Végzete felé repült a dél-koreai utasszállító gép

1983 szeptemberének első napjaiban a híradások megdöbbentő eseményről számoltak be: a Szovjetunió lelőtte a dél-koreai légitársaság egyik menetrend szerint közlekedő utasszállító repülőgépét, mert engedély nélkül hatolt be a légterébe. A tragédia, amellett, hogy 269 ártatlan ember életét oltotta ki, tovább mélyítette az amúgy is feszült szovjet-amerikai ellentéteket. Mivel a pontos körülményeket az utóbbi négy évtizedben sem tárták fel minden részletre kiterjedően, ezért időnként újabb adatokat tartalmazó cikkek vagy éppen szenzációs leleplezésnek tűnő írások bukkannak fel róla a média felületein.

A Korean Air Lines (KAL) 007-es járata 1983. augusztus 31-én 23.50 perckor emelkedett a magasba a New Yorki- i John F. Kennedy repülőtér kifutópályájáról, hogy nyugati irányba haladva átszelje a Csendes-óceánt, majd a japán fő szigeteket érintve a Koreai Köztársaság fővárosának Gimpo Nemzetközi Repterére érkezzen. Az alaszkai Anchorage-ban a gépet megtankolták és újabb utasok léptek a fedélzetre, aztán szeptember 1. hajnali 3 órakor folytatta útját. A későbbi katasztrófához vezető első ok mindjárt az alaszkai kitérőt követő felszállás után jelentkezett. A gép az eredeti irányhoz képest mintegy egy–másfél fokkal északabbra tért ki és amint a későbbi vizsgálatok bebizonyították, mindvégig rendületlenül tartotta is ezt az irányt. A fedélzeti számítógépbe programozott eredeti útitervhez képest megnyilvánuló különbség a repülőút 30. percében 10 kilométert, a 180. percben pedig már 200 kilométert jelentett. Az eltérést az új fejlesztésű, tehetetlenségi navigációs eszköz meghibásodása vagy a pilóták gondatlansága egyaránt okozhatta, melynek következtében a Boeing helyi idő szerint hajnali 4 óra körül – ami greenwichi időben (GMT) 16 órának felel meg –, a Kamcsatka-félsziget felett betévedt a Szovjetunió területére.

A szovjet Távol-Kelet a hidegháború éveiben különleges stratégiai jelentőséggel bírt, a szuperhatalmak közötti földrajzi távolság itt volt a legkisebb, ebből következően a szovjet atomarzenál jelentékeny része összpontosult a régióban, amelyet elzártak a polgári légiforgalom elől. Viszont az amerikai kémrepülőgépek és műholdak gyakori hívatlan vendégeknek számítottak. A helyzetet fokozta, hogy ezekben a napokban ugyanitt interkontinentális ballisztikus rakétakísérletekre készültek.

Amint a Jumbo Jet megjelent Kamcsatka felett, 6 db MiG-23-as vadászgép szállt fel, azzal a céllal, hogy visszatereljék a 300 kilométerrel délebbre található légifolyosóra. Érdekes módon azonban az elfogó vadászok sehol sem találták az óriásgépet, így eredménytelenül tértek vissza bázisaikra, miközben az utasszállító az Ohotszki-tenger fölé érve nemzetközi légtérben haladt tovább. Amikor greenwichi idő szerint 18.15-kor, ezúttal Szahalin szigete felett ismét megsértette a szovjet légteret, már két Szuhoj Szu-15 és egy MiG 23-as elfogó vadászgép várta a levegőben. A hajnali sötétségbe burkolódzó égbolton hamarosan kirajzolódott előttük a KAL 007-es magányosan úszó alakja. A Szu-15-ösök felvették a jól begyakorolt harci alakzatot, az első gép a Boeing mögött haladt, míg a második a társát fedezte egy bekövetkező ellenséges támadás ellen.

Ekkor újabb különös körülményt képezett, hogy a vadászrepülőgép pilótái megpróbálták rádión felvenni a kapcsolatot az utasszállítóval, ám egyetlen frekvencián sem sikerült üzeneteikre választ kapniuk. Ebben az esetben a műszaki hiba kizárható volt, mivel később a repülési adatrögzítők hangszalagja arról árulkodott, a járat pilótái időközben a japán légiirányítással folytattak párbeszédet.

