A születés kultúrtörténetétől a modern kori tudományosság megszületéséig – interjú Krász Lillával

Oszd meg másokkal is:

Portré

Hogyan helyeződik át egy fiatal történész érdeklődése az egyiptológiáról a születés kultúrtörténetére? Melyek azok a specifikus módszertani ismeretek, amelyekkel egy kora újkorral foglalkozó kutatónak rendelkeznie kell? Miként változott a nőtörténeti kutatások megítélése Magyarországon az elmúlt évtizedek során? Milyen külső és belső tényezők voltak meghatározóak a modernkori magyarországi tudományos diszciplínák kialakulásában? Krász Lillával, az ELTE BTK Kora Újkori Történeti Tanszékének oktatójával, s az egyetem Nőtörténeti Kutatóközpontjának helyettes vezetőjével Czeferner Dóra beszélgetett.

Újkor.hu: Mikor szeretted meg a történelmet? Jól tudom, hogy nagyon fiatalon e tárgy felé fordult az érdeklődésed?

Krász Lilla: Nagyjából tizenkét éves voltam, amikor először kezdtem komolyabban elmélyedni a történelemben. Ebben az időben fordult érdeklődésem az egyiptológia felé, s akkori olvasmányaim is nagyrészt ehhez a korszakhoz kapcsolódtak, de emellett általános köztörténeti tárgyú iskolai, területi és országos történelemversenyeken is részt vettem. Mondhatom tehát azt, hogy a történelem szeretete organikusan fejlődött ki bennem, annak ellenére, hogy közvetlen családi indíttatásról nem beszélhetek. Bár szüleim maguk is pedagógusok, egészen más területen működtek: édesanyám földrajz- és biológiatanárként ment nyugdíjba, édesapám pedig a mai napig is aktív egyetemi oktatóként és kutatóként élelmiszer-mikrobiológiával foglalkozik. Családi könyvtárunk azonban a természettudományos orientáció mellett szisztematikus gyűjtést tükröző módon szépirodalmat és jelentős számban történeti, művészet- és zenetörténeti tárgyú munkákat egyaránt tartalmazott. Ez azt jelenti, hogy könyvek közé születtem, s egyedüli gyermek lévén időm nagy részét könyvek társaságában vagy apukámmal az egyetemen töltöttem. Persze csak jóval később tudatosult bennem, hogy ezek a fizikai-szellemi adottságok, a szüleimtől kapott lelki támasz és a szeretetteljes, minden tekintetben támogató otthoni légkör mennyire meghatározóak voltak érdeklődési köröm viszonylag korai és határozott kialakításában, egész habitusom formálódásában.

A történelem iránti elkötelezettségem, a jelenségek mögött rejlő emberek, struktúrák, terek és eszközök megismerése és megértése iránti vágy változatlanul fontos volt számomra a középiskolás évek alatt is, amelyeket szülővárosomban, a mosonmagyaróvári Kossuth Lajos Gimnáziumban töltöttem. Ez az iskola az 1980-as évek derekán felívelő ágban lévő intézménynek számított, nagyon komoly német nyelvi képzési programmal. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy kiváló nyelvi alapokat és módszertani szemléletet kapjak, amely a későbbiekben megkönnyítette további idegen nyelvek elsajátítását is.

A gimnázium utolsó két évében, miután eldöntöttem, hogy az ELTE Bölcsészkarára történelem–német szakpárra jelentkezem, igyekeztem célirányosan készülni az akkoriban komoly szellemi erőpróbát jelentő egyetemi felvételire. Heti rendszerességgel jártam a városi levéltárba az ELTE-ről éppen akkortájt odakerült levéltároshoz, akitől bevezetést kaptam a latin nyelv alapjaiba, s némi történeti segédtudományi ismeretekre is sikerült szert tennem. Sokat köszönhetek tehát a levéltárnak, ami utólag visszatekintve egyfajta első „terepmunka” volt számomra. Az itt eltöltött idő nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az egyiptológiai érdeklődésem mellett felébredjen bennem a kíváncsiság, miként is lehet történeteket felfejteni és összerakni elsősorban a kora újkori magyar történelemhez kapcsolódó kéziratokból.

Kezdettől fogva kutatónak készültél, vagy megfordult a fejedben, hogy gimnáziumi tanár legyél?

