Új utak az új évszázadban. V. Pál pápa pontifikátusa

Négyszáz évvel ezelőtt ezen a napon, 1621. január 28-án ért véget Camillo Borghese, azaz V. Pál pápa pontifikátusa. Uralma különösen izgalmas korszaka a pápaság történetének. Ezért az évforduló kapcsán érdemes áttekinteni uralkodásának történetét, amely merőben új irányt hozott a pápaság kora újkori történelmében.

V. Pál pápa portréja

A tiarához vezető út

V. Pál pápa Eger híres ostromának évében, 1552-ben született az Örök Városban a sienai származású, híres Borghese családban. Fiatal éveit Rómában töltötte, majd Padova és Perugia egyetemein jogot tanult. Rómába visszatérve a Kúriában kezdett dolgozni, s lassan a pápai udvar egyik leghíresebb jogásza lett. Diplomáciai tapasztalatokat is szerzett: 1588-ban Bologna pápai legátusának helyettese lett, majd 1593-ban rendkívüli nunciusként a törökök elleni harc ügyében Madridban is megfordult. Sikeres működése elismeréseként 1596-ban VIII. Kelementől bíborosi kalapot kapott, majd Jesi püspöke, 1603-ban pedig Róma, továbbá a „Szent Hivatal”, a Sanctum Officium bíboros titkára, vagyis főinkvizítor lett.

Közvetlen elődje, XI. Leó mindössze pár hetes pontifikátusát követően, 1605-ben újra összeült a pápaválasztó konklávé. Ennek során több frakció: a zelantik, a spanyol és francia bíborosok, valamint a legutóbbi két pápa családja, a Perettik és az Aldobrandinik körül csoportosuló bíborosok mérkőztek egymással. Végül egy viszonylag független, konszenzusos, jámbor életet élő jelöltet sikerült találni: Camillo Borghesét, aki ellen csak relatíve fiatal kora és jó egészsége szólt. Mindez azonban úgy tűnik, mégsem jelentett túl nagy problémát, így ötvenkét évesen a kora újkor legfiatalabb pápája lett, s több mint tizenöt éven át uralkodott. A Szent Hivatal, pontosabban annak jogutódja, a most is ugyanabban a vatikáni palotában székelő Hittani Kongregáció éléről legközelebb 2005-ben került bíboros Szent Péter trónjára.

V. Pál címere

Velence ellen

A pápa uralkodása első éveinek középpontjában egyértelműen a velencei kihívás állt. A lagúnák városa és Róma püspöke között hagyományosan rossz viszony állt fenn, ami V. Pál idejére nagyon elmérgesedett. Az ellentétek a trienti reform bevezetése körül bontakoztak ki. Az Apostoli Szék az egyház immunitásának és jogainak visszaszerzéséért dolgozott, míg a városállam mindebben teokratikus törekvéseket látott, s sokkal inkább az egyház minél alaposabb ellenőrzését kívánta elérni. Az ellentétek már 1605 decemberében kirobbantak, ekkor ugyanis a pápa a legsúlyosabb szankciókkal fenyegette meg a városállamot. Ám mindez nem hozta meg a kívánt eredményt, sőt a problémákat újabb határviták és pénzügyi problémák is súlyosbították, így a következő év áprilisában a pápa kiközösítette a szenátust és Velence teljes területét interdictum alá vonta. Az eredmény ez esetben sem volt túl kedvező: válaszként Szent Márk városa kitiltotta a jezsuitákat, valamint megtiltotta a pápának való engedelmeskedést a területén működő klérus számára. Ekkor már a háború lehetősége is felrémlett, s mindkét fél, valamint egy jelentősebb katonai konfliktustól tartva Európa nagyhatalmai is, mozgósították hadseregeiket. Mivel azonban a háború sem Spanyolországnak, sem pedig Franciaországnak nem állt érdekében, a kompromisszumos megoldásra sarkallták a két felet, s közvetítésükkel 1607 tavaszán sikerült végül békésen, mindkét fél számára vállalható kompromisszumokkal elrendezni a háborúval fenyegető viszályt. A konfliktusban a pápaság bár nem szenvedett vereséget, de egyértelművé vált, hogy a közvetlen pápai intervenciók ideje lejárt.

V. Pál büsztje

Az európai politika és az oszmán-kérdés

VIII. Kelemen (1592–1605) alatt a pápaság aktívan vett részt a törökellenes küzdelmekben, s a diplomáciai segítségnyújtáson kívül nagy összegekkel, valamint jelentős zsoldos seregekkel támogatta a Kárpát-medencében folyó oszmán-ellenes harcokat. Ezzel a politikával szakított az új pápa, így V. Pál trónra lépte után megszüntette a törökellenes segélyek folyósítását. Sőt, a Szentszék diplomatái támogatták a tizenötéves háborút lezáró 1606-os zsitvatoroki béke megkötését, valamint a bécsi békét sem ellenezték.