Ahogyan az utasszállító közeledett az államhatár felé, úgy nőtt a feszültség a szovjet légiirányítók körében. Kevés idejük maradt a cselekvésre, hiszen a sziget átrepülése nagyjából tíz percet igényelt. Végül az ítélet megszületett. Greenwichi idő szerint 18.26 perckor, körülbelül fél perccel azelőtt, hogy az utasszállító sértetlenül elhagyhatta volna a Szovjetunió területét, Gennagyij Oszipovics őrnagy, az első Szuhoj gép pilótája megkapta a parancsot a megsemmisítésére. A pilóta két R-98-as levegő-levegő rakétát lőtt ki, amelyek a gép farokrészébe, valamint a bal szárnyába csapódtak. A találatok hatására egy hajtómű szétroncsolódott, a szanaszét vágódó alkatrészdarabok felsebezték a törzs burkolatát. A levegő kiszökött, a gép hirtelen süllyedni kezdett, a pilóták sikertelenül próbáltak korrigálni, miközben még maradt idejük tájékoztatni saját utasaikat és a japán légiirányítást a helyzet komolyságáról. Körülbelül tízpercnyi, körkörös süllyedést követően a Boeing magatehetetlenül csapódott a Japán-tengerbe.

A parancsot teljesítő pilóta egy végletekig felfokozott nemzetközi helyzetben oldotta ki rakétáit az utasokkal teli repülőgép ellen. A szovjet hadsereg 1979. decemberi, Afganisztánba történő bevonulása óta mélypontjára zuhantak az Egyesült Államokkal ápolt kapcsolatok, elindítva a kétpólusú világrendszer, később a történetírás által „kis hidegháború”-nak elnevezett, éles konfrontációkkal teli időszakát. 1983 márciusában Ronald Reagan amerikai elnök meghirdette a „Stratégiai Védelmi Kezdeményezés”-re (röviden SDI) hallgató katonai programját, amelynek megvalósításával országa képessé vált volna világűrbe telepített műholdak segítségével semlegesíteni az ellenük indított szovjet rakétákat. Az egymást követő válaszlépések nyomán Európa hamarosan rakétatelepítések színhelyévé változott.

A Boeing 747-es járatának lelövésével együtt a 269 utas élete feletti ítélet kimondása óriási botrányt okozott, a világ közvéleménye előtt a képzeletbeli vádlottak padjára juttatva a Szovjetuniót. Tiltakozásként számos nyugati légitársaság ideiglenesen beszüntette járatainak indítását az országba. Az amerikai elnök bizonyságát látta néhány hónappal korábbi kijelentésének, vagyis a Szovjetunió valóban a „gonosz birodalma.” Az amerikai és a dél-koreai kabinet az emberi jogok, sőt az emberi élet értékének semmibevételével vádolta a szovjet vezetést. Washington érthető módon igyekezett minél sötétebb színben és a szörnyűség egyetlen okozójaként feltüntetni ellenfelét. A történtek az amerikai politikát közvetlenül érintették, ugyanis a 62 gépen utazó állampolgáruk közül Lawrence Patton McDonald georgiai kongresszusi képviselő, a híres második világháborús harckocsizó parancsnok, George Patton tábornok unokatestvére is a gépen lelte halálát. Az Egyesült Államok, Kanada, Japán és Dél-Korea kezdeményezésére az ENSZ napirendjére tűzte az eset tárgyalását, viszont a lelövést elítélő nyilatkozat kimondását a szovjet képviselő vétója megakadályozta. A tengerentúli heves sajtókampány ellenére érdekes kérdés maradt, vajon az amerikai haditengerészet felderítése által olyannyira szemmel tartott zónában miként maradhatott észrevétlenül számukra egy Boeing 747-es.

A szovjet honi légvédelem megítélésére eleve árnyékot vetett, hogy már korábban is szolgáltattak példát arra, amikor fegyverhasználattal kényszerítettek megállásra levegőből érkező betolakodókat. 1978 áprilisában szintén a Korean Air Lines járatát ellátó gép kapott lövedékeket a Kola-félsziget felett, de a pilóták földre tudtak ereszkedni egy befagyott tó jegén. Öt évvel később azonban sajnos nem voltak ilyen szerencsések.

Moszkva kezdeti bizonytalankodása nehéz pozíciót teremtett a saját maga számára. A szovjetek először tagadták, hogy az incidens egyáltalán megtörtént, majd miután kénytelenek voltak beismerni, egymásnak ellentmondó kijelentéseik tovább rontottak a helyzetükön. A szovjet hivatalos nézőpontot elsőként Szemjon Romanov vezérezredes, a légvédelem főparancsnokságának vezérkari főnöke adta közre. Szeptember 5-én a Pravdában, az SZKP hivatalos lapjában megjelent írásában a nemzetközi egyezmények megsértésével és előre elhatározott provokációval vádolta a dél-koreai járatot. Az amerikai hadvezetést felelőtlenséggel, civilek életének kockáztatásával vádolta. Másrészt a gép pilótái mellett az amerikai és japán földi irányítást tette felelőssé a kijelölt útvonalról való letérésért, egyúttal a szovjet légtér megsértéséért. Ám azon állításai, miszerint az elfogó vadászgép pilótája több intézkedést is megtett, hogy felhívja az utasszállító repülő vezetőinek figyelmét helytelen útvonalára (tehát a gép mellé repült, miközben a szárnyait billegtette, fényjelzéseket adott le, nyomjelző lövedékeket használt), puszta kitalációk voltak és a tett szépítésére szolgáltak.

Szeptember 9-én a szovjet fővárosban tartott nemzetközi sajtótájékoztatón Nyikolaj Ogarkov vezérkari főnök adott bővebb magyarázatokat az összegyűlt újságíroknak. A hatalmas falitérképekkel illusztrált kétórás beszámolón – a rádiófelhívások figyelmen kívül hagyásán túl – arra hivatkozott, hogy a szovjet földi légiirányítás egy RC-153-as kémrepülőgéppel téveszthette össze a Jumbót, amelynek méretei, alakja és hajtóműveinek száma megegyezik az utasszállítóéval. Való igaz, ezen járművek légi fényképezés céljával gyakran cirkáltak a rakétakilövő- és tengeralattjáró bázisokkal sűrűn beépített területen. Habár a valóságban a lelövés már a kora reggeli órákban, fél 7 körül történt, a marsall a pontos azonosítás elmaradását, a rossz látási viszonyokkal, a sötét és felhős égbolttal indokolta. Azt, hogy ilyen körülmények között ki lehetett-e tisztán venni a gép ablakainak elhelyezkedését, amiből egyértelműen felismerhető lehetett volna ott tartózkodásának békés jellege, Oszipovics őrnagy tudná elmondani a legjobban, de az biztos, a feletteseivel való kommunikációja során nem tett róla említést.

A dolgokat nehezítette, hogy a szovjet haditengerészet saját hatáskörben kezdte meg a maradványok felkutatását a Moneron-sziget közelében és más nemzetek hajóit távol tartotta a térségtől. Három napos keresés eredményeként kevés roncsot találtak meg az igen sekély, kb. 160–170 méter mélységű tengervízben. A repülőgép fekete dobozát csak tíz évvel később, a szocialista rendszer összeomlását követően, 1993-ban adta át Borisz Jelcin orosz elnök a szöuli kormánynak. Az egymással szembeni vádak mögötti sokkal konkrétabb valóság abban rejlik, hogy mind a szovjet/orosz, mind az amerikai oldal inkább volt érdekelt egymás hibáztatásában a tragédia bekövetkezéséért, ezzel együtt a teljes igazság elkendőzésében, mint saját felelősségük felvállalásában.

Szunomár Szabolcs

Felhasznált irodalom:

A dél-koreai gép durván megsértette a polgári repülés nemzetközi szabályait. Népszabadság 1983. szeptember 6.

Háy György: Légibalesetek pilótaszemmel I. Typotex, Budapest, 2006.

Harmincnégy éve rejtély a lelőtt dél-koreai utasszállító esete. www.origo.hu. 2017.szeptember 1.

Légicsatából menekült az 1983-ban lelőtt koreai repülőgép. www.mult-kor.hu. 2009.szeptember 2.

Lelőtt maláj gép – kísért a múlt. www.hvg.hu. 2014. július 17.

Máig sincs magyarázat a 25 éve lelőtt koreai gép esetére. www.mult-kor.hu. 2008. szeptember 1.

Szovjet állami bizottság a dél-koreai gép ügyéről. Népszabadság 1983. szeptember 10.

Ezt olvastad?

Reagan elnök „csillagháborús terve” és a „gonosz birodalma” beszéd 40 év távlatából

Ronald Reagan, az Egyesült Államok történetének egyik legnépszerűbb és legnagyobb hatású konzervatív elnöke 1983. március 23-án bemutatta az amerikai nemzetnek

X