Út a győzelemhez vagy a méltányos békéhez? – A caporettói áttörés hátországi sajtóképe

1917. október 24-én indult meg a német és osztrák-magyar erők legsikeresebb offenzívája az olasz fronton, amelyre a caporettói áttörés vagy 12. isonzói csata néven hivatkozik a történeti szakirodalom. A két ország haderőinek kombinált támadása a világháború legsúlyosabb veszteségét okozta az olasz haderőnek – mind hadianyag, mind emberállomány tekintetében. Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc 2014-ben publikált összefoglaló munkájukban (A régi Magyarország utolsó háborúja 1914-1918) 800 ezer főben határozták meg az olasz fél veszteségét, míg az osztrák-magyar—német csapatokét 70 ezer főben. A caporettói áttörés joggal nevezhető az utolsó előtti háborús év legnagyobb hadi sikerének osztrák-magyar szempontból.

Felmerül a kérdés, hogy a hátország – ez alatt értve a kettős monarchia államának magyar felét – hogyan számolt be a háborús nélkülözésekben megfáradt lakosságnak a győzelemről; miben korlátozta a sajtó működését az erősödő cenzúra, mit emeltek ki a különböző lapok, milyen képet kívántak sugallni az uralkodói szerepről, az olasz félről, valamint az elért győzelem értékéről. Továbbá adódik a világháborús sajtóra vonatkozó egyik legfontosabb kérdés is: mennyire tekintette a hátország hiteles forrásnak a sajtót, illetve az erőteljes cenzúra és állami kontroll alatt álló lapok mennyire voltak képesek arra, hogy befolyásolják a hátország lakosságának közérzetét és gondolkodását. Jelen írás ezekre a kérdésekre keresi a választ Az Est, Az Újság, a Budapesti Hírlap, a Magyarország, a Népszava, a 8 Órai Újság valamint a Világ 1917. október 24-e és november vége között megjelent számai alapján.

Kevés olyan tanulmány jelent meg, amely a korabeli magyar sajtó reflexióját vizsgálta egyes konkrét hadi eseményekre szigorúan leszűkítve. Ilyen tanulmány Szőts Zoltán Oszkár  Jel-Kép 2016/1. számában publikált írása, amely a később kultusszá váló limanovai csatanyerés sajtóvisszhangját vizsgálja. Összességében elmondható, hogy a témával foglalkozó publikált írások túlnyomó része inkább áttekintőbb jellegű, az egész háború, vagy háborús év vagy évek időkörét lefedő kérdésekkel foglalkozik, mint például az ellenségkép, szövetségeskép, vagy épp a korabeli sajtóhadiszállás, sajtóellenőrzés, illetve a összességében a propaganda működése.

Cadorna Pechje (Bolond Istók, 1917. október 28.)

1. A cenzúra szorításában

Az első világháborús sajtócenzúra médiatörténeti jelentőségét részben annak köszönheti, hogy átmenet a 19. század fejlődő sajtószabályozása, valamint a huszadik század első felében kialakult totalitárius rendszerek – és a második világháború – teljességre törekvő cenzúrája között.

Fontos kitérni arra is, mennyiben érintette a cenzúra a hátországban vagy semleges államokban dolgozó civil sajtómunkások napi munkáját a hadi vonatkozású hírek és cikkek tekintetében.

A világháborús cenzúra jogi alapját az 1914-ben elfogadott sajtótörvény képezte, továbbá jelentős szerepe volt az 1914. július 27-én életbe lépő 1912. LXIII. törvénycikknek, amely lehetővé tette a kormány számára a korabeli kommunikáció meghatározó formái, úgymint a távíró- és távbeszélő-forgalom, valamint a sajtó ellenőrzését. A sajtócenzúra rendszerének jogi kiépülése szempontjából fontos mérföldkő volt az igazságügyi miniszter 12.001/1914. sz. rendelete, amely az ügyészségek számára lehetővé tette az előzetes cenzúra elrendelését; amennyiben hadi érdekeket sértett az adott sajtótermék tartalma, az ügyészség jogi jellegű, korlátozó intézkedéseket foganatosíthatott, adott esetben akár a lapot is felfüggesztve. A hadviselés érdekeire vonatkozó hírek közé soroltak szinte minden hadi jellegű hírt, ezekről csak a miniszterelnökség sajtóosztálya, de legfőképp a különböző katonai sajtóosztályok adhattak felvilágosítást, így a korabeli lapokban megjelenő hadi és fronthírek kizárólagosan a hadvezetéstől származtak. A hadi propagandáért felelős szerv szerepét a Császári és Királyi Sajtóhadiszállás töltötte be, amely haditudósítókat és művészeket is foglalkoztatott, köztük számos híres, vagy később híressé váló íróval, vagy festővel.

