Térbe írt hatalom – Novák Veronika: Utcák, szavak, emberek

Novák Veronika első monográfiája, a Hírek, hatalom, társadalom azzal foglalkozott, hogy az információ hogyan áramolt a késő középkori és kora újkori Párizson belül. A szerző 2018-ben megjelent Utcák, szavak, emberek című kötete ugyanezen térbeli és korabeli keretek közt mozog, a történész nagyítóját pedig a térérzékelés felé fordítja.

A mű a következő kérdésekre keresi a választ: miképp nézett ki a város a mindennapok során azt bebarangolók mentális térképén? A királyi hatalom hogyan kísérelte meg a terek uralását és kisajátítását pompázatos és véres ceremóniái, a körmenetek és kivégzések által? Melyek azok a terek, amelyek nagyobb jelentőségre tettek szert, és mi motiválhatta a differenciálódást?

Módszertan, historiográfia és források

A művészetben a perspektivikus látásmódra való törekvés, az iránytű, a földmérés, vagy épp a térképészet fejlődése egyaránt formálhatták a kor vizuális képzeletét. A szerző egyik legfőbb kérdése az, hogy a forradalmi változások, amelyek a tér grafikus ábrázolását érintik, vajon a korabeliek mindennapi tapasztalatába is átszüremlettek-e?

A kutató számára a képi emlékek tucatjai lelhetőek fel, azonban a köznapi tapasztalat kapcsán számos írásbeli forrás szintúgy vallomásra bírható. Ezért a naplók, utcalisták, krónikák, jegyzőkönyvek is beletartoznak a kötet forrásbázisába.

A módszertannal kapcsolatosan Novák annak kvantitatív és kvalitatív törekvéseit hangsúlyozza.  A források „szétszedése” után a térbeli utalások kiemelésre kerülnek a szövegkörnyezetből, és az válik érdekessé, milyen kapcsolódások jönnek létre textuson belül és túl.

A városábrázolások égbe törő, gazdagságot és hatalmat szimbolizáló tornyai vagy épp a kozmosz rendezettségét tükröző körkörös rajzolatok mélyen gyökeredző ideákból nyerik muníciójukat. Mégsem mondhatjuk, hogy a város belsőjét annak lakói egynemű vidékként, a béke szigeteként fogták volna fel. Amíg kintről az egység ideáltipikusan megképezhető, bentről a tagoltság, „az egymást metsző és átfedő egységek kusza halmaza” dominált.

Azonban Novák amellett teszi le voksát, hogy a városiak környezetüket nem egy „színes mozaikként”, hanem a „külvilággal dacoló zárt egységnek” láthatták. Amit mi szokatlan nyüzsgésnek érzékelünk a forrásokban, az a kor embere számára egyrészt köznapibb lehetett, másrészt a teret kevésbé ragadták meg egységes, egymásra rakódott sokféleségként.

Novák kitér azon kutatókra és törekvésekre is, amelyek nyomán mára kitüntetett figyelem irányul a térbeliségre, mint a történeti kutatás önálló tárgyára. A posztmodernt és strukturalizmust lefedő nyelvi fordulat, valamint az Annales-kör társadalomtudományok felé nyitó kritikai fordulata a tér történeti kutatását ugyancsak befolyásolta. Ha az utóbbira gondolunk, érdemes Henri Lefebvre kutatásait szemügyre venni.

A francia történész térrel kapcsolatos elmélete két ponton nyugszik. Egyrészt a tér előállított: olykor egy hatalom termeli ki és ellenőrzi, ez pedig befolyásolja a reá aggatott képzeteket is. Másrészt a tér többértékű, amelyet anyagi és elképzelt részelemek egymáshoz való viszonya határoz meg. Emellett Lefebvre megkülönböztet tárgyszerű, ideologikus és szimbolikus tereket is. Michel Foucault Eltérő terekről című írása ugyancsak fontos, mivel a koronként különböző térfelfogásra hívja fel a figyelmet.

Ha arra kérdezünk rá, mely korban, kik és hogyan képzelték el megélt környezetüket, akkor az uralomgyakorlók és városlakók közötti kapcsolat milyenségét elengedhetetlen firtatni. Másként mondva: a térérzékelés kutatása kikövez egy utat, hogy a társadalom szerkezete vizsgálható legyen. Ehhez először a történésznek arra kell választ kapnia, hogy mit vettek észre a városból azok a kereskedők, udvaroncok és csavargók, akik lépteikkel az utcák sarát dagasztották.

Párizs kegyelemlevelek által kevésbé homályosan

Novák rámutat, hogy a Párizst érintő szociotopográfia több kisebb szigetet rajzol ki: a Szajna bal partján egyetemisták, a jobbon kézművesek és kereskedők, míg a Citén belül a fensőbb, rangosabb körök forgolódtak. A szerző kiemeli, hogy a valódi kép közel sem ennyire rögzült. Amennyiben szemügyre vesszük a forrásokat, a csoportok területei hol felcserélődnek, hol egymásba mosódnak. Továbbá az újonnan megtelepedő rétegekkel együtt őket kiszolgáló intézmények is létesülnek. Például a diákság intenzív jelenléte kocsmák, bordélyok és könyvmásolóműhelyek elszaporodását vonta maga után.

A városnegyedeket két kategóriára lehet osztani: a municipalitás (quartier de ville) negyedei a védelem és később az adózás ügyeiben jártak el, míg a királyi bíróság (quartier de police) negyedei az utcák tisztán tartását felügyelték. Ugyanakkor a negyedek léte a gyakorlatban nem járt éles lehatároltsággal, inkább a személyes kapcsolati háló az, amellyel egy adózó lakos számolt. Például egy adott háztömb egy tizedeshez vagy negyedfelelőshöz tartozott.

A házak számozása sem olyan adat, amelyből kétségtelenül kirajzolódhatna, hogy egy városlakó miképp tájékozódott. Olykor le is szerelték a jelzéseket, hogy akadályozzák az utazókat, ugyanis a számozás főképp az adminisztratív szervek érdekeit szolgálta.

Némiképp meglepő módon a kegyelemlevelek a történész pontosabb útbaigazítói lehetnek. A felmentésért folyamodó bűnelkövetők ezen jogi iratokban igyekeztek részletesen elmesélni a bűnesetet megelőző napjukat. Azzal, hogy a kegyelemért folyamodók a nap átlagosságát írták le, – elég a munka, kocsma és egy véletlen találkozás sormintájára gondolni – egyúttal azt érzékeltették, hogy a törvényt nem szándékosan szegték meg. Ennek értelmében az ártatlanságra utalhatott, ha szűk és ismerős tereken belül mozgott a kérelmező, az egyik helyről a másikra vezető útjával pedig azt sugalmazta, hogy nem a bajkeverés, hanem a köznapi rutin motiválta mozgását.

A naplók esetében szembeszökő az írók vonzódása a világi hatalom és egyház központjaihoz. Ez korántsem véletlen, hiszen a sorokat rovók figyelmét sokszor a különös vagy épp politikát befolyásoló események rögzítése kötötte le. Ennek nyomán műveikben némely helyek előfordulása felülreprezentált.

Sajátos képzetek felé nyit utat egy-egy bűneset lejegyzése, például ha egy szolga urát otthonában ölte meg. Az ágyban, tűzhely előtt ülve elszenvedett vég a „rossz halál” képét idézte meg. Amennyiben a privátszféra határai áthágásra kerültek, az esetet súlyosbíthatta, ha az alá-fölérendeltségi viszonyokat – feleség esetleg gyermek támad a családapára – ugyancsak megsértette az elkövető. Amikor egy naplóíró a tűzhely előtti nyugalom illékonyságát hangsúlyozta, azzal a bűntény botrányosságát növelte.

Kiderül a forrásokból, hogy Párizs lakói a mi korunkhoz képest idejük nagyobb részét töltötték az utcán. A sámlival kitámasztott ajtó, amely eloszlatni hivatott a gyanút, hogy az otthonon belül – a céhszabályzatot megszegve – munka zajlik, a disznóölés vagy épp az étkekkel megrakott ünnepi asztal, a kapualjban trécselők mind annak a jelei, hogy magántér és köztér közé nem vonhatunk igazán éles határvonalakat. Viszont a magán- és közterek egybecsúszása sem felfokozott szolidaritást, sem azt nem jelentette, hogy mindenki valaki „önkéntes fegyőre” lett volna.

Amikor 1407-ben egy hosszú ideje bérelt házból kirontanak Orléans-i Lajosra, a király öccsére a merénylők, az ezt követő nyomozás a környék kofáit, kosárfonóit, de egy ablakából épp akkor kitekintő asszony vallatásáról sem feledkezett meg. A szomszédság a korban hiába bírt fokozottabb ellenőrző szereppel és tekinthető általánosnak a kíváncsiskodás – Novák több vizsgált esete ennek a modernség előtti korokra alkalmazott „történészi közhelynek” hiátusaira mutat rá. Ha csak a korábbi esetet nézzük: a ház környezete nem sejtette, hogy a kapuk mögött rostokolnának a merénylők, akik a hosszú idő alatt kifigyelt hercegi útvonalhoz igazították az ingatlan vásárlását.

A szemtanúk javát leginkább az döbbentette meg, hogy a pompa képviselőjének tekintett nagyúr a gyilkosság után, a tovanyargaló gyilkosok által elhagyottan úgy hevert a sárban, a világ mocskában, mint akármelyik halandó.

Ha valaki támadást észlelt a korabeli Párizsban, a közbelépés kötelességei közé tartozott. Lajos merénylői változatos eszközzel uralták ideiglenesen a bűntett színhelyét. A szerző ezzel kapcsolatosan felidézi a haro szokását, amely a közbiztonság és a közvetlen környezet összefüggései közül villant fel párat. Ha valaki elkiáltotta magát, mikor bűnelkövetés áldozata lett, számíthatott az ezt hallók segítségére. Mégis több esély nyílt a túlélésre, ha „gyilkos!” helyett „tűz van!” -t kiáltott az illető, mivel az ágyban riadó önmagát veszélyben tudva nagyobb valószínűséggel rontott ki az utcára.

A kapu közelében álló emeletes akasztófa „hullafüggönye”, amely a városba igyekvő utazókat hivatott „lebeszélni” a bajkeverésről szintúgy arra a lappangó bizalmatlanságra irányítják a történész figyelmét, amely a városiasodás egyik termékeként a későbbi korokat tekintve rendre bizonyos elemzések homlokterébe kerül.

A „terek elbeszélése” során Novák arra fekteti a hangsúlyt, hogy bizonyos helyek kitüntetett helyet nyernek a tapasztalók mentális térképén. Érdemes leszögezni, hogy a város anyagi valóságán belül ezen „porhüvelyek” ideologikus-szimbolikus tartalommal telítődnek meg. A határvonalak átíródnak, az egységek összeállnak és széthullanak. Közben az egyedinek tűnő esetek az általános díszleteinek megismerésére nyújtanak lehetőséget.

Térfoglalás hulló fejek és imádságot zengő menetelés által

A város megtapasztalásán túl a kötet az uralomgyakorlással is behatóan foglalkozik. A terek kisajátítását három gyakorlaton keresztül mutatja be a szerző. Először a körmenetek, azt követően a kikiáltás, majd a kivégzések kerülnek tárgyalásra.

Mivel ezek vizsgálatát a nemzetközi szakirodalom előszeretettel közelíti meg a rítuselemzés felől, ezért Novák beiktat egy szükséges kitekintést. Amíg korábban „túltengtek” azok az elemzések, amelyek a rítusoknak egyértelmű jelentést, a befogadók részéről pedig egyértelmű visszacsatolást tulajdonítottak, manapság többen szkeptikusabb hangot ütnek meg. Novák ezen táborhoz csatlakozik, amely a „félreértett gesztusok”, „elrontott ceremóniák” és a véletlenek szerepét hangsúlyozza. A rítusok ezáltal kevésbé mechanikusnak látszódnak. Nem steril módon válnak megfoghatóvá, hanem képlékenységük az, ami kiköveteli a társadalomtudós jó esetben minél több eshetőséget átfogó figyelmét.

Körmenetek esetében rendes és különleges típusúakról beszélhetünk. Utóbbi tábort gyarapítják az aktuális válság miatt rendezett processziók. 1426-ban például az árvíz miatt a Cité szigetéről indulva a vonulók számos hídon haladtak át, majd visszatértek a Notre-Dame székesegyházhoz. Novák a bejárt út szimbolikája mögött olyan eljárást sejt, amellyel a körmenet a folyót, mikor több hídon átért, beszorította a medrébe.

1412-ben csaknem 54 körmenetről emlékeztek meg a krónikák. Ez a fajta „mániákusság” VI. Károly francia király hadjáratának szólt, érte és seregeinek győzelméért jártak közben a menetelők. A körmenetek, ha nem különleges mivoltukra figyelünk, sokat elárulhatnak a társadalom önmagáról hirdetni kívánt képzeteiről is. A körmenet egyrészt a bámészkodók elé tárta a város kívánt hierarchiáját azáltal, hogy adott csoport képviselői a számukra előre meghatározott helyen vonultak. Azzal, hogy bizonyos épületeket érintettek, kisajátíthatták vagy épp megszentelhették azokat, miközben a városon keresztül „hömpölygetett” ideális rend a köznapi térérzékelésre is visszahatott.

A kikiáltó tevékenysége ugyancsak egy megjelölési aktusnak tekinthető. Nem mindegy, hogy bizonyos rendeletek közzététele hol történt, ugyanis a hatalom képviselője a megbízók akaratát „írta bele” a térbe. Némely helyek és ügyek esetében a kikiáltók jelenléte fenyegetésként értelmezhető.

A kivégzések által használt régiók növekedése során a királyi hatalom benyomakodott a város szövetébe. Novák leszögezi, hogy a hatalom nem tudta a várost teljes egészében ellenőrizni, ezért a kivégzési helyek szórványaiban ennek „rituális imitálást” érdemes látnunk. A szerző felhívja a figyelmet, hogy a naplóírók rögzítette kivégzésekből kiolvasható benyomások csalókák lehetnek, mert ezáltal azt látjuk, ahogy azokra a város művelt kisebbsége tekintett.

A szerző rámutat arra, hogy Esther Cohen történész feltételezésével szemben nem a megtorlás típusa döntött arról, kit hol végeztek ki. Bár a büntetést olykor a tett színhelyén hajtották végre, ez ritkának mondható. Néha a módszereket áttételesen alkalmazták: egy szentségtörő kezét a bűntett helyszínén vágták le, utána a tömeg követte őt a máshol található vesztőhelyig.

A nyilvános megszégyenítésre igénybe vett színhelyek elszaporodása jelzi, hogy a királyi erőszakmonopólium fokozott elszántsággal vette birtokba a tereket. A 14-15. századtól kezdve nagyobb mértékben tette magát láthatóvá a párizsiak számára, ami egy idő után ellenállást szült.

A körmenetek, a kikiáltások és a kivégzések mögött a központi és helyi hatalmat találjuk, céljaik pedig hasonlóak: a teret megjelölik és kisajátítják.

Lándzsával vonuló egyetemisták

A szerző vizsgálódásai azt mutatják, hogy a szomszédság zónája igen szűk lehetett. Ha valaki szórakozni kívánt, 200 méternél nagyobb hatókört nem igazán lépett át. Viszont az, hogy kiről ki mennyit tudott, koránt sem volt magától értetődő. Egy csoportosan elkövetett erőszak áldozatáról a kihallgatott szomszédok már-már gyanúsan, talán a „szemérem pórázától” visszatartva hallgattak.

Szélesebb területet inkább a diákság barangolt be, akiknek erőszakossága a korban nagy hírverést keltett, bár az adatok arra engednek következtetni, hogy nem voltak erőszakosabbak a többi társadalmi csoportnál. Mindenesetre a nemi erőszak elkövetői között kifejezetten nagy arányban képviseltetik magukat a fiatal férfiak. A házasságtörők megszégyenítése mögött a „felnőtt világ” rendjével való azonosulás és annak bebetonozása, más esetekben a család és saját becsületük őrzése tapintható ki, ha a fiatalok „verbális és tettleges” erőszakát nézzük.

A fiatalság kriminalizálását az serkenthette, a tetteiken túl, hogy más korcsoportoktól eltérő módon használták a várost. Éjjelente az önkéntes igazságtevés, a szórakozás reményében csatangoltak be igen nagy területeket.

 Párizs félúton

Az Összegzés során Novák leszögezi, hogy a kegyelemlevelekből és naplókból kihámozható térleírások és terepbejárások a vizsgált korszakon belül nem mutatnak lényeges változást. Tágulás és szűkülés helyett a rutinok „uralma” figyelhető meg.

A rítusok sorra vétele inkább árulkodik egyfajta dinamikáról: a kikiáltás folyamatos tágulást, a körmenetek specializálódást és központosodást mutatnak, míg a kivégzések a királyi hatalom beszivárgását a város minél több régiójába. A „rituális nyelvezet egyértelműsége” kétségbe vonható, hiszen a hasonló keretek között zajló rítusok lefolyása impozáns változatosságot mutat. Emellett megfigyelhető a központi hatalom törekvése arra, hogy kiszorítson minden olyan vetélytársat a még nem teljesen uralt területekről, akik mást és más módon képviselhettek volna.

A rítusok és a mindennapok labirintusait koptatva az olvasó nyomon követheti a város szövetének átformálódását. A folyamatok, bár nem egyöntetűen, mégis a modern város kiépülésébe torkollanak. A mű eredményeit és módszertanát az egyéb korok és régiók városaival foglalkozó kutatók ugyancsak hasznosíthatják.

Vas Máté

Ezt olvastad?

Az örök rejtély, avagy a rejtély öröksége – Hasfelmetsző Jack

Százharmincöt évvel ezelőtt, 1888-ban egy máig megoldatlan gyilkosságsorozat rázta meg London lakosságát. A növekvő pánik miatt egyre sürgetőbben követelték a

X