Titkosan – nyíltan: fájdalmas erdélyi önreflexió

Január 8-án, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának aulájában tartották meg a Titkosan – nyíltan című tanulmánykötet magyarországi bemutatóját. Az eredetileg Kolozsvárott, 2014-ben megjelent kötetet Kántor Lajos szerkesztette, aki a kötetbemutatón Szőnyei Tamással, a levéltár munkatársával és Szász Zoltán történésszel beszélgetett. A mintegy ötven-hatvan fős hallgatóság soraiban a kötet néhány szerzője mellett jelen volt többek között Szili Katalin, az országgyűlés korábbi elnöke, valamint Pomogáts Béla irodalomtörténész is.

Gyarmati György, a levéltár főigazgatójának rövid köszöntője után Kántor Lajos, a kötet szerkesztője ismertette röviden a Titkosan – nyíltan című könyv megszületésének körülményeit, céljait. Mint elmondta, a kötet a kolozsvári Korunk folyóirat egyfajta antológiája, a beválogatott írások témája pedig a besúgók és besúgottak szerepe az erdélyi irodalmi életben. Mint elmondta, egy normális közegben a múlttal való foglalkozás természetes dolog, mégis sokan kérdezték tőle, hogy miért foglalkozik ezzel a kérdéssel. A kötetben szereplő írások ugyanis sokakat érintenek név szerint, beszervezetteket és megfigyelteket egyaránt. Kántor szerint azonban nem elsősorban a konkrét személyek, sokkal inkább a sorsok az érdekesek. Az egyes történetek ugyanis felfoghatóak pszichológiai tanulmányoknak is: ugyan milyen körülmények, események vezethettek az egyes beszervezésekhez, és milyen következményekkel jártak azok? „A mi egyetlen halhatatlanságunk a rendőrségi nyilvántartásban van” – idézte Milan Kundera félig humoros, félig komoly gondolatát, utalva a múlttal való szembenézés fontosságára.

Forrás: bookline.hu

Szubjektív perspektívából tanulmányozta a kötet írásait Szőnyei Tamás. Mint elmondta, az ő kutatási területe elsősorban az anyaországi irodalom és a rockzene belügyi megfigyelésének vizsgálata, így az erdélyi kulturális életre való rálátása korlátozott. Mégis, a hazai és a romániai állambiztonsági szervek szoros, kollegiális együttműködésének köszönhetően a magyarországi iratállományban is jelentős mennyiségű információ halmozódott fel a határon túli értelmiségiekről.

„Mi újat hozhat a holnap? Jó hírekre senki ne számítson!” – idézte Szőnyei a könyv egyik szerzőjét, ezzel is jelezve, hogy ez a tanulmánykötet bizony nem boldog történetek gyűjteménye. Hogy ezt érzékeltesse, néhány különösen erős írásból olvasott fel rövid idézeteket: egy lelkészről, akit két hónapig testileg és lelkileg kínoztak, hogy vallomást tegyen; egy tanáremberről, akit addig kínoztak, míg öngyilkos nem lett – vagy meggyilkolták, ez soha nem derült ki; újságírókról, költőkről, akik alapvető alkotmányos jogaikat, művészi szabadságukat nem élhették meg. Szívszorongatóan informatívnak jellemezte a kötetet, amelynek minden története hozzáad valamit a nagy egészhez.

Rengeteg a tennivalónk – szögezte le Szőnyei Tamás – szakmai, művészi és emberi tekintetben is. Még ma is nagyon fontos a politikai, intézményi feltételek megteremtése, mert elsősorban azok teremthetik meg a publikálás feltételeit. Szőnyei azonban, bár a kötetet jól szerkesztettnek és kifejezetten hasznosnak tartja, megfogalmazott néhány éles kritikai észrevételt is. Erősen hiányolt egy értelmező alcímet, ami segíthet a laikus szemlélőknek megérteni a könyv tematikáját. Fájlalta és zavarba ejtőnek találta, hogy a szerkesztő nem gondolt azokra a magyarországi olvasókra, akik nem jártasak az erdélyi kulturális életben: a kötet ugyanis nem tartalmaz sem lábjegyzeteket, sem névmutatót, sem egyéb háttéranyagot. Megjegyezte továbbá azt is, hogy a kötetben szereplő tanulmányok a Korunk korábbi számaiban már több alkalommal is olvashatóak voltak, még az interneten is elérhetők. Mindezek ellenére hangsúlyozta, hogy nagyon örül a műnek, és várja a folytatást.

