Szubjektív jegyzetek az 1956-os forradalom és szabadságharc történetéhez

Október 23-án az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésére emlékezünk Magyarországon. Mikor kezdődött valójában 1956 története, hogyan zajlott le, és miként végződött? Milyen források alapján kutathatjuk, és milyen következtetéseket vonhatunk le ezekből?

1956. Magyarország, Budapest II. Bem rakpart a Vitéz utcánál. Műegyetemisták vonulnak a Bem József tér felé 1956. október 23–án. Kép forrása: Fortepan

1956 története 1945-ben kezdődött.” Ezen gyakorta hangoztatott megállapítás megalapozottságáról könnyedén meggyőződhetünk,  ha arra gondolunk, hogy a második világháború végén Magyarországot megszálló szovjet csapatokat nem csupán a korábban mintegy öt-hatszáz aktív támogatóval bíró Magyar Kommunista Párt (MKP) tagjai követték országfoglalásukban, hanem rövid időn belül a szovjet parancsuralmi rendszer kiépülése is, annak minden sajátosságával, bátran kimondhatjuk, visszásságával. A szovjetek Magyarországot – minden kortárs és későbbi propagandaértékelés ellenére – megszállt és ellenséges területként kezelték, aminek vitathatatlan bizonyítékai a mai napig elevenen élnek az utókor emlékezetében. Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeinek megértéséhez nagyon is fontos leszögeznünk: Magyarország 1945-től egészen 1991. június 19-éig a Szovjetunió katonai megszállása alatt állt. A szovjet hadsereg jelenléte révén a kommunisták 1945-ben akkora hatalomhoz és olyan befolyáshoz jutottak, amely messze meghaladta a támogatottságukat és a többi párt pozícióit, és amit nem igazoltak a későbbi választási eredmények sem. Döntő szerepet játszottak már az ideiglenes kormányban is, és befolyásuk, irányításuk szinte kizárólagossá vált a szovjetek által megszállt területen gyorsan kiépülő rendőrségben.

1956. Magyarország, Budapest XI. Szent Gellért tér, a szovjet címer eltávolítása a szovjet hősi emlékműről. Kép forrása: Fortepan

A kommunista párt – követve a bolsevik tanítómesterek példáját – szinte azonnal megkezdte saját terrorszervezeteinek, elsősorban a politikai rendőrségnek a megszervezését. (A Magyar Államrendőrség PRO néven ismert budapesti, valamint vidéki politikai rendészeti osztályainak felállításukkor elsődleges feladata a háborús bűnösök bíróság elé állítása volt.) Minthogy azonban a célként kitűzött proletárdiktatúra bevezetését a szovjetek közvetlenül a világháború után még nem tartották időszerűnek az Egyesült Államokkal folytatott, és ez időben még folytatni is kívánt együttműködés miatt, Kelet-Közép-Európában, különösen pedig Magyarországon igyekeztek megőrizni a demokrácia és a népakarat érvényesülésének látszatát. Az 1945 és 1947 közötti időszakot bátran nevezhetjük tehát – M. Kiss Sándor találó kifejezése nyomán – a „veszélyeztetett demokrácia” időszakának, amelyben teljesen az MKP kezébe került a rendőrség és az újjászervezett hadsereg irányítása. A kommunista párt és szócsöve, a pártsajtó az ország lakosságát két kategóriába sorolta: a haladókra (a kommunisták és követőik, valamint a velük szorosan együttműködők), illetve a reakciósokra. A háborús bűnösök és az annak bélyegzettek felett nem rendes bíróságok, hanem a kommunista párt befolyása alatt álló népbíróságok ítélkeztek, a politikai rendőrség pedig szó szerint minden eszközt bevetett a „reakciósokkal” és „kulákokkal” való leszámolás érdekében. Sem a reakciós, sem a kulák fogalmát nem tekinthetjük bevettnek hazánkban. Bibó István hívta fel a figyelmet arra, hogy a reakciós túl tág, sőt egyre tágabban értelmezett fogalom, amelybe bárkit be lehet sorolni. A kulák szót még nehezebben tudta értelmezni a magyar közvélemény, ugyanis ez egy orosz kifejezés, amely magyarra gyakorlatilag nem fordítható le, hiszen nem vonatkoztatható – még a bírói gyakorlat alapján sem – egyetlen társadalmi rétegre, vagyoni helyzetre vagy foglalkozásra sem. A kommunista propaganda szerint a „nagyobb” birtokkal bíró parasztság illethető ezzel a bélyeggel, de a hatóságok gyakorlata erre igencsak rácáfolt, hiszen éppúgy jelenthetett szegény zsellért, nincstelen munkást, tanárt is a hatalom igényeinek megfelelően. Valójában az volt kulák, akiről a kommunisták azt állították.

