Szubjektív jegyzetek az 1956-os forradalom és szabadságharc történetéhez

Október 23-án az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésére emlékezünk Magyarországon. Mikor kezdődött valójában 1956 története, hogyan zajlott le, és miként végződött? Milyen források alapján kutathatjuk, és milyen következtetéseket vonhatunk le ezekből?

„1956 története 1945-ben kezdődött.” Ezen gyakorta hangoztatott megállapítás megalapozottságáról könnyedén meggyőződhetünk,  ha arra gondolunk, hogy a második világháború végén Magyarországot megszálló szovjet csapatokat nem csupán a korábban mintegy öt-hatszáz aktív támogatóval bíró Magyar Kommunista Párt (MKP) tagjai követték országfoglalásukban, hanem rövid időn belül a szovjet parancsuralmi rendszer kiépülése is, annak minden sajátosságával, bátran kimondhatjuk, visszásságával. A szovjetek Magyarországot – minden kortárs és későbbi propagandaértékelés ellenére – megszállt és ellenséges területként kezelték, aminek vitathatatlan bizonyítékai a mai napig elevenen élnek az utókor emlékezetében. Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeinek megértéséhez nagyon is fontos leszögeznünk: Magyarország 1945-től egészen 1991. június 19-éig a Szovjetunió katonai megszállása alatt állt. A szovjet hadsereg jelenléte révén a kommunisták 1945-ben akkora hatalomhoz és olyan befolyáshoz jutottak, amely messze meghaladta a támogatottságukat és a többi párt pozícióit, és amit nem igazoltak a későbbi választási eredmények sem. Döntő szerepet játszottak már az ideiglenes kormányban is, és befolyásuk, irányításuk szinte kizárólagossá vált a szovjetek által megszállt területen gyorsan kiépülő rendőrségben.

A kommunista párt – követve a bolsevik tanítómesterek példáját – szinte azonnal megkezdte saját terrorszervezeteinek, elsősorban a politikai rendőrségnek a megszervezését. (A Magyar Államrendőrség PRO néven ismert budapesti, valamint vidéki politikai rendészeti osztályainak felállításukkor elsődleges feladata a háborús bűnösök bíróság elé állítása volt.) Minthogy azonban a célként kitűzött proletárdiktatúra bevezetését a szovjetek közvetlenül a világháború után még nem tartották időszerűnek az Egyesült Államokkal folytatott, és ez időben még folytatni is kívánt együttműködés miatt, Kelet-Közép-Európában, különösen pedig Magyarországon igyekeztek megőrizni a demokrácia és a népakarat érvényesülésének látszatát. Az 1945 és 1947 közötti időszakot bátran nevezhetjük tehát – M. Kiss Sándor találó kifejezése nyomán – a „veszélyeztetett demokrácia” időszakának, amelyben teljesen az MKP kezébe került a rendőrség és az újjászervezett hadsereg irányítása. A kommunista párt és szócsöve, a pártsajtó az ország lakosságát két kategóriába sorolta: a haladókra (a kommunisták és követőik, valamint a velük szorosan együttműködők), illetve a reakciósokra. A háborús bűnösök és az annak bélyegzettek felett nem rendes bíróságok, hanem a kommunista párt befolyása alatt álló népbíróságok ítélkeztek, a politikai rendőrség pedig szó szerint minden eszközt bevetett a „reakciósokkal” és „kulákokkal” való leszámolás érdekében. Sem a reakciós, sem a kulák fogalmát nem tekinthetjük bevettnek hazánkban. Bibó István hívta fel a figyelmet arra, hogy a reakciós túl tág, sőt egyre tágabban értelmezett fogalom, amelybe bárkit be lehet sorolni. A kulák szót még nehezebben tudta értelmezni a magyar közvélemény, ugyanis ez egy orosz kifejezés, amely magyarra gyakorlatilag nem fordítható le, hiszen nem vonatkoztatható – még a bírói gyakorlat alapján sem – egyetlen társadalmi rétegre, vagyoni helyzetre vagy foglalkozásra sem. A kommunista propaganda szerint a „nagyobb” birtokkal bíró parasztság illethető ezzel a bélyeggel, de a hatóságok gyakorlata erre igencsak rácáfolt, hiszen éppúgy jelenthetett szegény zsellért, nincstelen munkást, tanárt is a hatalom igényeinek megfelelően. Valójában az volt kulák, akiről a kommunisták azt állították.

