A Tanácsköztársaság és Kárpátalja

A Magyar Népköztársaság 1918 decemberében létrehozta a Ruszka Krajna nevű autonóm területet, ami Kárpátalja ruszinok lakta részét ölelte fel. Ezt a területet a Tanácsköztársaság ideje alatt, egészen pontosan 1919. március 21-től 1919. április 29-ig a Ruszin Népbiztosság igazgatta. A korabeli, ezen a helyen lezajlott eseményekkel alig foglalkozott eddig a szakirodalom, így Kosztyó Gyula alapkutatásai számos újdonságot ígértek azok számára, akik ellátogattak a  Clio Intézet Tanácsköztársaság 100 év után című – Budapest Főváros Levéltárával közösen rendezett – előadás-sorozatának október 7-i állomására.

A rendezvény az előadás-sorozat korábbi alkalmaihoz hasonló forgatókönyvet követett. Kosztyó Gyula (tudományos kutató, Clio Intézet; PhD-hallgató, Pázmány Péter Katolikus Egyetem) bevezető előadását Szakál Imre (tanszékvezető-helyettes, II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola) kiegészítő előadása követte, majd a rendezvényt moderáló Bödők Gergely (társ-ügyvezető, Clio Intézet) vezetésével a közönség kérdései és észrevételei következtek.

Kosztyó Gyula előadásának kezdetén rámutatott, hogy eddig csak néhány, hatvanas évekbeli rövidebb tanulmány foglalkozott Kárpátalja Tanácsköztársaság alatti történetével, az átfogó monográfia eddig hiányzott róla. Ezt a hiányt szerette volna pótolni a Clio Intézet, amikor elindította azt a projektet, amelynek első eredményeit prezentálja. A kutatás során 15 000 oldalnyi levéltári anyagot néztek át, ami mutatja a vállalkozás volumenét.

Általános helyzetkép 1918–1919-ben

A Kárpátalja kifejezést 1919-ig négy vármegye (Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros) közös földrajzi meghatározására használták. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint 854 204 fő élt itt, ebből 42% ruszin, 31% magyar anyanyelvű. A lakosság 61%-a görög katolikus, 15%-a izraelita, 11%-a római katolikus vallású volt. A háború ezen a területen is következményekkel járt. 1918 őszén külön magyar, ukrán és cseh orientációjú nemzeti tanács jött létre, mindegyik más célokat határozott meg. Általános áru- és élelmiszerhiány alakult ki, amit a magyar közigazgatás nem tudott kezelni. A hazatérő katonák elégedetlenségüknek számos alkalommal fegyverrel adtak hangot. A válságos helyzetben a begyűrűző kommunista és szociáldemokrata propaganda olajat jelentett a tűzre. A lakosság spontán földosztásba kezdett, és több helyütt erőszakkal léptek fel a jegyzők, a papok és a kereskedők ellen – akadtak gyilkossággal végződő ügyek is. 1918. december 25-én adták ki a X. számú néptörvényt a ruszin önrendelkezésről. A jogszabály nem határozta meg az autonóm terület kiterjedését, viszont kettős – budapesti és helyi – irányítás alá helyezte. A két irányító szerv hatásköreit nem tisztázták, így tulajdonképpen még 1919. április 29-éig sem épült ki a ruszin autonóm önkormányzat. A helyzetet sorozatos külső támadások súlyosbították. A csehszlovák hadsereg 1919. január 12-én elfoglalta Ungvárt és Ung vármegye felét, de ugyanebben a hónapban ukrán és román egységek is betörtek Kárpátalja területére.

Március 21-e után

Mint az eddigiekből is látszik, 1919. március 21-ére, a Tanácsköztársaság kikiáltásának idejére Kárpátalján különösen válságos helyzet alakult ki. A kettős irányítás problémája ezután sem oldódott meg. Helyi szinten Ruszka Krajna kormányzótanácsa kapott hatalmat, a Forradalmi Kormányzótanácson belül viszont külön Ruszin Népbiztosság jött létre. Az előbbi vezetője Kaminszky József, utóbbié Stefán Ágoston volt. Az első direktóriumok már 1919. március 23-án létrejöttek. Tagjai folyamatosan támadták Stefán Ágoston erélytelenségét, s az ő számlájára írták az április 7-ei tanácsválasztásokon tapasztalt alacsony részvételi arányt is. Utólagos értékelés szerint ezt inkább az okozhatta, hogy a lakosságot nem a politikai rendszer érdekelte, hanem az, hogy a gazdasági problémákat, így a munkanélküliséget, az áru- és élelmiszerhiányt, valamint a földkérdést oldják meg. Ez utóbbi számított a legnagyobb volumenű kérdésnek: a ruszin lakosság azonnal elfordult a Tanácsköztársaságtól, amikor a földek szétosztása helyett azok államosítása kezdődött meg.

Erőszak

Kosztyó Gyula adatai szerint a proletárdiktatúra öt ember haláláért tehető közvetlenül felelőssé. Jónás Aladár főszolgabírót és Papp József gátőrt a románok behívásának, Körmendy Elek és Borbély Károly csendőröket ellenforradalmi szervezkedés vádjával végezték ki, Buttykay Ferenc nyugalmazott Bereg megyei alispán pedig önkezével vetett véget életének, hogy beígért akasztását ne hajthassák végre. Nem ő volt az egyetlen, akit akasztással fenyegettek: megfélemlítési céllal Beregszászon és Munkácson egyaránt akasztófákat állítottak. A Tanácsköztársaság túszszedési gyakorlata sem kerülte el Kárpátalját, Beregszászon huszonnégy, Munkácson negyven személyt fogtak el. Több helyen bontakozott ki valós vagy vélt ellenforradalmi tevékenység. Munkácson 1919. április 21-e és 24-e között „fehér tisztek” ragadtak fegyvert. Ezt a vörösök leverték, s az említett negyven túsz közülük került ki. A beregszászi direktórium ellenforradalmi tevékenységre hivatkozva menekült el április 21. és 23. között, azonban valójában a románok közeledése miatt vonultak vissza. Április 20-án Szatmárcsekén hivatkoztak ellenforradalomra az említett két csendőr kivégzésekor.