A központilag korlátozott témák száma pedig fokozatosan gyarapodott a háborús évek előrehaladtával, fokozatosan kiterjedve a hátország kényesebb belpolitikai témaköreire is.

Ugyanakkor a lassan professzionalizálódó rendszernek kiskapui is voltak. Engedélyezettek voltak Magyarországon a semleges országok lapjai, továbbá a Károlyi Mihály köréhez közel álló Magyarország, valamint a szociáldemokrata Népszava is rendszeresen közölte az antant országok seregeinek – vélhetően megszűrt – hadijelentéseit, amelyek a központi hatalmak erőinek okozott veszteségekre gyakorta kitértek.

Fontos megvizsgálni, hogy milyen belföldi, illetve külföldi forrásból származó hírek alapján mutatták be az egyes lapok 1917 őszén a háború híreit, ugyanis az e hírforráscsoportokból származó híreket (főképp az antant sajtójából származó értesüléseket) beépítették a 12. isonzói csatát értékelő véleménycikkekbe. Az első és legfontosabb hírforrást a hivatalos szervek alkották, úgymint a sajtóhadiszállás, a hadsereg, valamint a Magyar Távirati Iroda, amelyek a hadijelentéseket és az egyéb hadi vonatkozású híreket adták ki. Nem elhanyagolható csoportot jelentettek a német lapok, valamint hírügynökségek, mint például a Wolff-ügynökség. Jelentős kört képeznek a semleges országok sajtójának hadieseményekre vonatkozó cikkei, melyeket a magyar lapok ezen országokba delegált tudósítói összegeztek. Végezetül fontosak voltak az antant seregek főhadiszállásainak, és főképp az antant országok sajtójának hadi vonatkozású közlései, melyeket szintén a semleges országokban lévő tudósítók foglaltak össze.

Minden nagyobb korabeli magyar lap kiterjedt tudósítói hálózattal rendelkezett. Az Osztrák-Magyar Monarchián belül főképp a Bécsben vagy a fronton, illetve a sajtóhadiszállásnál lévő munkatársak küldték a hadi vonatkozású híreket. A monarchián kívül a szövetséges országok fővárosaiban (Berlin, Isztambul, Szófia), valamint a semleges országok nagyobb városaiban (Genf, Luzern, Stockholm, Amszterdam, Lugano) működtek állandó vagy átmeneti jelleggel megbízott tudósítók. Luganót mindenképpen ki kell emelni az olasz hadműveletek vonatkozásában, ugyanis Svájc olasz nyelvterületű részének központjából szemlézték az olasz fél sajtójának főbb lapjait, úgymint a Corriere della Serrát és a Secolót. Sok esetben cím szerint nem nevezték meg az antant országok lapjait, csupán olasz lapok, brit lapok vagy francia lapok megjelöléssel hivatkoztak rájuk. Fontos leszögezni, hogy a semleges országokból érkező hírek több szűrőn mentek keresztül: egyrészt a külföldi tudósítók híreket közlő telefonhívásainak és táviratainak tartalmát rögzíthette a posta, másrészt a lapok esetében is érvényesült előzetes cenzúra, utólagos cenzúra, valamint az öncenzúra.

