Tadeusz Kościuszko élete

Andrzej Tadeusz Bonawentura Kościuszko 1746. február 15-én született a lengyelországi Kosówban. A történeti szakirodalomban több időpontot is találhatunk a születés időpontjára: február 4-ét, február 12-ét vagy éppen február 15-ét. Vérbeli katonacsaládba született, az édesapja, Ludwik Tadeusz Kościuszko fegyverhordozó volt, családja emellett több birtokkal is rendelkezett. Identitását tekintve önmagát „Litvinnek” nevezte, amit a későbbi kutatások közül többen a belorusznak feleltettek meg. Mások rámutattak arra, hogy a Kościuszko–család litván és ruszin felmenőkkel rendelkezett, ezért több ország is saját hősének tartja a mai napig.

Tadeusz Kościuszko fiatalkorában

Ifjúkora

Életét nagymértékben befolyásolta a lengyel trón körül kialakult viszály. Az utolsó szász uralkodót, III. Ágostot erős orosz diplomáciai közbenjárásra leváltották, helyére pedig II. Katalin szeretőjét, Stanislas Augustus Poniatowskit ültették. A jelentős döntés egyben lehetőséget jelentett azon fiatalok számára, akik jövőjüket a lengyel–litván államban tervezték. Kościuszko az elsők között kerülhetett be a varsói „Kadétok iskolájába” 1765-ben, amit a király hű szövetségese, Adam Kazimierz Czartoryski vezetett. Itt kapitányi rangig jutott a négyéves képzése során, ami után Franciaországba küldték tovább a híres mézières-i tüzérségi és hadmérnöki akadémiára. Az intézményt 1748-ban hozták létre, hogy a környékbeli francia erődök újjáépítését valóban tanult és hozzáértő mérnökök végezhessék. Az itt végzett közel hatszáz szakember között ott volt Kościuszko is, aki így a korszak egyik legjobban képzett mérnökének tarthatta magát.

Tanulmányai után 1774-ben tért haza, hogy kamatoztatni próbálja megszerzett tudását. Ebben ismét hazája sorsának tragikus változása akadályozta meg. Két évvel korábban ugyanis a bari konföderáció veresége (1772) után a szomszédos hatalmak egyszerűen felosztották egymás között a lengyel–litván unió részeit és megkezdték megszállásukat. A konföderáció tagjaként harcolt Kazimierz Pułaski is, aki ekkor döntött az emigráció mellett. Kościuszko így egy olyan országba tért haza, ahol a kezdeti remények szertefoszlottak, és a csüggedés volt az úr. A frissen hazatért tiszt így munka nélkül maradt és visszatért családi birtokára. Itt találkozott Ludwika Sosnowskával, akibe rövid idő alatt beleszeretett. A sors és a lány családjának feje azonban más utat tartogatott Kościuszkonak: a lányt ugyanis már elígérték a híres Lubomirski család egyik sarjának, így amikor a szerelmes tüzér találkozni akart szíve választottjával, ő már elhagyta a találkozó színhelyét. Kościuszko munka, pénz és társ hiányában komoly elhatározásra jutott: úgy döntött, hogy követi azon honfitársait, akik nyugat (különösen Párizs) felé utaztak megélhetés céljából 1775 őszén. Az utazást egy kis csónakon kezdte meg a Visztulán Danzig irányába, hogy innen juthasson el valahogyan Párizsba, ami végül sikerült is neki. Először kísérletet tett arra, hogy a szász hadseregbe nyerjen felvételt, azonban itt is visszautasításra talált. Ezért­ és a francia fővárosban kimutatható amerikai jelenlét miatt kölcsönkért fivérétől, hogy ő maga is az Újvilágba utazhasson és a szabadság kivívásáért harcolhasson.