Az 1947-es valódi fordulatot, azaz a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti végleges szakítást nem csupán a szociáldemokrata és a kommunista párt – a pártirodalom dicsőséges lapjaira került – kikényszerített egyesítése követte, hanem az erőszakos, koncepciós pereket és minden más eszközt felhasználó államosítás, amely éppúgy kiterjedt az iparra és a mezőgazdaságra (téeszesítés), mint a közoktatásra.

A diktatúra gépezete, amit népi demokráciának kellett nevezni, 1956-ig zavartalanul működött, bár 1953-ban – szovjet parancsra – az új miniszterelnök, Nagy Imre vitathatatlanul tett néhány jelentős engedményt. Bezárták például az internálótáborokat, ismét a Belügyminisztérium felügyelete alá vonták az 1950–53 között önálló államvédelmet, elviekben lehetségessé vált a kilépés a termelőszövetkezetekből, és szabadon engedtek néhány, koholt vádak alapján bebörtönzött személyt. Mindezek ellenére a proletárdiktatúra keretei között nyilvánvalóan nem alakulhatott ki demokratikus légkör – amit a változásokban sokan látni véltek –, noha maga Nagy Imre kétségkívül sokkal népszerűbb volt a többi kommunista politikusnál.

Az erőviszonyok moszkvai megváltozásának hazai vetületeként 1955 áprilisában a szovjetek menesztették Nagy Imrét, utóda a hatalom csúcsára ismét visszakerült Rákosi Mátyás bizalmasa, Hegedüs András lett. A leváltott kormányfőt egyetemi katedrájától és akadémiai tagságától egyaránt megfosztották, decemberben pedig az MDP-ből is kizárták. Az ország és a Nagy Imrével rokonszenvező kommunisták egyaránt nehezen viselték a viszonylagos enyhülés után az újabb szigort, ráadásul a közvélemény teljességgel megalapozatlanul ugyan, ám annál makacsabbul remélni kezdte a szovjet csapatok távozását, tekintettel arra, hogy az 1955-ös osztrák államszerződés nyomán a szovjetek és a nyugati szövetséges megszálló egységek egyaránt kivonultak Ausztriából. Ez azért keltett csalfa reményeket az országban, mert az 1947-es magyar békeszerződés a szovjet csapatok magyarországi tartózkodását az ausztriai jelenlétből fakadó feladatokkal indokolta elsősorban. Ilyesfajta kivonulási terv a szovjetek részéről természetesen nem készült, ugyanakkor a Szovjet Hadsereg 1956 nyarán már komolyan számolt egy esetleges magyar felkelés lehetőségével, és tervet dolgozott ki annak – a magyar erőkkel közös – leverésére. A szovjet vezetést képviselő Mikojan 1956 nyarán azt jelentette Budapestről Moszkvába, hogy az Írószövetség, sőt „a sajtó és a rádió kikerült a K[özponti] V[ezetőség] ellenőrzése alól”. A közhangulat hatására Nagy Imre támogatói is aktívabbak lettek, az egykori miniszterelnököt tíz nappal a forradalom kitörése előtt a párt is visszavette tagjai közé.

Az 1956-os események Kádár-rezsim festette képét, amely hazugságokra és hamisításokra támaszkodott, a magyar társadalomnak nem is olyan könnyű meghaladnia. Fontos megértenünk, hogy a történetírás sajnos sokszor a megtorló perek fennmaradt iratanyagából indul ki az 1956-os események rekonstruálásakor. Egyesek a megtorlás során keletkezett, politikai szempontokat érvényesítő jegyzőkönyveket, vallomásokat, ítéleteket tekintik mindaddig hitelesnek, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője, miközben sokszor megállapították már, hogy ezen dokumentumokat tudatosan, a változó koncepcióknak megfelelően meghamisították. Ez azt eredményezi, hogy nem a pártfunkcionáriusoknak, a gyilkosoknak és hóhéroknak kell igazolniuk tetteiket, sokan nem az ő szavaikat, bizonyítékaikat tekinti alapvetően megkérdőjelezhetőnek, hamisnak, hanem a forradalmároknak és szabadságharcosoknak – illetve a forradalom történetét kutató szakembereknek – kell bebizonyítani, hogy az ellenük felhozott vádak koholtak.

