A Tanácsköztársaság és a párizsi békekonferencia

A magyarországi Tanácsköztársaság és a békekonferencia kapcsolatáról számos legenda terjedt el, ezért a Clio Intézet Tanácsköztársaság 100 év után című, a Budapest Főváros Levéltárával közösen rendezett előadás-sorozatának ötödik alkalmán ez az összetett kérdéskör került terítékre Ablonczy Balázs és Romsics Gergely előadásában, Bödők Gergely moderálása mellett.

Ablonczy Balázs, az MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa, a Trianon100 MTA Lendület Kutatócsoport vezetője, az ELTE BTK egyetemi docense szerint a magyarországi Tanácsköztársaság nem jelent meg önálló kérdésként a békekonferencia előtt. Megítélését nem választhatjuk külön a Közép-Európa rendezésére irányuló tárgyalásoktól és a térség katonai-politikai helyzetének változásaitól. A békekonferencián több mint száz bizottság működött. Nem létezett külön Magyarországgal foglalkozó bizottság, ehelyett határbizottságok működtek, például csehszlovák–magyar viszonylatban. Sokszor ugyanazok a személyek ültek a különböző testületekben, így nem igaz az a teória, amely szerint egymástól függetlenül hozták meg azokat a határozati javaslatokat, amelyek aztán a felsőbb, döntési jogkörrel rendelkező grémiumok elé kerültek. 1919 májusára a határbizottságok tervei már készen álltak. A békekonferencia résztvevői ráadásul Németország kérdését tartották elsődlegesnek, csak ezután jött az Osztrák–Magyar Monarchiáé, s ezen belül Magyarországé. Ablonczy arra is kitért, hogy nem szerencsés a különböző tárgyalódelegációkat népnevekkel – így például a francia delegáció érveit a „franciák” terveivel – azonosítani, mivel e küldöttségek álláspontjai nagyban függtek attól, hogy személy szerint kik lettek a tagjaik, és attól, hogy ezek a politikusok miként reagáltak az éppen zajló eseményekre.

Ablonczy Balázs

Az 1918 októbere és 1919 decembere közötti magyar kormányok folyamatosan külföldi legitimációs problémával küzdöttek. Közülük a Kun Béla-féle vezetés járt legközelebb ahhoz, hogy meghívót kapjon Párizsba, de ez is meghiúsult. Vajon mire vezethető ez vissza? 1919 márciusában a békekonferencia résztvevői számos dilemmával szembesültek: újabb nacionalista fejleménynek tekintsék a Tanácsköztársaságot vagy kommunista állami berendezkedéssel állnak szemben. Ha az utóbbi az igaz, akkor mennyi felelősség terheli ezért a győztes országokat? Reagáljanak fegyveresen, és ha igen, akkor hogyan? Indítsanak teljes katonai megszállást? Támogassák a helyi, ellenforradalmi nacionalista erőket a kommunisták ellenében? Előbbihez nem állt rendelkezésre elég antant-haderő a térségben, utóbbitól pedig azért féltek, mert győzelem esetén keményebb tárgyalópartnert jelentettek volna a bolsevik vezetőknél. Végül amellett döntöttek, hogy meghívják a Tanácsköztársaság képviselőt a tárgyalásokra, s május elején az antant bécsi missziójára bízták a meghívó átadását. Az itt dolgozó diplomaták halogatták a kézbesítést, majd május 10-e után, a hadihelyzet változása (azaz a román hadsereg előrenyomulása) miatt végleg lekerült a napirendről.

Ablonczy Balázs

Ablonczy Balázs kitért az 1919. április 4-ei Smuts-epizódra is, amely a békekonferencia intervencióellenes erőinek átmeneti győzelmét jelentette. Smuts tábornok az antant képviseletében, kötött mandátummal érkezett Magyarországra, s az adott körülmények között nagyvonalú ajánlatott hozott, melyben a Vix-jegyzék elfogadását kérte a semleges zónák néhány kilométeres eltolásával, cserében megígérve a novemberi konvenció betartását. A Kun Béla vezette delegáció nem ismerte fel Smuts korlátozott mandátumát, s visszautasította az ajánlatot azzal, hogy a Vix-jegyzék korábban is elfogadhatatlan volt, s a belgrádi konvenció által meghatározott határvonalhoz ragaszkodott. Smuts sikertelenül próbálta meg érzékeltetni Kunékkal, hogy nem tárgyalásra, hanem kizárólag az ajánlat átadására kapott felhatalmazást, nem egyezkedett, elkönyvelte a nemleges választ, és távozott Magyarországról. A tanácskormány nem ismerte fel, hogy Smuts budapesti küldetése a frissen kialakult, átmeneti egyensúlyi helyzet következménye, s a kapott lehetőséggel nem tudott élni.