Kościuszko lóháton

Harc Amerika földjén

Kościuszko hosszú és viszontagságos út után 1776 augusztusában érkezett meg Philadelphiába, hogy új választott ügyéért harcolhasson. Francia nyelvismeretének köszönhetően a kor emigránsaitól eltérően könnyen ki tudta fejezni magát, így szinte azonnal munkába állhatott. Első feladatként a Delaware környéki erődök megtervezését és építését kapta, amelyet kitűnően végzett el. Híre eljutott a hadvezetéshez is, amely 1776. október 18-án a mérnökök ezredesének (colonel of engineers) nevezte ki. Szakértelme különösen fontos volt a háborúban éppen edződő amerikai nemzet számára, mivel az erődépítészet a gyarmatokon mindig is külön utakon járt. A hagyományos 18. századi európai erődöket a francia háborúk során főként Vauban márki (1633–1700) tervei inspirálták. A matematikai szabályok maximális követésével készült erődök amerikai használatát főként az angolok és a franciák támogatták, amire jó példa a hétéves háború (1756–1763), ahol a kislétszámú európai seregek indiánok segítségével főként várakat ostromoltak.

Ezután csatlakozott Horatio Gates tábornokhoz Ticonderogánál, hogy segítse az amerikai csapatok felkészülését az északról érkező John Burgoyne angol tábornokkal szemben. Az 1777-es angol hadjárat vége az amerikaiak első győzelmét is jelentette Saratogánál – és a nagy győzelemből Kościuszko is kivette a részét. Szakértelmét máshol is igényelték, ezért továbbutazott új megbízási helyére, a New York állambeli West Pointba.

A hely ekkor még nem a híres katonai akadémia helyszíne volt, azt csak 1802-ben hívta életre Thomas Jefferson. West Point volt az első tipikus amerikai erőd, aminek építését Kościuszkora bízták, mint mérnöktisztre. Kétéves munkája során (1778. március és 1780. június között) több francia tiszt segítségével alakította ki az erődítményt, ahol számos angol hadifoglyot is dolgoztattak. Kościuszko emberségesen bánt az angolokkal, akik közül később többen megjegyezték e furcsa európai tiszt kedvességét. Az itteni munkája során kötött szoros barátságot Gates-szel, ami később is megmaradt.

Újdonsült barátjával együtt – számos honfitársához hasonlóan – rövidesen délre vezényelték őket. A terület nagymértékben hasonlított ahhoz a hadszíntérhez, amit „európainak” nevezhetünk. Számos emigráns lengyel és magyar tiszt harcolt itt az amerikai szabadságért. Mire azonban odaért, hogy átvegye pozícióját a déli mérnökség vezetőjeként, addigra Gates már vereséget szenvedett Camdennél. Helyette Nathanael Greene tábornok beosztása alá került, akivel együtt indult a Catawba folyó völgyének felfedezésére, valamint a Dan folyóhoz való átcsoportosításra. Itt került sor Kościuszko egyetlen gyakorlati hadmérnöki tevékenységére „Ninety-Six” erődjének ostrománál. Itt kiderült, hogy a hadelméleti tudás és az erődépítési tapasztalat vajmi keveset ér a csatatéren egy másik erőddel szemben. Az 1781. május 22-től június 19-ig tartó ostromban Kościuszko több nagy hibát is vétett: először is túl közel helyezte el tüzérségét a vár fegyvereihez, másodszor pedig az angol erőd legerősebb pontját kívánta áttörni – így a kudarc elkerülhetetlen volt. A csorbát azonban „vérbeli lengyelhez” méltóan a lovasság élén ki tudta javítani. 1783 tavaszán Greene oldalán északra vonult, októberben pedig mai fogalmaink szerint dandártábornokká (brigadier general) nevezték ki katonai érdemeiért. A háború számára véget ért – de a szíve nyughatatlan maradt. A háború utáni év (1784) júliusában elhagyta Amerikát és Párizson keresztül Lengyelországba sietett, hogy kardját ismét felajánlja hazájának. Itt azonban – mondhatni törvényszerű módon – újabb csalódás érte.

