy a magyarok mindig megvédték a szerbeket, akik azonban hálátlanok voltak, mert a szerbek „mindig ellenségeinkkel szövetkeztek”, és magyar földek megszerzését áhították.

Ami az ősellenség Szerbiát illeti, vezető körei 1903-ban szakítottak a Habsburg-orientációval és egy merénylet után a nagyobb önállóságot ígérő, orosz orientációs politikát folytató Karadjordjevics-dinasztiát ültették a trónra. A kormányzás ezzel a Szerb Radikális Párt kezébe került. Mind Bécsben, mind Budapesten az újságok a szerb burzsoá-nacionalizmust pánszlávizmusnak minősítették, pedig a pánszláv veszély ekkorra már nem volt releváns Oroszország meggyengülése miatt. Az osztrák-magyar vezetők között a Balkán-háborúk idején külpolitikai vonatkozásban elsősorban a szerb kérdés megoldásának módjában újultak ki a már meglévő ellentétek. Egységesek voltak abban, hogy Szerbiát előbb-utóbb le kell törni, de az ezt követő szerb kérdés megoldására nézve ellentétek merültek fel. Ferenc Ferdinánd trónörökös és más osztrák vezetők – pl. Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök – Szerbia bekebelezését kívánták. A magyar vezetők körében viszont ellenezték, hogy további délszláv tömegeket vonjanak a Monarchia államkeretébe. Úgy vélték, a szláv elem gyarapodásával egyre nehezebbé válik az osztrák-magyar dualizmus rendszerének fenntartása, s így a szláv területek növekedésével veszélyesen közel kerülhet egy trialista átalakulás.

 

A világháború kitörése idején Magyarországot feszült nemzetiségi viszonyok jellemezték, ráadásul a háborús viszonyok következtében a nem magyar anyanyelvűek tulajdonképpen potenciális belső ellenségekké váltak. A nemzetiségek, így a szerbek megfigyelése természetesen már a háborút megelőzően megkezdődött. A készenlét megalapozott volt, hiszen például a Balkán-háborúk idején a magyarországi szerbek egyértelműen kinyilvánították anyanemzetük iránti rokonszenvüket: gyűjtéseket rendeztek és sokan átszöktek önkéntesnek a szláv hadseregbe. Így például Szentendre rendőrkapitánya 1912 decemberében a köreikben uralkodó magyarellenes hangulatról adott hírt, jelentése szerint a városi szlávok azt hangoztatták, hogy háború esetén majd megmutatják, hogy ők szerbek, és „a testvéreikhez pártolnak át.”

A háború kitörése után nem kezelték azonos súllyal a nemzetiségeket. A velük szemben követendő eljárás nagyban függött a többséggel szemben tanúsított magatartásuktól és a kormány céljaitól. Mivel a magyarországi szerbek egyértelmű szimpátiával viseltettek az anyaország iránt, szinte terrorisztikus eszközöket alkalmaztak velük szemben. Maguk a szerbek is hozzájárultak ahhoz, hogy gyanakvással tekintsenek rájuk. Erre példa az alábbi jelentés:

„A szerb királyság külpolitikai viszonyai erősen megnövelték a Pancsova és környékbeli lakosság nemzeti önérzetét. A város szerb lakossága[…]az intelligenciájával és sajtóval az élén egyetlen cél következetes szolgálatában áll, és ez az: ápolni a nemzeti önérzetet, a szerb királyságban élő fajtestvérekhez való tartozás tudatát[…]A város szerb intelligenciája, mely eddig a város hazafias polgárságával társadalmilag érintkezett, teljesen visszavonult, elzárkózott és követi példáját a köznép is.”

A sajtó a „szellemi hadviselés” frontján próbált megfelelni a nagymagyar nacionalista nézeteknek. A korabeli élclapok karikatúrái sajátos lenyomatát adják a szerbekről (de más magyarországi kisebbségekről is) alkotott többségi sztereotípiáknak. Gyakori vizuális megoldás volt, hogy a nemzetiségeket, illetve a balkáni népeket rakoncátlan, rossz gyerekekként ábrázolták. A gyermekmetaforát ebben az időben gyakran alkalmazták az elmaradott népekre. Velük szemben Magyarország mindig délceg legény vagy okos felnőtt képében jelenik meg. A háború kirobbanása után az egyik legfontosabb célkitűzés a háborús felelősség a szerbekre való áthárítása volt. A sajtó részéről nagy hangsúlyt helyeztek arra, hogy meggyőzzék az olvasókat arról, hogy a szláv nép a háború okozója, amely tevékenységével végül hadüzenetre kényszerítette Ferenc Józsefet. A koncepciók sorába illett az ellenség, vagyis ez esetben a szerbek dehumanizálása is. Eszerint a szerbek tulajdonképpen alacsonyabb rendűnek, sőt nem emberi fajnak minősültek. Ez fejeződött ki abban a cikkben is, amelyben egy bizonyos Welbertnek, egy néhai német humanista professzornak a gondolatait közölték. Ez az állítólagos tudós a bonctan, a koponyatan és egyéb segédtudományok felhasználásával bebizonyította, hogy a „szlávok a jelen emberiség ősmajmai,” akikben még csak ezután alakul ki az emberi vonás, valamint kutatásai révén „megmutatta, hogy a szlávok test-koponyaalkatában mennyire uralkodó a csimpánz- és a gorillatípus.” Welbert összeállította azokat a tulajdonságokat is, amelyek szerinte a majomi tulajdonságokhoz kötődnek. Ezek a vadság, a kapzsiság, a rendszertelen és céltalan mohóság, készség arra, hogy embert utánozva magukat embernek adják ki stb., szóval, „megtalálta a szlávságban mindazt, amit akár a természettudós, akár a laikus élesszemű figyelő az embermajmok körül tapasztalhat.”

A sajtó jelentős teret szentelt a belgrádi politika támadásának, ez különösen a trónörökös és felesége elleni merénylet után kapott új lendületet. A szerb sajtóban igazoltnak és elfogadhatónak akarták beállítani a merényletet; a szerb sajtó kezdett gyűlöletkampányba, mert a Monarchia rendszerét zsarnoki rendszerként akarta beállítani, a gyilkosokat pedig felmenti bűnük alól, vélte néhány lap.


Az Országos Széchényi Könyvtár digitális archívumából

Nem egy sajtóorgánum a merénylet után együttérzését és együttműködési készségét kifejező Nikola Pasics szerb miniszterelnökkel kapcsolatban ütött meg kritikus hangot. A cikkek íróinak alapgondolata a szerbekre jellemző ravaszkodás, illetve tettetés:

„Pasics úr, amit mond: mosakodás, ahogyan mondja: befeketítés és dühtől remegés. […] Borzasztóan felháborodik a mi sajtónk hangján, az övét pedig azzal menti, hogy lekicsinyli. S csupa baráti ajánlkozás közepette voltaképpen igen híven fejezi ki népe hangulatát, mely csupa epe és méreg ellenünk.”– írta az Újság egyik munkatársa.

Az országos lapok közül a Vasárnapi Újság 1914-ben, a Szerbia elleni háború közepén írt, a hadifoglyokkal kapcsolatos cikkében gyakorlatilag kizárta a szerbeket az egyetemes emberiesség köréből. A cikk írója sajnálatát fejezi ki a fogságba esettekkel szemben, megemlítve persze, hogy joguk van a hadifoglyokat megillető bánásmódhoz. Persze – írja a szerző – a civilizált nemzetek ezeknek az elvárásoknak megfelelnek, de egy olyan nemzet, amelyik népének „legfőbb munkatevékenysége a kecskeőrzés és a sertésmakkoltatás”, kívül esik ezen a körön.

„A hadifoglyokkal emberségesen kell bánni: ez nemcsak erkölcs és humanizmus, hanem tételes szerződéseknek és törvényeknek is parancsa. Tudjuk, hogy például Szerbiát se az egyik, se a másik nem köti. Se erkölcs, se szerződés, se tisztesség, se paragrafus. De Szerbia viszont soha nem vindikálta magának se azt a szerepet, se azt a rangot, hogy a kultúra, a tisztesség és az emberség példaadó mesterének tiszteltessék.

A közvélemény számára – ahogyan az idézetből is kitűnik – azt a képet kívánták közvetíteni, hogy a szerbek vademberek, akiknek a nemzetközi szerződések paragrafusai pusztán tartalom nélküli betűk, és akik számára a tisztesség teljesen ismeretlen. Ennek megfelelően – ahogyan a szerző némi eufemizálással írja – a kultúra és az egyetemes emberi értékek sem részei a szerb mindennapoknak.

