Szívesség vagy számítás? – Vadászsólymok a Német Lovagrend szolgálatában a 14–15. században

Ha a Magyar Királyság vonatkozásában a Német Lovagrendről olvas az ember, elsőre talán akaratlanul is egy konfliktusokkal és viszályokkal teli kapcsolat sejlik fel előtte. A rendnek a II. András király (1205–1235) idejére tehető barcasági tartózkodása és a nagy visszhangot kiváltó kiűzése ilyen szempontból erősen rányomta a bélyegét a lovagrend hazai megítélésére. Azonban a lovagrend és a Magyar Királyság viszonya a középkor későbbi időszakában kimondottan barátinak számított, melyet azok a vadászsólyom-szállítmányok is bizonyítanak, amit a rend vezetése küldött a velük jó kapcsolatot ápoló magyar királyoknak. Alábbi cikkünkben magyar példákat is felhasználva vizsgáljuk meg, hogy a Német Lovagrend a 14–15. században hogyan használta fel a főúri udvarokban nagy népszerűségnek örvendő sólymokat mint diplomáciai ajándékokat politikai céljainak elérésére.

Sólymok és solymászat fontossága a középkori udvarokban

A solymászat kialakulásában és a sólymok vadászati célra történő betanításában kezdetben a táplálékszerzés volt a fő motiváló erő. Ezek az állatok főleg olyan területeken jutottak kulcsszerephez, ahol a terület sivárságából kifolyólag a rendelkezésre álló élelmiszer mennyisége és az elejthető vadak száma korlátozott volt. Ezért e rendkívül hatékony ragadozó madarak betanításával az ember a saját maga túlélését, jobb esetben az asztalárára kerülő ételek változatosságát igyekezett biztosítani. A vadon élő sólymok befogása és betanítása azonban kényes és időigényes feladat volt. További nehézséget jelentett, hogy a legkiválóbb sólymok és sólyomfélék nem voltak mindenhol elterjedtek, ezért a megfelelő példányok beszerzése komoly kihívást jelentett, és – esetenként – súlyos költségekkel járhatott.

A főúri udvarokba kerülő sólymokra a középkor folyamán is a vadászatok során várt a legfontosabb feladat. Ezek az események egyúttal fontos társasági eseményként funkcionáltak. A főúri udvarokba érkező vendégek szórakoztatásának egyik legjobb és legnagyobb népszerűségre szert tevő módja – legyen szó magánjellegű látogatásokról vagy hivatalos diplomáciai küldöttségről – a közös vadászat volt. Ennek sikerét a vadász, a ló, a vadászkutya és a betanított ragadozó madár négyesének tökéletes együttműködése szavatolta.

Fontos megjegyezni, hogy a sólymok gondozását képzett szakemberek, a solymászok végezték, akik a ragadozó madarak nevelésével és betanításával foglalkoztak. A sólymokkal történő vadászatokra hetente nagyjából két alkalommal került sor, és egy alkalom során – a madár fizikai teljesítőképességéből adódóan – nem lehetett napi két-három vadnál többet zsákmányul ejteni, ezért célravezető volt több jól betanított madarat kéznél tartani, mely természetesen a költségeket is megemelte.

A sólyom presztízs állattá történő válása mögött is nagyrészt ez utóbbi anyagi tényező állt. Mivel a sólyomtartás (beszerzés, betanítás, személyzet) költségei meghaladták a vad értékét, tartásuk és felhasználásuk kapcsán nem beszélhetünk közvetlen, azonnal érzékelhető haszonról. Minthogy a vadászat nem csupán az élelemszerzést szolgálta, hanem a nemesek egyfajta sportjaként közösségi és társadalmi esemény is volt, ezért a sólyom utóbbi szempontból központi szereplővé vált, s az érdeklődés középpontjában állt. A vadászatokon szerepet kapó sólymok közül a nemesebb példányok gyakran a lakomákon is feltűntek, hogy emeljék az ünnepség fényét s a házigazda hírnevét. Ezek a sajátosságok tették lehetővé, hogy a madarak a politika eszközévé váljanak. A főurak és más rangosabb személyek mindent megtettek, hogy vendégeiket lenyűgözzék, s ezért nem átallottak akár súlyos összegeket is kifizetni egy-egy példányért, vagy támogatásukról biztosítani a nekik sólymot ajándékozó személyeket.

