Téveszmék és demokráciák – A polgári engedetlenség bűvkörében

Oszd meg másokkal is:

Lapozó

A ma ismertetendő műnek legalább kétféle, két különböző olvasata kínálkozik. Howard Zinn: Engedetlenség és demokrácia. Kilenc téveszme a törvényről és a rendről címmel közreadott munkája valahol alapszinten a visszatekintő történeti elemzés tárgykörében a lehetséges egyik (s nem egyetlen, de polgárjogi szempontból az amerikai demokrácia kulcskérdéseit összefoglaló) vitaanyagként szolgálhat. Másik, ami nem kevéssé felkiáltójeles olvasat – sőt, mai kiadása az 1968-as, majd több későbbi közrebocsátás indokául – nem kevesebb, mint egy liberális politikai rendszer életműködésének leglényegesebb problematikájában lehetséges állásfoglalás, melynek közvetlen politikai ideológiai, s ma már erőteljesebben világpolitikai jelentősége is megkerülhetetlenné teszi a könyv alaptémáját. Ez pedig nem egyéb, mint hangos, visszafogottan indulatos, s magában a vita lehetőségében is a konfliktuskezelés legfőbb módját látó politikai aktivizmus és állampolgári aktivitás tesztje. A két értelmezési szint a kötetben szükségképpen a múltra hangolt, de a jelennek is tanulságos.

A kötet küllemében, címoldala és borítója jellegében épp a hatvanas évek politikai közbeszéd-szintjének tónusát idézi. Könnyű („sajtó”-)papíron a vitairat száraz közléséhez illő szikár módon, visszafogott betűméretekkel és tipográfiával majdhogynem a szamizdatos vagy pártpolitikai közlemények anyagának tónusában hangolt, borítóján az engedetlenség elleni rendőri attak fotójával, belső burkolóján a Szerző egykori letartóztatásának pillanatképével és a történész-író-polgárjogi harcos érvelő előadás-portréjának tónusával is mintegy azt érzékelteti, hogy nem botránykönyv, nem is könyvpiaci sláger ez – azonban amiről szól, az viszont a magvas és méltó vita, aprólékos és elmélyült elemzés felelőssége, sőt kötelezettség is. Nem népszerűségi index alapján kötelesség, hanem a törvénytisztelő, sőt a demokrata állampolgár aspektusából föltétlenül az. A kulcsfogalmakkal leírható vitaanyag rövid fogalmi evidenciával kockáztatja meg a hatalomellenesség mindenkor lehetséges opcióját, s teszi ezt mindannyiunk kötelességévé is, főképp az esetben, amikor nem csupán tiltakozó csoport vagy „törpe minoritás” veszi a bátorságot a máskéntgondolkodásra, hanem amikor kellően harsányan világossá válik, hogy

„az állampolgároknak joguk van megtagadni az igazságtalan törvényeknek való engedelmességet, és kötelességük megtagadni a veszélyes törvényeknek való engedelmességet…”

– amiképpen a kötet hátoldali szövege összegzi. Ezt ugyanis nemcsak az indokolatlan törvénytisztelet ártalmas és közveszélyes hatása, rendszer-legitimáló eszközként tekintve épp delegitimálása változtatja nem csupán korkérdéssé, de az állampolgári alapjogok feltételévé, ennek révén pedig a közvetlen cselekvésről és az erőszakmentességről kialakított hatalmi-uralmi nézőpont cáfolásának feladatává is.

A borítókép eredetije, mely Zinn és társai 1960-as években történt letartóztatásakor készült. A kép forrása: Telegraph.co.uk

Howard Zinn (1922. augusztus 24., New York – 2010. január 27., Santa Monica) nem hivatásos és gyakorló szakjogász, nem az uralkodó államrend önjelölt főbírája vagy politikus képviselője. Ellenkezőleg, épp (a leginkább angolszász-amerikai) polgári engedetlenség jogán áll ki a korszak – a hatvanas évek polgárjogi, feketék társadalmi megkülönböztetése elleni – „nemzeti” ellenkezés jogosultsága okán, de nem csupán mint erőszakot elutasító polgárjogi szónok, hanem a vietnami háború elleni tiltakozások megjelenésének idején már az engedelmesség megtagadását polgári kötelezettségként gyakorló, hangadó személyiség tónusában is megfontolandó szempontok képviselője. Zinn meglátása a törvényesség és az igazságosság közötti elváló, szakadékszerűen veszélyes útvonalválasztások kérdésének jogosultsága, vagyis ama felismerés, hogy a jog (államjog) és a joguralom (államhatalmi eszköztár) mindig is az épp aktuális hatalom érdekeit szolgálta, ez pedig a lehetséges demokratikus állampolitikai alapelvekhez képest antidemokratikus. Vagyis a kulcsprobléma a megfeleléskényszer morális és hatalompolitikai aspektusainak konfliktusa, röviden: bűnösség jele, s büntetendő tett-e, ha olyan jogszabályok be nem tartása válik egyéni programmá és közös polgári aktivitás eszközévé, amelyek a szükséges és elemi erkölcsi minimumot sem veszik tekintetbe az állampolgári viselkedésben és a fölérendelt büntetőjogi szférában. Egyszóval Zinn mint (látszólag civil jogtörténész) a polgári engedetlenség konzervatív, megszorító értelmezésének átfogó kritikáját mutatja föl a bírói elfogultsággal és államveszélyességi indolenciával szemben.

