A „változás szele” – az újbaloldali diákság 1968-as forradalmi megmozdulásai Franciaországban

Az 1968-as francia diáklázadásokról szóló cikksorozatunk első részében megismerhettük az újbaloldali diákság lázadásához ideológiai muníciót biztosító filozófiai irányzatokat, valamint az események eszmetörténeti hátterén túl betekinthettünk abba a politikai rendszerbe, mely az ellene lázadó társadalmi rétegeket kitermelte önmagából. Cikksorozatunk második részében megkíséreljük közelebbről is megtekinteni a diákmozgalmak céljait, követeléseit, a politikai reakciókat és az eszkalálódó események legfontosabb momentumait, hogy aztán mérleget vonhassunk az elért eredmények és 1968 kulturális örökségének fényében.

„Nem vagyunk veszettek!” – A lázadó diákok céljai

A „forrongó tavasz” 1968. március 22-én a párizsi egyetem nanterre-i fakultásáról indult. Állítólag – először csupán a szexuális szabadság nevében – a fiúk könnyebb bejárást követeltek a lányok szobáiba. „Egy francia egyetemista még januárban cigarettát és tüzet kért a nanterre-i egyetem uszodájának avatásán Francois Missoffe ifjúsági és sportminisztertől. A diák közben megkérdezte: „– Miniszter úr, a fiatalokról szóló fehér könyvükben miért nem említik a szexuális problémákat?” A politikus válaszolt: „Ha nem bír magával, miért nem ugrik a hideg vízbe? – Attól, hogy maga már nem képes rá, még hagyhatna bennünket nyugodtan b…ni.[1] Az obszcén mértékű magabiztossággal kérdező diák Daniel Cohn-Bendit volt, aki egészen 2014. június 30-ig az Európai Parlament képviselőjeként dolgozott. Az igazi kiváltó okot az képezte, hogy miután a vietnámi háború elleni egyik be nem jelentett tüntetésen több nanterre-i egyetemistát őrizetbe vettek, a hallgatók mintegy százötven fős csoportja válaszképpen elfoglalta az egyetem igazgatósági épületét. A professzori tanácsteremben tartott gyűlésükön elfogadott tiltakozó határozat meghozatalában kulcsszerepet játszott Cohn-Bendit, aki a francia tiltakozó diákmozgalmak vezéralakja lett. Cohn-Bendit 1967-től kezdve tanult szociológiát a nanterre-i egyetemen: itt csatlakozott az Anarchista Szövetséghez, mely a Noir et Rouge (Fekete és Vörös) folyóirat köré szerveződött. Cohn-Bendit és a „Március 22-e” mozgalom, – mely dátum utalás a Tet-offenzíva kezdetére Vietnámban – nem fogalmazott meg hagyományos értelemben vett politikai cselekvésprogramot. Törekvéseik lényege a fogyasztási kényszertől való függés tagadása, a megmerevedettnek mondott társadalmi hierarchia és tekintélyelvűség lebontása, nők, kisebbségek és fiatalok emancipálása, újfajta életforma, természetesebb társadalmi együttélés: valamiféle közelebbről meg nem határozott társadalmi önigazgatás megteremtése. Eszközként nem a hagyományos szakszervezeti-, vagy pártpolitizálást választotta, így elutasította a hatalom forradalom vagy választások útján történő megragadását is, akárcsak számos más ’68-as aktivista. Inkább az ókonzervatív, „begyepesedett” társadalom spontán akciókkal történő provokálását tartotta célravezetőnek, vagyis a többségében a kapitalizmussal elégedett tömeg rádöbbentését önnön kizsákmányolt helyzetének tarthatatlanságára. Önmeghatározása szerint a „Március 22-e nem a politikai, hanem a kulturális baloldaliság szervezete volt, mely rövidtávon nem volt jelentős, de a vágyfelszabadítás áramlatába illeszkedve, a hasonló törekvésekkel együtt hosszabb távon nagyobb hatást gyakorolt, mint a balos politikai csoportocskák.”[2] Ez az idézet jól tükrözi a kommunizmushoz való viszonyát is. „Marxista-anarchistának” mondta magát, aki egyetért Marxnak a kapitalista társadalom kritikai elemzésével, de politikai megoldási javaslataival nem. Véleménye szerint a kommunista mozgalom új társadalom helyett csak új önkényuralmat hozott létre. Akárcsak általában a lázadó diákok többsége, ő is élesen kritizálta a kommunista diákszervezeteket. Bátyjával közösen írt könyvében marxi terminológiával bírálta kora kapitalizmusát, de a Francia Kommunista Pártot és a Szovjetuniót is. A Cohn-Bendit fiúk álláspontja szerint a bolsevikok 1921-es győzelme az anarchista Mahno felett a „bürokratikus ellenforradalom győzelme” volt.  Tehát valójában nem történt más a polgárháború során, mint hogy a „forradalmi párt” megtartotta a hatalmat, míg a munkásosztály elvesztette: így a hatalmat a munkásosztálytól nem az ellenforradalom klasszikus erői ragadták el, hanem maga a Párt.