Komoly problémát jelentett, hogy a magyar küldöttek nem vettek részt a béketárgyalásokon. Az utódállamok képviselői ugyanakkor végig jelen voltak a konferencián, és – olykor tudatos csúsztatásokkal – magukat a térség szakértőiként állították be, amivel jelentős eredményeket értek el. Voltak döntések, amik csak 1919 május-júniusban születtek meg, így a Muravidék, Burgenland és az Ipolyság hovatartozása ekkor dőlt el. Nehéz megítélni, hogy a győztes hatalmak antikommunizmusa mekkora szerepet játszott a korábbi bizottsági javaslatok Magyarország kárára történő megváltoztatásában. Ablonczy szerint hiba lenne, ha eltúloznánk e faktor szerepét, de az is, ha alábecsülnénk. Ugyanakkor mindenképpen nagy szerepet játszott, hogy meg akarták akadályozni, hogy a kommunista forradalom átterjedjen Ausztriára is. Bécs élelmiszerellátása szintén fontos faktor volt – hangsúlyozta Ablonczy.

Romsics Gergely

Romsics Gergely, az MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa, a Trianon100 MTA Lendület Kutatócsoport tagja szerint a Tanácsköztársaság képviselte a magyar külpolitikai gondolkodás első igazi revolucionista irányzatát, amely azt hirdette, hogy a nemzetközi rendszer radikális átalakításra szorul, a forradalmi átalakításra pedig nemcsak lehetőség nyílt, hanem végrehajtása erkölcsi kötelesség is. A külpolitikát irányító politikusok azzal a dilemmával szembesültek, hogy célszerűbb-e teljes őszinteséggel a világforradalom eszméjét hirdetni, vagy tanúsítsanak kettős moralitást, azaz amellett, hogy a világforradalom ügyében dolgoznak, ezt ne vessék fel a tárgyalások során. Mivel korábban egyik módszert sem próbálhatták ki a gyakorlatban, nem tudhatták, döntésük milyen következménnyel fog járni. A kommün vezetői csodaként várták a világforradalom eljövetelét, a rövid 133 napos uralom alatt három olyan dátum is volt, amire előrevetítették a kitörését. Ilyen apokaliptikus környezetben a diplomácia sajátos diskurzussal rendelkezett, a forradalom nyelve mindig megfestette szereplőinek mondandóját. Ha korszakolni akarjuk mindezt, akkor azt mondhatjuk, hogy a külpolitikai gondolkodást a román támadás előtt inkább a világforradalmat váró eufória, utána a gyakorlati megoldáskeresés jellemzi. Itt három stratégiai lehetőség merült fel. Az elsőt a radikalizmus jelentette, ami a fegyverkezést részesítette előnyben és a katonai megoldásra törekedett. A második a rejtőzködés politikája volt, ami folyamatos kettős beszédet jelentett, sok esetben nem tartható blöffökre építve. A harmadik stratégia azt jelentette, hogy elfogadják a szocializmus egy országban felépítésének elvét, és eszerint kiegyeznek az ellenséges államokkal. Ez az elképzelés eleinte gyér támogatottsággal rendelkezett, később egyre jelentősebbé vált, s elsősorban a szociáldemokráciára lett hatással: a Tanácsköztársaság idején alakult ki az az irányzat, amely szerint szakítani kell a bolsevizmussal, vissza kell állítani a demokráciát, és annak a feltételrendszerén belül kell törekedni minél több szociális vívmány elérésére.

Romsics Gergely

Romsics Gergely szerint feloldhatatlan dilemmát jelentett, hogy a békekonferencia és a Tanácsköztársaság egyaránt hiteltelennek tartották egymást. Egyik fél sem akart engedményt tenni a másik felé, mert félt, hogy ezzel jövőbeli pozícióját ássa alá. Az előadó arra is rámutatott, hogy vélhetően mindkét félnek igaza volt abban, hogy nem bízott a másik oldal őszinteségében.

Salamon Konrád hozzászólása

A két előadás után, már jól megszokott módon érdekes vita bontakozott ki, amelynek során többek között Vörös Boldizsár és Salamon Konrád is felszólalt, kiegészítve, árnyalva az elhangzottakat. Bödők Gergely zárszavából kiderült, hogy az előadás-sorozat következő rendezvénye május 31-én lesz, ahol Lászlófi Viola, Trádler Henrietta és Nagy Zsófia Erdős András Patrik opponenciája mellett a Magyarországi Tanácsköztársaság alternatív büntetőpolitikáját mutatja be.

Szőts Zoltán Oszkár

A címlapon Ablonczy Balázs és a közönség látható. A felvételeket a Clio Intézet bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

A kortársak és az utókor körében elterjedt történelmi tévhit és az események félreértelmezése, miszerint az 1918-19-es kormányok mögött a szabadkőműves
Támogasson minket