Táncsics Mihály budapesti tervei

„Mi részünkről csak annyi akarunk megjegyezni: ne legyen fővárosunk olyszerű, amilyen Páris és London: azaz ne legyen bolondító fényüzésnek, roppant gazdaságoknak és nyomornak tanyája, erkölcstelenségnek, minden gonoszságnak fészke. Legyen fővárosunk a hazának oltára, melyen a honszerelem lángja lobogjon olthatatlanul. […] Legyen az olyszerű, hogy […] minden vidéki honpolgár azt mondhassa, hogy életének legboldogabb órái, azok, miket a fővárosban tölthet: legyen az olyan, hogy a hazának bár mily nyelvű polgára büszkélkedhessék arra, hogy oly nemzet tagja, melynek nagyszerüségére nézve ily páratlan fővárosa van.” (Fővárosunk, 11-12.)

Egyebek között a fenti lelkes sorokat olvashatták Pest-Buda polgárai 1867-ben az akkor kiadott Fővárosunk című kiadványban.

A város fejlesztését tárgyaló írás szerzője nem más volt, mint Táncsics Mihály, aki kevéssel korábban szabadult ki másodszor is budai tömlöcéből. A rabságban töltött hét év megviselte Táncsicsot, betegen és majdnem vakon nyerte vissza szabadságát 1848 ünnepelt hőse, de az bizonyos, hogy a rabság a szellemét nem törte meg. Ezt bizonyította a Fővárosunk megjelenése is, amelyet jórészt épp börtönében írt meg. Célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a Pest és Buda következetes és megfelelő fejlesztésében rejlő lehetőségekre. S bár azóta 150 év telt el, talán nem fölösleges belenézni Táncsics írásába, hiszen néhány javaslata napjainkban is meglepően aktuálisnak hat, más ötletei időközben valósággá lettek s persze akadnak olyanok is, amelyek ma már csupán csodálkozást válthatnak ki.

„Az én keblemben rég idő óta azon erős hit élt, miszerint testvér fővárosunknak természeti fekvésénél, nemzetünk életrevalóságánál fogva világhirü várossá kell válnia.” (Fővárosunk, 1.)

– vallotta meg Táncsics mindjárt műve első oldalán, ami aligha hat a meglepetés erejével. De ki gondolná vajon, hogy a világvárossá növekvő Budapest –  Táncsics ezt a kifejezést használta munkájában – szinte legelső feltételeként a tiszta levegőt jelölte meg akkor, amikor még híre sem volt a szmognak:

„Budapest nagyszerűvé lehetésének alapföltétele a lehető legjobb, legtisztább, legegészségesebb levegő, a nélkül nem képzelhetni dicsően nagyszerű várost valódilag, hanem csak olyszerűek lehetnek, amelyeknek kiterjedése, népessége roppant nagy, de csupán nagy. … Ki Pest utcái közől a budai hegyekre megy, s ott mozog, sétál, ugy érzi magában, mintha ő testi és lelkileg megváltozott volna.” (Fővárosunk, 12–13.)

Épp ezért Táncsics a főváros belterületének szapora ütemű fásítását javasolta, mondván, hogy a fával beültetett sétányok célja elsődlegesen nem az, hogy sétára csábítsák az embereket, hanem a levegő javítása.

Táncsics a kettős város fejlődésének rugóját a lendületesen növekvő Pestben látta. Nála is felmerült az az ötlet, hogy a Teréz-, József- és Ferencvároson át csatorna kösse össze Pest északi és déli határát. Ismert, hogy a későbbi Nagykörút nyomvonalán többször is tervbe volt véve egy hajózható csatorna építése, így ez az ötlet nem volt új. De Táncsics nem érte be ennyivel, ő egy „külső csatornát” is szeretett volna, melynek „balpartja lehet egész hosszában oly mulató hely, milyet a majdan ugy nevezhető világváros megkiván.”

Ugyancsak a megfelelő légmozgás, de a közlekedés szempontjából is elengedhetetlennek látta a belváros mielőbbi, tervszerű rendezését. Széles, hosszú, egyenes, észak-déli irányú utcákat képzelt el: az irány azért volt fontos, hogy az északi szelek biztosítsák a megfelelő szellőzést.