1956. Magyarország, Budapest VIII., Budapest IX. József körút, balra a Corvin (Kisfaludy) köz, szemben az Üllői út – Ferenc körút sarkán a Kilián laktanya. Kép forrása: Fortepan

Az 1947-es valódi fordulatot, azaz a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti végleges szakítást nem csupán a szociáldemokrata és a kommunista párt – a pártirodalom dicsőséges lapjaira került – kikényszerített egyesítése követte, hanem az erőszakos, koncepciós pereket és minden más eszközt felhasználó államosítás, amely éppúgy kiterjedt az iparra és a mezőgazdaságra (téeszesítés), mint a közoktatásra.

1956. Magyarország, Budapest VIII. József körút, kiégett szovjet BTR-152 páncélozott lövészszállító jármű, háttérben a József utca. Kép forrása: Fortepan

A diktatúra gépezete, amit népi demokráciának kellett nevezni, 1956-ig zavartalanul működött, bár 1953-ban – szovjet parancsra – az új miniszterelnök, Nagy Imre vitathatatlanul tett néhány jelentős engedményt. Bezárták például az internálótáborokat, ismét a Belügyminisztérium felügyelete alá vonták az 1950–53 között önálló államvédelmet, elviekben lehetségessé vált a kilépés a termelőszövetkezetekből, és szabadon engedtek néhány, koholt vádak alapján bebörtönzött személyt. Mindezek ellenére a proletárdiktatúra keretei között nyilvánvalóan nem alakulhatott ki demokratikus légkör – amit a változásokban sokan látni véltek –, noha maga Nagy Imre kétségkívül sokkal népszerűbb volt a többi kommunista politikusnál.

Az erőviszonyok moszkvai megváltozásának hazai vetületeként 1955 áprilisában a szovjetek menesztették Nagy Imrét, utóda a hatalom csúcsára ismét visszakerült Rákosi Mátyás bizalmasa, Hegedüs András lett. A leváltott kormányfőt egyetemi katedrájától és akadémiai tagságától egyaránt megfosztották, decemberben pedig az MDP-ből is kizárták. Az ország és a Nagy Imrével rokonszenvező kommunisták egyaránt nehezen viselték a viszonylagos enyhülés után az újabb szigort, ráadásul a közvélemény teljességgel megalapozatlanul ugyan, ám annál makacsabbul remélni kezdte a szovjet csapatok távozását, tekintettel arra, hogy az 1955-ös osztrák államszerződés nyomán a szovjetek és a nyugati szövetséges megszálló egységek egyaránt kivonultak Ausztriából. Ez azért keltett csalfa reményeket az országban, mert az 1947-es magyar békeszerződés a szovjet csapatok magyarországi tartózkodását az ausztriai jelenlétből fakadó feladatokkal indokolta elsősorban. Ilyesfajta kivonulási terv a szovjetek részéről természetesen nem készült, ugyanakkor a Szovjet Hadsereg 1956 nyarán már komolyan számolt egy esetleges magyar felkelés lehetőségével, és tervet dolgozott ki annak – a magyar erőkkel közös – leverésére. A szovjet vezetést képviselő Mikojan 1956 nyarán azt jelentette Budapestről Moszkvába, hogy az Írószövetség, sőt „a sajtó és a rádió kikerült a K[özponti] V[ezetőség] ellenőrzése alól”. A közhangulat hatására Nagy Imre támogatói is aktívabbak lettek, az egykori miniszterelnököt tíz nappal a forradalom kitörése előtt a párt is visszavette tagjai közé.

