„A véletlen általában egy esélyt ad” – Luis Buñuel portréja

Ha nem lenne világjárvány, a hét eleje óta javában zajlana a 73. Cannes-i Filmfesztivál. 59 éve is épp ekkortájt zajlott, egy kellemes májusi napon, 19-én mutatták be a Luis Buñuel Viridiana című filmjét, mellyel megszerezte egyik legrangosabb nemzetközi elismerését, az Arany Pálmát.

Luis Buñuel Portoles 1900. február 22-én született, egy új század kezdetén, annak a századnak a kezdetén melynek nemcsak filmművészetéhez, hanem gondolkodás– és látásmódjához is hozzáadott valamit. Az élete egyszerre egy izgalmas, szinte tipikus művészkarrier a század elejéről (és közepéről), olyan mind a hasonló kaliberű zseniké, országhatárokon átívelődő, Párizsban érlelődő, az Amerikai Egyesült Államokat megjáró, botrányokkal, megnemértéssel teli, másfelől egyedi és sajátos. A spanyol rendezőzseni életét és munkásságát végigkövetni nem csak egy életrajzi összefoglaló, hanem egy utazás a 20. században a szürrealizmus megszületésétől, a spanyol forradalom előszelén át, Hollywoodig, majd „le” Mexikóba, és vissza Európába a nagy filmfesztiválok vörös szőnyegére. Persze ez csak a körítés, hiszen Buñuel nem attól lett szürrealista, hogy a párizsi kávéházak asztalainál filozofált Tzarával és Aragonnal, ahogy rendezővé sem a Los Angeles-i sztárok, a nagy stúdiók világában vált.

Egy spanyol kisvárosban, Calendában (Aragónia) született, melyet ő maga úgy jellemzett, hogy a településen „a középkor az első világháborúig tartott. Elszigetelt, merev társadalom volt, nagyon éles osztálykülönbségekkel. Az alárendeltség és a tisztelet, amely a népet jellemezte az urakkal, a nagybirtokosokkal kapcsolatban, annyira mélyen gyökerezett az ősi szokásokban, hogy megváltoztathatatlannak tűnt.” Gyerekkorának több eleme fontos hatással volt művészetére, a legfontosabb az említett merev társadalom, a térség erőteljes katolicizmusa és az, amit ő maga szexuális elnyomásnak hívott. A fiatal Buñuel tanulmányait a szülővárosához közeli Zaragozában végezte – szülei egy jezsuita bentlakásos iskolába íratták. Bár 17 évesen Madridba ment egyetemre, ahol megismerte Salvador Dalít és Frederico Garcia Lorcát, moziba járt, verseket írt és hipnózissal kísérletezett, amikor 1925-ben Párizsba érkezett mégis megrökönyödött a város szabadosságán, önéletrajzi könyvében írja le, hogy csodálkozott egy nyilvánosan csókolózó páron.

Párizsba az úgynevezett Értelmiségi Csoportok Nemzetközi Társaságának titkáraként ment, de a város megnyitotta előtte az utakat. Itt ismerte meg későbbi feleségét (Jeanne Rucart), itt dolgozott először rendező asszisztensként, itt iratkozott be Jean Epstein színésziskolájába, itt látta azokat a fontos filmtörténeti alkotásokat, amik hatottak munkásságára. Naponta akár három filmet is megnézett a moziban.

Első filmje, az Andalúziai kutya (egy 16 perces rövidfilm), melyet Dalíval közösön rendezett a filmtörténet egyik legfontosabb alkotása. Az anekdota szerint az alkotópáros leírta a különböző álmaikat, és azokból véletlenszerűen választva, azokat összekombinálva alkották meg a mai néző számára is sokkoló filmet (például amikor egy pengével vágják meg egy nő szemét vagy, amikor rovarok másznak ki egy férfi tenyeréből a horroron felnőtt generációknak is hidegrázós). A film zenéje Richard Wagnertől való, aki Buñuel nagy kedvence volt. Bár a kor művészei, mint Aragon, Picasso, Cocteau, Le Corbusier dicsérték a filmet, a nagyközönség felháborodással reagált, betiltását követelték, tiltakoztak ellene. A rendezőpáros következő filmje az Aranykor lett volna, ám ebben Dalí már nem vett részt ekkora lelkesedéssel, mivel szerelmével Galaval volt elfoglalva. Akárcsak az Andalúzia kutya ez a film is erősen mutatja a szürrealizmus hatását – álomszerű, de itt már narratív szál is van, egy beteljesületlen szerelmi történetet látunk. Az Aranykor is hamar tiltólistára került.