A kutatói és a tanári pálya bennem mindig együtt élt. Már általános iskolásként is rendszeresen korrepetáltam az osztálytársaimat, szerettem beszélni és egészen kiskoromban kifejlődött bennem az emberek iránti érdeklődés is. Igyekeztem megfigyelni mindenkit, kapcsolatba kerülni különböző társaságokkal. Annak ellenére, hogy szüleim óvva intettek a régész pályától, én továbbra is ragaszkodtam az egyiptológiához.

1989-ben kezdtem meg tanulmányaimat az ELTE Bölcsészkarán, s egyidejűleg felvételt nyertem az Eötvös Collegiumba is. Itt a történészműhely akkori vezetőjének, Hiller Istvánnak élénk szellemi közeget sikerült teremtenie, évfolyamtársaim közül többen mára elismert kutatók és oktatók. Nagy szeretettel emlékszem vissza a germanisztika műhelyt vezető Horváth Géza 20. századi német irodalom óráira. Külön élményt és inspirációt jelentett számomra, amikor harmadévesként azzal bízott meg, hogy tartsam én a nyelvórákat a collégistáknak. Ugyanígy említhetem Bollók János kétnaponta este hat és nyolc között tartott latin óráit, amelyek sok esetben késő estébe nyúló ókortörténeti előadásokba torkolltak. A collegiumi tanárainkkal kialakult személyes viszony, a közös kül- és belföldi tanulmányi kirándulások, a számtalan, változatos témákban, akkor újszerűnek számító kérdésfelvetésekkel tartott műhelybeszélgetések, az éjjel-nappal rendelkezésünkre álló remek könyvtár és nem utolsó sorban kollégista társaim személye mind-mind fontos vonatkoztatási pontokat, meghatározó szakmai és emberi kapcsolati hálót jelentenek számomra a mai napig.

Mi az oka, hogy az egyiptológia és a régészet helyett végül a kora újkor, s azon belül is a 18. század történetében mélyültél el?

Akkoriban az egyiptológia úgynevezett „B” szakként kétévente került meghirdetésre, ami praktikusan azt jelentette, hogy a történelem szakosok legkorábban másodévesként kezdhették meg itt a tanulmányaikat, amennyiben az adott évben indult a képzés. A sikeres felvételimet előkészítendő elsőéves koromban Kákosy professzor előadásait és Vanek Zsuzsanna szemináriumait látogattam, azonban német szakosként a második félévet kötelező részképzés keretében a jénai Friedrich Schiller Universitäten töltöttem, így lemaradtam a felvételiről. Bár Németországból még azzal az elképzeléssel tértem vissza, hogy csupán prolongálom a képzés megkezdését, másodéven jött egy olyan találkozás az életemben, amely teljes mértékben átformálta a szakmai érdeklődésemet.

Ekkor ismertem meg H. Balázs Éva professzorasszonyt (a népes tanítványi kör számára Éva néni), aki mind Magyarországon, mind pedig a nemzetközi tudományosságban a 18. század kutatásának széles körben ismert és elismert szaktekintélyének számított. Utolsó egyetemi szemináriumait 1991-ben tartotta az ELTE-n, de én nem az ő órájára jártam. Végül évfolyamtársam, Kulcsár Krisztina – aki ma az Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár főlevéltárosa – ismertetett össze minket, amikor mindketten pályáztunk az Osztrák–Magyar Akció Alapítvány éppen 1991-ben indult ösztöndíj programjára. A pályázathoz természetesen ajánlás is kellett, amit Éva nénitől végül meg is kaptam. Ebben az időben a lakásán fogadta a tanítványait, nagyon alaposan kikérdezett a tanulmányaimról, érdeklődésemről, családi hátteremről. A frissen kitalált, kora újkori magyarországi járványüggyel kapcsolatos kutatási témát egyáltalán nem tartotta megfelelőnek, és mivel nőies jelenségnek tartott, azt javasolta, hogy a bábákkal foglalkozzak. Ez a téma akkor váratlanul ért, ennélfogva nem igazán éreztem magaménak, viszont az ösztöndíjat elnyertem, és egy szemesztert Bécsben tölthettem.

Milyen élményeket és kihívásokat hozott számodra az, hogy már graduális hallgatóként külföldi forrásfeltárásba kezdhettél?