1956. Magyarország, Budapest V. Kossuth Lajos tér, parlamenti szoba 1956. október 23-án. Szemben ül Nagy Imre miniszterelnök, mellette jobbra ül Hidas István, a minisztertanács első elnökhelyettese, őmögötte áll Pongrátz Ernő. A kép jobb szélén könyvekkel a kezében Sinkovits Imre színművész, előtte ül takarva Déry Tibor író. Nagy Imrétől balra összekulcsolt kézzel Mekis József, a minisztertanács egyik elnökhelyettese. Kép forrása: Fortepan

Az 1956-os események Kádár-rezsim festette képét, amely hazugságokra és hamisításokra támaszkodott, a magyar társadalomnak nem is olyan könnyű meghaladnia. Fontos megértenünk, hogy a történetírás sajnos sokszor a megtorló perek fennmaradt iratanyagából indul ki az 1956-os események rekonstruálásakor. Egyesek a megtorlás során keletkezett, politikai szempontokat érvényesítő jegyzőkönyveket, vallomásokat, ítéleteket tekintik mindaddig hitelesnek, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője, miközben sokszor megállapították már, hogy ezen dokumentumokat tudatosan, a változó koncepcióknak megfelelően meghamisították. Ez azt eredményezi, hogy nem a pártfunkcionáriusoknak, a gyilkosoknak és hóhéroknak kell igazolniuk tetteiket, sokan nem az ő szavaikat, bizonyítékaikat tekinti alapvetően megkérdőjelezhetőnek, hamisnak, hanem a forradalmároknak és szabadságharcosoknak – illetve a forradalom történetét kutató szakembereknek – kell bebizonyítani, hogy az ellenük felhozott vádak koholtak.

1956. Magyarország, Budapest V. Kossuth Lajos tér, a Parlament erkélye. 1956. október 23-án Nagy Imre miniszterelnök beszél a forradalmi tömeghez, jobbra Erdei Ferenc miniszterelnök-helyettes. Kép forrása: Fortepan

Azokkal a törekvésekkel, amelyek az 1956-os eseményekben egy kis októberi szocialista forradalmat kívánnak látni és láttatni, jelen sorok szerzője ugyancsak nem ért egyet, leginkább talán a szocialista jelző miatt. A Kádár-rezsim az eseményekben részt vevőket két csoportra osztotta: a fasiszta hatalomátvételt előkészítő reakciósokra és a megtévesztettekre, az utóbbiak mentéségére hozva fel, hogy ők csupán az (ellen)forradalmárok által hangoztatott „szocializmust!”, „demokráciát!” stb. követelésekre figyeltek, és nem voltak tisztában a valódi célokkal. A rendszerváltás után néhányan éppen ezekre a jelzőkre alapozva kezdték megalkotni a szocialista forradalom mítoszát, ami véleményem szerint hasonlóan megkérdőjelezhető. Ez a téma külön tanulmányt érdemelne, ezért ezúttal talán elegendő a „szocialista”, illetve a „demokrácia” szavakkal foglalkoznunk. Amikor azt találjuk a követelésekben, hogy „szocializmust!”, gyakorta ott találjuk azt is, hogy „magyar módon”, amikor pedig a „demokráciát!” jelszóról olvasunk, szinte mindig ott van a diktatúrára utaló „népi” jelző tagadása. „Jelzők nélküli demokráciát” – követelték például a veszprémi fiatalok. A fentiekből következik, hogy az eseményeket rögzítő és leíró iratok, vallomások, visszaemlékezések feldolgozása során nélkülözhetetlen az alapos forráskritika.

