Trianonok, emlékező múlt és jelen

Nem jó szó – valójában írónak lenni hozzá is kevés lenne…, meg aztán alighanem konvencionális is, ha az alábbi kötetről (kötetekről) lakonikus egyszerűséggel pusztán annyit mondok alaphangként: katasztrofális.

Sok évtizede fogdosom a könyveket, hivatástudattal és szeretettel…, így feltűnt volna már, ha létezne ehhez fogható kiadvány, amely könyv formában, méltó kartondobozban, hat-nyolc más kötet terjedelmében egyetlen témakör köré fókuszálva csak annyit üzenne címében: TRIANON. Van persze vaskos könyv a történettudomány forráskiadványai, olykor klasszikusai révén, létezik évfordulós forrásmű is jó néhány, de ekkora és ily impozáns meglehetősen ritka. A katasztrofális vagy tragikus jelző többes értelemben nem túlzás. A szerzők száma, a névsor példátlan gazdagsága, a tónusok ennyiféle árnyalata, a térképmellékletek, a stílusok és áhítatok, haragok és revansvágyak, sértettségek és kósza remények ekkora tömege akkor is lebilincselő, ha maga a történelmi katasztrófa valóban egyike a magyarságot érintő drámáknak. A dobozba zárt „robbanékony” anyag ugyanakkor nem csupán hiánypótló forrásmű, de a legnagyobb katasztrófához illő legméltóbb feltárási megoldás is.

A vaskos díszdoboz négy komponensű, távolnézetből is beszédes. Az első opusz a Kosztolányi Dezső szerkesztette Vérző Magyarország, a fekete-fehér osztásban a sötétlő tónus; mellette az Emlékező Magyarország Gyurgyák János szerkesztette két vastag fehérborítós kötete, s a kronologikus hitelesítést szolgáló vörösesbarna kiegészítés a nyolc térképpel. Már aki „bevállalja”, hogy polcára veszi, súlyával arányos terjedelmet kap. S a súlyosabbja még csak ezután vár rá. Ember nincs, aki a Kosztolányi-szerkesztette Vérző-t végigolvassa. Az utószóban mintha Gyurgyák János is tekintélyes feladatnak láttatná ezt, mikor helyére tenni szándékozza a „nem, nem, soha!” világát. Mégis fontos, sőt pótolhatatlan eligazítót rejtenek szavai, melyekkel a kiadás(ok) fázisait, változatait, hatását és Kosztolányi vállalásának jelentőségét helyükre teszi. Ha ugyan lenne helye mindennek… Hisz a békediktátum születésének hírével még nem a szerződés kap létjogot, csak a lesújtott közérzet, a Kosztolányit is sokkoló trauma, a tíz évnyi gyász, húsz évnyi revansvágy, pár évnyi restaurációt követő fél évszázados elhallgatás, majd újabb harminc évnyi lassú feltöltődés, hogy a centenáriumra egy ekkora katasztrófa-kiadvány álljon össze.

Mert a katasztrófa itt nem az eufémizmus kifejezése, hanem a korhangulaté sokkal inkább. Gyurgyák is hangsúlyozza, hogy Kiss Menyhért versét leszámítva (Csukd össze ajkad), „amely teljesen ellentétben áll a kötet mérsékelt, békés revízióra törekvő hangnemével”, valójában „túlzás azt állítani, hogy kurzusműről lenne szó, már csak azért sem lehet erről beszélni, mert 1920 elején-közepén még tartott a zűrzavar, a ’kurzus’ még korántsem állt teljes fegyverzetében, bár ellenségeit már kijelölte. Ugyanakkor a kötet pontosan tükrözi és leképezi az akkori Magyarország hatalmi, ideológiai viszonyait” (286.). A mai olvasatnak tehát nemcsak a be-, hanem a rálátás is feladata: egy(ség)ben látni mindazt, amelynek esetében a primer kérdés mindenekelőtt Kosztolányi szerepe és mersze, kényszere és feladattudata lehet. „Kosztolányi is, mint a magyar társadalom döntő többsége nem volt felkészülve erre a forgatókönyvre, az ország széthullására, következésképpen teljesen sokkolták az események. Szétbomlást, káoszt és kétségbeesést tapasztalt, ugyanakkor – a tagadhatatlan egzisztenciális kényszer mellett – mindezek arra sarkallták az írót, hogy tegyen valamit az ügyért. Ez a háttér kellőképpen magyarázza a felkérés elfogadását…” (284.) – „nem tagadhatom meg pusztuló szegény fajtámtól a maradék erőmet, a munkaképességemet” (uo.). „A közeljövőben könyv jelenik meg Magyarország területi egysége érdekében: az első magyar irredenta könyv. Céljában harcos. A legelső írók írják. Öntől is kéziratot kérek, verset – nem propagandakölteményt –, csak olyant, melynek bármily összefüggése is van a magyarsággal, a múltjával, vagy a mostani szenvedéseivel” – írja egy felkérő levelében. S hogy őt magát ki és hogyan kérte fel „felsőbb kormányzati helyről”, erről már kevesebbet lehet tudni, de a filológiai munka, melyre Gyurgyák utal, épp a megnyíló belátások újabb kérdéseket hozó mivoltából fakadnak, melyben is „a jövő mindig fontosabb, mint a múlt!” (282.)