A célirányos levéltári kutatómunkával ebből adódóan nem Magyarországon, hanem Bécsben találkoztam először. Viszont Éva néni ajánlásainak és kapcsolatrendszerének köszönhetően kiváló levéltárosokkal és segítőkész professzorokkal ismerkedhettem meg, akik mindent megtettek azért, hogy egyetemistaként hasznos hónapokat tölthessek kutatással. Különösen sokat köszönhetek szervezetileg a bécsi orvoskarhoz tartozó, 1785-ben II. József által alapított Orvos-Sebészeti Akadémia (Josephinum) épületében működő Orvostörténeti Intézetnek (Institut für Geschichte der Medizin). Az intézet páratlanul gazdag 18. századi kéziratos, nyomtatott és tárgyi – köztük az 1192 darabból álló, oktatási-demonstrációs célokat szolgáló viaszpreparátum-gyűjtemény – forrásainak behatóbb tanulmányozása segített hozzá ahhoz, hogy szűkebb témámat egy tágasabb, a korszak Habsburg egészségügyi reformtörekvéseinek kontextusába helyezve értelmezzem. A Bécsben szerzett kutatási tapasztalatokra, az ott összegyűjtött anyagokra támaszkodva kezdtem meg azután itthon a vonatkozó levéltári-kézirattári munkát.

Az 1990-es évek első felében itthon történész körökben a bábák tudásállományával, munkavégzésével, s rajtuk keresztül a születés történeti antropológiai kérdéseivel foglalkozó kutatási projektemen a legtöbben inkább meglepődtek. A bécsi, majd később németországi hosszabb kutatóútjaim azonban arról győztek meg, hogy a témában komoly lehetőségek vannak, számos kiágazással az orvos-, a tudomány-, a nő-, a társadalomtörténet és a történeti antropológia irányába. Pályám elején, még PhD hallgató koromban a témavezetőmön, Éva nénin kívül a legtöbb bíztatást a néprajzosoktól kaptam. Szakmailag is sokat jelentett, hogy néhány évig Prof. Pócs Éva az MTA Néprajzi Intézetében folyó boszorkánykutatási projektjében is dolgozhattam. A bábák azután még sokáig „elkísértek”: 2001-ben védtem meg a PhD disszertációmat, amelynek rövidített monográfia változata A bába történeti szerepváltozása a 18. századi Magyarországon címmel 2003-ben jelent meg az Osiris Kiadó gondozásában. 

A disszertáció eredményeinek felhasználásával, de annak mind tematikai, mind idő- és térbeli kereteinek, módszertani eszköztárának és forrásbázisának kiterjesztésével Deáky Zita etnográfussal a születés magyarországi kultúrtörténetéről közösen írt munkánk 2005-ben jelent meg. A kötetet valójában módszertani kísérletnek szántuk arra nézve, miként lehet különböző műfajú és nyilvánosságú kéziratos és nyomtatott szövegek (például hivatali akták, peres anyagok, levelezések, szülészeti tárgyú tankönyv- és oktatóirodalom, folyóiratok), képi és tárgyi források, recens néprajzi gyűjtések egymásra vetítésével együtt működtetni elsődlegesen a történettudomány és etnográfia forráskezelési- és értelmezési gyakorlatait, valamint a tudománytörténet, a jogtörténet, a nőtörténet, s helyenként a szociológia és filozófia szempontjait. Tematikai szempontból a 16–20. századi Magyarország viszonylatában a születéssel és szüléssel kapcsolatos autoritatív tudás történeti változásait vizsgáltuk. Arra törekedtünk, hogy rekonstruáljuk a zsidó–keresztény és az antik görög–római hagyományok által meghatározott szokás- és hiedelemrendszer, gazdasági és hatalmi kényszerek, professzionalizáció, bürokratizáció és institucionalizáció alkotta szövetében a kontinuitás elemeit, csakúgy, mint az időben változó társadalmi igényekhez igazodó töréspontokat.

Mesélnél arról, hogy mit kaptál a H. Balázs Éva-féle iskolától?