1956. Magyarország, Budapest XI., Gellérthegy, a Felszabadulási Emlékmű (Kisfaludi Stróbl Zsigmond) ledöntött „Felszabadító szovjet katona” mellékalakjának darabolása. Kép forrása: Fortepan

Egy másik, ma már egyre kevésbé hangoztatott ’56-os mítosz szerint a forradalom szinte kizárólag Budapest ügye volt, a vidéki városoknak vagy falvaknak vajmi kevés befolyása volt az eseményekre. Budapest kiemelt, fontos szerepét természetesen nem lehet vitatni, ám le kell szögeznünk, hogy sem a forradalmi eseménysor, sem a második szovjet katonai intervenció, sem pedig a későbbi megtorlás nem korlátozódott a fővárosra. A MEFESZ, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége nem Budapesten, hanem Szegeden alakult meg, az első sortűz nem a Magyar Rádió előtt dördült el október 23-án éjjel – ahogy ezt a kádári hatalom sokáig hirdette –, hanem aznap délután Debrecenben. A forradalom első napjaiban az ország közvéleménye elsősorban valóban a fővárosi eseményekre figyelt, október 25-én és 26-án azonban sorra megalakultak a megyei, városi és falusi forradalmi bizottmányok, nemzetőrségek, és éppen ez, az országos jelleg különböztette meg a magyar forradalmat a más szocialista államokban jelentkező mozgalmaktól. A forradalom néhány nap alatt mind a fővárosban, mind vidéken lebontotta a kommunista diktatúra államigazgatását, és megszervezte a sajátját. A forradalmárok követelései többnyire hasonlóak voltak: a szovjet csapatok kivonulását, új választásokat, demokráciát, a politikai foglyok szabadon bocsátását, a beszolgáltatás eltörlését kívánták. Az események forgatókönyve is hasonlóan alakult az egyes településeken: tüntetés, beszédek, majd a diktatúra jelképeinek (Sztálin képei, vörös csillagok, szovjet emlékművek) megsemmisítése, a hagyományos nemzeti jelképek tiszteletének helyreállítása, a káderanyag utáni kutatás, a helyi tanácstól a hatalmat átvevő forradalmi bizottság megalakulása, amelyet a nemzetőrség létrehozása követett a közbiztonság fenntartása érdekében.

1956. Magyarország, Budapest VIII.,Budapest IX. Üllői út – Nagykörút kereszteződése, háttérben a Kilián laktanya. Kép forrása: Fortepan

A kádári hatalom az eseményekben részt vevőket többnyire akkor is bűnösöknek kiáltotta ki, ha azok csak a közbiztonság fenntartásában vagy élelmiszersegélyek szállításában vettek részt. A hatóságok szemében nem a tények, hanem a megtorlás volt az elsődleges szempont. A megtorlás nem csupán az internálásokban, a halálos vagy börtönéveket kiszabó ítéletekben jelentkezett, hanem a forradalmárok és családtagjaik elbocsátásában, nyugdíjuk megvonásában, az állandó rendőri zaklatásban is, amely még a nyolcvanas években is tapasztalható volt.

1957. Magyarország, Budapest V. Parlament, ülésterem. Az első sorban bal szélen, félig takarva Biszku Béla, majd Münnich Ferenc, Dobi István és Kádár János. A második sorban balról Dögei Imre, Kiss Károly és előrehajol Friss István. Kép forrása: Fortepan

Talán nem véletlen, hogy az ’56-os események értékelése és megítélése napjainkban is kulcskérdés. A forradalomról az utóbbi évtizedekben számos könyv és tanulmány jelent meg. Minden újabb adalék, amely hozzájárulhat a forradalom történetének hiteles krónikájához, nem lehet hiábavaló vagy felesleges.

Galambos István
történész, tudományos kutató,
 Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatala

Ezt olvastad?

Az idén 80 éves, Széchenyi-díjas történész, M. Kiss Sándor életművének esszenciáját veheti kezébe az érdeklődő olvasó a Szembesülés című kötettel.
Támogasson minket