Mint említettük, a sólymok beszerzése sem anyagilag, sem logisztikailag nem volt egyszerű feladat, főképp olyan részeken, ahol ragadozó madarak jelesebb fajtái nem voltak őshonosak. A sólymok és a solymászat a késő középkorra már óriási népszerűségnek örvendett. A növekvő igény miatt az állatok ára is megnőtt, ami részben annak volt köszönhető, hogy az előkelőbb sólymokhoz legtöbbször import útján jutottak hozzá. A középkorban a legkeresettebb fajta az északi sólyom (Falco rusticolus) volt, ehhez azonban jobbára csak vásárlás útján tudtak hozzájutni az európai fejedelmek, minthogy a skandináv területeken volt őshonos. A növekvő szükségletek kielégítésére lendült fel a sólymok és sólyomfélék kereskedelme, melyet gyakran a Németalföldről, Norvégiából és Dániából érkező vándorkereskedők elégítettek ki. A kimondottan ezeknek a vadászmadarak a befogásával és idomításával foglalkozó személyek sorra járták a legnagyobb fejedelmi udvarokat, hogy a közkedvelt és már idomított madaraikat eljuttassák potenciális vásárlóikhoz. A drágább példányok birtoklása egyrészt státuszszimbólumnak számított, mivel az adott személy gazdagságát mutatta, másrészt viszont a kitartóbb és hosszabb életű sólymok vadászati szempontból is jobb befektetésnek tűntek.

E ragadozó madarak költségességük folytán válhattak fontos diplomáciai ajándékokká. Ha valaki egy befolyásos személy kegyét kívánta elnyerni azonnali vagy későbbi szívesség reményében, akkor egy fiatal és nemesebb sólyom kiváló választásnak bizonyult. A sólyomküldéseket azonban ne egyirányú folyamatként képzeljük el, melyben a kevésbé tehetős személyek keresik gazdagabb pártfogóik kegyeit. A Német Lovagrend példája is mutatja majd, hogy a nagyobb anyagi erőforrásokkal rendelkező urak hálából vagy szívességet remélve, pénzért vagy ingyen, de ugyanúgy küldtek sólymokat velük egyenrangú vagy rangban alattuk elhelyezkedő személyeknek.

Sólymok a Német Lovagrend szolgálatában

A középkori Európában – elsősorban a nemesség körében – nagy népszerűségnek örvendő solymászat sikere a korszakban töretlennek tűnik. Ez lehetőséget kínált a szerencsés földrajzi helyzetben lévő területek urai számára, hogy a ragadozó madarakra vonatkozó igényből politikai tőkét kovácsoljanak. A Német Lovagrend poroszországi állama s a vele szomszédos országok bővelkedtek olyan területekben, melyek a különböző sólyomfajták természetes élőhelyeként szolgáltak. Így nem meglepő, hogy a lovagrend rövid időn belül az európai fejedelmi udvarok egyik – ha nem a legfontosabb – „beszállítója” lett. A lovagrend a sólymok befogására alkalmas területeken úgynevezett Falkenschulen-eket tartott fent, melyekben a madarakat fiatal koruk óta nevelték, oktatták és gyakorlatoztatták. Az ezekből kikerült, már emberkézhez szoktatott és kiképzést is kapott sólymokat küldtek aztán az európai udvarokba Az ilyen jellegű diplomáciai ajándékok küldéséről számos levélváltás, valamint a különböző udvarokba küldött sólymok terjedelmes és pontosan vezetett jegyzéke tanúskodik. A madarak mellé csatolt levelek, valamint a fogadó fél részéről küldött köszönőlevelek keltezéséből kiderül, hogy a sólyomszállítmányokat nagyjából október végén állították össze és indították útnak, hogy a diplomáciai ajándékok a karácsony és az újév ünnepi időszakára már megérkezzenek, s hogy aztán a tavaszi vadászszezonban már bevethetők legyenek a szükséges összeszoktatást követően.

A Német Lovagrend államának területe Poroszországban és Livóniában (jobbra fent),
valamint rendházai és várai 1300 körül.
(forrás: wikimedia.org)

A rend vezetése, élén a nagymesterrel, a lehető legmesszemenőbben próbálta kihasználni a Poroszország kedvező helyzetéből származó előnyöket: a fejedelmi udvarokba szánt és diplomáciai ajándékként küldött sólyomszállítmányaiért cserébe megfelelő ellenszolgáltatást várt el. Az ajándékok legfontosabb célja a Német Lovagrend iránti jóindulat fenntartása, a feszült viszony oldása, valamint a hírszerzés biztosítása volt, de egészen konkrét és különleges kérések teljesítésére is alkalmat kínáltak. Utóbbira jó példát szolgáltat a rend egyik prokurátorának Michael Küchmeister nagymesterhez (1414–1422) küldött levele 1417-ből, melyben arról ír, hogy a rajnai palotagróf azzal fenyeget, hogy a nagymester borának vámmentességét megszünteti, amennyiben nem kap a jövőben nyolc sólymot a korábban megszokott öt példány helyett.

