Traumafeldolgozás, kollektív emlékezet és megküzdés egy családi levelezésben – Budai úrinők romlakásban

Egyedülállónak tekinthető a Budapest történetének forrásai sorozat 14. kötete, a Budai úrinők romlakásban, amelyben egy hozzávetőlegesen ötszáz darabból álló családi levelezésen és számos fényképen keresztül pillanthatunk be egy budai család második világháborús hétköznapjaiba. A nevét 1945-ben Dékányra magyarosított Dietzgen család nőtagjainak 1944–1947 közötti levélváltásai a leszármazottaknak köszönhetően kerültek be Budapest Főváros Levéltárába 2016-ban. Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie egy olyan keresztény középosztálybeli famíliának, amelynek tagjait a háború borzalmai szétszakítottak, s akik hónapokon át szinte semmit nem tudtak egymásról? Miként élték meg több különböző generáció nőtagjai a főváros ostromát? Miként jelenik meg a levelekben Budapest „romkorszaka”? A kötet lapjain számos egyéb mellett ezekre a kérdésekre kaphatunk választ.

A Géra Eleonóra (ELTE BTK habilitált egyetemi docens) által szerkesztett és összeállított kötet jelentőségét több dolog adja. Noha korántsem tekinthető példanélkülinek a második világháború időszakában „a történelmi események szubjektív lejegyzésének, a családi emlékezetbe való beépítésének vágya” (9.) a kortársak részéről, az újvidéki gyökerekkel rendelkező Dietzgen család három nőtagjának (az édesanya özvegy Dietzgen Alajosné, illetve a lányai Dietzgen Mária és húga, Laura), valamint Laura férjének levelei ezek sorában is különlegesen értékesek. Először is azon kevesek közé tartoztak, akik a magyarországi harci események következtében egyetlen családtagjukat sem veszítették el. Fontos, hogy a keresztény középosztály tagjaiként a politikai hatalom általi üldöztetésnek nem voltak kitéve, mindazonáltal a harcok során jelentős anyagi kár érte őket. Az anyag egyik legnagyobb értéke a nők háborús mindennapjainak plasztikus ábrázolása mellett minden bizonnyal az, hogy a levelek nem szakadnak véget Budapest ostromának befejeződésével, illetőleg a második világháború lezárásával, hanem egészen 1947-ig bepillantást engednek a család életébe. A sorokon keresztül megelevenedik az éveken át „romlakásokban” fagyoskodó és az otthonaikból „kibombázottak” kálváriája, továbbá a létfenntartás olykor leküzdhetetlennek tűnő kihívásai.

„Jelen kötet szubjektív megközelítésből és női szemszögből láttatja Budapest »romkorszakát«, és érzékelteti, mit jelentett azokban az években élni” (12.) – írja Géra Eleonóra rendkívül részletes bevezető tanulmányában (9–66.), amelyben sorra veszi azon nehézségeket, amelyekkel a főváros lakóinak szembe kellett néznie a második világháborút követő években. A rövid családtörténeti fejezetben képet kapunk többek között a Mária és Laura neveltetéséről, akik a századforduló „»modern« leányaiként” a polgári leányiskolát követően kereskedelmi szakiskolába iratkoztak be. Ezután mindketten tisztviselőnőként helyezkedtek el, ám míg Laura 1925-ben házasságot kötött dr. Pátkai (Polcz) György orvossal és első gyermekének megszületése után már nem vállalt munkát, addig Mária egyedülálló nőként az édesanyjával élt együtt. E mellett a szemünk elé tárul az a Budapest, amely lakóinak életét 1944 áprilisától mind gyakrabban közvetlenül veszélyeztették a bombázások.

Az idő előrehaladtával rendszeressé váló szőnyegbombázások – amelyek az ipari létesítmények és a pályaudvarok után már közvetlenül fenyegették a lakónegyedeket is – a Dietzgen család tagjait is válaszút elé állították. Az ekkoriban a Magyar Nemzeti Bank alkalmazásában álló Mária a család Fény utca 15. szám alatti lakásában, illetve az ez alatt berendezett óvóhelyen élte át Budapest ostromát. A harmadszor is anyai örömök elé néző Laura nem kívánt a fővárosban maradni, édesanyjával, valamint két kisgyermekével először a sárvári rokonokhoz távozott. Ők néhány hónap maguk mögött hagyták Sárvárt, s követték a családfőt, aki ekkor már hosszabb ideje szolgált tartalékos főhadnagyként a pécsi hadikórházban. Laura végül a pécsi klinika óvóhelynek berendezett pincéjében adott életet november végén harmadik gyermekének, Ilonának, akit a levelekben a gyerekek közül talán a leggyakrabban emlegettek. Mária egyébként leveleiben többször leszögezte, hogy nem kívánja hátrahagyni mindazt, amit anyagilag független, dolgozó nőként elért, így nem adta fel megbecsült tisztviselőnői állását sem. Ameddig csak tehette, otthonában maradt, s egyúttal húgáék lakását is igyekezett szemmel tartani. 1944 november elején ugyanakkor munkahelye felszólítására követnie kellett a Magyar Nemzeti Bankot Veszprémbe, ahol végül mindössze pár hetet töltött.