Az ellenség földjének és lakóinak bemutatása elengedhetetlen volt a negatív kép kialakításához. A szerb főváros bemutatása egy jelentéktelen, falusias város képét akarja felvázolni, ahol évekig ment a diplomáciai méregkeverés. Belgrádot a sajtóban úgy jellemzik, hogy „egy jelentéktelen vidéki város”, amelynek házai és nyilvános helyei „ormótlanok és kellemetlenek.” A város lakói nem őszinték, nem egyenesek, hanem a rájuk jellemző balkáni sunyi modorban válaszolnak például arra a kérdésre, hogy haragszanak-e Péter királyra a háború miatt. A vidéki lakosság kulturális színvonalát sötét színben láttatják, hogy az olvasónak kétsége se lehessen afelől, hogy egy, az európai kultúrkörön kívül eső nép ellen visel hadat az ország. A vidéken tapasztalható életkörülményekről és kulturális viszonyok gyenge voltáról így tájékoztatják az olvasót:

„S ha bekukkantunk egy ilyen szerb házba, ahol a kultúrát csak egyetlen gép: a gyilkoló puska képviseli, ahol még szabad tűz ontja a füstöt, ahol még a vacoktól az ágy fogalmáig sem jutott el, megértjük, miképpen állja most már a harmadik háborút a szerb. Igénytelensége mindent megmagyaráz.” 

Ebben az olvasatban a szerbek igénytelenek, a kultúráról fogalmuk sincs, de igényük sincs arra. Ez a nép háborúra termett; egy olyan nép ellen harcol az európai kultúrát képviselő és védő Monarchia, amelynek lételeme a barbárság és az erőszak. A szerb erkölcs hiányát kívánja bemutatni egy másik tárca, amely a családját bármi áron fenntartani akaró szerb pásztort „ötforintos hazaárulónak nevezi. Ebben – többek között – egy pásztor a magyar bakákat útbaigazítja és más, kisebb segítséget ad nekik. A szerző szerint a szerbek legyőzésük után meghunyászkodtak, romlottságukat pedig az mutatja, hogy legyőzőiktől pénzt is képesek elfogadni. A mutatott kép ellenére csak a pillanatot várják, amikor elvághatják ellenségeik torkát.

Visszatérő elem volt a nyugati civilizáció és a szláv barbárság összecsapásaként feltüntetni a két nemzet harcát, amelyben a Monarchia testesíti meg a nyugati kultúra védőbástyáját:

„Mi nem csupán katonákkal, nem hadcsapatokkal küzdünk odalenn, hanem egy vérengzéshez szokott néptörzs aprajával-nagyjával, hímjével-nőjével, vénjével-fiataljával. És mi a civilizált hadtudomány eszközeivel küzdünk a tömegőrület és a fajgyűlölet szenvedélye ellen.” – írta a Friss Újság 1914 augusztusában.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1915-re kicsit enyhült az ellenszenves szerb képe. Ennek oka a szerb hadsereg szívós és kitartó védekezése, vártnál komolyabb ellenállása a Monarchia támadásaival szemben. A sajtóorgánumok némelyike is elismerte a szerbek hősies harcát:

„ Nem lenne abban se igazság, se erkölcs, ha tagadnók, hogy a szerbek igen vitézül verekednek és tragikus bizonyságait adják hazaszeretetüknek. A hős tiszteletre méltó akkor is, ha ellenünk forgatja kardját.”

A hősiesség és a katonai erények elismerése azonban nem lehetett teljes értékű, mert ebbe a hősiességbe salak is került – nevezetesen az alattomosság és a kegyetlenség –, amely miatt a szerb vitézség erénye is devalválódott. A szerb bátorság soha nem lesz képes kiemelkedőt produkálni, hiszen morális és mentális fogyatékosságai mindig foltot hagynak rajta – érzékeltették a sajtó reprezentánsai a közvéleménnyel.

Mindent egybevéve elmondható, hogy döntő kérdés volt a háború felelősségének az ellenfélre való rátestálása, azaz annak bizonyítása, hogy a másik fél magatartása vezetett a háborúhoz. A másik lényeges pont volt az ellenség degradálása, dehonesztálása, dehumanizálása és a kulturális fölény hangsúlyozása. A szerbeket a sajtó ravasznak, engesztelhetetlennek és vérszomjasnak állította be. Többször visszatérő elemként sulykolták az újságolvasó közönség fejébe, hogy a szerbek nem férnek bele az emberiesség egyetemes halmazába.

Persze a lapokat és a korabeli közhangulatot tanulmányozva felmerül a kérdés, mennyire tekinthetők a lapok beszámolói megfelelő kútfőnek, az esetleges uszító és negatív képet festő hangvétel milyen mértékben köszönhető a cikkek szerzőinek és a szerkesztők egyéni véleményeinek, propagandisztikus céljainak.

Somogyi László

Ezt olvastad?

A mohácsi csatára emlékezve könnyen gondolhatjuk, hogy a korabeli Európában az oszmánokra már-már az apokalipszis lovasaiként tekinthettek. Szuromi Kristóf Vérebek,
Támogasson minket