A diplomáciai ajándéknak szánt vadászmadarak lobbi-szerepének ékes bizonyítéka, hogy 1354-ben Winrich von Kniprode nagymester (1351–1382) a rend statútumaiban is rögzítette, hogy a sólymok küldésének előjoga a lovagrenden belül egyedül a nagymestert illeti meg.

Az alábbiakban két külön forrást, illetve forráscsoportot szeretnénk ismertetni a fentiek illusztrálása céljából. Az elsőben a Német Lovagrend szemszögéből kívánunk közelíteni a témához egy, az ajándékba küldött sólymok jegyzékének segítségével, míg a második esetben megajándékozottak köszönőleveleire hozunk egy magyar példát.

Solymász, 15. század.
(Forrás: Flamand Kalendárium Helikon, Budapest, 1983, 8. old. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, mek.oszk.hu)

Az 1397-es sólyom jegyzék

Egy, a Geheimes Staatsarchiv Preußischer Kulturbesitz (GStA PK) berlini levéltárában található jegyzék tanúskodik arról, hogy a Német Lovagrend az általa ajándékba küldött sólymokat diplomáciai érdekérvényesítésre használta fel. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy részben a vadászmadarak útján igyekezett a rend lekenyerezni Európa befolyásos urait. A jegyzékben összesen huszonhárom kisebb-nagyobb rangú világi és egyházi személy található, és az itt szereplő német nyelvű urak és területek túlsúlya a lovagrend fő politikai szövetségeseit és érdeklődését tükrözi. Azonban egyáltalán nem állítható, hogy csak ezek urai részesültek volna ilyen jellegű ajándékban. (A 15. században a lengyel királynak – a rendkívül feszült viszony ellenére is – rendszeresen küldték a kiválóbbnál kiválóbb példányokat, sőt a pápai udvarban lévő rendi prokurátor közvetítésével is jutottak el sólymok Itáliába.) A listában szereplő sólymok számait elemezve megállapíthatjuk, hogy a felsorolt személyek többsége három-négy példányhoz juthatott. Ennél kevesebb mindössze két esetben fordul elő: Württemberg grófja és Leslau (ma Włocławek, Lengyelország) püspöke csupán két-két sólymot kapott. Azok a kedvezményezettek, akiket a lovagrend hat, illetve nyolc sólyom elnyerésére tartott érdemesnek, egytől-egyig kimondottan magas rangú személyek voltak: a kölni érsek (nyolc), illetve az osztrák hercegek (hat, illetve nyolc). A jegyzékben található kedvezményezettek vagy igen befolyásos uraknak számítottak, vagy pedig a lovagrend szimpátiáját élvezték, hiszen a német választófejedelmek, hercegek és érsekek mellett olyan kisebb urakat is találunk, akik a lovagrend hadjáratain való gyakori részvétellel bizonyították a rend iránti elkötelezettségüket. Noha a jegyzékben szereplő személyek részletes és egyenkénti ismertetésére terjedelmi korlátok miatt nincs lehetőség, a magyar szempontból érdekes személyeket azonban érdemes kiemelni.

IV. Vencel német királynak (1376–1400) küldött tizenkét sólyom magasan kiemeli őt a listában szereplő többi címzett közül, egyedül testvére, Zsigmond magyar király (1387–1437) közelíti meg őt a neki szánt tíz példánnyal. A két kiemelkedő tétel nem pusztán a Vencel és Zsigmond által betöltött királyi méltóságnak szólt, hanem a Luxemburg-ház iránti barátságnak is, hiszen mindkét személy komolyan támogatta a Német Lovagrendet, főleg a lengyel korona elleni küzdelem kapcsán. Zsigmond egyébként a későbbi években is rendszeresen hasonló nagyságú sólyomszállítmányokat kapott Poroszországból. Ezeknek a nagy példányszámoknak a magyarázata részben abban rejlik, hogy a magas rangú személyeknek szándékában állt a sólymok egy részét tovább ajándékozni saját kegyeltjeik számára, ily módon próbálva elérni ugyanazt a hatást, melyet a Német Lovagrend a nekik küldött példányokkal igyekezett biztosítani. Magyar szempontból említést érdemel még, hogy a megajándékozottak között találjuk Stiborici Stibort, erdélyi vajdát, Zsigmond megbízható emberét is, aki négy példányt nyert el a lovagrendtől.

