„A történész nem tehet mást, mint hogy érvényesíti a megismerési étoszt” ‒ interjú Gyáni Gáborral

Gyáni Gábor történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete kutatóprofesszora, Újkori témacsoport-vezetője. A 19. és 20. századra vonatkozó város-, társadalom- és mentalitástörténeti, valamint a történetírás elméletéről szóló kutatásai és művei megkerülhetetlennek számítanak. Gyáni Gáborral a Debreceni Egyetem Történeti Intézetében tartott előadása után Végh Loretta Vivien beszélgetett.

Gyáni Gábor a Magyar Történelmi Társulat 2017-es táborában

Újkor.hu: Hogyan kezdett el érdeklődni a történelem iránt?

Gyáni Gábor: A történelem iránti érdeklődésem egyrészt annak köszönhető, hogy édesapám középiskolai történelemtanárként dolgozott, így sok történelmi témájú könyv volt a családunkban és az otthonunkban, másrészt annak, hogy amikor elkezdtem tanulni a történelmet az általános iskola felső tagozatában, egy rendkívül jó tanárhoz kerültem, aki nagy hatással volt rám.

A középiskola elvégzése után, miért pont a Debreceni Egyetemet választotta?

A pályán alakulását a tanulmányaim kezdetétől általában a véletlennek vagy a jó szerencsének köszönhettem. A felsőoktatási intézményválasztás viszont azért alakult így, mert a származásom, a családi hátterem is determinálta. Az apám vezető politikai személyiség volt Csongrád megyében (például Szeged főispánja) a koalíciós időkben, később 1956-ban pedig Hódmezővásárhelyen a városi Nemzeti Bizottság elnökeként ténykedett. A forradalom idején tanúsított szerepvállalása miatt hat év börtönbüntetésre ítélték, és évekig ült a váci börtönben. A család súlyos diszkriminációnak volt kitéve a Kádár-korban, az tehát, hogy a Szegedi Egyetemre felvételizzek, egyenesen kizárt volt, úgysem vettek volna fel, Budapestre pedig nem mertem jelentkezni. Ráadásul mind az apám, mind az egyik nagybátyám szintén a debreceni egyetemen szereztek középiskolai tanári diplomát a harmincas években.

Kik oktatták akkoriban? Mely oktatók formálták leginkább a szemléletét?

Azt mondhatom, vegyes volt az akkor engem is oktató tanári gárda, rossz, színvonaltalan és kimagaslóan jó tanárokat egyaránt ki lehet közülük emelni. A gyenge színvonalú oktatókat most nem sorolom fel. A kiemelkedő képességű oktatóim közül kettőt szeretnék ezúttal megemlíteni, akiknek nagyon sokat köszönhetek a későbbi pályámon. Az egyik Ránki György, aki „fél lábbal” tanított itt, hetente egyszer járt le Debrecenbe, keddenként, akkoriban ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének az ügyvezető igazgatójaként tevékenykedett. Ránki komoly hatást gyakorolt a diákjaira, kétségkívül nagyformátumú tudós volt, aki már akkor nemzetközi szinten jegyzett történésznek számított. Nem akadt ilyen történészből túl sok az akkori Magyarországon. Ránki György később a főnököm is lett. Mellette Orosz Istvánt kell még kiemelnem, aki roppant izgalmas tanáregyéniségnek számított, a diákok szinte itták a szavait. Azt gondolom, ők gyakorolták rám a legnagyobb hatást az egyetemen. Szeretnék azonban még szólni Irinyi Károlyról, aki keveset publikált ugyan, viszont nagyon jó tanulmányok kerültek ki a kezei alól, és tanárként is nagy hatással volt ránk. Később, már a halála után jelentették meg az egyik legjobb munkáját, ami a „debreceniségről” szól – azt a könyvét kifejezetten nagyra tartom, külön írtam is róla.

Gyáni Gábor előadást tart 2018. április 11-én a Debreceni Egyetem Történeti Intézet, a Járom Kulturális Egyesület és a Hatvani István Szakkollégium közös rendezvényén

Az egyetem elvégzése után, 1974 és 1982 között Budapest Főváros Levéltárában dolgozott. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre? Megkönnyítette későbbi kutatásait, hogy több éves tapasztalatot szerzett a levéltári anyagok kezelésében?

Ambivalens érzéseim vannak róla, hiszen nem az volt eleve kitűzött célom, hogy levéltáros legyek. A levéltárosi referensi munka hivatalnoki állás, nem kutatói munka, nekem viszont kezdetektől fogva kutatói ambícióim voltak. Az egyetem elvégzését követően azonban nem akadt más megélhetési lehetőség számomra. A Budapest története iránti máig erős kutatói érdeklődésem egyébként mégis itt kezdődött, hiszen a BFL a főváros első számú forrásőrző helye. Az első fontos kutatási témámat is annak köszönhettem, hogy ráleltem a levéltárban egy statisztikai iratanyagra, ami a házicselédségről készült még az 1920-as években. Ekkor azon nyomban elhatároztam, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozom. A levéltárban az iratok megtalálásának és kezelésének a rutinjára is szert tettem ugyanakkor, és olyan tapasztalatokat szereztem ennek során, amely megóv attól, hogy túlértékeljem, abszolutizáljam a történelemnek a levéltári források alapján való megismerhetőségét, az ebben rejlő tényleges lehetőségeket. Rájöttem, hogy az elsődleges források birtokában, amit a levéltári iratok adnak a kezünkbe, még nagyon sok minden nem ismerhető meg a már letűnt múltból. A levéltári iratok keletkeztetői, az állam és a helyi hatóságok csak egyetlen nézőpontból mutatnak meg valamit az utókornak a múlt szerteágazó világából. A levéltár ilyenformán a hatalom nézőpontját dokumentálja. Ráadásul az iratok rendje sem a múltbeli valóság mai kutatói igényeinek felel meg minden esetben. Egyszóval a később rám jellemző megismerési szkepszist már ekkor megalapoztam, amikor tisztába jöttem azzal, hogy milyen valójában a történeti tudás fő forrása, a levéltár, és hová, meddig lehet a segítségével eljutni a múlt megismerésében. Ezt a szkepszist azért is képviselhetem valamelyest meggyőző módon, mert nyolc évig levéltárban dolgoztam levéltárosként, így nincsenek túlzott illúzióim a levéltári iratanyaggal kapcsolatban sem.

1982 óta a MTA Történettudományi Intézetében dolgozik. Hogyan került ide annak idején?

Amint említettem, mindenféleképpen kutatói állásba szerettem volna kerülni. Már évekkel korábban együtt dolgoztam Hanák Péterrel, aki roppant fontos személyiség volt akkoriban a Történettudományi Intézetben, lényegében az ő közbenjárásával kerülhettem be végül a TTI-be. A felvételemről, persze, Ránki György döntött, aki (mivel a szakdolgozatomat is az ő témavezetésével készítettem) korábbról, az egyetemről már ismert, és úgy tűnik, látott bennem fantáziát, így érdemesnek talált az akadémiai kutatói állásra. Így, vagyis a személyes kapcsolataimnak köszönhetően jutottam el tehát oda, mert ez mindig, ma is, így történik, hogy akadémiai intézeti kutató lehessek. Nem volt azonban könnyű bekerülni a TTI-be, ami persze ma sem könnyű.

Hogyan indult az oktatói karrierje?

A rendszerváltásig nem kaptam lehetőséget az oktatásra. A dolog úgy kezdődött, hogy sajnálatos halálesetek sorát követően tanárhiány keletkezett a Debreceni Egyetemen az 1980-as évek végén. Az egyetemes történeti tanszék vezetője akkoriban Gunst Péter volt, akit, fővárosi kutatóról lévén szó, korábbról már ismertem. A tanszéknek égetően nagy szüksége támadt új oktatókra, Gunst pedig rám gondolt, hiszen tudta, hogy nemcsak magyar történelemmel foglalkozom. 1990-től oktattam Debrecenben, nem kerültem azonban itt státuszba, és csak óraadó tanárként foglalkoztatott az egyetem.

Az ELTE-n Kovács I. Gábor 1993-ban megkérte Kövér Györgyöt, hogy kezdje el oktatni a magyar társadalomtörténetet szociológus hallgatóknak, amit valamivel korábban vezettek be képzési tervükbe. Mivel Kövér György csak a 19. század és a dualizmus időszakának a tanítását vállalta magára, egy évvel később én is katedrát kaptam itt. Az oktatói munkát ekkor is, ma is másodállásban, másodtevékenységben végzem, a főállásom végig az Akadémián volt és van mind a mai napig. Idővel egyre nehezebbé vált azonban számomra, hogy minden héten Debrecenbe járjak, és egyúttal a fővárosban is tanítsak a főállásom mellett, így hét év után elköszöntem a várostól és az egyetemétől. Azon kívül, hogy az ELTE-n tanítottam, még számos helyen oktattam ekkoriban időszakosan, mert a rendszerváltás után némi pénz állt rendelkezésre ahhoz (pl. a Soros Alapítvány forrásaiból), hogy a felsőoktatási intézményekben extra kurzusokat indítsanak. De sehol nem kerültem ezzel státuszba. Végül 2006-ban meghívtak a Közép-európai Egyetemre, ahol időszakonként európai nagyváros-történetet tanítok.

Mesélne a jelenlegi kutatásairól és a jövőbeli terveiről?

Elég nehéz róla beszélnem, mert egyszerre több mindent csinálok, de a kérdésre válaszolva igyekszem csak néhány dologra kitérni. Öt évig vezettem egy nagy összegű OTKA-kutatást, amely a kulturális nacionalizmus témakörében folyt. Ezen kívül jó ideje kutatom a kollektív emlékezet problémáját, jó néhány könyvet írtam róla, utolsó e témába vágó könyvem 2016-ban jelent meg (A történelem mint emlék(mű)). Valójában egy kicsit bele is fáradtam a témába, ezért most félreteszem, és ha majd újra lesz róla mondanivalóm, akkor megint előveszem. Jelenleg egy historiográfiai könyvön dolgozom, ami a 2018. évi könyvhétre jelenik majd meg (Nemzeti vagy transznacionális történelem).  Ebben a nemzeti történetírás kialakulásáról esik szó elméleti, és empirikus módon, illetve arról értekezem benne, hogy miként alakult a múltban és milyen ma a nemzet és a professzionális történetírás egymásközti kapcsolata, illetve hogyan változott az idők során. Nem vitás, napjainkban erős késztetések hatnak a transznacionális történetírás művelésére, érdemes tehát megvizsgálni, hogy milyen történetírói felfogások és áramlatok segítették elő ezt a késztetést, és mit kell vajon transznacionális történetíráson érteni. Végül, és ezen dolgozom most 2018 tavaszán, az osztrák akadémia által szervezett nemzetközi projekt számára írok tanulmányt arról, hogy mi lett Európa egyik legjelentősebb arisztokráciájának, a magyarnak a sorsa az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után. A tanulmány a Habsburgermonarchie 1848–1918 című könyvsorozat záró kötetében lát majd napvilágot.

Történészvita 2015 kerekasztal-beszélgetés. Résztvevők: Valuch Tibor, Stefano Bottoni, Gyáni Gábor, Rainer M. János, Mátay Mónika, Klaniczay Gábor

Hogyan látja a magyar történetírás jelenlegi helyzetét?

Ezzel kapcsolatban több különböző kérdésre kellene külön is kitérni. Az első az, hogy milyen valójában mai történetírásunk színvonala: szerintem jó színvonalú, de én, természetesen, ennek a termésnek csak egy részére látok rá, szakértés hiányában pedig az egészet egyébként sem tudom megítélni. A második kérdés így szól: milyen történetírásunk nemzetközi elfogadottsága. Meg kell vallani, a magyar történészek olykor bizony provinciálisak, ami nem csak abból ered, hogy kutatott témájuk a nemzeti történelem (ami szinte természetes máshol is). Megfigyelhető ugyanakkor az a törekvés is, hogy többen igyekeznek lépést tartani a nemzetközi történeti diskurzussal. Ez itt nem kizárólag csupán valamilyen „nyugati” történetírói irányvonalat jelent, hanem a ténylegesen nemzetközit, ami lehet akár lengyel vagy szlovák is. Ez a transznacionális témaválasztásnak és megközelítésnek a szoros velejárója. Idén megjelenő (az interjú megjelenésekor már megjelent) könyvemben számba is vettem, hogy milyen írásai (könyvei) jelentek meg magyar történészeknek az utóbbi időben rangos külföldi (elsősorban angolszász) kiadóknál, és mondhatom, szép listát tudtam ebből összeállítani. Nagyon neves könyvkiadóknál jelentek meg a felsorolt munkák, emellett a fiatal historikusok és a középgeneráció egyes tagjai olykor színvonalas folyóiratokban is publikálnak, nemzetközileg jegyzett tanulmánykötetekben szólalnak meg, ami pozitívumként értékelendő. Felmerül továbbá, mintegy harmadik kérdésként, amit semmiképp sem szabad megkerülni, hogy milyen a viszonya a történetírói szakmának a politikához. Nem vagyok túl optimista e tekintetben. Az akadémiai és az egyetemi történészeket különösen sok támadás éri újabban a politika oldaláról. A kormány a 2010-es években vagy fél tucat új történeti kutatóintézetet alapított, amelyek mind a politika járszalagján működnek. A kormány újabban még egy őstörténeti kutatásokkal foglalkozó intézetet is létesített, holott az akadémiai kutatóintézetben évek óta dolgozik egy őstörténeti kutatócsoport, amelyet éppen azért hozott létre az MTA BTK főigazgatója, hogy megmaradjon szakszerű keretek között a korszak kutatása, amely különösen ki van téve a mitologizálási törekvéseknek. Ez az új intézet viszont nem éppen ezt a szándékot látszik erősíteni – a politika oldaláról. S egészen friss fejlemény, hogy a kormány néhány hete államosította az akadémiai kutatóhálózatot, amelynek messze ható negatív következményei várhatók a tudomány autonómiájára nézve. Szüntelen és közvetlen nyomás nehezedik a szakmánkra, ezen belül magára az akadémiai és egyetemi szférára annak érdekében, hogy olyan történetírást kezdjen el művelni, amely hangsúlyozottan a „nemzet forró szeretetéből” fakad, ahogy egy fiatal Veritasos munkatárs fogalmazott, amikor feddőleg szólt egy véleménycikkében a szerinte ma még tévúton járó akadémiai történetírásról.

Véleménye szerint mik a legnagyobb kihívások, megválaszolatlan kérdések, amik a magyar történetírás előtt állnak a közeli és a távoli jövőben?

Az előbb mondottak értelmében mindenáron a tudományos szakszerűség keretei között kell tehát maradni, és végsőkig ki kell tartani a tárgyilagos történészi beszéd mellett. Ez azonban csak egyik része a dolognak. A másik része az, és ennek régóta a szószólója vagyok, hogy nem mellőzhető ugyanakkor bizonyos episztemológiai kétely sem, nevezetesen, hogy a történetírás nem mindentudó, a történeti megismerés tehát relatív érvényű intellektuális ténykedés. Ennek megfelelően kritikusan kell viszonyulni a saját megismerő tevékenységünkhöz, úgy, hogy folyton reflektálunk annak korlátaira, felismerve, hogy a történeti megismerésnek is megszabott keretei vannak, és ezek tükrében az objektivitásra való egyébként őszinte törekvés illúziónak minősül. A történész ilyen körülmények között nem tehet mást, mint hogy érvényesíti a megismerési étoszt, anélkül, hogy azt gondolná: az egyedüli igazság kimondására is fel van ezáltal jogosítva! Nem lesz kevésbé tudományos a történetírás, ha ezt mind belátja, hanem egyszerűen csak tisztába jut a saját korlátaival. Ennek kellő tudatosítása éppoly fontos, mint a múlt elfogultságok nélküli racionális feltárása. Be kell látnunk, hogy többé már nem a 19. században járunk, amikor a tudományos történetírás művelői még úgy gondolhatták némi önteltséggel, hogy a forráskritikai eljárás jegyében munkálkodva a tényleges múlttal lesz majd dolguk.  Meggyőződésem, hogy égetően nagy szükség támad napjainkban a tudomány önkritikus szemléletére, ami éppúgy elengedhetetlen része a történészi identitásnak, mint a történeti igazságkeresés vágya.

Végh Loretta Vivien

Ezt olvastad?

A Kanadai Magyarságtudományi Társaság (Hungarian Studies Association of Canada) a legnagyobb magyarokat tömörítő humán és társadalomtudományi tudományos szervezet az országban.
Támogasson minket