Katonai intervenció

Az antant reális veszélyként értékelte a magyar Vörös Hadsereg lehetséges egyesülését az ukránnal, így tudatos lépéseket tett, hogy ennek megakadályozására csehszlovák-román korridor jöjjön létre a térségben. Áprilisban mindkét irányból támadás indult. 27-én a románok elfoglalták Beregszászt, 28-án a román és csehszlovák egységek együtt vonultak be Munkácsra, 29-én a csehszlovákok megszállták Csapot.

A Tanácsköztársaság Kárpátalján

Kosztyó Gyula előadását a következőképpen összegezte: a Tanácshatalom nem tudott megszilárdulni Kárpátalján, mivel a lakosság közömbössége miatt nem alakult ki társadalmi bázisa. A lakosság, főleg a ruszin, nem diktatúrát akart, hanem egzisztenciájának javulását. Ezt a földreformtól remélte, de erre nem került sor. A Ruszka Krajna közigazgatásáról és önrendelkezéséről születő jogszabályok foganat nélkül maradtak, a gazdasági problémák orvoslására nem történtek érdemi intézkedések. Az elégedetlenséget erőszakkal próbálták elnyomni, aminek a korai katonai intervenció vetett véget.

Mit örökölt a Tanácsköztársaság a ruszin kérdés ügyében?

Szakál Imre előadásában nem vitatkozott Kosztyó Gyula kutatási eredményeivel, inkább kiegészítette néhány gondolattal az elhangzottakat. Szakál rámutatott, hogy a ruszinok szerepe rendkívül felértékelődött 1918-ban. A Károlyi-kormány szeretett volna kiegyezni a Magyar Királyság észak-keleti vármegyéiben, összefüggő területen, rendkívüli szegénységben élő nemzetiséggel, hogy demonstrálja az antant felé, hogy tudja kezelni a kisebbségek ügyét. Ezért jött létre az 1918. évi X. törvény a ruszin önrendelkezésről. A körülmények azonban nem kedveztek ennek az elképzelésnek. Az észak-keleti vármegyék kettős közigazgatása működésképtelennek bizonyult, mivel nem tisztázták sem a hatásköröket, sem a funkciókat, valamint az államhatalom gyakorlását sem sikerült biztosítani, gondolva az önkényes földfoglalások vagy a rablások nagy számára. Az autonómia megvalósításához ruszin származású embereket kerestek, akik elkötelezettek voltak a magyar fennhatóság fennmaradása mellett. Közéjük tartozott a későbbi népbiztos, Stefán Ágoston is, aki nem volt különösebben alkalmas a feladatra, viszont csak ő vállalta, hogy együttműködik a Forradalmi Kormányzótanáccsal. A közállapotok tekintetében nem történt jelentős változás a Tanácsköztársaság idején sem.

Miért volt külön ruszin népbiztos a Forradalmi Kormányzótanácsban?

Szakál Imre szerint ez a kérdés az ukrán Vörös Hadsereggel egyesülés tervére vezethető vissza, hiszen ehhez birtokolni kellett ezt a területet. Stefán Ágoston húszezer ruszin katonát is beígért a magyar Vörös Hadseregbe, azonban ezt a vállalást nem tudta teljesíteni. Nem ez volt az egyetlen fiaskója, később alkalmatlansága miatt ki is hagyták az ukrán-orosz-magyar tárgyalásokból. Kárpátalja hovatartozásának kérdése, illetve a ruszin kérdés azonban nem itt dőlt el, hanem a magyar fél részvétele nélkül zajló béketárgyalások során Franciaországban, s nem ekkor, hanem már 1919 elején. Az itteni döntésnek szereztek érvényt a támadók 1919 áprilisában.

Az előadásokat a rendezvénysorozattól megszokott módon újfent élénk vita követte. A beszélgetés során felmerült egy fontos adalék is a fent elhangzottakhoz: a kárpátaljai régió a kor viszonyai szerint elmaradottnak számított. A lakosság 85%-a őstermelőként gazdálkodott, az ipari munkásság alig volt jelen, hiszen csak elvétve akadtak kétszáz főnél többet foglalkoztató üzemek errefelé. A kutatást nehezíti, hogy ezek iratanyaga nem maradt fenn. Az viszont megállapítható, hogy a proletárdiktatúra nagyon szűk tömegbázissal rendelkezett itt a helyi társadalom összetétele alapján.

Az előadás-sorozat következő állomása 2019. október 17-én lesz. Ezúttal a Tanácsköztársaság szociálpolitikája kerül terítékre, az előadók a Clio Intézet munkatársai, Magyar Endre és Bödők Gergely lesznek. (Bővebb információk ide kattintva érhetők el.)

Szőts Zoltán Oszkár

A fényképeket Majnik Zsolt készítette. A felvételeket a Clio Intézet bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

A szabadkőművesség és az 1918–1919-es forradalmi kormányok

A kortársak és az utókor körében elterjedt történelmi tévhit és az események félreértelmezése, miszerint az 1918-19-es kormányok mögött a szabadkőműves

X