Újragombolt birodalom, újragondolt irodalom

„E könyv azt a folyamatot tárgyalja, melynek során egyre inkább áthatja az orosz kulturális diskurzust Oroszország nagyhatalmi státusa.” (37.) – indítja a témában sokat publikáló Ewa M. Thompson az orosz irodalom és a kolonializmus kapcsolatát vizsgáló kötetét.  A továbbiakban pedig részletesen kifejti, milyen szerepet játszottak egyes orosz írók a birodalmi tudat kiépítésében, és hogyan váltak a központi hatalom cinkosaivá.

A magyarul 2015-ben megjelent könyv a „Nyugat-eurázsiai idő” címmel elindított társadalomtudományi könyvsorozat első kötete. A sorozat célja, hogy olyan szerzőket mutasson be, amelyek saját hangot adnak ennek a térségnek és a társadalomtudományok eszköztárával kérdeznek rá az ott élők múltjára és jelenére.

A litván származású szerző a Varsói Egyetem angol és orosz szakán diplomázott, az Amerikai Egyesült Államokban doktorált, jelenleg a houstoni Rice Egyetem szlavisztika intézetének professzoraként oktat összehasonlító irodalmat. 406 oldalas tanulmánykötetének témája az angol nyelvterületen megszülető posztkolonialista diskurzusba illeszkedik bele, a szerző a posztkolonialista irodalomkritika szemüvegén keresztül olvassa újra az orosz irodalom egyes műveit, és közben elemzi a hatalom és szöveg, valamint Oroszország és széles értelemben vett gyarmatai viszonyát. A könyv a diskurzust megteremtő Edward Said Orientalizmus és Culture and Imperialism című munkájának szellemi örökségét hordozza. Ewa M. Thompson ezt a nyugaton már elfogadott irányzatot próbálja kivetíteni az Orosz Birodalom kelet-közép-európai és ázsiai területeire. Célja, hogy a posztkolonialista módszer bekerüljön a ruszisztikába, és olyan új folyamatokat indítson el, amelynek során az orosz irodalom új aspektusai tárulnak fel. Ez a törekvése tudománytörténeti szempontból forradalmian újszerűnek minősül.


A kötet címlapja

A kötet a köszönetnyilvánítás után egy hosszú bevezetéssel folytatódik, amelyben a szerző körbejárja a nacionalizmus, a kolonializmus és az identitás fogalmakat. Az első fejezet a problémafelvetés, amely során a szerző többször hangsúlyozza, hogy gyarmatosítók és gyarmataik viszonyának újraértelmezésében csak Nyugaton mentek végbe változások, az Oroszországnak alárendelt vidékek szellemi életében még nem jelentek meg a posztkolonialista törekvések.

A következőkben kronologikusan haladunk végig az egyes orosz műveken. A birodalom születése című fejezetben a Kaukázusról szóló orosz romantikus művek kerülnek górcső alá. Elsősorban Puskin és Lermontov művei.  Thompson olvasatában a két szerző teremtette meg a nagyvonalú, barbárokat civilizáló Oroszország vízióját, ugyanis műveikben orosznak lenni annyit jelent, mint primitív vidékekre utazni és civilizálás céljából a felvilágosult orosz korona birtokává tenni azokat (mint pl. a Kaukázust). Lermontov gonosznak mutatja be a csecseneket, Puskin fennhéjázón ír a legyőzött népekről; vagyis a civilizált európai megfigyelő hatalmi pozíciójából írják műveiket, amelyekben az őslakosok mindig primitívként jelennek meg. Ezt követően az írónő az irodalomból kirajzolódó képet szembesíti a valós történeti tényekkel: Nagy Péter cár kihasználta a Kaukázus muszlim-keresztény megosztottságát, hogy országa területét gyarapítsa. A hegyi népek közül pedig több etnikai csoport is kisebb-nagyobb népirtást szenvedett el, ami teljesen reflexió nélkül maradt, sőt a fent említett szerzők büszkén hirdették az oroszok kaukázusi hódítását, és ez az irodalmi narratíva formálta Nyugat-Európa oroszképét is. Lermontov és Korunk hőse című regénye kapcsán a szerző kifejti, hogy Pecsorin felesleges emberként való értelmezése egyoldalúvá tette az irodalomértést. A kategória abszolutizálása és kánonba való bekerülése homályba borította a Kaukázus kegyetlen gyarmatosításának tényét, amely egyébként a regény cselekményét adja.