Az építő szándékú kritikát Kántor Lajos köszönettel fogadta, és mint rávilágított, valóban „két külön világban” élünk. A kötet anyaországi megjelentetése éppen azt a célt szolgálja, hogy jobban megismerjük egymást. Az „egyszerűbb, tökéletlenebb” forma éppen ezért első lépésként valamennyire szándékos is volt.

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának épülete

Szász Zoltán elmondta, hogy őt nem lepte meg, hogy az erdélyi magyar írók között sokan voltak besúgók. Rámutatott arra a tényre, hogy a modern állam, amióta csak létezik, mindent tudni akar a polgárokról, és ez egy szovjet mintájú államban csak még inkább jellemző volt. Az igazi kérdés inkább az, hogy mi az, amit a leginkább tudni akart? A „kit vizsgáltak?” kérdésre adott válasz pedig sokkal egyszerűbb volt: elsősorban a különböző intézményeknél dolgozókat. A „piramis” csúcsán állókon keresztül ugyanis ténylegesen mindenkihez el tudtak érni, ráadásul őket, mivel kevesebben voltak, könnyebb is volt kézben tartani. Szász szerint még azokat is megfigyelték, akik egyébként vezető párttisztséget töltöttek be, csak azért, mert magyarok voltak.

Az állambiztonság ugyanis elsősorban úgy gondolkodott, hogy aki magyar, az törvényszerűen nacionalista és irredenta is. Ha valaki magyar volt és költő, akkor a tevékenységük „nacionalista tevékenység volt, irodalminak álcázva.” Megjegyezte ugyanakkor, hogy ez a legtöbbször még igaz is volt. Tényszerűen ugyan a szervek ezt nem minden esetben tudták kimutatni, de ösztönösen ráéreztek erre, sokszor olyankor is, amikor még maga a magyar ember sem vallotta ezt be, még saját magának sem. A román belügy már az ún. „kiválasztódási folyamatot” is figyelte: keresték, hogy kik azok, akik a későbbiekben „nacionalista vezéregyéniséggé” válhatnak. Leszögezte ugyanakkor, hogy a román állampárt és az állambiztonság sokban különbözött egymástól, míg a párt politikai okokból taktikusabb, addig az állambiztonság szókimondóbb, keményebb volt.

Szász Zoltán a kötetet az erdélyi értelmiség fájdalmas önreflexiójának tekinti. Szerinte azonban kizárólag a múlttal való szembenézés vezethet a megnyugváshoz, csakúgy, mint itthon. Ugyanakkor Erdély helyzete azért különlegesebb, mert a határontúli magyarságot hajlamosak vagyunk egyfajta „tisztább” magyarságnak tekinteni, amely az anyaországinál archaikusabb, a hagyományokat jobban megélő, így a „kinti” besúgóhálózat feltárása, megismerése fájdalmasabb. Mint elmondta, ezért is tekinti kiemelten fontosnak ezt a szembenézést és ezt a kötetet.

A beszélgetés végén a hallgatóság soraiban helyet foglaló néhány szerző részvételével érdekes beszélgetések alakultak ki. Egyikük rámutatott arra, hogy a kommunista állambiztonság a világháború után átvette a korábbi titkosszolgálatok teljes levéltári anyagát, így gyakorlatilag már a kezdetekkor mindenkiről és mindenről pontos információik voltak. Elmondta, hogy minden tudományterületen voltak beszervezettek, és érdekes, hogy a hetvenes évektől kezdve már nem is az irodalom, hanem az antropológia volt a rendszerre nézve veszélyes, hiszen a tényeket nehezebb volt cáfolni, elhallgatni. Volt, aki azt jegyezte meg, hogy a levéltári aktákat kutatva egyfajta általános, ma is létező „skizofrén” tudatállapotra lett figyelmes, amikor a közéletben ismert „nagy ellenállókról” kerültek elő kompromittáló adatok. Szász Zoltán ekkor – a beszélgetés elején elhangzott Kundera-idézet gondolatára némileg rímelve – fanyar humorral megjegyezte: „Nincs olyan ország, ahol az értelmiség megbízható.”

Ezt olvastad?

A katolikus egyház 20. századi története iránt érdeklődők számára bizonyára ismerős lehet Petrás Éva neve, hiszen több mint két évtizede
Támogasson minket