Éva néni másfél évtizeden át vezette és követte a pályámat, 1991-től 2006-ban bekövetkezett haláláig. A szó klasszikus értelmében véve iskolát működtetett: páratlan pedagógiai érzékére és nem utolsósorban emberismeretére vall, hogy hosszú távra adott habitusra, lelki alkatra szabott kutatási témákat a tanítványainak, amelyekből azután újabb és újabb leágazások, feldolgozandó területek nyílhattak. Kitűnő érzékkel nyúlt olyan témák irányába, amelyek adott esetben Nyugat-Európában is még éppen csak a „levegőben” voltak. Egyszerre volt képes újító és modern lenni, de munkamódszereit tekintve a régiek alaposságát követni. Nála nem állt meg az az ember, aki nem ment el levéltárba, kézirattárba itthon és külföldön egyaránt. Nagyon sokat tett azért, hogy a kéziratok elolvasásához és értelmezéséhez szükséges specifikus nyelvi és paleográfiai kompetenciákat megszerezzük. Rengeteg feladatot kaptunk: bevont minket konferenciaszervezésbe, kötetek szerkesztésébe, forráskiadásba. Miután tekintélyes mennyiségű szöveget kellett átírnunk, lábjegyzeteltünk, gyakorlatot szereztünk. Mindemellett megosztotta velünk főleg német és francia orientációjú nemzetközi kapcsolatrendszerét: ajánlólevelei külföldi útjaink alkalmával a legjobb útipasszusnak bizonyultak, sok ajtót megnyitva előttünk. A legkülönbözőbb generációkhoz tartozó tanítványait egymással is összeismertette, ily módon egy kölcsönös szakmai segítségnyújtási alapon működő, a mai napig élő és aktív közösséget formált. Az ember büszke lehetett arra, ha ehhez a körhöz, Éva nénihez tartozott. Mi, akik tanítványai legfiatalabb generációjához tartoztunk, különösen sokat kaphattunk tőle: többször ismételgette, hogy „Fiacskám, az a ti szerencsétek, hogy már nyugdíjban vagyok, mert így nagyon sok időm van Veletek foglalkozni”. Ez pedig tényleg így volt. Mindenre nyitott volt élete utolsó napjáig. Sokszor hiányzik most is, de az a tizenöt év, amit mellette tölthettem, s amelynek során számos közös munkán dolgozhattunk együtt, egész életemre meghatározó modellt adott az oktató, és a kutatómunkámban egyaránt.

Mit gondolsz, miként változott a nőtörténeti kutatások megítélése Magyarországon az 1990-es évek kezdete óta?

Az elmúlt harminc évben mind módszertani szempontból, mind a tematikus irányultságok és hangsúlyok megválasztása tekintetében látványos átrendeződési folyamatok mentek végbe a magyarországi történettudományban. Sokan léptek a pályára valamely tekintélyes külföldi egyetemen vagy kutatóhelyen szerzett tapasztalatok birtokában. Az utóbbi időszakra tehát alapvetően a nyitottság volt jellemző, hiszen a modernkori peregrinusok által visszahozott tudás és látásmód különösen a publikációs szokások, témaválasztások, az írásmód tekintetében hozott idehaza érzékelhető változásokat, de a léptékváltás, az innovatív területek beemelésének igénye jelen van az egyetemi oktatás szintjén is. Mindez hozzájárult ahhoz is, hogy kutatóműhelyenként, egyetemenként ugyan más-más hangsúlyokkal, de teret nyert a nőtörténeti megközelítés, és kilépett a megelőző évtizedekben az alig komolyan vehető, éppen csak megtűrt vagy egyenesen mellőzött pozícióból. Úgy tűnik, hogy a nőtörténetírás az elmúlt évtizedekben olyan, inter- és multidiszciplináris megközelítéseket alkalmazó „mozaiktudománnyá” szerveződött, amely a társadalomtudományoknak egyik dinamikusan fejlődő, az aktuális társadalmi problémákra is reflektáló, azok történeti kontextusait feltárni igyekvő ágát képviseli. Ezt a pozícióváltást egyértelműen mutatják az ember helyének, az emberi szellem, lélek és test kapcsolatának értelmezéséhez, a közösség, a csoport- és rétegképződés dinamikájának, a társadalom- és tudásszervezési gyakorlatok történeti kontextusainak feltárásához köthető NKFIH (alias OTKA) és Lendület projektek, amelyekben a nőtörténeti szempont alkalmazása egyre nagyobb teret nyer. A nőtörténet oktatásban való megjelenítésének területén – az egyetemi képzési program még mindig dominánsan lineáris jellege miatt – az intézményesülés jóval kisebb hatásfokával találkozhatunk, különösen igaz ez a bölcsészkarok tekintetében.