„A hadisajtószállás. Az asztal körül ülők (balról jobbra a nézőtől): Roda-Roda (Neue Freie Presse), John alezredes, Redlich (egyetemi tanár, osztrák képviselő), Hoehn ezredes (a hadisajtószállás parancsnoka), Cowy osztálytanácsos (az osztrák kormány képviselője), Busson (Neues Wiener Tagblatt), Michel százados, (ismert nevű író). Az álló csoport (balról jobbra a nézőtől): Geyer (Fremdenblatt), Gáspár osztálytanácsos (a magyar kormány képviselője), Hassmann (osztrák festő), Holitzer (osztrák rajzoló), Vadász Miklós (az ismert magyar rajzoló), Neumann von Spallart kapitány, a térképező intézet egy embere, Schröter kapitány, Bíró Lajos (Pester Lloyds).” (DKA OSZK)

2. A hadvezető király – IV. Károly és szerepének megjelenése a vizsgált lapokban

A sajtócenzúra, valamint az uralkodó személyével kapcsolatos korabeli törvények miatt szigorúan szabályozva volt, hogy mit írhattak le az uralkodóról és milyen források alapján tehették mindezt, ami nagymértékben behatárolta az újságírók mozgásterét. Ennek ellenére kimutathatók különbségek a vizsgált lapkörben.

Fontos megjegyezni, hogy a korabeli sajtónak kiemelkedő szerepe volt egy propagandisztikus uralkodókép kiformálásában és fenntartásában. Noha az uralkodónak a Monarchia fegyveres erőinek tényleges vezetőjeként minden nagyobb hadműveletre áldását kellett adnia, a tervek kidolgozásáért, valamint a hadműveletek gyakorlati levezényléséért a vezérkar és a tábornokok voltak a felelősek. Mindazonáltal az uralkodóra fontos protokolláris szerep járult, hiszen személyében képviselte a kettős monarchiát a közös hadművelet során.

A nagyobb magyarországi lapok folyamatosan nyomon követték a fronton IV. Károly tevékenységét, számos esetben a hivatalos anyagokat átvéve. Döntő többségük közölte az uralkodó szerepét kihangsúlyozó osztrák-magyar és német vezérkari jelentéseket. A két szövetséges fél jelentéseiben megfigyelhetők apróbb hangsúlyeltolódások, amelyeket a 8 Órai Újság október 28-i számában megjelent két – osztrák-magyar és német – hadijelentés is szemléltet.

Az osztrák-magyar vezérkar főnöke a következőket tudatja jelentésében:

„OLASZ HARCTÉR: Az Őfelsége a császár és a király személyes vezérlete alatt az olasz hadsereg főereje ellen intézett támadást hatalmas eredmény kísérte. Dicsőséges, harcedzett Isonzo-csapataink és győzhetetlen támadásban előrenyomuló német haderők nagy sikert vívtak ki. A szövetségesek fegyverbarátsága, amely számtalan harcmezőn forrt össze, és amelyet legjobbjaink vére pecsételt meg, újból páratlan módon állta ki a próbát.”

A német nagyvezérkari jelentés pedig a következőképpen fogalmazott:

„OLASZ HARCTÉR: Az ő császári és apostoli királyi Felségének, Károlynak, Ausztria császárának és Magyarország királyának személyes fővezérlete alatt az olasz gyalogság főereje ellen előkészített hadművelet a német csapatok összehasonlíthatatlan támadó erejének közreműködésével, amelyek vitéz fegyvertársainkkal vállvetve léptek harcba, az Isonzónál nagy siker reményével bíztat.”

Mindkét jelentés kiemeli, hogy IV. Károly személyesen irányította a támadást, továbbá mindkettő a fegyverbarátságot, más szóval a fegyvertársiasságot hangsúlyozta. Míg az osztrák-magyar verzió elismeri a német haderő sikerét, addig a német jelentés „összehasonlíthatatlan támadó erőt” említ saját csapatai kapcsán, mintegy az osztrák-magyar szövetségesek fölé is helyezve a német csapatokat.