A családtagok ezekben az hetekben „veszítették szem elől egymást”, s lényegében a következő év márciusig nem tudtak egymásról semmit. A Pécsett berendezkedő Lauráék mindvégig abban a hitben voltak, hogy Mária Veszprémben vészelte át Budapest ostromát, s Máriának lényegében fogalma sem volt arról, hogy húga Sárváron, Pécsett vagy éppen egy Nógrád megyei kistelepülésen talált-e menedéket.

S hogy mi történt a család Fény utcai lakásaival? A bérház felső emeletei december 28-án este kaptak először súlyos találatot, amit másnap újabbak követtek. Mária ekkoriban napló formájában vezetett beszámolóiból derül ki, hogy mind az ő és édesanyja, mind pedig Lauráék lakása rendkívül rossz állapotba került, s mivel a légnyomás tokostól szakította ki a bejárati ajtót és az ablakokat, a tolvajok – akik a lövöldözésektől és a gyakorta több órán át tartó pergőtüzekről sem riadtak vissza – ettől kezdve szabadon fosztogathattak. Mária az óvóhelyen töltött mintegy nyolc hét alatt ugyan időről időre feljárt ellenőrizni a lakásokat, egyebet nem igazán tehetett, minthogy apróbb tárgyakat mentett ki a romhalmazból vagy a bútorokat a beázott helyiségek szárazabb pontjaira húzta át.

S hogy pontosan milyen témák elevenednek meg a levelekben? Tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő, hogy a politikai szál szinte teljes mértékben hiányzik a levélváltásokból. Bár a B-listázásokra és a kommunisták előretörésére találunk egy-egy utalást, a hangsúly elsődlegesen a családra, a családtagok biztonságára, a megélhetésre és az ellátási problémákra helyeződik. A korai levelekből kiderül, hogy a budapesti lakosság miként viszonyult a mind gyakoribbá váló bombázásokhoz. A család tagjai közül ki nyugodtabban, ki hisztérikus rohamok közepette sietett az óvóhelyre, ugyanakkor megtudhatjuk azt is, hogy a fővárosi szórakozóhelyek, mozik és színházak még akkor is nyitva tartottak, amikor a budai hegyek fölött éjszakánként már látni lehetett az oroszok ágyúk tüzét.

Mária leveleiből az egyedül maradt, gyakorlatlan háziasszony képe bontakozik ki előttünk, aki életében először próbál helytállni a konyhában, hol több, hol kevesebb sikerrel. A családtagok levelezése a harcok, valamint a gyerekek fejlődése mellett leginkább a hiányzó élelmiszerek, ruházati cikkek és használati tárgyak beszerzéséről, valamint a cserekereskedelemről szól. Pécsről, ahol a Pátkai családnak a só és a cukor hiánya mellett nem kellett komolyabb ellátási nehézségekkel megküzdenie gyakran érkezett Máriához olyan csomag, amelyben édesanyja zsírt, süteményeket, kenyeret, húst (!), lekvárt és cigarettát küldött. Pátkaiék ugyanakkor rendre arra kérték Máriát, hogy épen maradt ruhadarabokat, esetleg cipőket küldjön számukra, amelyeket Laura igyekezett a gyerekeire igazítani.

Mária és az édesanyja végül 1946-ban költözhettek újra össze, amikor a Fény utcai lakásuk egyik szobáját sikerült lakhatóvá tenniük. A Pátkai család az Egészségügyi Minisztérium közbenjárásával még később, 1948 végén tudott visszaköltözni Pécsről a fővárosba. A család történetének szempontjából érdekes, hogy Laura 1950-ben váratlanul elhunyt. Röviddel ezután Pátkai György és Mária házasságot kötöttek, majd Mária édesanyjával és a gyerekekkel egy tágas lakásba költöztek az Orczy úton. Dietzgen Alajosné 1957-ben, Pátkai György pedig 1961-ben hunyt el, ezt követően Mária gondoskodott Laura ekkor még kiskorú gyermekéről, Ilonkáról. Mária 1973-ban hunyt el.