Az ELTE-n működő Nőtörténeti Kutatóközpont központvezető-helyetteseként is dolgozol. Mik a kutatócsoport aktuális célkitűzései, programjai, s milyen munka folyik nálatok?

Az intézményesülés felé vezető út része a 2015 decemberében tizenöt taggal életre hívott, szervezetileg az ELTE BTK Történeti Intézetéhez tartozó kutatóközpontunk. A központ „előtörténete” Sipos Balázs kollégámhoz köthető, aki eredetileg egy nőtörténeti MA képzés létrehozásában gondolkozott. Még 2014-ben el is készült egy hálóterv, ami végül nem valósult meg. Majd egy évvel később Prof. Horn Ildikó kezdeményezésére ismét napirendre került a nőtörténet. A megbeszélésen hárman vettünk részt – Horn Ildikó, Sipos Balázs és jómagam. Horn Ildikó vetette fel a kutatóközpont alapításának ötletét, és rögtön el is készítettük a kari tanácsi előterjesztéshez szükséges dokumentumokat. A legfontosabb cél a Történeti Intézet nőtörténeti témákkal is foglalkozó oktatóiból egy olyan kutatói közösség összekovácsolása, amely amellett, hogy közös projektekben kapcsolódik össze, szervezetten hirdet a témával kapcsolatos kurzusokat is. Az egyetemi központ alapításával párhuzamosan sikerült a nőtörténetnek a Magyar Tudományos Akadémián belül is fórumot teremteni a Művelődéstörténeti Osztályközi Bizottság részeként létrehozott Nőtörténeti Munkabizottság formájában. A Fábri Anna elnökletével, Sipos Balázs társelnökségével működő Munkabizottságnak minden kutatóközponti munkatárs automatikusan a tagjává vált. A tagság egésze azonban a képviselt diszciplínák tekintetében egy a történészekénél jóval szélesebb kutatói közeget reprezentál.

Az egyetemi központ alapítása óta eltelt három és fél évben kisebb és nagyobb lépésekben igyekeztünk és igyekszünk láthatóvá tenni magunkat mind a tudományos életben, mind az oktatás és tehetséggondozás, a hallgatói mentorálás területein: Homepage felületet működtetünk, fő- vagy társszervezőként hazai és külföldi konferenciákon mutatjuk be kutatásainkat, amelyek időbeli spektruma az ókortól a 21. századig terjed. Eredményeinket azonban nem csak a szűkebb szakmai körökben mutatjuk be, illetve vitatjuk meg, hanem tudományos ismeretterjesztő jelleggel szabadegyetemi előadássorozatok formájában is próbáljuk azokat az érdeklődő közönséggel is megismertetni. Mindemellett közös publikációs tevékenységet is folytatunk. Néhány héten belül jelenik meg a Napvilág Kiadó gondozásában A női kommunikáció kultúrtörténete című tanulmánykötetünk, amely szándékaink szerint nőtörténeti tankönyvként, vagy kommunikációtörténeti olvasókönyvként egyaránt használható. 2018 májusában az Osztrák–Magyar Akció Alapítvány támogatásával a szlovákiai Szomolányban magyar, osztrák és szlovák kollégák részvételével a kora újkori női kommunikáció történeti kérdéseiről szerveztünk workshopot. Az elhangzott előadások szerkesztett anyagából 2019 őszén a bécsi Praesens Verlagnál adjuk ki német nyelvű tematikus kötetünket Medien, Orte und Rituale von und unter Frauen. Kulturgeschichte der weiblichen Kommunikation címmel. Reményeink szerint ez a közép-európai együttműködés, a csehek és lengyelek felé is nyitva, kétévente szervezett konferenciák és kötetek formájában, sorozat-jelleggel tovább folytatódik.

Milyen lehetőségek közül választhat az, aki az ELTE történelem szakosaként a nőtörténetben szeretne elmélyülni?

Az osztatlan és osztott képzésben tanulók egyaránt jelentkezhetnek a négy féléves specializációnkra, amely az ókortól a 20. századig tekinti át a nők történetének különböző korszakait. Ez egy rendszerezett, módszertanilag jól felépített ismeretanyagot ad a tanár szakos hallgatóink kezébe is, amelyre reményeink szerint később a közoktatásba kerülve is tudnak támaszkodni.

Széles körű oktatási tevékenységet folytatsz. Milyen típusú kurzusokat tartasz? Van oktatási ars poeticád? Mit gondolsz, mik a jelenlegi történészképzés erősségei és gyengéi?

Valamennyi képzési szinten tanítok, alap-, mester- és osztatlan tanári, valamint a doktori képzésben egyaránt. Korunk és világunk, amiben élünk, egyfelől az információ- és tudásszerzésnek szinte végtelen lehetőségeit kínálja, másfelől viszont az ezekben való eligazodáshoz szükséges, évszázadok óta többé-kevésbé érvényes értékalapú ideológiák kiüresedtek, és valójában nincsenek tényleges viszonyítási alapul szolgáló újak. Ez a kettősség rendkívül nehéz, napi kihívásokat jelentő helyzet elé állítja a 21. századi egyetemi oktatót. Szemináriumaimon, az előadásokon egyre több orientáció nélküli, a világban a helyét kereső diák néz rám, akikben nem feltétlenül a hivatástudat, személyes vagy közösségi felelősségérzet munkál, sokkal inkább egy „papír” megszerzésének a külvilág által támasztotta igénye. Nos a legnagyobb kihívást ők jelentik számomra. Míg nagyjából tizenöt-húsz évvel ezelőttig az elsődleges tudásszerző eszközt a könyv jelentette, a teret ehhez pedig a könyvtárak adták, ahol akár személyes találkozások nyomán hosszabb távon is motiváló szakmai közösségek formálódhattak. Ez mára teljesen megváltozott: egy-egy félév teljes olvasmányanyagát drive-okon tesszük elérhetővé, amit azután a diák rendszerint otthoni magányában próbál elsajátítani. Mindazonáltal tudomásul kell vennünk, hogy a fiatalok elsődlegesen az Internet és a különféle elektronikus eszközök kínálta „hálózati tudásra” támaszkodnak. Éppen ezért meggyőződésem, hogy nekünk oktatóknak a legfőbb feladatunk abban áll, hogy rávezessük a hallgatókat ezeknek az eszközöknek az okos fel- és kihasználására, hogy ne váljanak a technikai eszközök függvényeivé és rabszolgáivá.

Pozitív élmény számomra ugyanakkor, hogy ez sok esetben sikerül, csak másként kell megszólítani őket, mint a korábbi egyetemistákat. Másként kell a kérdéseket feltenni, a feladatokat megfogalmazni. Rendszeresen tartok órákat különböző közgyűjteményekben, levéltárban, kézirattárban, könyvtárakban. Jó érzés látni, hogy a „terepen” a diákok szinte átváltoznak, megérzik a kutatóhelyek hangulatát, ahol kezükbe foghatják a forrásokat is. Az utóbbi időben vezettem be, hogy egy-egy ilyen látogatás után kisebb, két-három fős csoportokra szabott projektfeladatot kapnak, amit csak úgy tudnak színvonalasan elvégezni, ha kombinálják az Interneten elérhető tartalmakat a közgyűjteményekben hozzáférhető vonatkozó források és/vagy szakirodalom ismeretével. Eredményeiket azután írásban és szóban is prezentálniuk kell az adott szeminárium egész közössége előtt. Az előre megadott szempontok szerint elkészítendő prezentációs anyagot mindig előre bekérem, megjegyzéseket, további kérdéseket teszek fel, s miután előállt egy jól strukturált vázlat, azt minden szemináriumi résztvevő megkapja, hogy felkészülhessen és be tudjon kapcsolódni a vitába. A kora újkor nagyon alkalmas arra, hogy a mára nézve is releváns problémákkal foglalkozhassunk, hiszen jelen világunkban létező tudásformák, intézmények, közösségszervező struktúrák történetileg a 16–18. század folyamán alakultak ki. Éppen ezért igyekszem az óráim tematikáit nem lineáris módon, hanem problémaorientáltan megfogalmazni, s ehhez jól megírt magyar és idegen nyelvű olvasmányokat rendelni.