Feltűnő, hogy a vizsgált lapok döntő többsége a sajtóhadiszállás vagy más hivatalos, illetve katonai szervek uralkodóval kapcsolatos híradásait veszi át, azonban nem méltatja vagy bírálja saját szavaival az uralkodó hadvezéri képességeit. Egyetlenegy sajtótermék enged meg magának óvatos kritikát az uralkodói szerepet kihangsúlyozó hadijelentéseket illetően, a szociáldemokrata Népszava, amely 1917. október 28-i számában kijelenti:

„»Károly császár és király személyes fővezérlete alatt«, — így kezdődnek az olaszok ellen indított offenzíváról beszámoló vezérkari jelentések. Ez a mondat után, csak nagy és jelentős katonai eredmények következhetnek. Így is van. Miután megtudjuk — az offenzíva negyedik napján —, hogy a fővezérletet a király maga látja el, rendkívül nagy hadi siker körvonalai bontakoznak ki a hivatalos jelentések soraiból.”

A Népszava cikkében rámutatott arra, hogy a jelentésekben az uralkodó neve sosem szokott sikertelen hadműveletekhez társulni, másrészt felhívta a figyelmet arra is, hogy csak az offenzíva negyedik napján hozták a sajtó tudomására az uralkodói vezetés tényét – mindezzel a lap cikke kimondatlanul is sugallta, hogy csak azután jelentették be az uralkodói közreműködést, miután egyértelművé vált az offenzíva sikere.

Összességében kijelenthető, hogy az október 25. és november 15. között megjelent fontosabb napi- és hetilapok többsége csak az uralkodói vezetést méltató hivatalos jelentések, illetve sajtóanyagok átvétele, közlése szintjén foglalkozott az uralkodó szerepével. Kritikát csupán a Népszava fogalmazott meg, bár a szociáldemokrata lap bírálata is inkább a katonai és hivatalos szervek sajtókommunikációs módszereire, mintsem magára az uralkodóra vonatkozott.

A király az olasz fronton. Fiatal királyunk jóságával, atyai gondoskodásával egyaránt megkedveltette magát a kunyhók és paloták lakóival. A fronton tett gyakori látogatásaival pedig katonái szívét hódította meg. Ez a felvételünk az olasz fronton készült. Őfelsége vezérkara társaságában figyelemmel kíséri a távolban folyó ütközet menetét.” (Tolnai Világlapja, 1917. november 15.)

3. Az olaszok képe a sajtóban: áldozatok vagy hitszegők?

A 12. isonzói csata sajtóképének egyik legérdekesebb részét az olaszokkal foglalkozó cikkek alkotják. Míg a többségük megérdemelt jussukat elnyerő hitszegőkként ábrázolta az olaszokat, egy részük inkább áldozatként tekintett rájuk.

A Budapesti Hírlap vizsgált időszakban megjelent cikkeit heves olaszellenes propaganda jellemzi, a lap cikkeiben az olasz sereg állandó jelzője a „hitszegő”, melynek használatával egyértelműen olvasóikat akarták arra emlékeztetni, hogy Olaszország egykori szövetségesei ellenében lépett be a világháborúba. A Budapesti Hírlap 1917. október 27-én megjelent cikke az olaszokra mért isteni büntetésként értelmezi a caporettói áttörést. Október 30-án a lap címlapján megjelent cikkben az olasz vereséget ismételten az antant oldalán történt, a lap – és a kor magyarországi társadalmának nagy része – által árulásnak tekintett hadbalépéshez kötötte. A Tisza pártjához kötődő 8 Órai Újság hasonló hangnemben jelenítette meg az olaszokat cikkeiben.

Az Est azonban sokkal megértőbben viszonyul az olasz félhez. A lap 1917. október 30-án megjelent írása már elválasztotta egymástól a politikai vezetőket és a félrevezetett, szenvedő népet. Ugyanakkor Az Est cikkeiben is feltűnik a már többször előkerült gondolat, mely szerint Olaszország saját magának köszönheti katasztrófáját.

A szabadkőművességhez erősen kötődő lap, a Világ szintén Olaszországot és az olasz népet tette felelőssé tragédiájáért, amiért nem tudott leszámolni uszítóival annak ellenére, hogy akarja a békét. A Világ megközelítése értelmezhető a magyar viszonyokra való finom célzásként is.

A játék vége (Bolond Istók, 1917. november 4.)