Howard Zinn eredetileg 1968-ban (később több kiadásban is) megjelent könyve egyfajta hamistudati képződményt, sőt immorális szolgaisággal kivitelezett indolenciát vitat. Úgy érvel, mintha nemcsak rosszul értelmezett, szolgaian képviselt bíráskodási és jogelméleti vita lenne az alapkérdés (nevezetesen a „konzervatívnak” nevezett jogképviseleti alárendeltség, a „törvényeket be kell tartani, azok erkölcsi megítélésétől függetlenül” eszmeképzete), hanem éppen annak elvitatása, ami a jogrendben hibás, s ami miatt a társadalom java többsége előtt elveszítette minden erkölcsi legitimációját. Zinn a törvények betartásában nemcsak azok erkölcsi megítélése iránti elköteleződését mutatja ki, ám úgy véli: amikor a The New York Times elmagyarázza, hogy „A szegénység ellen tiltakozni kell, de bizonyos korlátokon belül…”, ez nem lehet jogalap ahhoz, hogy az 1967-ben indult kampány, amely a Fehér Ház előtti polgárjogi tiltakozássá vált 1968 tavaszán, s amit viszont rendőri erővel nyomtak el, jogosan letörhető legyen ugyanezekre a fals és jogtalan „korlátokra” hivatkozva (7. oldal) és e hamis hivatkozásaira építve még igaztalanul büntessen is. Pedig a törvényeket nem lehet és nem kell betartani, ha azok Ember-ellenesek, fajgyűlölők, kirekesztőek, szabadságkorlátozóak, stb.

Zinn vitairata akkor keletkezik, amikor ebben Abe Fortas (korábbi amerikai legfelsőbb bírósági bíró) Concerning Dissent and Civil Disobedience című, 1968-as könyve ellenében nemcsak a formális jogi konzervativizmust (magyarán szólva az uralkodó hatalom illő, „aulikus” kiszolgálását) vitatja el alapvetően, de éppen egy konvencionális jogi eszközt fordít szembe a törvényesség, a „jog uralmának feltétlen tiszteltben tartása” kötelezettségével. Ez pedig a klasszikus polgári engedetlenség, mellyel Henry David Thoreau Walden A polgári engedetlenség iránti kötelességről című „kivonulástörténete” példaképpen szolgált az amerikai demokrácia históriájában. Thoreau nevéhez fűződik a Civil Disobedience fogalma, röviden tehát az, hogy az állampolgár joga, sőt kötelessége is bizonyos kedvezőtlen körülmények vagy immorális feltételek között az erkölcsileg helyes magatartásra magánemberként is kényszeríteni az államszervezetet. Álláspontja (kiragadva az 1854-ben megjelent rousseauista erkölcsfilozófiai mű mondandójából) az, hogy semmiféle kormányhatalomnak

„nem lehet joga a teljes személyemre és vagyonomra – vallotta –, hanem csak annyi, amennyit átruházok rá. … Engem csak azok kényszeríthetnek valamire, akik valamilyen magasabb törvénynek engedelmeskednek, mint én”.

Az amerikai polgárháborúban fegyverkezésre és hadviselésre elköltött adó, és az ennek fejében elért uralmi helyzettudat nemhogy nem pártolandó, hanem egyenesen elvitatandó, megtagadandó, mégpedig állampolgári jogon, morális alapállásból. E morálfilozófiai alapállás kézenfekvően nem volt államszintre emelhető erkölcsi elv, de valahol és valamiképpen mindig is elemi része volt az igazságosság és jogérvényesülés állampolitikai normáinak.

Kép forrása: Barnes and Noble

Zinn vitája a főbíró úr könyvével és annak felfogásával szemben meglehetősen zúzós. Elsőként is nem mint perpatvar, ágálás vagy nyelvi lelemények oppozíciós attrakciója, hanem mint alapjogi érvelés korrekt és aprólékos sakkjátszmája, melynek minden egyes lépésével ténylegesen mattot ad ellenfelének. Kiindulópontja szerint a békés polgári engedetlenség intézménye és gyakorlata melletti védőbeszéd alapérvei közé tartozik az amerikai história két kudarcos „pillanata”, amikor ezek érdemben érvényesülhettek, ez pedig a brit jogrenddel és gyarmati alkotmányokkal szembeni ellenállás és a függetlenség elnyerése a 18. században, majd a rabszolgaság eltörléséhez szükséges saját alkotmányos korlátok megszüntetése a 19. században, melyeket elvitatásuk előzött meg (9. oldal).

„E két válságot a nemzet látszólag békés és sikeres fejlődése követte, mert az amerikai liberalizmus gyorsan elhantolta a holttesteket (az indiánokét, a feketékét, a háborúba küldött fiatalokét), az igazságtalanságokat (a rasszizmus, az iparosítás, az urbanizáció emberi roncsait) pedig bezárta a nemzet alagsorába, ahol milliók éltek csendben és láthatatlanul. Azokat, akik a felszínre verekedték magukat, hogy megtörjék a csendet, az elnyomás és reform pontosan kimért elegye fogadta az ország belső nyugalmának helyreállítása érdekében…” (9–10. oldal).

Mindez eredményesen működhetett mint az egyre dagadó középosztály elégedettségének háttere – de ma már nem működik: „Ma mi vagyunk a forradalom közvetlen ellenfele külföldön és a felfordulásé otthon, így a hatalom válságával nézünk szembe, ahogy egykor Anglia, Franciaország és mások” (10. oldal). Ehhez pedig nem elegendőek a reformok, gyökeres és gyors központi változásokra van szükség, amihez „nem illenek a lassan működő amerikai reformok, valamint a tiltakozásnak, az engedetlenségnek és az újításoknak a Fortas bíróhoz hasonló liberálisok által szabott korlátai” – erőteljes és heves, de kézben tartható eszközökre van szükség, „amelyekkel szembe tudunk szállni az állampolgárok élete és szabadságjogai ellen irányuló kormányzati intézkedésekkel; amelyekkel a kormányzat rávehető vagy akár rákényszeríthető a változásra; amelyekkel az emberek megszervezhetők a hatalmon lévők leváltására – politikai megújulás azon körforgásának következő fordulataként, amely a zsarnokság egyetlen ellenszere” (10. oldal).

Kép forrása: Roger American Writer

Zinn e bevezető után kilenc tételben sorolja föl, kilenc téveszme sorravételével cáfolja meg Abe Fortas főbíró „államjogi” érvényű szentenciáit és jóviselkedésre buzdító állampolgári „jogértelmezését”. Ezek érdemleges fölsorolása kiesne e beszámoló kereteiből, így csupán jelzésként, jellemző tematikai egységenként írom körbe, miféle téveszmékről van szó: a törvények uralma belső értékkel bír, erkölcsi célokkal együtt; a polgári engedetlennek jogosnak kéne elfogadnia büntetését, ám ezek megsértésére azért kell korlátozódnia, mert rosszak; ennek dacára tökéletesen erőszakmentesnek kell lenni, hisz feltétel, hogy az Államok politikai szerkezete és eljárásai megfelelőek a társadalmi bajok orvoslására; a Legfelsőbb és az alárendelt Bíróságokra bízhatjuk, hogy megvédjék a szabad véleménynyilvánításhoz fűződő alkotmányos jogainkat; az engedetlenség egyénekre érvényes és csakis amerikaiakra, nemzetekre és az Államokra nem; bármely változás ellenére sem szorul változtatásra a hagyományos bíráskodási jog szerepe, mint „mérlegelő” intézmény funkcionálása;

„nekünk állampolgároknak úgy kell viselkednünk, mintha mi volnánk az állam és érdekeink azonosak lennének”.

Nem lehet vitatható a fennálló jogrendszer és a joguralmi gyakorlat társadalmi fétisként kezelése (de nem is felednivaló, hogy elvben a legteljesebb mértékben érvényre juttatott jog vezet a legnagyobb mértékű jogtalansághoz): „A törvények uralmának az abszolútum magaslatára emelése a totalitarizmus jele, és a totalitárius rendszerek légkörét meg lehet teremteni a demokrácia számos jellegzetességét mutató társadalmakban is” (106-108. oldal). Tehát amíg a jogtudatos polgár dönthet úgy, hogy tiltakozásával elvitatja a rend egészét, eközben is vállalnia kell a jogtudatosság és alávetettség önkéntes viselését, akár a büntetés, börtön elfogadását is. De ez döntés és jogtudat kérdése, ami nem lehet állami erőszak-monopólium eszköze, s nem lehet rendzavaró sem – de minden szereplőnek tudnia kell, hogy „az állam hatalomra, befolyásra, gazdagságra törekszik, öncélúan. Az egyén egészségre, békére, alkotásra, szeretetre. Ezért az állampolgárnak fel kell ismernie, hogy önállóan vagy polgártársaival közösen kell gondolkodnia és cselekednie” (107. oldal). Mindehhez „a középosztálybeli Amerika” kényelmes, és a számára kellemetlen „zavargó polgári engedetlenséget” elutasító magatartása kevés: „Valahogy ki kell lépnünk saját lezárt, légkondicionált kapszuláinkból, hogy végre átérezzük mások nehézségeit, szükségleteit. Ráébredhetünk: bármilyen gazdagok vagyunk, míg a többiek nem élnek igazi békében, addig mi sem fogunk. Ekkor csatlakozhatunk hozzájuk, hogy legyőzzük a hamis ’rendet’ őrzők önelégültségét, azzal az egészséges felbolydulással, amely mindig is kísérte az igazság térhódítását” (109. oldal).