Gyurgyák megerősít abban, hogy Kosztolányi tudatos és megfontolt volt az antológia megjelentetésével, a szerzői kör felkérésével (majd az 1928-as újrakiadás bővítésével és változtatásaival), „emberfeletti munkát végzett”, hisz „a trianoni békediktátumot olyan katasztrófának látta a maga és az ország szempontjából, hogy magyar íróként nem tehetett mást!”, ezért vállalnia kellett a szerkesztés felelősségét. Az ötven szerző félszáz tónusa mintegy helykitöltő toldalékokkal is kiegészül (Michelet, Victor Hugo, Tissot, Gustav Freitag, gróf Széchenyi István, Edmond Spencer, Heine, Petőfi Sándor, Kossuth és tucatnyi) mások szentenciózus soraival, akik Magyarországról, magyarokról, históriájukról, karakterükről, méltóságukról vagy dicsőségeikről valamit is mondtak. Amint az éppen egy tematikus irodalmi antológiától várható is, a szerzői kör a maga evidens hangnemében ír „az eseményről”, ki indulatosabban (Elrabolt iskolák, Porzsolt Kálmán soraiban; Jászai Mari: Hazaárulás), ki publicisztikusabban (Schöpflin Aladár: Pozsonyi diákok; Petri Elek sorai), ki rejtekezőn (Karinthy Frigyes: Levél – melyben ki nem mondja, csak körülírja a kulcsszót), ki korszakmeghatározóan (Herczeg Frenc: Irredenta?; Gömbös Gyula: Történelmi igazságok), ki meg a várható tónusában (Krúdy Gyula: Az utolsó garabonciás; Rákosi Jenő: Irredenta; Lyka Károly: Magyar művészet – magyar határok; Hevesi Sándor: A magyar színpad ahogy volt és ahogy lesz; Tormay Cecil: Bujdosó könyvemnek egy kitépett lapja; Bethlen Margit grófnő: A varázsló; Babits Mihály: A repülő falu), hogy politikusokról (Apponyi Albert, Andrássy Gyula, Horthy Miklós, Lord Lothermere) vagy egyháziakról (Hegedüs Loránt), s költők hosszú soráról már ne is szóljunk.

Sem az idézetek sora, sem a szerzői körkép részletrajzolata nem lehet itt feladat. Ami mintegy (Szénási Zoltán irodalomtörténész kifejezésével) „a textuális tér elfoglalása”, s ezen belül a „veszteség, nagyság, egység” programos kívánalma mentén elgondolható, az mind szerepel ebben a kötetben, melynek recepciójáról, Kosztolányi „esztétizáló világképének szinte szükségszerű velejárójaként a politikai amoralitás”, egy „naiv és ártalmas illúzió jegyében történt” megalkuvás volt az antológia összeállításában, nos ez már az utókori szempontok sokaságának vidéke, s ebben a kötet nem is kíván állásfoglalást adni. Mérvadó talán leginkább az lehetne, ahogyan Gyurgyák befejezi utószavát: „1933-ban a költő ezeket a sorokat jegyezte föl naplójába: ’Egy nép tragédiája csak közgazdasági katasztrófa. Ennek elintézése, megszüntetése nem miránk tartozik, hanem a képzett szakemberekre. Nekünk olyan jót – emberit – kell írnunk, mint más, nagy népek fiainak, ha tudunk’. Mondhatunk-e ma ennél okosabbat és bölcsebbet?” (288.)