Az egyesítő vízió című fejezetben A háború és béke újraértelmezésével folytatódik tovább az Orosz Birodalom „leleplezése”. A szerző szerint Tolsztoj nagyregénye az orosz nemzeti identitás szenvedélyes magasztalása, amely akkor született meg, amikor a konszolidálódott birodalom igényt mutatott a győzelmeit tükröző és megerősítő irodalomra. A regény Oroszországot megillető területként kezeli Kelet-Európát. Sajátos történelemszemléletének köszönhetően az olvasható ki belőle, hogy Oroszország egyedül győzte le Napóleont, és a vérével fizetett Európa szabadságáért. Közben egy szó sem esik arról, hogy a napóleoni háborúkkal párhuzamosan Oroszország folyamatos hódító harcokat vívott déli szomszédai ellen. A regényben nem jelennek meg az orosz-francia háború tényleges okai, Oroszországot győztes áldozatként mutatja be, aminek köszönhetően kialakult a külföldi agresszióval szembeni önvédelem és áldozatvállalás eszméje az orosz politikai gondolkodásban. A mű azt sugallja, hogy a gyarmatosított nemzetek nem álltak ellen az orosz birodalomnak azon az útvonalon, amelyen Napóleon Moszkvába indult ezzel is a birodalom nem létező egységét demonstrálva. (Ami nem felel meg a történelmi tényeknek, hiszen a lengyel lakosság többsége pl. Napóleon mellé állt.) Thompson szerint tehát Tolsztoj arra használja a történelmet, hogy megerősítse a nemzeti mitológiát. A szerző a következőképpen összegzi a fejezetben foglaltakat: „A háború és béke ebből a perspektívából nézve számos tekintetben kolonialista regény, amely […] kiszorítja a legyőzött nemzetek narratíváit. […] Oroszország birodalmi státusát legitimáló nagy elbeszélés.[…] Nagyon kevés nemzetnek sikerült valaha is így átformálnia a saját képét a világ szemében.” (193–194.)

A Közép-Ázsiai narratíva az orosz irodalomban című fejezetben Szolzsenyicin Üzbegisztán fővárosában (Taskin) játszódó Rákosztály című regényéről értekezik a szerző. Thompson olvasatában ez is kolonialista regény. Többek között azért, mert az elbeszélő a teljes területet Moszkva csatlósaként kezeli, azt a látszatot keltve, hogy Oroszország természetes úton rendezkedett be a közép-ázsiai sztyeppéken és nem fegyverrel. Ezt a tézist aztán számos példával alátámasztja a műelemzés során. Thompson értekezésének újszerűségét igazolja, hogy Szolzsenyicin kutatói teljesen figyelmen kívül hagyták az életműnek ezt az aspektusát, és csak a kommunista rendszert romboló írót látták benne. A szerző több fejezetben is kitér Szolzsenyicin életművére, és már szinte elmarasztalja az írót, amiért egysíkúan ábrázolja az orosz rendszert, és a kommunizmus bűneinek hangsúlyozásával elfedi a fő problémát: az erőszakos birodalmi terjeszkedést.

A következő fejezet témája Szibéria verbális megjelenítése Valentyin Raszputyin Szibéria, Szibéria című tényirodalmi elbeszélésében, valamint Anatolij Ribakov és Viktor Asztafjev egy-egy művében. Thompson interpretációjában Raszputyin túl nagy hangsúlyt fektet Szibéria természeti erőforrásainak kimerülése iránt érzett aggodalmára, de ismételten nem jelenik meg az az aspektus, hogy Szibéria egy meghódított terület, amely az Oroszországi Föderáció exportjának felét adja, mint ahogy az sem, hogy hogyan és milyen mértékben irtottak ki népeket a szóban forgó területen. Így az elbeszélés a szerzőnő olvasatában átlényegül az orosz birodalom hatalmi, gazdasági pozíciójának meggyengülése miatti szorongássá. Mint ahogy a korábbi fejezetekben taglalt művek esetében, most is kritika alá kerül az a hatalmi retorika, amely szerint Oroszország nem igázta le az őshonos lakosságot, a helyiek szívesen fogadták őket, sőt „hálásak lehetnek” az oroszok jótéteményeiért.