A szerző. Kép forrása: Howard Zinn.org

A kötet ez utolsó mondatai nemcsak a szolidáris, a partnerségi, az egyenlőségi és egyensúlyossági kívánalmak alapján visszhangoznak. Az Egyesült Államok népeinek történetét nagy sikerrel megíró szerző népszerűségéhez hozzájárult ez a hamis „rend” elleni rendes tiltakozás is. Zinn erősen érintett az erőszakos (vietnámi háború, polgárjogi mozgalmárok elleni és más további) önkényuralmi jogrendhez fűződő viszony jogtörténeti-jogelméleti hátterének tisztázásában. Számára azonban a „törvényesség” ketrecébe zárt szabadság nemcsak következetlen, hamis és álnokságig jogtalan eljárás, hanem pont az alkotmányosságot alkotmányellenesen képviselő változat. Emellett viszont a polgári ellenállást semlegesítő, szankcionáló vagy jogilag korlátozó eljárás hivatkozási alapja mindig is meglesz azokban a „közérdekre” hivatkozó jogi feltételek és közmorálra hagyatkozó feltételes ítélkezés kérdéskörében, ahol épp az alkotmányos önvédelem lenne legitim eszköz. E konstans vita része maga az ellenállás is, de tartozéka a szabályozás, a konszenzus elve ugyancsak. Mindez korántsem tükrözhet együttműködési látszatot, ha az államcélok csakis a korlátozásban, az államhatalmi érdekek csakis a fegyelmezésben, és maga a polgári engedetlenség is a főhatalom vagy szervei meghatározta keretek közt működnek.

A kötet bemutatóján készült videófelvétel a Politikatörténeti Alapítvány és Intézet YouTube csatornáján megtekinthető.

Zinn könyve látszólag régen idejétmúlt, hisz ma már minden másképpen van az amerikai világokban is, a világ amerikai ideálképének foszladozása okán is. Számunkra, s ez a fentebb utalt jó oka a kötet magyar kiadásának (tegyük hozzá: egy 2013-as kiadás alapján, tehát nem az „ősi forrás” emlékezeti fölmelegítésével…!), hogy a kortárs politikai tudományok szótárába ismét elkezdett visszatérni a polgári engedetlenség fogalomköre, mintázatainak és életvilágának analízise – nem kevesebb érvényességgel, mint a mai politikai rendszerek társadalmi elvitatásának jogos igénye. Ezt pedig egy olyan országban, ahol a „jelzős demokrácia”-fogalmak egyre szélesebb köre kerül ismét érvénybe, talán nem lehet sem szükségtelennek, sem véletlennek tekinteni. Zinn bár nem kiemelten a polgári engedetlenség és a tekintélyelvű rendszerek direkt kapcsolatával foglalkozik, ugyanakkor rendszerint a modern önkényuralmi jogrendszerekben kap erős hangsúlyt az, hogy társadalmi harmóniát szétfeszítő problémát hordoz magában az igazságtalan ítélkezés, önkényes eljárás-alkalmazás, represszív vagy erkölcstelen alapú államjog. A szaktudományok és a mozgalmi aktivitások új irányzatai talán újra kézikönyvként nyúlhatnak Zinn munkájához, ami érzékletes tükre lehet annak, hogy a téveszmékkel leszámolás, a hamis illúziók fennmaradásának vitathatósága éppoly erős igény a kortárs társadalmakban, mint az állam elleni engedetlenség alapos oka volt másfél-két évszázaddal ezelőtt.

A. Gergely András

A kötet adatai: Howard Zinn: Engedetlenség és demokrácia. Kilenc téveszme a törvényről és a rendről. Fordította: Piróth Attila. Napvilág Kiadó–Théâtre le Levain, Budapest–Bègles, 2019., 112 oldal.

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket