Válás és gyűlölet a századvégen – avagy hogyan kárvallott a modernizáció embere

Kevés szaktudományi disszertációt olvasunk mindennapi könyvespolcunkról. Pedig a tanulságok közreadva, elérhetően, dokumentálva és „megérvelve” – csak éppenséggel a „rákeresés” eleganciája nem fér bele köznapi érdeklődésünkbe. Pedig jó példáját találtam, hogyan (is) lehet a társas viselkedés, kapcsolati kultúra, sok évezredes hagyomány, morális és történeti értelemben is izgalmas kérdéskört úgy átfogni a közérthető szakmai látókörrel, hogy az megannyi különböző olvasatra is alkalmas életvilágok tükre lehessen. Nagy Sándor: „Engesztelhetetlen gyűlölet”. Válás Budapesten (1850–1914) című könyve valójában doktori disszertáció (s annak is igen terjedelmes) már első oldalain tudtunkra adja, mennyire nem szabadna a „csiklandós” témakör kapcsán megelégednünk valamely hálószobai kukucskálásra emlékeztető intimitás-képzettel. S mert messze még Bovaryné vagy Ványa bácsis, Márai Sándoros, Szomory Dezsős, Krúdy Gyulás, Beauvoir-os, Polcz Alaine-es, Sofi Oxane-os históriák előtt is, sőt az antik tragédiákat is megelőzően tele van az irodalom világtörténete a csalódás, csalfaság, vágyódás, halódó szerelem, reménytelen vágy, hűtlenség, elhagyás és válás perszonális históriáival, talán még az sem mindegy, miképpen alakulnak azok a társadalmak a kapcsolati kultúrák terén, melyekben ezek a sorsok („női sorsok” vagy férfibánatok egyaránt) helyet kapnak. Elképzelhető persze a magánélet rejtekében megfogant és megőrzött lírai közösség akár élethosszan, de a mostanság zajló kommunikációs és párkapcsolati kultúrában igencsak elillanni látszik a szerelem pillanatai utáni együvé-tartozás megőrzési szándéka. S ennek példáit nincs ki föl ne idézhetné saját szépirodalmi könyvespolca nézegetésével.

Nagy Sándor: „Engesztelhetetlen gyűlölet”. Válás Budapesten (1850–1914), 2018, Budapest Főváros Levéltára, MTA BTK TTI, Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. – Magyar családtörténetek, Tanulmányok 2. Budapest, 506 oldal.

Ami ezúttal elém került, már mozaikos töredékeiben sem a szép és az irodalmi alapanyag része. E vaskos monográfia, melynek borongós címlapján maszkulin gondjaiba pottyant uracs látható a nagyszoba ablakos sarkában, mintegy útra készen, esetleg csak várakozás pillanatában, de mintegy a menekülés és a düh impresszióját sugallva (esetleg már költözik is, vagy csak tervezi…?) – mindenesetre eléggé lehangolódott képet idéz meg. A kötet már vaskosságával is lenyűgöző, tárgyválasztása elsőrangú szaktudományi fókuszú, dacára annak, hogy nem „hálószoba-titkokat” vagy válóperes csemegéket ígér első pillantásra sem, hanem verzátus szaktekintély aprólékosan eredményes monográfiáját. S bár kételyt ébreszt a címlapon a párizsi szobabelső „kétalakos” Degas-festményrészletéből kiemelt keménykalapos-sétapálcás szereplő baljós kitekintése a nagyablakos hall utca felőli oldalán, a kötet hátlapjára szorult sötét ruhás hölgy pedig mintha éppen szikrázni készülne, ám valamelyest megnyugtató, hogy nem valamely légyottra váró uracs leleplező portréja ez, hanem egy föltehetően szorosabb kapcsolatban élő házaspáré. Talán az engesztelhetetlenség vadóc pompája ül a látványon…, Degas mindenesetre virgoncan lángoló kandallótüzet és előtérbe nyíló ajtót, a budoárban elhelyezett nagyméretű festményt szánt a létkörülmények pontosítására, mikor a Belső két alak című festményén ezt a szikrázóan feszült polgári miliőt idézte meg. S amiért a festmény-részlet telitalálat a könyv borítóján, úgy lesz a belső tér kétfelé eső két alakja olyan rejtett feszültség, mondhatni kimódolt harag és robbanó indulat kétségbeesett tükrévé, hogy abban a maga teljes valóságában pompázik a házastársi gyűlölet minden apró jele.

S mintha valóban – nem csupán hirtelen meggondolt, séta előtti – kirobbanás, hanem a lehetséges leggazdagabb szilaj düh feszítené a kép kereteit. Ami azonban a történet folytatásaként következik, az már nem a műélvezet és alkalmi esztétikai kalandozás terrénuma, hanem a polgári elitek, jóféle népek, egzisztenciálisan emelkedettek kapcsolati kultúrájának, házasság-történetének szakirodalmába illeszkedő kérdéskör. S ha lehetne a „válás és gyűlölet a századvégen” rövid „szalagcímet” ragasztani a könyvre, akkor a hamari ismertetőből rögvest ki kell derüljön: itt nem csupán a polgári házasság újkori szomorodottságát illusztráló, várakozásra hangolt párkapcsolati vagy családépítési ismeretanyag kínálkozik, hanem tekintélyes forrásanyag alapján, de egyúttal a családtörténetek sorába iktatott tanulmánykötetek részeként publikált szaktudományos mű, mely első körben is árulkodóan „jogias” tónusú szenvedelmet tükröz címlapjával. A lapozgatós ismerkedés ugyanakkor a tartalomjegyzék első mustrájával ilyen kulcsszavakkal ismertet meg: a válás mint „társadalmi tény”, válás és vallás, pereskedő deviánsok, házassági jog a pátenstől a bontóperig, jogi pluralizmus, konszenzus és konfliktus, hatalmi kontroll és válóperes procedúra, házastársi elhagyás, vadházasság, törvénytelen gyermekek, férjek és feleségek, nőtartás, gyermektartás, a gyengébbik nem fegyvere, katolikus válások, migrációs válások, kapcsolatok és hálózatok, újraházasodók a válás után, elváltak, stb. Valamiképpen tehát egy folyamatábrát tükröz a mű, melynek részleteit és fejezeteit is belepi a sötét képzelet, a társadalomnélküli világok lehangoltsága, a főváros és a vidék irigyelt kiváltságainak, a magyar főváros 19. századi válási népmozgalmának szürkén szomorú összképe, melynek felvázolására a Szerző disszertáció-méretben vállalkozott.

Kép forrása: Fortepan / Markus Marianna (A kép illusztráció)

A kötet már kivonatosabb, de mégis elnagyolt szemlézésében feltűnő maga a tárgyválasztás és még feltűnőbb a dokumentumok anyaga, melyek segítségével azt vizsgálta meg Nagy Sándor, milyen szerepet játszott a századfordulós világban a házasságok szabályozásában, a családjog fejleményeiben, a házassági konfliktusok kezelésében az a formalitás, az állam, a bíróságok és maguk az érintett házaspárok felfogásmódja, értékrendje, szokásvilága, melyek minduntalan kényszerű nyertes/vesztes szereplői a jogi eljárásoknak. A válóperes iratanyag történeti és joggyakorlati áttekintése – szemben a 19. század végéig csupán a válások összes számát évente közlő publikált válási statisztikákkal, melyek úgy elnagyoltak és átlagoltak, hogy abból semmi személyes elő nem jő… – lehetőséget kínált a budapesti válóperes felek teljesen újszerű, sokoldalú történeti demográfiai, illetőleg szociológiai vizsgálatára is, melyet a Szerző érdemben ki is használt, miközben (az előszavában részletezett) „szobatudós” levéltáros szerepében szembesült nemcsak a peres iratok méltán vitatható kezelési eljárásaival, vagyis ehhez szükséges forráskritika sajátos kényszerével és normáival. E téren ez ELTE kiválóságainak segítsége éppúgy kezére dolgozott, mint a Főváros Levéltárának munkatársai vagy a Magyar családtörténet a modernitás előtt akadémiai kutatócsoport avatott kutatói, hogy a „különösképpen gyorsan növekvő metropolisz, Budapest” társadalmi terében e kivételesen fontos, ámde ekként, a jog és a szokásnormák terén bizonyosan feldolgozatlan forrásanyagot elemzően áttekinthesse.

Érdemes a válóperes iratok szakirodalmi eseménytörténetébe is belemerülni, de ezt most elkerülöm. Viszont Nagy Sándor már kötete Bevezetésében is impozáns egységben fogja át a források fellelésének, összegzésének és értékszempontjainak legkülönfélébb aspektusait, s hogy miért éppen a jog, a családi gazdaság, a társadalmi mobilitások, a modernizációs és a liberális/konzervatív politikai osztottság által serkentett folyamatok vizsgálatára vállalkozott, amikor a magánélet, a válások okai, az elváltak helyzete, az intézményes segítség és a vallási korlátok, felekezeti ellentétek, civiljogi és magánjogi processzusok példái alapján indult felderítésre. Eközben nem hagy kételyt afelől, hogy a családi gazdaság, mint a társkapcsolati kultúrák szervezett terepe, az emberi együttélés normatívan szabályozott és sokszor idealizált változatai, no meg az ehhez kapcsolódó és ebben mint állapotban lezajló peres képviseleti formák divatja, egyszóval a válás folyamatát körberajzoló „társadalmi tény” hogyan lesz peranyag mivoltában is izgalmas ismeretanyag. Kérdés lett számára, hogy a külső kényszerek és öntudatlan reflexiók együttesének, melyek a válóperes feleket mindig is kényszerítik a keserű, de közös tánc eljárására, miként lehetnek mutatói a társas létet szabályozó egyházi vagy világi eljárásoknak, normarendnek, alkuképességnek és túlélési gyakorlatnak, amikor a házasfelek bosszúéhes eljárásaira kerül sor. Mert vajon miben áll vagy min bukik a társas kapcsolatok szabályozottságának, a gyermekvállalásnak, a polgári egzisztencia éltetésének, a kollektív megélhetés társas dimenzióinak megannyi változata? Mi lesz meghatározója a családi együttes, a munkahely vagy tevékenység, a térben elhelyezkedés, a társadalmi ranglétrán továbblépés körülményeinek, a munkaerőpiac sodrásainak, az élethelyzetekre visszaható, azokat mentális és spirituális szabályrendszer révén szabályozni kívánó törekvéseknek? Mindezek a normák és normatív szabályozások olyan együttesei, melyek végül is a társkapcsolatok, a rokonság, a vagyoni helyzet, a gyermekvállalás, betegség, egészség és életkedv, végül a romló párkapcsolatok nyomában az állami szerepvállalás, a külső beavatkozás és morális-mentális presszió révén beavatkozik az egyének életében meghatározóvá, döntővé, sokszor drámaivá változó válásokban.

A kötet – persze nem az elsődleges célja ez, de – nyugodtan olvasható úgy is, mint egy Dosztojevszkij-peranyag, tekinthető úgy is, mint egy Klimt-festmény vagy Toulouse-Lautrec-portré mögött zajló eseménysor vádirati históriája. Nagy Sándor azonban elsődlegesen is megküzd a népesedési statisztika buktatóival, torzításaival, elnagyolt mutatóival, például a felekezeti különbségekből adódó regisztrációs cselek, nyilvántartási trükkök, adatkezelési normák, ügyvédi képviseleti értelmezések anomáliáival, vagy a gyermeknévadások, örökségi szabályozások, kedvezmények és előjogok, egészségügyi és szociális szolgáltatások nagyjából átláthatatlan rendszereinek változóival, de hasonlóképpen az államterülettel összefüggő születési hely, migrációs kényszerek, adatszolgáltatási stíluscselek, értelmezési jogosítványok, szabályozási előírások paramétereivel is, s ezekből a mélyebb elemzés szintjén sejtelmesnél is izgalmasabb gondolati adatsorokat, interpretációkat hoz a felszínre.

Gustav Klimt: A csók – részlet (Kép forrása: Wikipedia)

Alapkérdése – melyre az Összegzés fejezetében kitekintő és átfogó tónusban vissza is tér –, leginkább úgy fogalmazható meg: mennyiben volt hatékony a jog a 19. századi házassági konfliktusok kezelésében, valamint a társadalmi hatóerők mellett milyen szerepet játszott mindez a válási ráták meginduló növekedésében, a válások számának megfékezéséről szóló szónoklatok és viták felszínre kerülésében, sőt a kortársak válást mint szükséges rosszat tekintő felfogásában, vagyis a társadalmi közbéke és a lehetséges szociális harmóniák jogintézményi támogatásában.

„A nyugati világ peremén, Magyarország, illetve a magyar főváros, Budapest esetében sem történt ez másként. Habár a statisztikai bizonyítékok a századfordulóig hiányosak, minden jel arra mutat, hogy a jelenség a 19. század derekától kezdve az első világháború kirobbanásáig – talán az 1880-as évek első fele, valamint a házassági törvény bevezetése utáni egy-két év kivételével – folyamatosan bővült. A válási ráták növekedése Budapesten – és országosan is – elsősorban jogi változásokhoz, a kiegyezés utáni liberális törvényhozáshoz, a századvégi házassági törvény életbe lépéséhez, valamint a válóperek hivatalból való felülvizsgálatának 1907-es megszüntetéséhez köthető. Ebből arra következtethetnénk, hogy a jog meghatározó szerepet játszott a válások elterjedésében. Nem árt azonban az elővigyázatosság, mert nem tudhatjuk biztosan, vajon a növekedés intenzív vagy extenzív jellege dominált-e. Magyarán: kérdéses, hogy a válások növekedését a tönkrement házasságok gyarapodó száma táplálta-e, avagy a jogi változások a meghasonlott házasok többé-kevésbé konstans tömegének egyre nagyobb hányadát terelték a legális megoldás, vagyis a házassági bíróságok felé. Az, hogy a házasságok sérülékenyebbé, a férjek és feleségek érzékenyebbé váltak; hogy mindinkább megnőtt az igény az intimitás, a kölcsönös tisztelet és megbecsülés kinyilvánítása iránt, ellenben az érintettek egyre kevésbé viselték el a megromlott kapcsolatot, a ’félrelépéseket’, a fizikai vagy verbális erőszakot, az egzisztenciális bizonytalanságot, felettébb valószínű, de igazából, fogyatékos eszközeinkkel, ’bizonyítani’ nem tudjuk. Az viszont jobban megragadható, hogy a 19. század folyamán arányaiban mind több tönkrement házasság végződött bíróságon, polgári jogi szempontból törvényes válással, s ebben a jog, pontosabban az állami házassági jogrend terjeszkedése, fontos szerepet játszott. A jogintézmény megnyitása a katolikus házasok előtt; a zsidó frigyek felbontásának – még ha e folyamat jócskán el is húzódott – állami bírósági ellenőrzés alá vonása; a kevésbé tehetős férjek és feleségek joghasználatának ösztönzése (a szegényjog engedélyezésén keresztül), közvetve vagy közvetlenül, mind-mind a válások elterjedését segítette elő. Manapság, amikor sokan úgy gondolják, hogy a házasság ősi intézmény, és a nyugati társadalmakban évszázadokon keresztül ugyanazt jelentette, nehéz elképzelni azt a sokszínűséget, amely a házasságok kötése és bontása (avagy a házassági konfliktusok legális kezelése) terén még a 19. században is élt, s azt a változást, amelyet ezzel szemben a ’szekularizációnak’ nevezett folyamat intézményes szinten jelentett. Korábban az esketések és a válások jogterületenként, illetve felekezetenként különböző feltételekkel, eltérő kulturális közegben zajlottak és különböző következményeket vontak maguk után; nem beszélve a jogterületek közötti mozgás, s különösen a felekezetközi viszonyok szabályozásának kényes kérdéséről. Eme párhuzamos, egymással alig érintkező szisztémák, mondhatni önálló ’világok’ működése a rendi társadalom viszonyai között természetesnek számított, a 18. század végétől kezdve azonban – az országegyesítés, a nemzetépítés, a ’civilizáció’ és a társadalmi modernizáció lázában – a kormányzatok és az állampolgárok számára egyaránt elfogadhatatlanná vált. Ez Magyarországon sem történt másként, a szóban forgó folyamat legfeljebb elhúzódott, kitolódott, amelyet így csak a 19. század végén koronázott meg a kötelező polgári házasság és a válás bevezetése. A válási ráták növekedése tehát, legalábbis részben, e folyamat kísérőjelenségének tekinthető…” (432-433. old.).

Nagy Sándor kötete tehát kicsiben, magyar viszonylatban és budapesti színtéren „igazolja vissza” saját kutatásai terén azt, amit a Michel Foucault nevéhez köthető kritikai társadalomkép kínált, nevezetesen a társadalmi diskurzusok és hatalmi beavatkozás, morális jogrend és biopolitikai felügyelet szintjén vitatható kérdést, hogy a hatalom-ellenes oppozícióra késztető szabadságképetek kutatói rátaláltak a házasságok feletti új típusú állami-intézményi-egyházi felügyelet létjogát illető kiváltságokra, ezzel a szabad döntések egyházi tisztségviselők (plébánosok, lelkészek, pópák, rabbik), valamint világi hatóságok és a gyülekezetek által támogatott beavatkozásaival együttes bonyodalmakra, melyeket társadalomkutatóként azután a polgári társadalom emancipációs igényével összefüggésben adatszerűen felmutatni lehetett.

„Az állami házassági jogrend terjeszkedése, az állampolgárok joghasználatának intenzívebbé válása látszólag a kormányzati törekvések, s általában az állami jog neves vagy névtelen ágenseinek (hivatalnokok, bírák, ügyvédek) sikeréről árulkodik. Ugyanakkor már annak idején megjelentek disszonáns, az állami törvények és általában a civil jogrend társadalmi viszonyokat alakító erejét megkérdőjelező hangok. Talán nem egészen véletlen, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia legeldugottabb, soknyelvű és sokvallású tartományában, Bukovinában élt és alkotott az egyik legjelentősebb korabeli szkeptikus, Eugen Ehrlich, a csernovici egyetem jogász professzora, aki a jogi antropológia alapművének számító Grundlegung der Soziologie der Soziologie des Rechtsben az állami házassági joggal kapcsolatban a következőket jegyezte meg: «Ami a megfigyelőnek először feltűnik itt, az a tényleges családi szerveződés és az aközötti ellentmondás, amit a törvénykönyvek megkövetelnek. Alig van Európában olyan ország, ahol a férj és a feleség, a szülők és a gyermekek, a család és a külső világ közötti viszony, ahogyan az az életben ténylegesen alakul, megfelelne az írott jog normáinak; ahol a családtagok az azokhoz csak valamennyire idomuló családi élet közben csupán csak megkísérelnék azokat a jogokat egymással szemben érvényesíteni, amelyekkel őket a törvény betűje felruházza.»”

És a konklúzióban ezért megokolhatóan arra is kitér, amit az írott jog és a polgári jogrendek terjeszkedése-megerősödése fényében meglepően tapasztalhatunk: a bíróságok hatástalanságát, a házassági jog nyilvánosság előtti „intimitásának” kérdéseit, az elkerülhető kutakodást az intim családi viszonyokban, „miközben a közvetlenül érintett kevesek, vagyis a válópereskedő házasok kijátszák a felállított szigorú szabályokat” (434. old.).

A budapesti válóperekben szintúgy ellentmondás feszül a házassági kötelék deklarált védelme és az eljárás tényleges formalitása között, így az „engesztelhetetlen gyűlölet” a 19. század második felében „a feldúltsági elv érvényesítésének, a ,jogos ok nélküli elhagyás’ válóoka /…/ a konszenzusos válásoknak nyitott utat. A királyi törvényszékek összességében véve jelentéktelen arányban utasítottak el válókereseteket, s legfeljebb a procedúra elhúzódása, illetve az azzal járó kellemetlenségek és költségek rettenthették el a feleket a válópereskedéstől. Amint alig néhány emberöltő alatt a válóperek mennyisége, úgy azok minősége is alapvető változáson ment keresztül. Szembeszökő a különbség a régi házassági rezsim lassan csordogáló, körülményes vizsgálatnak alávetett, a hatalom lokális ágensei és az érintett közösség által egyaránt árgus szemmel követett, a felek ’magánéletét’ a legkevésbé sem kímélő processzusai és a civil házassági jogrend uralma alatt, a 20. század elején – némi túlzással – már ’futószalagon’ tárgyalt, gyors, formális, és diszkrét házassági bontóperek között. Nem arról van szó, hogy a botrány a századelőn teljesen elkerülte volna a bírósági tárgyalótermeket, de az biztos, hogy arányaiban sokkal kevesebb válóper jelentett ilyen értelemben ’látványosságot’, mint korábban. Jelenleg még nem tudjuk eldönteni, hogy a liberális bírói praxis az állami házassági jog megszilárdításának, a családi viszonyok rendezésének, a társadalmi joghasználat támogatásának sajátos áraként fogható-e fel, avagy inkább a széthulló családok maradék társadalmi reputációjának lehető megóvásához, a privát szféra védelmének felerősödő igényéhez köthető, amelyet eszerint a pereskedőkkel naponta érintkező királyi törvényszékek is méltányoltak, s a maguk módján elősegítettek volna. Az biztos, hogy a procedúra egyszerűsödése, a bírák mértéktartása és a szigor mérséklődése nagy mértékben hozzájárult a jogintézmény népszerűségének, s ezen keresztül a válások számának további növekedéséhez…” (434-435. old.).

Az „engesztelhetetlen gyűlölet” ugyanakkor csak ritkábban homályosította el annyira a felek ítélőképességét, hogy be ne lássák saját tapasztalat és ügyvédi segítség révén: „kompromisszummal könnyebben, gyorsabban és olcsóbban inthetnek búcsút egymásnak”. A privát megegyezések nyomán azonban a válóper merő formalitássá vált, de „ehhez többnyire be kellett tanulni a megfelelő szerepeket, és el kellett játszani a valóperes komédiát”, miközben „az évekig elhúzódó eljárás nemcsak hatalmas összegeket emészthetett fel, de jóvátehetetlen erkölcsi károkat okozhatott az érintett családoknak”. (435. old.)

Kép forrása: Fortepan / Fodor István (A kép illusztráció)

A szerző fölteszi a kérdést: volt-e a királyi törvényszékek esetében valamely „civilizatorikus” szándék, mely a viszálykodó házasokat előzetesen a családi viszonyaik, a függő kérdések önkéntes rendezésére késztették, vagy a felek akaratával szembeni bírói tehetetlenség dominált, de „a cselekvő egyének, a házasok megnövekedett mozgástere” alapján és a magánélet tiszteletben tartása révén számos momentum a bíróságon kívüli egyezkedések alkalmával dőlt el, s ebben a siker „általában a védtelenebb, az élet dolgaiban, illetőleg a jogban járatlanabb házastárs kárára” alakult.

A „helyesnek vagy helytelennek ítélt házastársi viselkedés válóperbeli megjutalmazásának vagy megbüntetésének értelmét, a törvényhozók szeme előtt lebegő „társadalmi hasznát” valóban megkérdőjelezte a felek jellemző konszenzusa”, ám ebben „a gyorsan fejlődő nagyváros, Budapest domináns katolikus közegében különös élességgel láthatók azok a társadalmi ’válságjelenségek’, szociális problémák, amelyeket a válás bizonyos értelemben, legalábbis hosszabb távon, orvosolni tudott. A gyakori házastársi elhagyás, az önkényes válások nyomán előálló élethelyzetek, a házas vadházasságok és a törvénytelen gyermekek státusának legális kezelését illetően az 1880-as évektől fontos változások történtek, ami a civil házassági jogrend terjeszkedésével párhuzamosan – a folyamat részeként –, közvetett módon a zilált családi viszonyok jogi rendezésére, többek között házassági bontóper megindítására késztethette az érintetteket. Erre a ’normalizációra’ eleinte talán kevesen, idővel azonban – részben a házasság töretlen popularitásának köszönhetően – egyre növekvő számban és arányban voltak hajlandók, ami a válás eközben egyre könnyebben hozzáférhető intézményét néhány évtizeddel később már a házassági konfliktusok kézenfekvő, úgyszólván természetes megoldási eszközévé avatta…” (435-436. old.).

A házastársi harmónia, majd a válás és a gyűlölet talán kevéssé változott a századfordulótól napjainkig, ha mindennapos megjelenési formáit tekintjük… A békésebb megoldások és kíméletlenebb átalakítások azonban talán mindvégig engesztelhetetlenül követik a viszályban érdekeltek tevékenységét, problémáit, dúlásait és kiegyezéseit. Örök téma ez, tudjuk. Jogi, jogtörténeti, családtörténeti velejáróinak belátása azonban megannyi változatot látott már, seregnyi áttekintéssel, történeti vagy jogi aspektusokkal. De megannyi részkérdés még feldolgozás előtt, sőt még a válás előtt is feldolgozásra vár. Talán ezért is kell néha kürtőkalapban és sétapálcával, dúlt arccal kinéznünk a nagyszoba utcai ablakán…

A.Gergely András

Nagy Sándor: „Engesztelhetetlen gyűlölet”. Válás Budapesten (1850–1914), 2018, Budapest Főváros Levéltára, MTA BTK TTI, Disszertációk Budapest Főváros Levéltárából 5. – Magyar családtörténetek, Tanulmányok 2. Budapest, 506 oldal.

Ezt olvastad?

Talán bármely mű bármely referenciája kétségkívül szembesül azzal a kulcskérdéssel, miként interpretálja azt, milyen műfaji és stiláris tónust válasszon a