Azokkal a törekvésekkel, amelyek az 1956-os eseményekben egy kis októberi szocialista forradalmat kívánnak látni és láttatni, jelen sorok szerzője ugyancsak nem ért egyet, leginkább talán a szocialista jelző miatt. A Kádár-rezsim az eseményekben részt vevőket két csoportra osztotta: a fasiszta hatalomátvételt előkészítő reakciósokra és a megtévesztettekre, az utóbbiak mentéségére hozva fel, hogy ők csupán az (ellen)forradalmárok által hangoztatott „szocializmust!”, „demokráciát!” stb. követelésekre figyeltek, és nem voltak tisztában a valódi célokkal. A rendszerváltás után néhányan éppen ezekre a jelzőkre alapozva kezdték megalkotni a szocialista forradalom mítoszát, ami véleményem szerint hasonlóan megkérdőjelezhető. Ez a téma külön tanulmányt érdemelne, ezért ezúttal talán elegendő a „szocialista”, illetve a „demokrácia” szavakkal foglalkoznunk. Amikor azt találjuk a követelésekben, hogy „szocializmust!”, gyakorta ott találjuk azt is, hogy „magyar módon”, amikor pedig a „demokráciát!” jelszóról olvasunk, szinte mindig ott van a diktatúrára utaló „népi” jelző tagadása. „Jelzők nélküli demokráciát” – követelték például a veszprémi fiatalok. A fentiekből következik, hogy az eseményeket rögzítő és leíró iratok, vallomások, visszaemlékezések feldolgozása során nélkülözhetetlen az alapos forráskritika.

Egy másik, ma már egyre kevésbé hangoztatott ’56-os mítosz szerint a forradalom szinte kizárólag Budapest ügye volt, a vidéki városoknak vagy falvaknak vajmi kevés befolyása volt az eseményekre. Budapest kiemelt, fontos szerepét természetesen nem lehet vitatni, ám le kell szögeznünk, hogy sem a forradalmi eseménysor, sem a második szovjet katonai intervenció, sem pedig a későbbi megtorlás nem korlátozódott a fővárosra. A MEFESZ, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége nem Budapesten, hanem Szegeden alakult meg, az első sortűz nem a Magyar Rádió előtt dördült el október 23-án éjjel – ahogy ezt a kádári hatalom sokáig hirdette –, hanem aznap délután Debrecenben. A forradalom első napjaiban az ország közvéleménye elsősorban valóban a fővárosi eseményekre figyelt, október 25-én és 26-án azonban sorra megalakultak a megyei, városi és falusi forradalmi bizottmányok, nemzetőrségek, és éppen ez, az országos jelleg különböztette meg a magyar forradalmat a más szocialista államokban jelentkező mozgalmaktól. A forradalom néhány nap alatt mind a fővárosban, mind vidéken lebontotta a kommunista diktatúra államigazgatását, és megszervezte a sajátját. A forradalmárok követelései többnyire hasonlóak voltak: a szovjet csapatok kivonulását, új választásokat, demokráciát, a politikai foglyok szabadon bocsátását, a beszolgáltatás eltörlését kívánták. Az események forgatókönyve is hasonlóan alakult az egyes településeken: tüntetés, beszédek, majd a diktatúra jelképeinek (Sztálin képei, vörös csillagok, szovjet emlékművek) megsemmisítése, a hagyományos nemzeti jelképek tiszteletének helyreállítása, a káderanyag utáni kutatás, a helyi tanácstól a hatalmat átvevő forradalmi bizottság megalakulása, amelyet a nemzetőrség létrehozása követett a közbiztonság fenntartása érdekében.

A kádári hatalom az eseményekben részt vevőket többnyire akkor is bűnösöknek kiáltotta ki, ha azok csak a közbiztonság fenntartásában vagy élelmiszersegélyek szállításában vettek részt. A hatóságok szemében nem a tények, hanem a megtorlás volt az elsődleges szempont. A megtorlás nem csupán az internálásokban, a halálos vagy börtönéveket kiszabó ítéletekben jelentkezett, hanem a forradalmárok és családtagjaik elbocsátásában, nyugdíjuk megvonásában, az állandó rendőri zaklatásban is, amely még a nyolcvanas években is tapasztalható volt.

Talán nem véletlen, hogy az ’56-os események értékelése és megítélése napjainkban is kulcskérdés. A forradalomról az utóbbi évtizedekben számos könyv és tanulmány jelent meg. Minden újabb adalék, amely hozzájárulhat a forradalom történetének hiteles krónikájához, nem lehet hiábavaló vagy felesleges.

Galambos István
történész, tudományos kutató,
 Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatala

Ezt olvastad?

„Nem mondhatom, hogy kommunizmust, mert ezt senki nem akarja…” – Mit szerettek volna a munkástanácsok 1956-57-ben?

Csalódni fog, aki kezébe veszi a Gulyás Martin: „Szocializmust akarunk, de magyar úton” – Munkástanácsok 1956-1957-ben című munkáját. A Corvina

X