Ahogy azt az előző cikkünkben is bemutattuk, a kezdeti célok ugyebár alapvetően egyetemi reformok voltak: származási összetétel javítása, felsőoktatási rendszer tartalmának és módszereinek megváltoztatása, demokratikusabbá tétele, – képviseleti helyett bázisdemokrácia, mely minden hallgatóra vonatkozik – tanári kar, kutatási eszközök, infrastruktúra és pénzügyi juttatások minőségi és mennyiségi javítása. De hamarosan szélesebb spektrumot fogtak át követeléseik: utópisztikusnak tetsző ultraradikális, szélsőbaloldali filozófiai szemlélettel felfegyverkezve rontottak neki frontálisan a fennálló társadalmi rendnek. Márciusban a filozófia, a pszichológia és a szociológia professzorainak átadták a követeléseiket, miszerint elég volt a régi, paternalisztikus tanítási módszerekből: alakuljon ki valódi dialógus előadók és hallgatók között, a vizsgákra való felkészülést a diákok a magukkal hozott könyvek feldolgozásával oldják meg, mert ez sokkal jobb fokmérője az egyéni kezdeményezőképességnek, kreativitásnak és elemzőkészségnek. Mivel nézeteik szerint az egyetem a fogyasztói társadalomba való szellemi integráció legmagasabb fokú attribútuma, ebből következően az egyetem vált a diákok elsőrangú eszközévé a társadalmi rend elleni kezdeti támadásokban. Ez a harciasság a már említett „Március 22-e” mozgalomban öltött testet, melynek vezetője, a nyugat-berlini zsidó származású Daniel Cohn-Bendit az alábbiakban fogalmazta meg a szervezet alapvető tézispontjait: a, a kapitalizmus 1968-ban és a munkások harcai; b, az egyetem és a „kritikai” egyetem; c, az antiimperialista harc; d, a keleti országok és a munkások harcai ezen országokban.[3] Az alaptézisek tehát készen álltak, így megkezdődhetett számos egyetemi „forradalmár” csoport kialakulása, mint például a Fédération des Étudiants (Forradalmi Diákok Föderációja), mely mintegy ezer főt számláló trockista csoport volt. A Louise Michel-csoport a radikális anarchisták frakciója volt, az Internationale Situationniste anarcho-szindikalista csoport pedig munkástanácsok felállítását követelte. A Jeunesse Communiste Révolutionnaire egy kommunista diákszövetségből kivált csoport volt. A túlnyomóan maoista illetékességű, 1966-ban alakult szervezet a Jeunesse Communiste Marxiste-Léniniste nevet viselte. Színes, nagyszámú, különböző csoportok voltak tehát ezek, de ami megegyezett bennük, az a többnyire individualista forradalmár-attitűd volt, mely egyszerre akart antikapitalista és antikommunista lenni. Segítettek nekik olyan bejegyzett szervezetek, mint az UNEF, – a diákok szakszervezete – és az újító szellemű oktatók szervezete (S.N.E.Sup.). A Kommunista Diákok Szövetsége ugyanúgy harcolt a „diák-munkás” egységért, de a fentebbi csoportok követeléseitől elhatárolódott, azokat kalandoroknak tartotta. Jobboldalról az Occident (Nyugat) támadta őket. Az anarchizmusra jellemző spontaneitás volt érezhető a Párizs külvárosainak utcáit borító graffitijaikon: „A képzelet átveszi a hatalmat!”, „Tilos a tiltás!”, „Az álom a valóság!”, „A gaulle-izmus az élet megfordítása!”, „Éljen a mulandó marxista-pesszimista ifjúság!” és „Cselekedj azonnal!”. Ezekbe az ösztönösnek tűnő jelszavakba bele voltak kódolva valódi célkitűzéseik.

Még május elején a rendőri erők visszavonását, a letartóztatott diákok szabadon bocsátását és a normális egyetemi élet elindítását követelték. A május 4-én tett nyilatkozatuk szerint: „Nem vagyunk veszettek. Ez a kifejezés azt bizonyítaná, hogy indokaink kizárólag érzelmi természetűek. Nem vagyunk forradalmárok sem, mert nincs határozott akcióprogramunk. Legjobban a lázadó-kifejezés felelne meg nekünk. Igen, fellázadtunk, igen, elegünk van mindenből!” (Köpeczi Béla: Reform vagy forradalom?, 60.) Május 11-én, amikor a rektor fogadott egy diákküldöttséget, világossá tették, hogy ők nem tárgyalni fognak, hanem változtatni, mégpedig az utcákon, itt és most. Május 13-án Cohn-Bendit a sztrájkot az osztályharc eszközének tartotta a kapitalizmus megdöntésére. Bérharcról szó sincs, továbbá „vésztörvényszéket” követelt, hogy ítélkezzenek az államrendőrség felett. Az Occident egy napra rá már Cohn-Bendit elleni gyilkosságra uszított a köznyilvánosságban. Végül a fiatalembert kitiltották Franciaországból. Május 23-án, egy Nyugat-Berlinben adott interjúban sajátos véleményt formált a bérköveteléseikért harcoló, velük egyesülni nem kívánó munkásságról: „A sztrájkban álló munkások jelenlegi követelései nevetségesek, mert nincs dimenziójuk és nem mennek elég messzire.” (Köpeczi Béla: Reform vagy forradalom?, 62.) Ennek a megállapításnak a „Március 22-e” szerint az a jelentősége, hogy a forradalmi frakciók között egyedül ők merik kimondani: a munkásosztály elpolgáriasodott, a Francia Kommunista Párt (FKP) igazából csak fékezi a mozgalmat. Cohn-Bendit elismerte, hogy Franciaországban két autentikus politikai erő van, a gaulle-izmus és a kommunizmus. Ő mindkettőt ellenzi, de érdekes módon ekkorra antikommunizmusa erőteljesebbé vált.[4] Erre legjobb példa „A baloldaliság, a kommunizmus aggkori betegségének gyógyírja” című könyve, melyben megpróbálta pontosabban körvonalazni az újbaloldal ideológiáját. Művében követeli a forradalmi mozgalmon belül a különböző politikai tendenciák nyílt diskurzusát, a kisközösségek tényleges hatalmát, a hierarchia-nélküliséget, a jelenlegi munkamegosztás eltörlését, szolidáris, alulról szerveződő akciócsoportok önigazgatását és végül a zsidó-keresztény kultúra hagyatéknak egyik legalapvetőbb örökségének, a lemondás és áldozathozatal apoteózisának a felszámolását. Elítéli a nyugati kommunista pártokat, de immár a kubai, kínai és vietnámi vezetőket is – amiért egyetértettek a Varsói Szerződés tagországaival a csehszlovákiai katonai intervenció kapcsán. Ezzel a fajta „alkotó erőszakkal” szemben a hatalom látszólag képtelen volt hosszú távon hatékonyan fellépni, ez volt az oka annak, hogy még a professzorok is egy forradalom kitöréséről beszéltek – még 1969 januárjában is.

A francia közélet reakciói

A diákmozgalmak sokszínűségéhez hasonlóan a polgárság is többféleképpen reagált. A jobboldali és centralista politikusok többsége nem meglepő módon elítélte a diákmozgalmakat és retorziókat követelt, viszont voltak, akik ennek ellenére az egyetemi reform és a munkáskövetelések teljesítéseinek programjai mellett kiálltak. Az értelmiség véleménye megoszlott. Egyesek szerint az újbaloldali diákok akciói ígéretesnek indultak, de idővel nihilizmusba hajlottak: igazából semmilyen pozitív programot nem tudtak nyújtani. Mások – mint például Alberto Moravia író – szerint ez a hőzöngő, irreális célokért való irreális fellépés csak a reakciót erősítette. Jean-Paul Sartre hatása nyomán azonban felerősödött e csoportokon belül a már emlegetett egzisztencializmus. Sartre tárgyalt a diákokkal, s arra a megállapításra jutott, hogy nem feltétlenül szükséges egzakt forradalmi elmélet magának a forradalomnak a sikeréhez. Ő az FKP-t komoly hátráltató erőnek tekintette. Sartre tagadta e mozgalmak anarchista jellegét, ellenkezőleg: valójában ezek a mozgalmak hordozták magukban az eredeti szocializmus tiszta értékeit, hiszen elutasították a kapitalizmus technokráciáját csakúgy, mint a szocializmus bürokráciáját. Szerinte a társadalom megváltoztatásával kapcsolatban, a magántulajdonnal ellentétben a hatalom kérdése a valódi probléma: a fogyasztói társadalomban az emberek nem területeket akarnak birtokba venni, hanem részesei akarnak lenni a mindent átfogó fontos döntéseknek és ellenőrzéseknek. A diákmozgalmak egyik fő célja a szuverenitás, tehát a kollektív döntés joga és képessége, mely az egzisztencialista szabadságfelfogás alapját képezi.[5] Végül is a polgárság álláspontja az lett, hogy a társadalmat azért nem, de az egyetemeket meg lehet változtatni. A reformtörvény előterjesztője Edgar Faure volt közoktatásügyi miniszter volt, aki szerint a civilizációs válság létező dolog: ezzel hozta kapcsolatba a társadalom és az egyetem belső ellentmondásait. A létszámemelkedés álláspontja szerint nem volt olyan komoly probléma, mint amilyennek lefestették, de a társadalom szükségleteinek nem megfelelő szakválasztás viszont az volt. A reformok a következőket jelentették: a miniszter elismerte az egyetemi struktúra antidemokratizmusát és hangsúlyozta az oktatási módszerek megváltoztatásának szükségességét. Szervezeti szempontból előnyösnek tartotta az egyetemek nagyobb autonómiáját, melyben minden oktatónak és diáknak részt kell vennie. A törvényjavaslat szerint novemberben a parlament a reformtörvényeket elfogadja: ennek eredményeként a hallgatók egyszerre több tudományágban is képezhetik magukat, technokrata jellegéből adódóan minden szakon szükséges a matematika és egy idegen nyelv ismerete, a nagy létszámú egyetemeket felbontja, a tanszékek szétaprózottságát megszünteti, és új tudományos egységeket hoz létre. Az egyetemi testületekben biztosítja minden oktató és egyetemi hallgató képviseletét. Cserébe viszont egyes állami szervek és vállalatok is részt vehetnek ezen testületek munkájában.

Ami a baloldal, vagyis a hivatalos kommunista platform álláspontját illeti, nyilvánvalóan elítélő volt az anarchista, trockista, maoista és még sok más újbaloldali csoportokkal szemben, mire ők azzal vádolták a kommunistákat, hogy „félnek a forradalomtól”. Az FKP integrálódott a fogyasztói társadalomba, ráadásul a pártbürokrácia bármikor képes megakadályozni a munkásosztály forradalmi lendületének kibontakozását, csak mert esetleg Moszkva úgy akarja. Május 4-én az FKP párizsi központja és a Kommunista Diákok Szövetsége kiadott egy felhívást, melyben – a pillanat uralását kissé lekésve – szintén a demokratikus és modern oktatási formákért, nagyobb anyagi támogatásért és belső autonómiáért agitáltak, s a kialakult helyzetért a gaulle-ista hatalmat tették felelőssé, hozzátéve, hogy a jobboldal – a „fasiszták” – a magukat „balosoknak” nevezőkkel együtt mind a kormánypárt, az UDR kezére játszanak. Nyomatékosan felszólították a diákokat, hogy harcukat a munkásosztállyal és a párttal együtt folytassák, és ne ellenük. Közleményük szerint nem szabad az erőviszonyokat figyelmen kívül hagyni, „tudományosan” – a lenini jelszónak megfelelően – kell a részesévé válni a „demokratikus erők haladó tevékenységének”, és nem szabad törődni a különféle anarchista kalandorjelszavakkal, mert az csak ürügy a rendőri elnyomás, megtorlás fokozására, melynek a munkásosztály issza meg a levét.

„Lángba borult utcák” – A diákfelkelések legfontosabb mozzanatai

A kialakult erőviszonyok, a kitűzött célok és a különböző politikai platformok nézeteinek ismeretében végül tekintsük át röviden az események menetét Franciaországban. Nem vitás, hogy az év legnagyobb diákfelkelése itt történt. A nanterre-i Bölcsészkaron kezdődött, melyet a Sorbonne bölcsészkarának tehermentesítésére hoztak létre a külvárosban. Az említett környék tele volt többnyire arab és afrikai bevándorlók lakta negyedekkel, ún. citékkel, mutatva az európai kapitalizmus egyik legfejlettebb országának igazságtalan társadalmi ellentmondásait. Nemcsak a diákok, de a tanári kar körében sem voltak ismeretlenek a különböző marxista eredetű irányzatok, így az egyetemi élet biztos táptalajt jelentett a „Március 22-e” mozgalom kialakulásának. Nézeteik szerint a felsőoktatás problémáinak megléte az oktatásügyi rendszer hibája, így adta magát, hogy a felelősöket a fennálló hatalomban és az igazságtalan társadalmi viszonyokban lássák, ehhez jöttek a nemzetközi politika eseményei. Lélektanilag tehát készen álltak egy forradalomra. Ezek után 1968. március 22-én egy diákcsoport az egyetemi tanács termében megfogalmazta a már részletezett társadalom-átalakító követeléseit. A dékán május 2-án bejelentette, hogy meghatározatlan időre bezárja a fakultást és a szóban forgó tizennyolc diák ellen fegyelmi eljárást indít. Ekkor a párizsiak szolidaritást vállaltak a nanterre-iekkel. Május 3-án a Sorbonne udvarán diákgyűlést tartottak, melyet az Occident nevű szélsőjobboldali diákszervezet megtámadott. A rendezvény tömegverekedésbe torkollott, a rektor pedig kihívta a rendőrséget. Hatszáz diákot – többségében „újbaloldalit” – letartóztattak. Délután öt órától a diákok tüntetni kezdtek Párizs Quartiér Latin (Latin Negyed) kerületében, a letartóztatottak szabadon bocsátását követelve. A helyzet nem változott, így este nyolc órától barikádokat kezdtek építeni, de végül elcsitultak a kedélyek. A rektor ennek ellenére bezáratta a Sorbonne-t, a bíróság pedig megkezdte a diákok kihallgatását. További tiltakozásul gyűlések kezdődtek május 6-án – a már említett sokszínű szervezetek és a velük szimpatizáló oktatók szervezésében. Estére ezúttal már barikádharcok kezdődtek, melynek eredménye több mint nyolcszáz sérült volt, köztük rendőrök is. A rendőrség vízágyúkat és füstgránátokat is bevetett és végül elég durván legázolták a puszta kézzel és útburkolati kövekkel védekező diákokat. Ezek a képsorok már vidéken is felháborodást váltottak ki, országszerte több egyetem is sztrájkba lépett. Május 7-én ötvenezer diák és tanár vonult fel Párizs utcáin – a Denfert-Rochereau-tól az Étole-ig – az Internacionálét énekelve. A hatalom ekkor már hajlott az engedményekre, május 9-én a Sorbonne kivételével engedélyezték az egyetemek megnyitását, de a Sorbonne – és az amnesztia – miatt újabb demonstrációkat hirdettek. Május 10-éről 11-ére virradóan – az 1871-es kommünhöz hasonlatosan – a Latin Negyed utcáin minden eddiginél keményebb barikádharcok és gyújtogatásokkal egybekötött tömegverekedések zajlottak le. Ezután május 13-ára a szakszervezetek általános sztrájkot hirdettek. A felvonuláson – melyen az FKP egyes tagjai is részt vettek – nyolcszázezer és egymillió fő közötti létszámú tömeg tüntetett. A diákok betörtek az egyetemekre és elfoglalták azokat, a munkások ugyanígy tettek az üzemekkel, jobb bérezést követelve. Május 24-én már a lyoni pályaudvaron folyt a harc, mivel Cohn-Benditet három nappal azelőtt kiutasították az országból. A szakszervezetek és az újbaloldali csoportok innentől fogva már egymástól függetlenül tevékenykedtek. Ekkor de Gaulle köztársasági elnök – aki sokáig nem tulajdonított érdemi jelentőséget a „hőzöngő fiataloknak” – televíziós beszédet mondott, amelyben szociális és gazdasági reformok – pl. részvételi rendszer – mellett egy ultimátumnak is beillő népszavazást jelentett be, ami a belpolitikában kisebb zavart okozott. A gazdasági élet lebénult a sztrájkok miatt, rendkívüli állapot lépett életbe. De Gaulle ekkor otthagyta az Élyssée-palotát, – Baden-Badenbe ment a Nyugat-Németországban állomásozó francia haderők főparancsnokához – majd Párizs környékén összevonatott több hadosztályt, s a május 30-án tartott drámai rádióbeszédében a kommunistákat téve felelőssé, bejelentette, hogy nem mond le, – utalva Francois Mitterand 27-i kijelentésére, miszerint ha de Gaulle lemond, ő kész átvenni a hatalmat – feloszlatja a nemzetgyűlést és június végére népszavazás helyett immáron általános választásokat hirdetett meg. Ennek kétségtelenül nagy hatása volt, a tábornok eddig megbillent tekintélye helyreállt, ugyanis a beszéd után a jobboldal egy részével kiegészülve a centrum is felvonult a Champs-Elysées-n. Mivel valamelyik utcai zavargásban, az egyik rendőrattak során egy Gilles Tautin nevű diák életét vesztette, június 11-én lezajlott az utolsó barikádharc, Molotov-koktélokkal, felborított gépkocsikkal és házilag átalakított szúró- és ütőfegyverekkel. Ekkor már a diákmozgalmakon belül is egyre inkább kiéleződtek az ellentétek, de június 16-án a rohamrendőrök visszafoglalták a Sorbonne-t. Ezek után a kormány reform- és bérengedményeket tett, majd elkezdődtek a választások, melyek de Gaulle győzelmét hozták. A diákmozgalmak visszaszorultak az egyetemi problémák keretei közé. Szeptemberben Edgar Faure oktatásügyi miniszter pedig beterjesztette reformtervét a parlament elé, amit a többség elfogadott, s a következő tanévben megkezdték a reform végrehajtását.

1968 eredményei és kulturális öröksége

1968 francia eseményei kapcsán több dolog is megállapítható. Először is az, hogy de Gaulle megállította a mozgalmat – mely a klasszikus kommunista értelmezés szerint körülményeiben egyáltalán nem állt készen forradalomra, vagyis a „nép” hatalomátvételére. Megállította, mert ki tudta használni a megosztott diák- és szakszervezetek helyzetét, és ki tudott egyezni velük a „kemény kéz” politikája után, még a kellő időben: megállapodott a munkásokkal a törvényben szavatolt minimálbérek 35%-os és az átlagos bérszínvonal 10%-os emelésében, valamint a sztrájkok idején kiesett és utólag ledolgozandó munkaidőre 50%-os bérelőleg fizetésében és heti negyvenórás munkaidőben. A diákokkal az említett egyetemi reformot elfogadtatták – kisebb változtatásokkal ugyan, de alapvetően ma is ez van érvényben. Paradox módon azonban az UDR megerősödése nem hozta magával Charles de Gaulle megerősödését is. Megállapítható, hogy a válság az V. Köztársaság rendszerét, tehát őt magát személyesen is érintette. A nagytőke ellenezte az elnök munkásrészvétellel kapcsolatos koncepcióját. Ezek – s az, hogy képtelen volt megérteni a lázadó fiatalok gondolkodásmódját és a politikai decentralizáció szükségességének okait – hozzájárultak ahhoz, hogy az idős katona és államférfi, nem értve a közelmúlt jelenségeit, de megértve az új idők változásának szeleit, 1969. április 27-én – három nappal az általa kezdeményezett népszavazás előtt – lemondott hivataláról. Másfél évvel később hunyt el.

A másik fontos dolog, hogy az 1968-as események résztvevőinek egy része még ma is az aktív politikai élet résztvevője, akik rendkívül sok energiát fordítanak „egykori önértelmezésükre.” Ennek nyomán megállapítható, hogy az 1968 teremtette kulturális referenciák még mindig éreztetik hatásukat. Ez a narcisztikus attitűd, saját mítoszuk önként vállalt építése teszi lehetségessé, hogy az „eszmei térben” megőrizzék fiatalságukat. A lázadások praktikus oka a második világháború utáni baby boom volt, amikor is a háború előtti éves gyerekszaporulat negyedmillióról 800 000-re nőtt – ezért is voltak 1968-ban telítve a nyugati egyetemek. A teoretikus okai pedig nézeteim szerint az alábbiakban álltak. Felnőtt egy generáció, melynek alig, vagy már egyáltalán nem volt közvetlen tapasztalata a háborúról, de ez az akkoriban a húszas évei elején járó korosztály súlyos értékválságba, pontosabban egzisztenciális válságba került: megkérdőjelezték elődeik tradicionalizmusát, a régi nemzedék vívmányait – háború és népirtások, melyek a totalitarizmus elvetéséhez vezettek – egyöntetűen, s végletesen képmutatónak minősítették és elítélték. Úgy érezték, a világ gyökeresen megváltozott, jelenségeit a korábbi nemzedékek kognitív ismeretanyaga és morális értékrendje többé nem képes pontosan leírni. Úgy érezték, már képesek önállóan reflektálni, gondolataikat szabadon és mélyen megélni tettlegesen is, önmaguk kibontakozó személyiségének a dinamikusan változó világjelenségekhez való pozicionálási kísérlete túláradó izgalommal töltötte el őket, és ez a vélt tudat a fennálló rend megváltoztatására volt a legfőbb motorja a ’68-as nemzedék lázadásának. Minden utópizmusa és irreális szélsőségessége ellenére véget vetettek a második világháborút követő apolitikus hangulatnak, rámutattak a kapitalizmus és az államszocialista rezsimek hazugságaira, végül, de nem utolsósorban megreformálták a ténylegesen elavult felsőoktatási rendszert. „Párizs 1968-a” részleteiben azért különbözött San Francisco-tól és Prágától. A lázadó diákok célkitűzései nem a hippik által hirdetett erőszakmentes érdekérvényesítésről, vagy a „tudat felszabadításáról”, de nem is egy „emberarcú szocializmus” bevezetéséről szóltak. 1968 ellentmondásos eredményein – a posztmodern filozófia térhódításának, a szexuális forradalomnak és szélsőséges individualizmusnak a kulturális következményein – túl el kell ismerni annak progresszív vonásait is: az új alapokra helyezett rendszerkritikát és az egyetemi, civil autonómia lehetőségét. Akár eszmetörténeti mérföldkőként, akár deviáns diákok hőzöngéseként értékelik is: 1968 nyomtalanul nem múlt el. Már semmi nem volt olyan utána, mint előtte.

Sulák Péter Sándor

Felhasznált irodalom:

Reform vagy forradalom? Diákság, egyetem, társadalom Nyugat-Európában. (Szerk.: Köpeczi Béla), Budapest, Kozmosz Könyvek, 1970.

Pálfy József: Vörös és fekete lobogók Párizsban, In: Lázadó diákok Párizsban, Rómában, Nyugat-Berlinben (Szerk.: Bognár Károly), Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1968.

Norbert Frei: 1968. Diáklázadások és globális tiltakozás (ford.: Győri László), Budapest, Corvina, 2008.

Gazdag Ferenc: Franciaország története 1945-1995, Budapest, Zrínyi Kiadó, 1996.

Salgó László: De Gaulle diplomáciája, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1972.

Vincent Cespedes: Mai 68. La philosophie est dans la rue, Larousse, Philosopher Collection, 2008.

Daniel Cohn-Bendit – Gabriel Cohn-Bendit: Obsolete Communism: The Left-Wing Alternative, McGraw – Hill Book Company, San Francisco, 1968.

Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember (Ford.: Józsa Péter), Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1990.

[1] Köpeczi Béla: Reform vagy forradalom?, 13.

[2] Daniel Cohn-Bendit – Gabriel Cohn-Bendit: Obsolete Communism, 23.

[3] Amerika-ellenesség (Korea és Vietnam miatt) és szovjet-ellenesség (Magyarország és Csehszlovákia miatt). Cohn-Bendit szavaival: „A kezdődő forradalom nemcsak a szocialista társadalmat, hanem az ipari forradalmat is megkérdőjelezi. A fogyasztói társadalom erőszakos halállal kell, hogy kimúljon. Az elidegenedés társadalma erőszakos halállal kell, hogy kimúljon. Új és eredeti világot akarunk!

[4] Érdekességként a május 30-i, minden eddiginél durvább atrocitásokért de Gaulle is hasonló véleményen volt: a baloldali csoportok közül nem az anarchistákat, maoistákat vagy trockistákat, hanem a kommunistákat tette meg fő felelőssé, s a polgárság kiállt a tábornok mellett, nem beszélve a jobboldalról, lásd Köpeczi, 1970, 62.

[5] Sartre mondta Cohn-Benditnek: „Az önök akciójában az az érdekes, hogy a fantáziát segíti hatalomra. Az önök fantáziájának is vannak bizonyára határai, de önöknek sokkal több gondolatuk van, mint apáiknak.”, lásd Köpeczi, 1970, 72.

Ezt olvastad?

A Sorbonne az 1170-ben létrehozott legrégebbi francia felsőoktatási intézmény, a Párizsi Egyetem egyik kollégiuma volt, amely alapítójáról, Robert de Sorbon
Támogasson minket