Bár oktatói pályám huszadik tanévét kezdtem meg 2018 őszén, őszintén bevallom, hogy ma is minden egyes egyetemi órámat úgy élem meg, mint ahogyan talán egy színész a fellépéseit: várakozással, izgalommal, teljes összpontosítással. Azt hiszem, ha majd egyszer nem érzem ezt, na akkor rögtön abba kell hagyni.

Abból, amit elmeséltél, nyilvánvaló, hogy H. Balázs Éva személyében egy mentort kaptál. Mit gondolsz, mennyivel könnyebb, illetve nehezebb a dolga ma azoknak a fiataloknak, akik a történészként nem feltétlenül általános vagy középiskolai tanárként, hanem kutatóként szeretnének érvényesülni?

Ma, amikor az egész nyugati kultúrában, így Magyarországon is a bölcsészettudományok különböző külső elvárások folytán folyamatos önigazolásra, számszerűsített formában is kimutatható hasznosulás bizonygatására kényszerülnek, egy fiatal, pályáját most kezdő kutató-történész csak igen nehéz helyzetben lehet. Korábban soha nem tapasztalt módon szűkültek/szűkülnek be a pályán maradás lehetőségei. De meggyőződésem, hogy ez hosszútávon nem marad így. Jelen világunkban azt tapasztaljuk, hogy a technikai fejlődés messze gyorsabb ütemben zajlik, mint ahogyan erre a tudományosság releváns válaszokat adhatna. Úgy is fogalmazhatunk, hogy éppen két, a régi és az új paradigma közötti állapotban vagyunk. Jelenleg az látszik kirajzolódni, hogy a jövőt olyan komplex tudományterületek kialakulása határozza majd meg, amelyekben a 19. századból örökölt természettudományokra és humaniórákra osztott ún. „kétkultúrás” modell szerint egymástól látszólag igen távol lévő tudásterületek fognak összekapcsolódni. Ebben helye van, helye lesz a bölcsészettudományoknak és a történettudománynak is. Ez persze azt is jelenti, hogy a jövő történészének az eddigieknél jóval több tudományban kell jártasságot szereznie. Ezt a tendenciát jól mutatja a digitális bölcsészet felfutása.

De térjünk vissza a jelen helyzethez! Az utóbbi években azzal szembesülünk, hogy a doktori iskolákban egyre több a lemorzsolódás, de a felvételizők száma is évről évre csökken. Különösen igaz ez a kora újkorra és az azt megelőző korszakokra. Ennek egyik fő oka érthető módon a szűkös álláskínálat. De fontos tényező meglátásom szerint az is, hogy – saját korszakomnál maradva – a kora újkor akár doktori stúdiumok szintjén, akár gyakorló történész-kutatóként a „hosszútávfutásról” szól, vagyis évek hosszú sorát kell befektetni ahhoz, hogy az ember megfelelő szintű nyelvtudásra, kéziratolvasási és forrásértelmezési képességre tegyen szert. Teljesítmény- és pénzorientált világunkban azonban erre csak kevesek vállalkoznak. Éva néni sokszor ismételt szavai jutnak eszembe, amikor azt mondta, hogy „igazán jó történésszé nagyjából ötven éves kora után válhat az ember”.

Jelen világunk a gyors, látványos és mennyiségileg is számottevő eredmények felmutatásáról szól. Ezt erősíti a – meglátásom szerint a bölcsészet- és benne a történettudományok tekintetében – „testidegen” tudománymetria, ami az utóbbi évtizedben szinte önálló szektorként eluralta tudományunkat. Meggyőződésem, hogy a mi mesterségünk fő műfajai a hosszan kiérlelt monográfia, az enciklopédikus jellegű nagy összefoglaló munkák és persze a (digitális) forráskiadás. A jelenlegi rendszer azonban ezeket a valóban időtálló teljesítményeket nem díjazza. Amit viszont díjaz: minél több hat-nyolc-tízoldalas kisebb írás folyóiratokban, lehetőleg angol nyelven. Ma egy jó tudománymetriai mutatókkal rendelkező PhD hallgató vagy ifjú posztdoktor maximum negyven-negyvenöt éves koráig számos hazai és külföldi, határozott időre, többnyire négy-öt évre szóló, nem is rossz anyagi kondíciókat biztosító egyéni vagy kollektív projektekhez csatlakozhat, illetve pályázhat meg. Összességében tehát az állásba kerülés feltételrendszere alakult át, más utak vezetnek fix állásokhoz, és az emberek életüknek egy későbbi szakaszában jutnak el ezekhez az állásokhoz, mint korábban. Persze akkor, ha addig kitartanak és időközben megfelelő kapcsolati tőkére is szert tettek… Sok tanulsága lehet az aktuális helyzetnek, viszont fontosnak tartanám, hogy intenzívebb párbeszéd alakuljon ki az oktatási adminisztráció, a projektek kiírói, illetve a tudomány képviselői, vagyis az oktatók, kutatók között.

Végül mesélnél arról, hogy milyen kutatási projekten dolgozol jelenleg és milyen eredmények várhatóak?

A bábák és születés kultúrtörténetével foglalkozó kötetek megjelenése óta eltelt évtizedben kutatásaim fókuszába – kisebb lélegzetű kitérőktől eltekintve – a 18. századi Magyar Királyság viszonylatában a medikális tudáskultúrák, tudásszervezési gyakorlatok, tudományos megismerési és tudásáramlási mintázatok vizsgálatát állítottam. A 2016 októberében négyéves futamidővel indult NKFIH projekthez is a tudománytörténeti orientáció szolgáltatta a kiindulási alapot. A tudományos tudás áramlásának mintázatai Magyaroszágon, 1770–1830 címet viselő projektben hatan dolgozunk együtt: egy irodalomtörténész-klasszikafilológus, egy filozófiatörténész, egy antropológus, egy politológus és két történész. Munkánkat segíti továbbá az egyik doktori hallgatóm, aki disszertációját szintén tudománytörténeti témából írja.

A projekt keretében azt próbáljuk felfejteni, hogy az említett időintervallumban miként zajlott hét különböző tudásterület, jelesül a történettudomány, a klasszika-filológia és esztétika, a filozófiatörténet, az államtudományok és statisztika, az etnológia és antropológia, a medicina, valamint az agrártudományok önálló diszciplínává alakulása. A célok és súlyponti elemek meghatározásakor abból indultunk ki, hogy az egyes tudásterületek közötti demarkációs vonalak a 18–19. századforduló körüli időszakban egészen másutt húzódtak: a tudósok lényegében azonos módszerrel közelítettek a természet, a kultúra, a nyelv, a történelem, a fiziológia stb. tárgyaihoz. Ez a jórészt az 1734-ben alapított göttingeni egyetem innovatív oktatási-kutatási programjához köthető, a tudományok holisztikus szemléletén nyugvó modell meghatározó volt az egész korszakban. Kutatásaink, forrásfeltárásaink tehát arra irányulnak, hogy Magyarországon az 1770 és 1830 közötti időszakra nézve rekonstruáljuk az intézményi háttér kialakítása, a formálódó szaktudományos keretrendszer felosztása, a fogalmi készlet, a módszertani irányelvek, az írásmódok, a tudományos gyakorlatok tekintetében bekövetkezett strukturális változások mögött rejlő külső, elsősorban Göttingenből és más bécsi, német, angol oktatási centrumokból, alternatív tudományos közegekből érkező hatáselemeket és ezeknek belső, a hazai társadalmi és kulturális adottságoknak megfelelő befogadási-illeszkedési folyamatát. A projektum részeként tekintélyes mennyiségű, mindezidáig feltáratlan digitális forráskiadással is foglalkozunk és folyamatosan frissülő, aktív Homepage felületet működtetünk. Ez év májusában pedig Tudományok tradíció és innováció között történeti perpektívák címmel az ELTE BTK-n saját szervezésű nemzetközi workshopon mutatjuk be eddigi eredményeinket. Az előadások arról fognak szólni, hogy a régi, illetve a régiek tudása miként őrződik meg, mentődik át vagy szelektálódik, alakul át valami másba – amit nevezzünk innovációnak vagy új tudásnak. A projekt „végtermékeként“ elgondolt magyar és angol nyelven, online és papíralapon publikálandó források és tanulmánykötetek reményeink szerint hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a magyarországi tudományos tudásáramlás összetett jelenségei a hasonló tárgyú igen élénk nemzetközi diskurzus integráns részévé váljanak.

Czeferner Dóra

Ezt olvastad?

Dobi István (Ószőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tevékeny szerepet játszott abban, hogy a Független Kisgazdapárt alárendelje
Támogasson minket