Egy uralkodónak ajándékképpen sólymot nyújtanak át. (II. Frigyes császár művének, „A madarakkal való vadászat művészete” c. értekezése ófrancia fordításának előlapja. Brugge, 1482 körül. Bibliothèque de Genève.)
(Forrás: fr. wikipedia.org)

Albert magyar király és a Német Lovagrend sólymai

Annak érdekében, hogy a fogadó fél szemszögéből is képet alkothassunk a diplomáciai ajándék jelentőségéről és értelmezési lehetőségéről, egy magyar vonatkozású példát választottunk ki. Hazánk történelme szempontjából természetesen a Magyar Királysággal kapcsolatos küldemények tarthatnak igényt a legnagyobb figyelemre, de választásunkat az is indokolja, hogy szerencsénkre az Albert magyar király és a Német Lovagrend közötti levelezések több éven át zajló sólyomküldésekről számolnak be, így lehetőségünk adódik ezeket összevetni, s további következtetéseket levonni. Ezen felül Albert király köszönőlevelei a lovagrend ajándékaiért cserébe „elvárt” szívességekről, valamint a szállítmányok lebonyolításáról is többet fednek fel számunkra.

V. Albert osztrák herceg (1404–1439) köszönőlevelei a Német Lovagrend nagymesteréhez az ajándékba kapott sólymokért

Dátum

Keltezés helye

Sólymok száma

Köszönet/ Viszonzás

Közvetítő

Egyéb

1428.01.05.

Bécs

6

rend iránti szolgálatkészség

1430.01.02.

Bécs

6

rend iránti szolgálatkészség, csakúgy, mint korábban

lovagrendi solymász Merten(?)

1433.02.05.

Bécs

6

rend iránti szolgálatkészség

a sólymok az átvételkor épek és élénkek

1438.01.03.

Fehérvár

9 (+1 héja)

rend iránti szolgálatkészség

lovagrendi solymász

királlyá koronázás

Albert hosszú évekre visszanyúló kapcsolatban állt a Német Lovagrenddel a sólyomszállítások terén. Ennek hátterében az állt, hogy már atyja, IV. Albert (1395–1404) és maga V. Albert is hűségesen támogatta Zsigmondot (a lovagrend pártfogóját) a testvérével, Vencellel vívott háborúban, emellett pedig az ifjabb Albert a Német Lovagrendnek is hathatós segítséget nyújtott a husziták elleni harcban, amint erre utóbbi 1430-ban kelt levelében röviden utal is „és amivel mi téged és a rendet támogatni tudjuk, arra felettébb készségesek vagyunk, miképpen hajdanán azt mi mindig is örömmel tettük.”[1] A magyar trónra lépését megelőző időszakból három olyan levelet ismerünk, melyben a neki küldött sólymokért mondott köszönetet a nagymesternek, s mindegyikben a rend iránti szolgálatkészségéről biztosítja a nagymestert: „méltóságodnak és az egész rendnek ezt szolgálatainkkal viszonozni szeretnénk és fogjuk.”[2] Máshol: „és ha mi a te és a rend javán fáradozhatunk, mi azt mindenkoron szívest meg fogjuk tenni”[3] A levelek viszonylag szűkszavúak, viszont egy esetben (1430) ismerjük a Német Lovagrend solymászát (Merten), aki kézbesítette a példányokat, míg egy másik levelében (1433) tudatja a címzettel, hogy a sólymok „épek és élénkek”.