Voltak azonban olyan – elsősorban belpolitikai – események, amelyek meglepően erős választ váltottak ki a pápától. Ide tartozik II. Rudolf csá­szár és Mátyás főherceg trónviszálya, amelyben a pápa nunciusa komoly közvetítő szerepével hozzájárult a békés átmenethez. Ezt követően viszont nem várt dolog történt. II. Mátyás kénytelen volt komoly engedményeket tenni az ausztriai, cseh- és magyarországi protestánsoknak. Ez ellen a magyar prelátusok, Forgách Ferenc vezetésével Rómához fordultak. Az érsek rendszeresen tájékoztatta Rómát, s végül a magyar klérus igazát keresve a pápához és a bíborosokhoz folyamodott:

„Mivel a katolikus vallás oly nagy hajótörésében és az egyház jogainak kiforgatásában sehol sem találunk biztos menedéket, mint legbiztosabb kikötőbe, a bíborosok szent kollégiumához menekülünk, mivel csak ennek bölcsessége nyújthat orvoslást mindeme bajokra, és csak ennek tekintélye érhet el eredményt a királyi felségnél. Hozzátok, a keresztény világ vezetőihez fordulunk tehát, kérve, hogy mind magának az egyháznak közös ügyében, mind bíborosunk érdekében, aki testületetek tagja, vegyétek fontolóra az eszközöket a katolikus vallás ügyének előmozdítására és védelmezésére ezen a vidéken, s a királyi felséget arra késztessétek, hogy az egyházra és annak szolgáira nagyobb tekintettel legyen. […] Minket el ne hagyjatok, inkább támogassatok, a királyt az Apostoli Szentszék tekintélyével az eretnek őrjöngés visszaszorítására és a gonosztettek felszámolására ösztönözzétek, és arra intsétek, hogy az egyház békéjét helyreállítsa, s magát Szent István király méltó utódának mutassa.”

Végül a római inkvizíció Mátyást az „eretnekek pártfogójának” nyilvánította és titokban kiközösítette az uralkodót. A császári trónra pályázó Mátyás ezért kénytelen volt írásban kötelezettséget vállalni arra, hogy a Róma számára aggályos törvényeket lehetőség szerint nem tartja, nem tartatja be, cserébe pedig a kiközösítés alól megkapta a feloldozást.

V. Pál felirata a Szent Péter-bazilika homlokzatán

V. Pál pápa megértette az új idők szerepét, és a velencei konfliktus utáni időszakban inkább óvatos, defenzív politika volt jellemző a működésére. Erre több eset is élénken rávilágít. Így például az 1609-ben megalakult Katolikus Ligát a sürgetések ellenére sem támogatta. Mindennek hátterében az állhatott, hogy német politikájának fő célja a status quo, vagyis az 1555-ös augsburgi rendelkezések fenntartása volt, s a birodalmi ügyek iránt egyre csekélyebb érdeklődést tanúsított. Ennek leglátványosabb jele a harmincéves háború kitörésekor volt tapasztalható. Bár a pápa támogatta II. Ferdinánd trónra kerülését, – többek közt ezért is segítette minden lehetséges eszközzel Pázmány Péter esztergomi érseki kinevezését – a kirobbanó fegyveres konfliktus elején mindössze egy jelképes, havi tízezer scudós se­gélyt küldött a protestánsok elleni harcához.

V. Pál pápa barokk szobra Riminiben

A birodalmi ügyekkel szemben a pápa kitüntetett figyelmet fordított a perifériákra, s támogatta az indiai, kanadai és kínai missziókat, ám e lépéseit sem mindig koronázta siker. Az ortodoxokkal kötendő esetleges unió reményében sikertelenül támogatta például a IV. (Rettegett) Iván fiaként fellépő ál-Dimitrij trónra kerülését.

A Pápai Állam belügyei

A pápát pontifikátusa kezdetén elsősorban a Velencével való konfliktusa kötötte le, majd figyelmét a későbbiekben is inkább Itáliára, a Pápai Állam és Róma kiépítése felé fordította. Uralkodásának első évében alapította meg a Szentszék bankját, a 20. századig működő Banco di Santo Spiritot. Róma jobb vízellátása érdekében felújította Trajanus vízvezeték-rendszerét, amelyet innentől kezdve Acqua Paolinanak neveztek.

Az Aqua Paolina szökőkútja

Pontifikátusa alatt fejezték be a már régóta épülő Szent Péter-bazilikát, valamint az ő nevéhez fűződik a Vatikáni Apostoli Levéltár megalapítása. Az építkezések mellett a trienti reformok elmélyítését is szorgalmazta. Ő avatta szentté Borromei Szent Károlyt és boldoggá Loyolai Szent Ignácot, valamint Néri Szent Fülöpöt. 1614-ben pedig kiadatta az évszázadokig használt Rituale Romanumot. Végül meg kell említeni, hogy uralkodása alatt zajlott le Galilei híres első pere is.

V. Pált ábrázoló vatikáni bélyeg

Az út vége

Uralkodását áttekintve azt láthatjuk, hogy V. Pál pápa pontifikátusa komoly változásokat hozott a pápaság külpolitikájában. Az oszmán-ellenes küzdelmet, valamint a protestánsokkal való konfrontációt nem csak diplomáciailag, hanem pénzel és fegyverekkel is támogató VIII. Kelemen után az új pápa uralkodása inkább az európai nagypolitikából való önkéntes eltávolodás időszaka volt.

Ferenc pápa elődje sírjánál

A protestáns cseh rendek feletti fehérhegyi győzelmet ünneplő körmeneten kapott szélütést, ez okozta 1621 januárjában a halálát. Úgy hallhatott meg, hogy azt hitte, a csehek vereségével a viszály lezárult. Földi maradványai a Santa Maria Maggiore-bazilika Borghese-kápolnájában nyugszanak.

Kanász Viktor

A cikk az Újkor.hu és az MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

Ajánlott irodalom:

Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest, 1999.

Tusor Péter: A barokk pápaság. Budapest, 2004.

Gárdonyi Máté: Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe. Budapest, 2006.

Tusor Péter: Az 1608. évi magyar törvények a római inkvizíció előtt. II. Mátyás kiközösítése. Aetas, 15. (2000) 4. 89–105.

Ezt olvastad?

A 15–16. századi Itália fordulópontot jelentett az európai eszmetörténet addigi keretrendszerében. Kivételes időszak volt, egy kivételes környezetben, ahol a szabad