A jelen kötetbe rendezett félezer levelet számos fotó színesíti, amelyek részint a családtagok portréi, másrészt pedig olyan képek, amelyek közvetlenül Budapest ostromát követően vagy az újjáépítés időszakában készültek. Ezek a bevezető tanulmánnyal és a levelekkel együtt a szakmabeliek figyelme mellett méltán tartanak számot a Budapest múltja vagy a nőtörténet iránt érdeklődő közönség figyelmére is. Hosszabb távon pedig Géra Eleonóra munkája remélhetőleg inspirálóan hat majd olyan kutatásokra, amelyek a második világháborút követő újjáépítés időszakát, s ezen belül is a női szempontokat veszik nagyító alá, amit a magyarországi tudományosság mindezidáig sajnálatos módon többnyire elhanyagolt.

Czeferner Dóra

***

Laura 1944 márciusában, még az első nagy bombázások előtt így írt ekkor már Pécsett szolgálatot teljesítő férjének: „Rémes volt a tegnapi éjszaka. A gyerekek épp a fürdőszobában meztelenkedtek, mikor elhallgatott a rádió. Persze rögtön felöltözködtünk, csizmában, télikabátban, kisszékkel és kakaóval a kézben ültünk fél tizenkettőig, akkor vége volt, gyorsan az ágyba dugtam őket. Pár perc múlva újra kezdődött megint, teljesen nekikészültünk és fél háromig szundikáltunk a rádió mellett télikabátban, csizmában. De nem gyávák a gyerekeink, semmi komédiát nem csináltak.” (Budai úrinők romlakásban, 18–19.)

Pátkai György édesanyja a következőképpen látta az óvóhelyet 1944 tavaszán–nyarán: „Egy társas összejövetel van itt, egy valóságos kaszinó, valaki azt mondta, hogy ez nem is óvóhely, hanem pletykahely, úgyhogy a rádiót nem is halljuk, ha lefújják [a rádiót], olyan nagy a zaj a sok beszédtől, szóval eltekintve a veszélytől olyan kedélyes.” (Budai úrinők romlakásban, 28.)

„Az üzletek ilyenek: cukorellátásra kijelölt üzem, ki van írva »cukor nincs«. Csemegekereskedés: zárva. Másik fűszeres: cukor, só, liszt, jegyre nem kapható. Suszter: minden cipő elfogyott, papucs van. Aztán zárolt és lezárt zsidó üzletek (most a nyilasok az árut egymás közt szétosztják), összebombázott üzletek, s végül az utolsó üzletre ki van írva: az üzlet zavarórepüléskor zárva és alatta egy nagy tábla hirdeti: Zavarlórepülés, Budapest.” (Budai úrinők romlakásban, 34.)

Mária édesanyjának 1944 májusában: „Szerencsésen sikerült a dzsemmet megcsinálnom. […] Csak az ebéd nem sikerült, a tökfőzelék szörnyű sós volt, meg a borjúpörkölt is. Nem győzök vizet inni. Csak a tejbedara volt jó. De még vacsorára meg kell ennem a maradékot.” (Budai úrinők romlakásban, 69.)

Mária édesanyjának 1944 június–júliusában: „Édeseim, sietve írok, hogy megnyugtassalak benneteket. Szörnyű nagy bombázás lehetett, az itteni hírek szerint Kelenföldtől Csepelig szőnyegbombázás volt. Teljesen sötét az ég és még a Várban is hullik a pernye.” (Budai úrinők romlakásban, 74.)

Mária feljegyzése 1944. december 14-éről: „Budapest szörnyen néz ki, és főleg szörnyű sok a lövöldözés. Állandóan hallani a gránátbecsapódásokat. Sok a bombázás is. De valahogy olyan nyugalom jött rám. A sorsomat nem kerülhetem el, és mindenre elkészültem mindenről lemondtam. Amit ezután jót ad még a jó Isten, az már ajándék, amire nem számítottam. Minden megingott alattam.” (Budai úrinők romlakásban, 93–94.)

Mária édesanyjának és a húgáéknak 1945 március 8-án: „A házunk vagy 50 találatot kapott, az egész IV. emelet lakhatatlan. Részben a III. is. A mi lakásunkban a bútorok nagyrészt használhatók, de mind a padlás elpusztult, a plafon beázik és a bútorokra folyik a víz, az is tönkre fog menni. […] Petrányiné még karácsony második napján meghívott aludni, azóta vele vagyok. […] Nincs gáz, villany, víz. A szobában a kályhán főzünk, a vizet a Margit körútról hozzuk. A szobában mosunk és mosdunk is. Valamikor szörnyűnek találtam volna az ilyen életet, de az óvóhelyi 8 hét után paradicsomi állapotnak minősítem a mostani helyzetet.” (Budai úrinők romlakásban, 98.)