A Vérző Magyarország kötet több mint egyenes folytatása az Emlékező Magyarország első és második kötete. Míg az előbbi A Petőfi Irodalmi Múzeum méltó közreműködésével készült el, a kétkötetes kizárólag Gyurgyák János munkája, akinek szerkesztői jelenléte itt éppoly meghatározó, mint Kosztolányié volt az előbbiben. S lévén ez esetben nemcsak társadalomtörténész, de a filológusi-irodalomfeltárási feladatvállalásban Kosztolányihoz méltóan alapos, a rendszerezésben pedig a békeszerződés utáni száz év nemzettörténeti összefüggésekre érzékeny irodalmából és szakirodalmából is olyan válogatást készített, „amelyben megjelenik száz év magyar politikai és irodalmi elitjének színe-java” (II: 557.). E közel 1100 oldal annyira gazdag és részletes, alapos és árnyalt, hogy tragikusan reménytelen bármit is kiemelni belőle a többi egység sérelme nélkül. A sápadás azonban nem a könyvrecenzió műfajához tartozik, valamit mégiscsak érdemben fel kell mutatni ebből a textuális tengerből.

Az első, ami a parttalan hullámzásban is kapaszkodó, maga a szerkesztői tagolás szándéka. A Vérző Magyarország sorsfolytonosságának jelzéseképpen az első kötet további Trianonokra, folytatásokra és formálódásokra épül. A Tovább vérző Magyarország fejezet a zord idők naplójegyzeteinek (Krúdy Gyula), a Magyar költő sikolyának (Kosztolányi Dezső), a Kesergőnek (Móricz Zsigmond), a Nem, nem, soha! (Juhász Gyula), a Csonka Magyarország (Babits Mihály), a Ha egyszer elfogyunk (Győry Dezső), a Magyarok (Szilágyi Domokos), a Vagonlakók (Darvasi László) közérzetének szól – elnagyoltan 1919-től 2020-ig. A következő válogatás az Emlékező Magyaroszág alcímre hallgat, időiségében ugyancsak a húszas évektől a kortárs irodalmár és történészi emlékezet-verziókig (Juhász Gyula, Tóth Árpád, József Attila, Babits Mihály, Szép Ernő, Dsida Jenő, Zilahy Lajos, Márai Sándor, Cs. Szabó László, Kassák Lajos, Kányádi Sándor, Kőbányai János, Potó János, Ablonczy Bálint, stb. áttekintéseivel), végül az Okokat és igazságot kereső Magyarország blokk öleli fel politikusok (Apponyi, Jászi, Csurka, Jeszenszky), egyházvezetők (Bangha Béla, Sík Sándor, Makkai Imre, Tőkés László) és történészek (Mályusz, Mikó, Andics, Fejtő, Szabó Miklós, Ormos, Szarka) gondolatait, asszociációs és elemző eszmélkedéseit. A kötet, mint második része is, Kós Károly fametszeteivel illusztrált, betűtípusával és küllemével ugyancsak emlékeztet az erdélyi szépmíves kiadványok alaptípusára.

A Kosztolányi-szerkesztette kötet és a Gyurgyák János komponálta változat okszerűen tónusaiban is jelentősen eltér egymástól. De Gyurgyák a század lírai és prózai, életvilágbeli és mentalitástörténeti kontextusában szinte folytatja azt, amit Kosztolányi az Égi jogász című elbeszélésével, hősének, a napszámos Kaszás-Kis Jánosnak hangján ekképp fogalmazott meg a magyar sors drámaiságáról: „Amint esténként zúgó parasztfejét egy gázlámpaoszlophoz nyomta és nézte a reménytelen kavargást, ő volt ebben a hűtlen országban a hűség, ő volt ebben a rothadt városban a megalázott szenvedés, a pokolba hullajtott ártatlanság, a jogászfajta szent prókátora, a leggyilkosabb világtörténelmi pör égi fiskálisa, a vértanú, kürtös és apostol, a dalolni és szólni nem tudó igric, aki csikorgó-ízetlen rigmusokban jajgatja ki barbár fájdalmát, a századokig parlagon hagyott parasztság magáraocsudása, az eltékozolt napkeleti gazdagság, egy évezredre nyúló sajgó visszaemlékezés, Komárom, Kassa, Pozsony, Eperjes, Losonc, Szabadka, Temesvár, Arad, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely keserve, egy nép ki nem szakadható halálordítása. Ő volt a magyar költő.”

A költőiségnek és sorsválasztásra képtelenségnek a Gyurgyák-kötetekben oly sokféle hangja dominál, hogy a puszta siratást, a „halálordítás” abbahagyhatatlanságát az teljességgel átmossa az idők másfajta dalaival és életvilágaival. A jövőt kereső és útválasztásban érdekelt vallomások a II. kötetben kiegészülnek a Megoldást kereső Magyarország, a Reménykedő és újra reményét vesztő Magyarország, végül a Felejtő Magyarország fejezeteivel. Itt ha vers, ha novella, ha a határokon túlmaradt tájak, a kisebbségi magyarok, az „ismeretlen múltunk” (Végel László) és a Duna-táji fiakhoz szóló (Csoóri Sándor, Fenyvesi Ottó, Krenner Miklós, József Attila, Kovács Imre, Bibó István, Ilyés Gyula, stb.) eszméltetések erős üzenetei úgy szervesülnek, hogy azokból a mai olvasó már nem részproblémák vagy felkiáltójeles tagadások tanulságait olvassa vissza, hanem a száz esztendő jelenig érvényes tudásainak komplexitását. Nem véletlen ezért sem, hogy a második kötet végén Gyurgyák János utószava Trianon-dilemmák címmel ad lekerekítő összegzést.

A „lekerekítő” jelző itt meglehetősen elnagyolt. Valójában a záró blokk nemcsak a két kötet szándékának, tanulságainak, kihangzó fájdalmának, indulatainak, rejtelmeinek megbocsátó összegzése, de egyfajta történészhez illő prognózis, önmagának feladott lecke, továbbgondoló felelősség is. Gyurgyák a jövő értelmében és érdekében véli úgy, hogy a 20. század tépelődéseit nem a visszavétel, új revíziós program, indulatos vagdalkozás módjára kéne túllépni, hanem a progresszív jövőkép jegyében. A több mint harminc oldalas jelenjövő-kép több „dilemma” felvetésével érvel, a „Miért történhetett ez meg?” kérdésével indítva (s a választ 26 kifejtett alpontba tagolva), a „Miért nem lett volna szabad megtörténnie?” érveivel folytatva, majd a „Lehet vagy nem lehet? S ha lehet, hogyan?” kérdéssel vezetve föl a „Mit tegyünk?” záró dilemmát, melyben a „legfogósabb” ügyletre adott legrosszabb válaszok mellett a kiútkeresés eszközével is él.

Méltatlan kiemelés minden mondat vagy szó, mert ez egy igen józan mérlegelés anyaga, de jelzésképpen csupán a változatokból néhányat mégis megidézek, melyek a „nem lehet lenyugodni, nem lehet elfogadni, nem lehet nem elfogadni. Semmit sem lehet vele igazából csinálni” Ungváry Krisztián-válaszra (Trauma vagy neurózis? Mandiner, 2015) is replikázó útkeresések, körvonalakban. Gyurgyák úgy vélekedik: „Mit lehet tehát tenni ebben a helyzetben? S most még csak meg sem említem a múltban és jelenben egyáltalán nem kivételes öngyilkosságokat, valamint a tömeges kivándorlást, mint ami éppen jelenleg zajlik például Kárpátalján és a Vajdaságban (lásd erről Bárdi Nándor tanulmányát a kötetünkben). A kérdést az teszi még bonyolultabbá, jelenleg megoldhatatlanná, hogy nem elég a magyar–magyar konszenzus kialakítása (ami messze nincs meg), hanem ehhez kellene még a szomszédos országok elitjeinek megértő és kompromisszumra hajló hozzáállása is, ami szintén hiányzik” (579.)

S midőn pontosítja, részletezi mindezt, megadja megfontolt részválaszait is:

»1. „Édes Erdély, itt vagyunk”-verzió, azaz a katonai megoldás. Ez az összes megoldás közül a mai és a jövőbeli viszonyok között a legelképzelhetetlenebb és a legirreálisabb…”; 2. Területek önkéntes visszaadása – Az utóbbi száz év keserű tapasztalatai alapján az előzőhöz hasonlóan azt a megoldást is nyugodtan kizárhatjuk, hogy a szomszédos országok hirtelen belátják, hogy Trianonban ’túlgyőzték magukat’, ezért önmaguktól tárgyalásokat kezdenének a határ menti színmagyar községek önkéntes visszaadásáról; 3. A revíziós-propagandisztikus út – Nem tűnik sem járhatónak, sem pedig kívánatosnak az a revíziós-propagandisztikus út, amelyen alapvetően a Horthy-rendszer legitimációja nyugodott. A két világháború között ugyanis a legtöbb magyar kormány és a médiumok döntő többsége ezt követte, nevezetesen, hogy a propaganda szintjén a ’Mindent vissza’ jelszót hangoztatták, miközben aligha gondolták komolyan (lásd például a kor legmeghatározóbb korabeli politikusának, Bethlen Istvánnak angliai előadását), s így leginkább csak a magyar többségű területek visszacsatolását tartották lehetségesnek (lásd első és második bécsi döntés)…; 4. A viktimológiai csapda – Sokan abból indulnak ki a megoldást keresve, hogy bár igaz: Trianon igazságtalanul bánt velünk, szétrombolta országunkat, amelynek maradványait csak nagy nehézségekkel tudtunk úgy-ahogy rendbe rakni, és végül hosszú évtizedekig a kisebbségi magyarok valóban áldozatai voltak az utódállamok homogenizáló politikájának, de a 21. században mindennek ellenére el kell kerülni a viktimológiai csapdát, nem vergődhetünk örökké ebben a kelepcében…; 5. Maguktól visszatérnek Szent István országába – Sokan hittek (Szekfű Gyula, Ottlik László és mások) a Szent István-i állameszme megvalósíthatóságában is. Arra alapozták elméletüket – mint később kiderült, alaptalanul –, hogy mivel a Szent István-i állam a nemzetiségek barátja volt, szinte tökéletes alkotás, csak idő kérdése ennek világossá válása számukra is. S akkor majd maguktól visszatérnek Szent István országába…; 6. A népek „tejtestvérisége” megoldja – Olyan jelentős magyar gondolkodók is akadtak szép számmal, akik a dunai konföderációban (Jászi Oszkár, Borsody István, Krenner Miklós és mások), a kelet-európai államok szövetségében (Szabó Dezső), a kelet-európai népek „tejtestvériségében” (Németh László) látták a kiutat – és mint kiderült, szintén alaptalanul. Egy részük, mint például Szabó Dezső a „német veszedelmet” látta ezzel elkerülhetőnek…; 7. Az Európai Unió megoldja – Az optimista Európai Unió-hívők úgy gondolkodnak a fenti paradigma mentén, hogy az unió egy merész húzással átvágta a közép- és kelet-európai gordiuszi csomót, egyszer s mindenkorra megoldotta a kérdést…; 8. A „Ne csüggedjetek!” megoldás – Ki lehet tolni a megoldást ad calendas Graecas, vagyis soha napjáig, ugyanakkor lelket is lehet önteni a nemzetbe: „Nem kell beszélni róla sohasem, de mindig, mindig gondoljunk rá” – Juhász Gyula; „Mi mindennek dacára mégiscsak Zrínyi és Kossuth, Petőfi és Ady népe vagyunk, örökkévaló, halhatatlan és elpusztíthatatlan erők szülöttei” – ugyancsak Juhász; „Nem csüggedés, nem reménytelenség az, ami minket eltölt. Annyi megpróbáltatás után, és talán megpróbáltatás előtt is, emelt fővel áll a nemzet!” – Bánffy Miklós; „Rejtsétek a hazát lelketekbe, és ne csüggedjetek, mert Magyarország lerázza a láncát, megint megszólalnak majd mindenfelől a magyar sípok” – Illyés Gyula; „Ne feledd a tért, ahol elestek ők, / a földet se feledd, / bárhol hulltak el ők, fajtánk hű férfiai, az a föld / szent ügy hős helye lett” – szintén Illyés; 9. Lelki újjászerveződés – Minden valószínűség szerint hasonló – igencsak korlátozott – eredményre vezet az a megoldás is, bár önmagában nem hibáztatható és egyébként is nagyon szépen hangzik, amit Szekfű Gyula ajánl a Három nemzedékben, nevezetesen, hogy „apostoli hévvel szerezzünk hitelt és érvényt” Széchenyi István tételeinek…; 10. A „kifelé hallgatni, befelé tenni” útja – Mindezeknél sokkal jelentősebb az ország belső megerősítésének a koncepciója, amelyet magam is mélyen osztok. Eszerint a jó belpolitika segíti a külpolitikai megoldást, megbecsülést szerez hazánknak, és nem utolsósorban a kisebbségi magyaroknak is a javára válik…; 11. Az oszthatatlan nemzet – S ha már végleg kifogyunk minden megoldási lehetőségből, végül utolsónak ott marad Schöpflin Aladár szép gondolata, miszerint egy országot, egy államot szét lehet szakítani, szét lehet darabolni, de egy nemzetet soha, mindaddig legalábbis, amíg fiai – bárhol éljenek is – egynek, oszthatatlannak érzik és vallják magukat…

Ha másból nem, a fenti megoldási javaslatokból is kitűnik: Trianonnak túl nagy az árnyéka, és számunkra túlságosan hosszan tart. Lehetséges, hogy a küzdelem eleve reménytelen, azaz ötven–száz évvel későbbi etnikai térképeink még inkább hasonlítani fognak a jelenlegi magyar állam alakjára, és a népszámlálási adatok ránk nézve még riasztóbbak lesznek a szomszédos államokban, mint az elmúlt száz évben. Mégis: az önfeladás sohasem megoldás, csak a gyengék kétségbeesett lépése. Talán a szomszédos államok előbb-utóbb mégiscsak belátják, szükségük van egy tisztességes kiegyezésre, és azt is meggondolják, hogy a kisebbségi magyarok nélkül ők is szegényebbek lesznek… /…/ Mindaddig, amíg a fenti feltételek nem teljesülnek, a teljes politikai-lelki kiegyezés részünkről csupán önfeladás lenne, és csak újabb, hosszú zsákutcába vezetne bennünket. Túl sokáig tartózkodtunk azonban már a zsákutcában, hogy ne ismernénk annak összes buktatóját. Aligha lehet kétséges, hogy magyar–román, magyar–szlovák stb. viszonyban valami hasonló kiegyezésre és megbékélésre lenne szükség, mint ami a francia–német viszonyban megtörtént. E nélkül ugyanis még a legígéretesebb kezdeményezések is szép lassan ellaposodnak vagy egyenesen elhalnak, de a fenti feltételek teljesülése nélkül ez aligha fog menni« (580-585.).

Gyurgyák szinte önálló fejezetben ad válogatott szakirodalmi útmutatót is, de fájlalja az antológiából (szakmai kivagyiságok, huzakodások, kompromisszum-képtelenségek okán) kimaradt írásokat, a határon túliak érdemi elemzéseit, hisz alapcélja az volt: „ideológiai, cenzurális és személyes megfontolásokat félretéve a teljes magyar gondolkodási spektrumot bemutatni Trianonnal kapcsolatban, úgy, ahogy az volt” (586.). Nem hagy kétséget afelől sem, miképpen látja, éli át és gondolja kezelhetőnek a Trianon-dilemmák sorát, valamint a jövendő kérdéseit: „Lehetséges, hogy […] ötven-száz évvel későbbi etnikai térképeink még inkább hasonlítani fognak a jelenlegi magyar állam alakjára, és a népszámlálási adatok ránk nézve még riasztóbbak lesznek a szomszédos államokban, mint az elmúlt száz évben. Mégis: az önfeladás sohasem megoldás, csak a gyávák kétségbeesett lépése” (584.).

Szóra szó, érvekre érvek…, temérdek hivatkozás, szempont még kimaradt itt. Gyurgyák maga is megnevezi a szintén kiadójánál megjelent Zeidler Miklós Trianon-válogatást, melyet a díszkiadás „ikerkötetének” minősít. A Trianon-évforduló talán nem fog érdemtelen és emlékezethiányos időszakká válni. A Felejtő Magyarország fejezet egyedül Kosztolányi Dezső verséé (A magyar romokon, 1919) a zárófejezet pedig a Gyurgyák megidézte mottók egyikeként Márai Sándor szavaival kap hangoltságot: „Számomra Trianon trauma volt, fél életen át kínlódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, ami elveszett – a történelmi –, hanem az, amely megmaradt” (557.).

Ha jól olvassuk Gyurgyák válogatását és a Kosztolányi-antológiát, ez velük sem alakult másképpen. De talán Trianon emlékezetével sem.

A. Gergely András

Ezt olvastad?

Generációk találkozója az ELTE-n

A járványhelyzet ellenére idén is megrendezték az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történelemtudományi Doktori Iskola Modernkori Magyarország Doktori Programjának éves doktorandusz konferenciáját.

X