4. Sikeres offenzíva: lépés a háborús győzelem felé vagy a méltányos béke záloga?

Különösen érdekes eredményekre vezet annak vizsgálata, hogy a budapesti sajtó milyen távlati célok beteljesülését remélte a 12. isonzói csata sikerétől. A vizsgált lapok egyike sem valószínűsítette a központi hatalmak végső háborús győzelmét a hadműveleti siker kapcsán –  vagy legalábbis nem írt erről. Ehelyett egyes lapok pusztán elismerték a békevágy létét, vagy egyszerűen nem számoltak róla, míg más lapok hosszabban foglalkoztak a béke lehetőségével.

A Budapesti Hírlap is elismerte a békevágyat, azonban a háborús győzelmeket tartotta a legmegfelelőbb útnak a béke kivívására, Az Újság cikkeiben pedig az antant a béke elutasítójaként jelent meg.

A Károlyi Mihály köréhez sorolt Magyarország – nem meglepő módon – a kedvező hadműveleti eredményekre a béke elősegítőiként tekintett. A lap 1917. november elsejei számának vezércikkében is ez az elgondolás tükröződik:

„A béke ügyének nagy szolgálatot tehetnének a központi hatalmak, ha éppen most, amikor az orosz fronton is, az olasz fronton is fényes győzedelmek levegőjében lengenek lobogóik: hitvallást tennének határozott békekészségükről.”

Az annexió- és kárpótlásmentes békét sürgető lap szerint ugyanis

„a győzelem nemcsak nem ok a békepolitika elejtésére, hanem épp ellenkezőleg, a győzelmek és békesikerek megerősíthetik a békekészséget, mely ha most is határozottan kifejezésre jut, ellenségeink sem kételkedhetnek annak őszinteségében s a békeakarás teljes lojalitásában. A bebizonyított erő annál imponálóbb és rokonszenvesebb, minél kétségtelenebbé válik, hogy az erő nem akar visszaélni a maga hatalmával.”

A Világ cikkeiben is megjelent a méltányos béke sürgetése, azonban a lap kiemelte, hogy az antant elutasította a békeajánlatokat.

A Népszava is utalt a békére és főképp a békevágyra a hadműveletekkel foglalkozó cikkeiben, a háborús sikerek ellenében kihangsúlyozva a népek békevágyát. Fontos megjegyezni, hogy az októberi és a novemberi sajtó egyik cikke sem írt a központi hatalmak végső háborús győzelmének lehetőségéről, ezzel mintegy – szándékoltan vagy szándékolatlanul – jelezve, hogy a háború megnyerését már nem tekintették reális lehetőségnek a központi hatalmak a keleti és az olasz fronton elért fényes sikerei ellenére. A lapok jelentős része méltatta és elismerte a 12. isonzói csata harcaiban elért ragyogó sikereket, azonban az offenzíva során kivívott győzelmet lényegében eszköznek tekintették, mellyel különbékére kényszeríthetik Olaszországot, és ezáltal később a központi hatalmak szempontjából is méltányos békére késztethetik az antant többi hadviselő országát. Több fentebb említett cikk is megjegyezte, hogy az olasz front hadi sikere bizonyítani fogja, hogy a központi hatalmak nem gyengeségből törekszenek a békére. E cikkek írói számára az észak-olaszországi arcvonalon aratott győzelem a központi hatalmak békeajánlatainak legitimálását célozta.

Összességében megállapítható, hogy 1917 végén már a harctéri győzelmek célja is főképp a mielőbbi méltányos békekötés volt a budapesti sajtó szemében, a már egyre valószínűtlenebbnek tartott teljes háborús győzelem helyett – ami tükrözte az országot átható erős békevágyat.

Operette szövetség (Bolond Istók, 1917. november 11.)

A 12. isonzói csata kezdetét követő két hétben keletkezett sajtóanyag áttekintése és összevetése által a következő főbb megállapítások vonhatóak le:

  1. A hátországi lapok döntő része a katonai szervektől vett át sajtóanyagokat, melyek a korabeli társadalmi elvárásokhoz alkalmazkodva kihangsúlyozták az uralkodói szerepet.
  2. Az olasz félről összességében negatív hangnemben számoltak be a vizsgált sajtótermékek, az olasz hadsereg vereségét a hitszegésért kijáró büntetésként határozták meg. Ugyanakkor egyes írások már elkülönítették az olasz népet politikusaitól.
  3. A vizsgált sajtó már nem várt háborús győzelmet, hanem a jobb feltételekkel köthető békéhez vezető út egyik állomásaként határozta meg az olasz fronton elért sikereket.

A dolgozatban vizsgált szempontokon túlmenően fontos kiemelni még egy vonást a katonai győzelmek és hátországbeli sajtó kapcsolatában: mindegyik lap saját politikai célkitűzései szolgálatába állította az olasz fronton elért hadi sikereket.

Végül szükséges kitérni egy fontos kérdésre: mennyire lehetett meghatározó hírforrás a sajtó a hadi eseményeket illetően a hátország népe számára? A lapok csupán egy hírforrást jelentettek több közül, rajtuk kívül meghatározóak voltak a közbeszédben rendszeresen megjelenő pletykák, valamint a frontról szabadságra hazatérő vagy rokkantság miatt leszerelt katonák és hozzátartozóik beszámolói is. A családtagok történetei számos esetben ellentmondtak a sajtó híreinek, fokozva a sajtóban megjelenő hivatalos hadiközlemények iránti bizalmatlanságot. Emellett az újságok rendszeres olvasói számos esetben szembesültek a cenzúra szemmel látható működésével, például a kritikusabb hangvételű cikkek cenzúra által eltávolított részei után maradó üres helyeket látva. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a sajtóhírekkel kapcsolatos – világháborús naplókban is tetten érhető – kétségek és a cenzúra nyílt működése dacára a különböző lapok voltak a hátország legfontosabb hírforrásai az első világháború évei alatt. . A korabeli hírszolgálat egyik, jelentős, és jelen cikk szempontjából meghatározó tényezőjére világít rá I. világháborús magyar propagandával foglalkozó 2016-os tanulmányában ifj. Bertényi Iván. Ifj. Bertényi az OSZK első világháborús propagandával foglalkozó kiállításának katalógusában publikált írásában rámutat arra, hogy ugyan a kudarcokat hivatalos részről nem hallgatták el, azonban igyekeztek jó hírekkel ellentételezni őket, sok esetben felnagyítva a kedvező híreket, így végül a félretájékoztatás egyfajta hírözön révén valósult meg, melyben nagyon nehézzé és igen körülményessé vált a kiigazodás az olvasó számára.

Az első világháborús, és úgy összességében a 20. századi magyar sajtó tanulmányozása számos potenciális nyereséggel jár korunk átlagembere számára, ugyanis elősegíti saját kora sajtóhíreinek kritikusabb igényű megközelítését is.

A megelevenült ciklopsok (Bolond Istók, 1917, november 18.)

Felhasznált irodalom:

– Balla Tibor: Az osztrák-magyar sajtóhadiszállás szervezete és tevékenysége az első világháborúban. In: Hadtörténelmi Közlemények, 118. (2005) 1–2. sz. 141–151. p.

Ifj. Bertényi Iván: Az I. világháborús magyarországi propaganda néhány jellegzetességéről. In: Propaganda az I. világháborúban. Szerk.: Ifj. Bertényi Iván, Boka László. Bp., Országos Széchenyi Könyvtár. 2016. 7–28. p.

Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Bp. Napvilág Kiadó. 2008.

– Galántai József: Az első világháború. Bp., Gondolat. 1980.

– Hajdu Tibor, Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914–1918. Bp., Osiris Kiadó. 2014.

– Mucsi Ferenc: Sajtó és cenzúra Magyarországon az első világháború idején. In: Történelmi Szemle, 27. (1984) 1–2. sz. 192–202. p.

– Szőts Zoltán Oszkár: Egy kultusz kezdetei – a limanovai csata megjelenése a napilapokban. In: Jel-Kép, 5. (2016) 1. sz.25-30. p.

Felhasznált folyóiratok:

 – Az Est,

– Az Újság,

– Budapesti Hírlap,

– Magyarország,

– Népszava,

– 8 Órai Újság

– Világ

Teleki András

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket