Történészi önéletrajz posztumusz kiadva – Mályusz Elemér: Visszaemlékezések

Azoknak, akik jártak legalább néhány kurzus erejéig történelem szakra, minden bizonnyal ismerős lehet Mályusz Elemér neve. Gazdag életművének alkotásai nemcsak historiográfiai kurzusokon kerülnek elő, hanem részei a kollokviumok és szigorlatok olvasmányjegyzékeinek is. Magam is így találkoztam először Mályusz-könyvvel, majd a hazai 20. századi historiográfia iránti érdeklődésem folytán számos továbbival is. Amikor értesültem arról, hogy memoárja Visszaemlékezések címmel, Soós István szerkesztésében napvilágot látott az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont gondozásában, azonnal elhatároztam, hogy elolvasom.

Mályusz Elemér: <em>Visszaemlékezések</em>. Szerk.: Soós István. Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, 2021.
Mályusz Elemér: Visszaemlékezések. Szerk.: Soós István. Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, 2021.

A Visszaemlékezések című kötet nem könnyű olvasmány. Nemcsak átvitt, de a szó szoros értelmében sem, hiszen a 704 oldalas, cérnafűzött, keménytáblás kötetet súlyánál fogva inkább asztalnál olvassa az ember, mint háton fekve a strandon – viszont jó kézbe venni gyönyörű kivitelezése miatt is.

Ami a tartalmat illeti, Mályusz memoárja egyszerre biografikus és historiografikus (ahogy arra Kövér György is rámutatott a könyv bemutatóján). Biografikus, mert követi saját életrajzát gyermekkortól egészen az ötvenes évek közepéig, de historiografikus is, mert az ebben az időszakban születő műveinek keletkezéstörténetét is bemutatja. Ebből fakadóan óriási mennyiségű adat található a műben, amelyeknek egy része kortársakra, Mályusz velük való viszonyára utal, más része pedig konkrét levéltári anyagokra, amelyekkel dolgozott. Soós István herkulesi munkát végzett szerkesztőként azzal, hogy a kéziratban felbukkanó adatoknak utánajárt és jegyzetelte őket. Jelen kötetben tehát a lábjegyzetek nemcsak hivatkozásokat jelölnek, hanem olyan magyarázó kiegészítéseket tartalmaznak, amelyek az alapszöveg integráns részévé teszi őket, és eredményükként a történettudomány történetében kevésbé jártas olvasó is élvezettel forgathatja a könyvet.

Mályusz visszaemlékezése nyolc fejezetből és egy függelékből áll. Az első két fejezet (Miért lettem történész? és Hogyan lettem történetíró? a szerző gyermek- és ifjúkorát, valamint egyetemista éveit tárgyalja. Nagyon érdekes látni, hogy miként bontakozik ki történeti érdeklődései olvasmányán és gimnáziumi tanárainak (különösen Balanyi Györgynek) a hatására, s hogyan dönt úgy a zajló első világháború során, hogy történelemmel kíván foglalkozni. Tanulságos, hogy milyen kurzusokat látogat, és hogyan sikerül biztosítania megélhetését mindeközben a befejeződő háború, az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, majd a román megszállás árnyékában, majd miként diplomázik e viszontagságok után.

Fotó: Szőts Zoltán Oszkár

A III-VI. fejezetek tematikus címük (Újkori társadalomtörténet; Népiségtörténet; Egyháztörténet; Középkori történet) ellenére fő vonalként Mályusz életét, illetve felívelő karrierjét követik, s e keretben mutatják be tudományos munkáját. Megismerhetjük legfontosabb műveinek keletkezéstörténetét, a kutatási folyamatot, ahogyan összerakta őket, de egyúttal egyetemi kurzusairól, kollégáiról és hallgatóiról is rengeteget vall, ahogy levéltári munkájáról és bécsi kiküldetéséről is. Magánéletének legfontosabb momentumai is megjelennek, így megismerkedése és házassága Császár Edittel, illetve gyermekeivel, Miklóssal és Károllyal kapcsolatban is megosztja gondolatait.

Az utolsó két fejezet (Átmenet: 1944–1948 és Tört szárnyakkal) e karrier megtörését, Mályusz félreállítását és ezzel kapcsolatos küzdelmeit mutatja be, 1958-ig. A függelék stilisztikailag és kronologikusan is kilóg: Mályusz irodalmi igénnyel a második világháború ideje alatti szállásait mutatja be benne. A szerző e kötetben többször is hangsúlyozza a nemzetiszocializmussal szembeni ellenérzéseit, rejtőzködését, s saját 1945 utáni félreállítását (ami alatt az értendő, hogy elbocsátották az egyetemről, a Magyar Tudományos Akadémia pedig kizárta a tagjai közül) antikommunizmusával és korábbi, A vörös emigráció című könyvének elítélésével magyarázza. Mályuszt ugyanakkor több kortársa vádolta antiszemitizmussal – a második világháború során megjelent publicisztikai írásaira is hivatkozva –, és a „nyilas” megbélyegzést is használták vele kapcsolatban. A történész maga tagadja e vádakat, ezért úgy látom, hogy e kérdés megnyugtató tisztázása további kutatást igényelne. Mályusznak az Akadémiáról és az egyetemről történt eltávolítása után a Magyarországi Evangélikus Egyház biztosított megélhetést azzal, hogy levéltárosként és könyvtárosként alkalmazta. Az emlékirat alig néhány oldalnyi szöveget szentel az egyházi gyűjteménynek, holott a magam részéről szívesen olvastam volna többet arról, hogy az itt töltött évei során a kutató milyen munkát végzett, vagy hogy milyen vélemény alakult ki benne az állampárt és az egyházak ekkori viszonyáról. Érdekes látni ugyanakkor a folyamatot, ahogy enyhült körülötte a levegő, és megtudni, hogy miként kaphatott újra állami állást, amikor az MTA Történettudományi Intézetébe hívták. Elgondolkodtató az is, hogy mennyire szkeptikusan viszonyult az 1956-os forradalom és szabadságharchoz. Őszintén sajnálatos, hogy a kötet véget ér 1958-ban, s nem ismerhetjük meg Mályusz életének utolsó harmincegy évét. Csak találgatni lehet, hogy miért nem folytatta az írást, mivel erről az előszó alapján a visszaemlékezést sajtó alá rendező Soós Istvánnak sem állt rendelkezésére információ.

Milyen ember lehetett Mályusz Elemér? A Visszaemlékezések című kötetből egy munkájának élő, emberi kapcsolatait ennek alárendelő, maximalista és meglehetősen kritikus szemléletű tudós képe bontakozik ki, aki néhány kollégájával kifejezetten ellenséges viszont ápolt. Arról, hogy Szekfű Gyula és Mályusz viszonya ilyen volt, korábban is tudtam: érdekes volt látni, hogy utóbbi miként magyarázza kezdeti jó viszonyuk megromlását, amelyet a bécsi kiküldetés alatti méltánytalanságokra, illetve A vörös emigráció című kötet keletkezése körüli ellentmondásokra vezeti vissza. Újdonság volt számomra Mályusz Elemér és Kosáry Domokos ellentéte. A rendszerváltás után köztiszteletnek örvendő akadémikus ugyanis jelen kötetben egyszer sem tűnik fel pozitív szereplőként, s már első megjelenésekor megkapja a lakonikus tömörségű Szekfű-csatlós jelzőt Mályusztól. Ne gondoljuk azonban, hogy csupa negatív minősítéssel találkozunk a kötet lapjain, annak ellenére, hogy sok a kritikai megjegyzés. Többekről pozitív összkép bontakozik ki, így néhány tanítványáról, már említett egykori tanáráról, Balanyi Györgyről, vagy az evangélikus egyház olyan képviselőiről, mint Ordass Lajos vagy Sztehlo Gábor, kifejezetten jó véleménnyel volt.

Mályusz Elemér. Forrás: Wikipedia
Mályusz Elemér (Kép forrása: Wikipedia)

Mályusz Elemér Visszaemlékezések című kötete nagyon sokrétű alkotás. A történész 1898-as születésétől 1958-ig hatvan munkás év eseményei elevenednek fel az olvasás során. Megtudhatjuk, hogy a szerző miként élte meg a kései dualizmust gyerekként, az első világháborút, a tanácsköztársaságot, a Horthy-korszak különböző szakaszait, a második világháborút, az átmenet éveit, a Rákosi-korszakot, az 1956-os forradalmat, majd annak leverését. Tanulságos korrajz, amely egyben a mindenkori történészszakma látlelete, ami akár a pletykák iránt fogékonyaknak is érdekes olvasmány lehet. A kötet olyan önvallomás, amelyből szerzőjének személyisége is kibontakozik. Életrajzok és historiográfiai művek iránt érdeklődőknek egyaránt ajánlom – történész kollégáknak pedig különösen.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Magyarország nemzeti ünnepének alkalmából a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum „forradalmi hangulattal” várja az érdeklődőket. A rendezvényt idén új helyszínen,
Támogasson minket