Pest főterét az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkara jelenlegei épületének közelében álló régi pesti városháza előtt képzelte el, ám a városhoz nem vélte méltónak a különféle épületek által határolt szűk teret:

„Idővel a kegyesrendiek épületének, plébánia templomnak, s magának a városházának is el kell tünnie: ugyanis a leendő nagyszerű fővárost hozzá méltó főtér illeti meg.” (Fővárosunk, 20.)

A csatorna és a széles észak-déli utcák tervéből, mint tudjuk nem lett semmi. Ám Táncsics „szép paloták hosszú sorát” álmodta az eltervezett csatorna partjára, ami a Nagykörút valamivel későbbi kiépülésével gyakorlatilag megvalósult, s ha nem is épült ki a tervezett főtér, de azóta már nem áll a régi városháza és nincs meg a piaristák régi épülete sem, ha pedig az Erzsébet híd csak egy kevéssel odébb épül föl, talán már a belvárosi plébániatemplom sem állna.

Budát illetően korántsem volt olyan jó véleménye Táncsicsnak, mint Pestről. A várban, a történelmi Buda központjában és jelképében jobbára csupán egy elaggott és funkcióját vesztett, a várost fejlődést gátló akadályt látott:

„Ha lerontatnék, a bástyafal aljáig lehordatva, a hely tökéletesen szabályozva, egyenlő szélességüvé terjesztve oly tündérváros emelkedhetnék rajta, melynek párja a világon nem találtatnék.” (Fővárosunk, 22.)

Meglepően gyakorlatias érvvel áll elő annak indoklására, hogy miért nincs már szükség a várra:

„Mai időben mikor a vontcsövű messze hordó ágyúk fel vannak találva, e várnak csekély jelentősége van, mert a szomszéd hegyektől rövid idő alatt romba dönthető.” (Fővárosunk, 22.)

A lecsupaszított helyen képzelte el Táncsics a parlamentet, valamint a királyi lakosztályt is, utóbbi javaslatát azzal toldva meg, hogy a közös uralkodó felváltva éljen 5-10 évig Budán és Bécsben. De Budára álmodta Táncsics Budapest leendő idegenforgalmi központját is, egész pontosan a Császár és a Lukács fürdők környékét, valamint a Margitszigetet, amelyet érintene egy Pestet Budával összekötő híd is (ma már két ilyen is feszül a vízen). A fürdők mellé Táncsics egy borospince felépítését javasolta, ahol az ország valamennyi borából állandóan raktáron lenne több száz liter, a pince elé pedig sétányt és borcsarnokot tervezett úgy, hogy a sétány a budai hegyekbe vezetne,

„honnét a szemünk előtt kitárult szép világra, a felséges Dunára, a partjain tündérien emelkedet testvér fővárosra, a gabonadús alföldi rónaságra tekinteni oly gyönyörélvezet leendene, hogy önkéntelenül kiált fel az ember, főleg a külföldi: valóban extra Hungariam non est vita. … E pont a világnak újabb idejű csodája leend, és sokkal ésszerűbb, hasznosabb, üdvösebb csodája, mint volt a régi világ hét csodájának bármelyike.” (Fővárosunk, 26.)

Táncsics Mihály nem csupán 1848-as szerepével, de Fővárosunk című munkájával is beírta nevét Budapest történetébe. Összességében kétségtelen, hogy bizony nem egyszer túlzásokba esve és a realitások talaját elhagyva tette meg javaslatait. Az azonban bizonyos, hogy olyan csak olyan ember írhatta meg a Fővárosunk c. írást, aki őszintén szívén viselte a főváros fejlődését. Ahogy ő maga mondta: „Hatvan éve taposom Budapest utcáit, ideje, hogy valami maradandót hagyjak magam után.” Az idős író ekkor még aligha sejthette, hogy lesz idő, amikor a szegénység kényszeríti majd arra, hogy Budapestet elhagyva Cegléden kell majd meghúznia magát.

Az idézetek forrása: Táncsics Mihály: Fővárosunk. Hasonmás kiadás. Bev. és jegyz.: H. Kohut Mária. Budapest, 1976. (Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 8.)

Katona Csaba

Ezt olvastad?

Könyvbemutató | Csorba László: Tüköry Lajos életútja

Rendkívül érdekes kötet bemutatója várható május 21-én, a Magyar honvédelem napján a Bálna Honvédelmi Központban. A Zrínyi Kiadó ősszel, háromnyelvű

X