Valakikből senkivé váltak – Nyugaton a helyzet változatlan…

2022 októberében került fel a Netflixre a Nyugaton a helyzet változatlan című film, mely Erich Maria Remarque német háborúellenes regényíró 1929-es, azonos című (Im Westen nichts Neues) regénye alapján készült, s immáron a harmadik mozgóképes feldolgozását jelenti az eredeti műnek. Az 1930-as és az 1979-es verzió óta eltelt idő, a filmes technika fejlődése és jelen korunk uralkodó történelmi narratívája egyaránt nyomot hagyott a legújabb alkotáson, ebben a cikkben azonban elsősorban arról lesz szó, hogy a mintegy két és fél órás film miként mutatja be az első világháború jellegzetességeit, s nem arról, miben tér el a jelenlegi változat az eredeti szövegtől vagy a korábbi adaptációktól.

Rohamozó katonák – vér és sár (Forrás: Nyugaton a helyzet változatlan c. film)

Az amerikai-német koprodukcióban készült mű nyitójelenetei a populáris, szélesvásznú mozik jellegzetességét viseli magán. A nyitóképekben békés tájat látunk, égbe nyúló fákat, majd a kamera vált a kihalt, háborús senkiföldjére, a „holdbéli tájra”, melyet lövedékek kráterei, emberi holttestek és szögesdrótokkal megerősített akadályok borítanak. Lövések, robbanások rázkódtatják meg a kamerát. Ezután gyors vágásokat láthatunk arról, ahogy egy fiatal német katona, Heinrich Gerber éppen az ellenséges lövészárkokat rohamozza társaival. A golyók és a lövedékek nem válogatnak, s ahogy a lőszer elfogy, kegyetlen kézitusa veszi kezdetét. Majd a kép elsötétül.

Az új, modernnek számító fegyverek egytől-egyig megjelennek a filmben:
a géppuska, a mérges gázok, a repülők, a tankok és a lángszórók (Forrás: Nyugaton a helyzet változatlan c. film)

A háborús jelenet a maga kegyetlenségével megadja a film alaphangulatát, melyből a készítők a továbbiakban sem engednek szinte semmit. Két és fél órányi hol sokkoló, hol lehangoló, hol végletekig embertelen életképeket kapunk az első világháború lövészárkainak vagy éppen a hátrébb megszálló egységekként szolgáló katonák mindennapjairól. Akciójelenetekben egyáltalán nincsen hiány, s ezekben az erőszak egyetlen pillanatra sem válik öncélúvá. A nyugati fronton a német és a francia oldal egyaránt a korszak legmodernebb fegyvereit vetette be, s így nagyon hamar kialakult az állásháború, amely a frontvonalak megmerevedését hozta magával. Pár száz méternyi előrehaladásért katonák ezreinek életével kellett fizetnie a támadóknak, hogy aztán hamarosan ismét a másik fél kerekedjen felül. Az ellentámadás brutális kegyetlensége szinte érezhető: tankok, gránátok, lángszórók füstölik ki a német katonákat az elfoglalt hadállásokból, hogy aztán ismét saját lövészárkaikba kelljen visszavonulniuk. A halottakon gyakran hosszú másodpercekig időz a kamera, megmutatva az új típusú fegyverek okozta embertelen roncsolást: kilőtt szemek, leszakadó végtagok, golyó ütötte sebek és égési sérülések a sárban heverő holttesteken; mind-mind a háború embertelenségének apokaliptikus képei.

Bevonuló katonák – korabeli képen és a filmben (Forrás: YouTube és Nyugaton a helyzet változatlan c. film)

Ám a film nem pusztán az értelmetlen erőszak dokumentálása – rögtön a nyitójelenet utáni vágóképeken azt láthatjuk, ahogy a halott katonákat levetkőztetik. A kabátok, nadrágok, lábbelik gondos válogatás után a hátországba kerülnek, ahol aztán gondos kezek tisztogatják és foltozgatják őket, hogy aztán új tulajdonosukkal visszakerülhessenek a frontra, az öldöklő, pokoli katlanba. Így kerülnek a képbe a Nyugaton a helyzet változatlan „hősei” is – négy önként jelentkező fiatal. Egyikük, a mindössze tizenhét éves Paul Bäumer még a szülei aláírását is odahamisítja, mert nem akar a barátai nélkül otthon maradni. A felszerelés átvételekor tűnik fel neki, hogy az „valaki másnak a tulajdona” – a névcetlit rezzenéstelen arccal szakítja le a tiszt és dobja a többi közé: „Biztosan kinőtte az illető. Tessék!” A fiúk boldogan, virággal a zubbonyukon vonulnak harcba a császárért, heroikus és hősies áldozatvállalásuk tudatában, büszkén énekelve, masírozva. Olyan generáció tagjai voltak ők, akik nem élték meg testközelből a háborút, s akik csak az idősebb generációk elbeszéléseiből tudhatták, milyen is a katonaélet. Ám az még egy 19. századi, emberközelibb katonai konfliktus emléke volt.

A film élethűen mutatja be a lövészárokhadviselés jellegzetességeit, mindennapjait (Forrás: Nyugaton a helyzet változatlan c. film)

Paul és társai nagyon hamar megtapasztalják a háború iszonyatát, s szinte percek alatt jutnak el a teljes kiábrándultság, fásultság vagy éppen az idegösszeomlás állapotába. A mellettük becsapódó aknák, a gáztámadás, a lövészárokban az ellenség részéről őket ért találatok vagy éppen a robbanások miatt a bunkerben való rettegés kikezdi mindannyiuk idegrendszerét. Talán egyedül Paul marad higgadt; az ő arcán csak akkor látjuk a fájdalmat, amikor a pergőtűz másnapján megtalálja egyik barátját a lövészárok sártengerében – lőtt fejsebbel, leszakadt lábbal, arccal a mocsokban. A korábban megszokott rutin, a dögcédulák szimbolikusnak nevezhető félbetörése és begyűjtése itt érzelmes és megható jelenetté válik: a halott bajtársát megsirató fiú arcát nem utoljára láthatjuk premier plánban a film során. Felix Kammerer lenyűgöző játéka narráció nélkül is tökéletesen átadja a nézőnek azt a mérhetetlen fájdalmat és szenvedést, melyeken a korabeli katonáknak végig kell menniük. A hol géppuskasorozatra, hol a végítélet kürtjére hasonlító zenei hatások pedig csak fokozzák a hangulatot.

Felix Kammerer játéka és az alkalmazott plánok teszik még átélhetőbbé a főszereplő szenvedéseit
(Forrás: Nyugaton a helyzet változatlan c. film)

A filmes csatajelenetek valóban megdöbbentőek, s úgy megmaradnak a néző elméjében, akár egy megkomponált Hieronymus Bosch-alkotás. Mégsem ezek voltak a legemlékezetesebbek, hanem azok, amelyek során Paul és társai megmutathatták az egyenruhába öltözött embert, az érző lényt. Különösen megindító és egyben groteszk volt az a jelenet, amelynek során Stanislaus (Albrecht Schuch) levelét Paul felolvassa az erdőben kialakított rögtönzött árnyszéken – mögöttük, a tisztáson légicsata dúl éppen. A Stanislaus felesége által írt levélből megtudhatjuk, hogy a fiúk tízéves lenne – Paul csak egy pillanatra torpan meg az olvasásban, az arcokon időző kamera azonban döbbenetes élményt nyújt. A felolvasás folytatódik, immáron arról, hogy vajon mikor lesz vége a „verekedésnek”, s hogy mennyi zsolddal térhet majd haza a férj. A Nyugaton a helyzet változatlan világában ugyanis nincs idő megállni, nincs hely megtorpanni. Az öldöklő háború ugyanis mindenkit maga alá gyűr, s ahogy 1918-ra ugrunk előre, már Paulból is szemlátomást eltűnik az emberség. Ahogy nap mint nap nézett szembe a halállal, ahogy saját kezével, közelharcban végzett az első ellenséggel, ahogy elveszítette szinte valamennyi bajtársát, szinte már csak a túlélésért küzd.

Elkeseredett (h)arc a túlélésért (Forrás: Nyugaton a helyzet változatlan c. film)

A film nagytotálban mutatott harci jelenetei és a személyes szenvedést megmutató képsorai két és fél órán keresztül nélkülöznek mindenfajta heroizmust. Az ellenséges hadállásokat elfoglaló katonák nem éreznek euforikus győzelmi mámort – lakmározni kezdenek, míg meg nem hallják a lánctalpak dübörgését.

Ellenséges lövészárokban  (Forrás: Nyugaton a helyzet változatlan c. film)

A megszállt területen zsákmányolt élelem közös elfogyasztása, a dalolászás látszólag oldja csak fel a filmben a háború pusztító tébolyának emlékeit; a második alkalommal megkísérelt fosztogatás kegyetlen és tragikus végkimenetellel zárul. A Nyugaton a helyzet változatlan úgy mutatja be az első világháború iszonyatát, hogy jóformán minden emberit eltüntet – a barátság és a bajtársiasság érzésén kívül. Amikor az egyik katona szerelmi légyottja után megosztja a trófeaként magával hozott fehérneműt társaival, jól mutatja, hogy nem pusztán a jelenlévő rettenete, hanem a hiány is idegőrlő volt a fiatal besorozottak számára – a rezzenéstelen arccal a zubbonyok golyó ütötte lyukait foltozó nőkön, a megszállt területen szekérrel elhaladó asszonyokon és a feleség levelén kívül a hátországban maradt asszonyok sorsáról szinte semmit nem tudunk meg. A vágyakozást a plakátról kivágott nőalak testesíti meg, ám az is torz szimmetriát jelent a film végén.

A Nyugaton a helyzet változatlan hiánypótló alkotásnak tekinthető. Bár sokak számára talán már önmagában mennyiségileg is sok lehet mindaz a kegyetlenség, brutalitás, amelyet vászonra vittek az alkotók. Azonban tanárként fontosnak tartom, hogy a 11-12.-es diákok számára legyenek olyan kortárs filmek, melyek megmutathatják a modern katonai konfliktusok valódi mibenlétét. A forgalomban lévő tankönyvek a második világháború borzalmaival szemben szinte alig térnek ki az első világháborúban megtapasztalt „gépesített gyilkolás” és tömegpusztító fegyverek hatásaira, s a mintegy 17 millió ember halálát okozó első világháború „operettháborúvá” szelídülhet a mozgóképes forrásokkal még mindig csekély mértékben dolgozó közoktatásban.

A compiègne-i fegyverszünet egy korabeli francia képeslapon (Forrás: Wikipedia) és a filmben

Pedig ahogy az 1917 című filmet, úgy ezt is nagy hozzáértéssel és műgonddal készítették; egy-egy jelenet valóságos, archív fénykép– vagy filmfelvételeket elevenít meg szinte egy az egyben. A szomszédunkban zajló háború pedig mindennél jobban felhívja a figyelmet arra, hogy a sokáig békekornak tekintett európai jelenkornak leáldozhat, ha nem figyelmeztetik a több mint száz éve harcolók arra a jelenkorban élőket, hogy a háború minden, csak nem hősies, s hogy a végén senki nem nyer igazán semmit.

Negyed óra a fegyverszünetig – Még minden megváltozhat? (Nyugaton a helyzet változatlan c. film)

Hiába ünneplik a háború végét a francia lövészárkokban drága vörösborral, ha egy eltökélt német katonai vezető a tűzszünet beállta előtt negyedórával még támadást vezényel. Ez talán az egész mozi legmegrázóbb jelenete: Paul és a megmaradtak már ünneplik az esztelen öldöklés végét, amikor utolsó rohamra vezénylik őket. A keretes szerkezet és a szimmetria itt is érvényesül: nincsen kiszállás, nincsen megtisztulás. A vonakodó vagy éppen ellenálló, hazatérni akaró katonákat hezitálás nélkül végzik ki, s Paul ismét a rohamozók között találja magát. Talán még eszébe juthat ekkor a bevonuláskor hallgatott szózat: „Emlékezzenek erre a pillanatra! Nagy pillanat ez, hisz évek múltán majd az alapján ítéltetnek meg, hogy most mernek-e valakikké válni.” És talán ő is megértette, hogy valójában éppen az ellenkezője következett be: valakikből senkivé váltak egy értelmetlen háború sakkjátszmájában, ahol végül mindenki veszített.

Maróti Zsolt

Ezt olvastad?

2022. október 11–12-én a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) Külügyi munkacsoportja Konfliktusok a hidegháborúban címmel online konferenciát tartott, melyen a hazai