Kościuszko erődítése West Pointnál

A mellőzöttségtől a szabadságért vívott küzdelem vezetéséig

Hazatérését nem fogadták akkora örömmel, mint azt a fenti hadi tettekből gondolhatnánk. Valójában az ország meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben várta sorsát, miközben az orosz, porosz és osztrák csapatok ellenőrzést gyakoroltak az ország jelentős része felett. Kościuszko katonai szolgálatra jelentkezett, azonban ehelyett négyéves kényszernyugdíjazás várta 1789-ig. Visszatérése után hamarosan akcióba is lépett, hogy az ellenségeket kiszoríthassák az országból. 1792-ben egy hadjáratot is vezettek a támadó oroszokkal szemben, azonban a lengyel király felfüggesztette a reménytelennek tűnő ellenállást, aminek a következménye az ország újbóli felosztása lett. Kościuszko – több tiszttársához hasonlóan – Lipcsébe emigrált, majd Párizsba indult támogatókat és katonákat keresni a küzdelem folytatására. A kezdeti baráti hangok a jakobinusok előtérbe kerülésével megszűntek, így Kościuszko üres kézzel tért haza.

Madalinski tábornok – szembeszállva a feloszlatási parancsokkal – Krakkóba vonult, hogy ott találkozzon Kościuszkoval március 12-én. Az itteni piactéren ezután egy kiáltvány felolvasása után ünnepélyes esküt tett:

„Én, Tadeusz Kosciuszko, Isten előtt az egész lengyel nemzetnek megesküszöm, hogy a rám ruházott hatalmat a határok sérthetetlenségének érdekében, a nemzeti önrendelkezés és az általános szabadság kivívására fordítom, s nem önös céljaimra. Isten és fiának ártatlan szenvedése engem úgy segéljen!”

A kormány helyett a Legfelső Nemzeti Tanács kezébe került át a hatalom, hogy mindent a harcnak rendelve alá vezesse az államot. Erre azért is szükség volt, mert kötelező sorozást vezettek be a 18 és 28 év közötti férfiak számára a felkelés területén. A kirobbant felkelés azonban már az elején veszélybe került, mert az itteni orosz csapatok komoly erővel rendelkeztek. Először is velük kellett felvenni a harcot, hogy a törekvést sikert koronázhassa.

Kościuszko eskütétele Krakkóban

A racławicei csatában (1794. április 4.) Kościuszko parasztseregeinek élén került szembe Fjodor Deniszov és Tormaszov orosz tábornok csapataival. Egy vakmerő roham segítségével a kaszákkal felfegyverzett jobbágyok több orosz ágyút elfoglaltak, amiket ellenfelükre fordítva eldöntötték a csatát. A szervezkedés átjutott azon a ponton, amikor még egy csak kis helyi lázadásnak nevezhették – Kościuszko seregei élén a főváros, Varsó felé indult.

A lengyel városok közül Varsó és Vilnius is úgy döntött, hogy saját kezébe veszi a sorsát és megpróbálják lerázni az orosz igát magukról. A fővárosban elterjedt egy olyan pletyka, hogy az oroszok a húsvéti misét kihasználva fogják lefegyverezni a városlakókat. Ezt elkerülendő április 17-én (húsvét csütörtökjén) a lakosság a lengyel katonákkal együtt megtámadta az orosz őrséget, amelyből csak kisebb alakulatok tudtak elmenekülni a városból. A litván fővárosban a Jakub Jasiński vezette lengyel helyőrség hasonló módon futamította meg az orosz csapatokat és a felkelők itt is sikerrel jártak. A régi köztársaság két fele újra egyesült és felkészült a várható orosz ellencsapásra. A felkelés élére Kościuszkot állították parancsnoki (Naczelnik) pozícióba, ami egyes vélemények szerint a diktátorsággal ért fel.

A felkelés felett azonban gyülekeztek a viharfelhők. Orosz és porosz csapatok két oldalról közelítették meg a lengyel államot, Varsót pedig maga a híres Alexander Szuvorov (1729/1730–1800) vette célba. A lengyel haditanács Kościuszkoval együtt úgy döntött, hogy először csatát vállalnak a közelben állomásozó orosz seregekkel szemben, ami után esélyük lenne felvenni a harcot a fősereggel. A csatára 1794. október 10-én került sor, amely során a lengyelek bár hősiesen harcoltak a számbeli és technikai fölényben lévő orosz seregekkel, lőszer hiányában alulmaradtak. Kościuszko alól három lovat is kilőttek a csata közben, menekülése közben pedig kozákokkal került szembe. Utóbbiak aztán rajtaütöttek Varsó keleti városrészén, komoly mészárlást végrehajtva a lakosság soraiban. A város kapitulált – az ellenállás elbukott.

Szuvorov tábornok

A sebesült és véres fővezért kezdetben fel sem ismerték és fogolyként szállították Szentpétervárra. Itt különválasztották honfitársaitól és így töltötte fogságát két évig, amikor is az új uralkodó, I. Pál (1796–1801) saját maga szabadította fel és engedte útjára. Egyetlen kérése volt hozzá: neki és társainak örök hűséget kellett fogadnia a mindenkori orosz uralkodónak. A szorult helyzetet Kościuszko nem csekély vívódás után elfogadta és barátai élén elhagyhatta a pétervári börtönt. 1796. december 19-én maga mögött hagyta Oroszországot és azt tervezte, hogy Amerikába utazik.

Újra emigrációban

Kościuszko először a szomszédos Svédországba ment, hogy innét szervezze meg utazását régi dicsőségének helyszínére. Először Stockholmba utazott, ahonnét Göteborgon át Angliába folytatta útját, ahová 1797 júniusában érkezett meg. Az angolok közül többen örömmel fogadták a lengyel hőst, aki szembeszállt az orosz agresszióval. Nem csak új pártfogókkal találkozott itt, hanem Bristolban az amerikai időkből származó barátokkal is, akik közül többen már befolyásos pozíciókat foglaltak el. A barátokat az örömteli fogadtatás után Kościuszko és lengyel kísérői hátrahagyták, továbbfolytatták a kalandozásukat és Philadelphiába készültek. Ide kéthónapnyi viszontagságos út után érkeztek meg, ahol a lakosok ágyúlövésekkel tisztelegtek a „lengyel–amerikai” hős előtt. A legendákkal ellentétben nem találkozott George Washingtonnal a városban, mivel ott éppen sárgaláz tombolt. Kościuszko ezért először meglátogatta Horatio Gatest New Yorkban, majd New Brunswickben White tábornoknál szállt meg. Az amerikai Kongresszus 20 ezer dollárt és egy 200 holdas birtokot adományozott neki szolgálataiért. A lengyel hős visszatért régi dicsőségének helyszínére, azonban lelke és szíve nem nyugodott – egy levél pedig ismét útnak indította.

Kościuszko portréja

Visszatérés Európába

1798 májusában egy levél érkezett Kościuszkonak címezve, amit elolvasva azonnal szervezni kezdte Párizsba való utazását. Bonaparte Napóleon azzal kereste meg a lengyel–amerikai katonát, hogy segédkezzen neki a lengyelek francia oldalon történő bevonásában. A kezdeti lelkesedést azonban viszonylag hamar csalódások követték: a francia vezetés nem a lengyelek függetlenségét kívánta visszaadni, hanem katonai segítségadásért cserébe biztosította volna számukra a viszonylagos politikai szabadságot. A sokat látott Kościuszko rögtön megérezte a terv mögött meghúzódó hideg logikát és kiszállt a tárgyalásokból. Nem mozdult akkor sem, amikor Napóleon támogatásával létrehozták a Varsói Hercegséget (1807–1815); úgy vélte, hogy a francia uralkodó csak kihasználja a lengyelek szabadságvágyát.

A háború végeztével (1815) találkozott I. Sándor orosz cárral, aki szerette volna, ha Kościuszko visszatér hazájának földjére az új lengyel állam kötelékébe. A sokat csalódott és megbántott lengyel katona cserébe a régi területi integritás helyreállítását és társadalmi reformokat kért. A bécsi kongresszus (1814–1815) azonban rámutatott arra, hogy az oroszok által kialakított Kongresszusi Lengyelország területe még a Napóleon által adott terület kiterjedését sem érte el. Kościuszko teljesen rezignáltan csak annyit jegyzett meg erről, hogy ez még „viccnek is rossz”.

A politikától visszavonulva ezután a svájci Solothurnba költözött, ahol a polgármester, Franz Xavier Zeitner házában élt. A békés öregkort azonban mozgalmas élete és viszontagságos küzdelmei miatt már nem élvezhette sokáig – 1817. október 15-én hunyt el. Halála után a földi maradványai mondhatni mozgalmas utat jártak be. Első temetését Solothurnban tartották, testét azonban 1818-ban Krakkóba szállították és a waweli székesegyházban temették el. Belső szerveit a szomszédos Zuchvilben, szívét pedig külön urnában először Rapperswilbe, majd Varsóba szállították. Kegyeleti helyként azonban mindegyik helyszín megmaradt tiszteletének emlékére.

Emlékezete

Kościuszkot több ország is saját hőseként tartja számon: az Amerikai Egyesült Államok, Belarusz, Lengyelország és Litvánia is ezek közé tartozik. Emlékezeti terei között találhatunk nemzeti parkokat, hidakat, utcákat, egy hegyet Ausztráliában, különböző kulturális és tudományos szervezeteket is. Érdemes kiemelni, hogy több katonai alakulat is az ő nevét választotta, mint például a 7. Kościuszko század amerikai katonái is, akik a szovjetek ellen harcoltak az első világháború után.

Kościuszko szobra Washingtonban

Sajnos az őt ábrázoló vagy róla megemlékező szobrok közül a washingtoni Fehér Ház közelében találhatót 2020-ban a tömegek megrongálták. Az 1910-ben avatott szobor története és mostani sorsa jól mutatja névadójának életét, aki mindig úton volt, harcolt is a szabadságért – de békére még holtában (és emlékezetében) sem lelhet.

Kiss Márton

Felhasznált irodalom:

Harold E. Selesky: Encyclopedia of the American Revolution. Library of Military History.

Norman Davies: Lengyelország története. Budapest, 2006.

Hahner Péter: A régi rend alkonya. Budapest, 2006.

Monica M. Gardner: Kosciuszko. A Biography. New York, 1920.

Haiman, Miecislaus: Kościuszko in the American Revolution. Boston, 1972.

Alex Storozynski: The Peasant Prince: Thaddeus Kościuszko and the Age of Revolution. New York, 2009.

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Korábbi cikkeink:

Szántó Ákos: Fegyveres konfliktus a Csendes-óceánon: a salétromháború (1879-1884)

Turnár Erik: Amerikai sasok a Vörös Hadsereg ellen. A 7. Kosciuszko század pilótái a lengyel-szovjet háborúban

Varga Bence: Egyiptomtól Szíriáig: Az ausztrál könnyűlovasság története 1914-1918

Hamerli Petra: Az olasz-etióp háború egy olasz diplomata visszaemlékezésében

Kiss Márton: Lengyel hazafiból Amerika csillaga: Kazimierz Pulaski amerikai élete és emlékezete

Bene Krisztián: “Minden idők legnagyobb francia személyisége.” Charles de Gaulle élete, tevékenysége és öröksége

Lévai Kristóf: Vietnámi légiháború – a Rolling Thunder és a Linebacker hadműveletek

Bene Krisztián: Strasbourg felszabadítása és védelme 1944/1945 fordulóján

Varga Bence: Bastogne ostroma 1944 telén

Szunomár Szabolcs: Viktória királynőre emlékezve

Ezt olvastad?

1778. február 11-én kezdődött el a mai Flórián tér alatt Schönvisner István ásatása, amely során Aquincum egykori katonavárosának részét képező