A következőkben a tudományos kutatás kolonialista jellegét mutatja be a szerző Sklovszkij irodalomkritikusi és Lihacsov történészi munkásságán keresztül, majd az 1939-1941 közötti szovjet-orosz sajtó torzításait elemzi, végül a Gorbacsov utáni történelemtankönyvek szakmai pontosságának vizsgálatával zárja a fejezetet. Ez a legélvezetesebb és mondanivaló szempontjából a legmeggyőzőbb része a kötetnek. Az eddigi irodalomkritikai megközelítést most felváltja a történelemkritikai, ami által még megragadhatóbbá válik, hogy a Szovjetunió miként adoptálta a cári Oroszország külpolitikai stratégiáját, a birodalmi terjeszkedést. A történelemtankönyvek elemzésének egyik konklúziója, hogy a jelenlegi orosz politikai gondolkodásban (leginkább a nemzetiségek vonatkozásában) a korábbi időszakból átörökített kolonialista szemlélet tükröződik, ami enyhén szólva nem segíti Oroszország és szomszédai békés együttélését.

A záró fejezetben a szerző Ljudmila Petrusevszkaja és Tatyana Tolsztaja életművének posztkolonialista interpretálására vállalkozik. Úgy jelöli meg a két feminista szerzőt, mint az eddigi szépirodalmi hagyomány megbontásának úttörőit. Az ő prózájukban a feminista látásmód mellett jelen van egy posztkolonialista, amely a női sorsokon keresztül mutatja be, hogy milyen társadalmi hatása van az erőn felüli gyarmatosító birodalmi terjeszkedésnek.

A könyv alaposan kidolgozott, komoly témája ellenére könnyed stílusú, sok újdonságot tartalmazó, izgalmas és élvezetes olvasmány. A szerző nyomós érvekkel támasztja alá állításait, és minden fejezet végén tömören összegzi a leírtakat, így gondolatmenete könnyen érthető és világosan megragadható az olvasó számára. Thompson nem tud mindvégig az objektivitás határain belül maradni, néha érzékelhető a személyes érintettsége. Ilyenkor szenvedélyesebbé válik a mindenkori Orosz Birodalmat bíráló hang, ami által megsejthető, hogy a szerző maga is a gyarmatosított kisebbség tagja. Irodalomkritikai szempontból egy-két helyen kicsit erőltetettnek hat az irodalmi művek kizárólagos posztkolonialista értelmezése, mert a szövegek komplexsége sérül az egysíkú politikai nézőpontú vizsgálat által, eszmetörténeti megközelítés felől nézve viszont értelmezései illeszkednek ehhez a nagyon izgalmas, és újszerű problémafelvetéshez. A szerzőnő maga is felhívja a figyelmet: sokan nincsenek hozzászokva, hogy „az orosz szépirodalmi szövegek, a birodalmi területgyarapítást szolgáló eszközökként, erőforrásokként is értelmezhetők.” (16.) Összességében a kötet hiánypótló munka, az első lépés afelé, hogy a posztkoloniális tudat beépüljön az orosz irodalmat leíró tudományos munkákba.

A kötet adatai:

Ewa M. Thompson: A birodalom trubadúrjai. Az orosz irodalom és a kolonializmus. Ford. Kovács Lajos, Pálfalvy Lajos. Örökség Kultúrpolitikai Intézet. Budapest, 2015.

Asztalos-Vukov Barbara

 

Ezt olvastad?

Solymossy Sándor 1864. augusztus 28-án született tanár és folklorista. Már fiatal korában érdeklődni kezdett a néprajz iránt, élete nagy részét
Támogasson minket