Azonban Albert magyar királlyá történő koronázásával a Német Lovagrend szemében is nagyobb befolyással rendelkező személlyé vált. A fehérvári koronázását követő levelében Albert már tíz sólyom megérkezéséről számol be, szemben a korábbi hat példánnyal. Érdekes megemlíteni, hogy Albert királlyá választására 1437. december 18-án került sor, miután elődje, Luxemburgi Zsigmond december 9-én elhunyt. Elgondolkoztató azonban, hogy Albert levele a királyi rangnak megfelelő tíz sólyom iránti köszönetről már 1438. január 3-án kelt. Eléggé valószínűtlen, hogy a Német Lovagrend nagymestere, értesülve Zsigmond haláláról, mindössze két-három héten belül képes volt előteremteni és Poroszországból kézbesíteni a frissen megválasztott királynak ezeket a példányokat. Inkább tartjuk elképzelhetőnek, hogy az amúgy is karácsony és újév tájékán érkező szállítmányokat már a betegeskedő Zsigmond közeli halálának tudatában állították össze a lovagrendnél. V. Albert herceg várható rangbéli emelkedéséről pedig bizonyosan tudtak Poroszországban, hiszen 1402-ben a magyar király és IV. Albert osztrák herceg örökösödési szerződést kötött, melynek értelmében Zsigmond fiúörökös nélküli halála esetén a herceg fia követi őt a trónon.  Német és magyar királlyá választása pedig folyamatosan téma volt a Német Lovagrend köreiben, amint erről több levelezés is tanúskodik.  A herceg királlyá koronázása tehát várható volt, s a küldött sólymok megnövekedett száma Albert rangbéli változását is jelzi.

Egy nehéz nap utáni felfrissülés. A solymász megmártózik a vízben, míg a sólyom egy elejtett kacsát lakmározik. (De arte venandi cum avibus, 69r)
(forrás: commons.wikimedia.org)

Összefoglalás

A Német Lovagrend bizonyíthatóan a 14. század közepétől foglalkozott sólymoknak európai udvarokba történő közvetítésével. Ennek lehetőségét az teremtette meg, hogy a rend Poroszországban olyan területekkel rendelkezett, melyek az értékes ragadozó madarak természetes élőhelyeként szolgáltak. Emellett azonban, főképp a Hanza kereskedelem közvetítésével, a szomszédos vagy közeli országokból (skandináv és orosz területekről) a legértékesebb és legritkább sólyomfajtákat is meg tudta szerezni, szemben az európai udvarok többségével, melyeknek ez a távolság s a vele járó költségek miatt lehetetlen feladatnak bizonyult.

A solymászatnak az európai nemesség egészében tapasztalható népszerűségét a Német Lovagrend vezetése saját politikai céljai elérése érdekében igyekezett felhasználni: az általa diplomáciai ajándékként küldött sólymokért politikai vagy katonai támogatást várt el, de ez a lobbi tevékenység más eseti ügyek elintézésre is remek eszközt jelentett.

Noha a megajándékozott főurak Német Lovagrendhez való kötődése és szimpátiája fontos befolyásoló tényező volt, a rend által számukra küldött diplomáciai ajándékok sokkal inkább a kedvezményezett politikai súlyának voltak köszönhetők. Összegzésképpen elmondható, hogy a vadászat népszerűsége az európai nemesség körében, a sólymok presztízs tárgyakká válása, valamint a lovagrend kiterjedt kapcsolatrendszere együttesen teremtette meg annak lehetőségét, hogy a Német Lovagrend az általa szállított különböző ragadozó madarakat a diplomáciai érdekérvényesítés eszközévé tegye.

Borbás Benjámin

[1] OBA 5266.

[2] OBA 5527.

[3] OBA 4877.

Felhasznált irodalom:

Anna Lena Eberl: Die Bedeutung der Falken(-jagd) für das Hofleben im Mittelalter. Historia scribere. 7 (2015).

Werner Rösener: Jagd und Tiere. In: Werner Paravicini (Hrsg.): Höfe und Residenzen im spätmittelalterlichen Reich (Residenzenforschung 15/II,1). Ostfildern, 2005.

Joseph Morsel: Jagd und Raum. Überlegungen über den sozialen Sinn der Jagdpraxis am Beispiel des spätmittelalterlichen Franken. In: Werner Rösener (ed.): Jagd und höfische Kultur im Mittelalter. Göttingen, 1997.

Sebastian Kubon: Die Außenpolitik des Deutschen Ordens unter Hochmeister Konrad von Jungingen (13931407). Göttingen, 2016.

Dieter Heckmann: Preußische Jagdfalken als Gradmesser für die Außenwirkung europäischer Höfe des 15. und 16. Jahrhunderts. Preußenland, 37 (1999).

A Geheimes Staatsarchiv Preußischer Kulturbesitz (GStA PK), XX. HA. Ordensbriefarchiv (OBA)

Ezt olvastad?

A Magyar Nemzeti Levéltár fontos feladatának tartja, hogy növelje a levéltáros szakma társadalmi elismertségét és szélesebb körben megismertesse munkatársainak történeti kutatásait. Ennek
Támogasson minket