Mária édesanyjának és húgáéknak 1945. április10—16-án: „Én is gondolok rá, […] hogy én is odahelyeztetem [Pécsre] magam. Ennek legelső feltétele a magyar név. Azt mondják, hogy vidéken német névvel nem lehet exisztálni. Már kétszer is megkérdeztél tőlem, hogy mikor magyarosítok. Már keresek a helységnévtárban szép D betűs neveket és hamarosan meg is indítom az ügyet. A Belügyminisztériumnak beadandó kérvényben három nevet kell feltüntetni. Rendszerint az elsőt kapja az ember. Mit szóltok hozzá: Dékány, Dizséri, Diáki, Dombrádi, Dorogi, Dömösi. Melyik tetszik? Szóljatok hozzá!” (Budai úrinők romlakásban, 114.)

Mária sógorához 1945. szeptember 16-án: „Anyus havi nyugdíja 500 P[engő], az 1500 P-t pótolni fogom. Ennél többet képtelen vagyok, mert szeptember havi fizetésem 6000 P volt. Nem olyan fényes már egy Nemzeti Banki állás, mint volt a múltban, és nem olyan mint ahogy azt még most is sokan képzelik. Ebből én 1 ½ lakbért fizetek és az árak a pécsi háromszorosa. Az is tudott dolog, hogy egy személy sokkal drágábban él, mint az, aki családban él. Amire anyusnak a 2000 P-n felül szüksége van, azt neki kötéssel kell megkeresnie, – én többet nem tudok adni számára. Annyira el vagyok máris adósodva, holott eddig mindig meg tudtam élni a fizetésemből.” (Budai úrinők romlakásban, 158.)

Mária édesanyjához és húgáékhoz 1945. december 8-án: „[…] leveleteket már csütörtökön megkaptam, de […] munka a Bankban, ott nem érek rá írni. Este pedig […] vizet merek a lakásban, mert 24 órás eső volt. A télen ugyan dolgoznak, az ácsmunka megvan, és ha nem jött volna tegnap a havazás, 2 nap múlva felettünk csempézhettek volna, de beszéltem a vállalkozóval, azt mondja, ilyen időben semmi pénzért nem kap munkást a cserepezéshez. Az ácsokkal is beszéltem, akik megcsinálnák ideiglenesen az üllőt, de 500 000 P-t kérnek érte, ezt nekem kellene megfizetnem, mert ez privát munka volt részükről. […] Ma délelőtt becsomagoltam mindent a spájzban. A lakásban már 0 fok van. Az ablak még mindig nincsen bevágva, nem is tudom, mikor lesz.” (Budai úrinők romlakásban, 170–171.)

Mária húgáékhoz 1846. július 8-án: „Ebbe bele fogunk őrülni. Nem lehet egyáltalán vásárolni. Reggel ½ 7-kor lemegyek a piacra, ott még csak akad áru, de még reggel nem tudják az árakat, csak 8 óra után állapítják meg. Üresen jövök haza. Mielőtt bemegyek a bankba, megnézem a Hold utcai csarnokot, ott egyáltalán nincs semmi. Akkor délelőtt – bár szigorúan meg van tiltva – egymás után kiszökünk, hogy mégis meg tudjuk venni a másnapi főzeléket.” (Budai úrinők romlakásban, 207–208.)

Dietzgenné Laurához és családjához 1947. január 1-jén: „Először is köszönöm a karácsonyi ajándékot. Nagyon szép a táska, nagyon jó lesz a kötésnél a pamutot beletenni, nagyon örültem neki. A szentestét csendben, kettesben töltöttük el és sokat gondoltunk Rátok. […] Keke [Mária] nagyon kedvesen csinálta a fa nélküli karácsonyt, a váza tele volt ezüstfenyő ágakkal, alatta is a fiókos szekrény ki volt karácsonyfa ágakkal rakva és almába szurkált gyertyák égtek körben, ami nagyon kedvesen nézett ki. Én sok jó karácsonyi ajándékot kaptam. Egy ágykabátba való flanelt, egy meleg, térdig érő, hosszú ujjú trikót, ami az én hideg konyhámban nagyon jó lesz, harisnyát, szaloncukrot, de aminek a legjobban örültem, az egy Mária-kép, Raffael-nyomat, az ágyam felett lóg.” (Budai úrinők romlakásban, 222–223.)

Ezt olvastad?

Vexillológiai Nap 2024-ben is!

Újra Vexillológiai Nap lesz a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum (MKVM) épületében, immáron harmadik alkalommal. Maga az eseménysorozat azonban jóval

X