Mintegy kitérőként Buñuel szerencsét próbált az Egyesült Államokban, ám angoltudás híján Hollywood nem fogadta tárt karokkal (az anekdota szerint Greta Garbo miatt penderítették ki állásából), ellenben megismert olyan művészeket, mint Chaplin és Eizenstein. Európába visszatérve a film közelében maradt, ő felel a Paramount és Warners stúdiók filmjeinek spanyol szinkronjáért. A két korai műalkotás után egy műfaji szempontból nagyon más film következett, 1933-ban készült el a Föld, kenyér nélkül című dokumentumfilmje, ami Las Hurdes vidékét mutatja be, és barátja, Ramon Acín lottónyereményéből készíttették el. A film realistán mutatja a nyomort és a szegénységet, így szinte hazaárulásnak titulálták, betiltották. Spanyolországban egyre kedvezőtlenebb lett a helyzet Buñuel számára, mivel köztársaságpárti volt. Már a polgárháború alatt kiutazott az Államokba, szakértőként vett részt a spanyol polgárháborút feldolgozó filmek készítésénél. A forradalom vége és Franco hatalomra kerülése végleg eldöntötte, hogy Buñuel és családja (ekkor már öt éves volt a fia) az Egyesült Államokban maradnak. Foglalkozott spanyol szinkronfelügyelettel, dolgozott a MOMA archívumában, készített antifasiszta propagandafilmeket.

A rendező 1942-ben még tett egy kísérletet arra, hogy visszatérjen Európába, ám időközben megjelent egykori barátja, Dalí Salvador Dalí titkos élete című könyve, melyben kommunistának és ateistának titulálta őt. Nem csak a Spanyolországba való visszatérését tette lehetetlenné ez a beskatulyázás, hanem amerikai karrierjére is negatív hatással volt – ekkor a kommunista szóhoz már nagyon negatív képzetek társultak, Amerikában a Szovjetunióval hozták összefüggésbe.

Buñuel családjával 1946-ban Mexikóba költözött. Az ország, ahol 20 filmet készített, a rendező új hazája lett (érdekesség, hogy a családjában van precedens erre, felmenői Kubában éltek). Mexikóban már feltűntek művészetének legjellegzetesebb motívumai, bár az is tény, hogy az itt készült filmjei – melyek irodalmi vagy színpadi művek feldolgozásai – hihetetlen tempóban jöttek létre, egy-egy filmre néha csak 2-3 hét jutott. Itt állandó csapattal dolgozott, társa (alkotó– és forgatókönyvíró-társa) Luis Alcoriza volt, gyakran dolgozott Carlos Savage vágóval, Gabriel Figueroa operatőrrel, Günther Gerzson magyar származású látványtervezővel.

Az ifjú Buñuel (Forrás: cultura.hu)

Mexikóban született meg a Susana (1951) című filmje, mely az első azon történetek sorából, ahol egy fiatal nő és egy gazdag, idősebb férfi állnak az események középpontjában (a motívum gyakoriságát azzal is magyarázzák, hogy apja sokkal idősebb volt anyjánál). Ennek a korszakának az egyik legfontosabb filmje az El (Ő) szintén a fiatal feleség idős férj motívumára épül, témája az irracionális féltékenység. Ebben a korszakban olyan alkotásokat is feldolgoz, mint a Robison Crusoe vagy az Üvöltő szelek, persze ezeket is sajátosan és szokatlanul (például Péntek női ruhába öltözve is feltűnik).

1958 fontos év a művészetében, ekkor készül el a Nazarín című filmje, melyért az egyház is kitüntette (volna, ám ő nem vette át a díjat). A film melynek főhőse egy pap, aki bűnözők és prostituáltak között élve is rendületlenül hisz, meg akarja váltani őket.  Igyekezeteiért nem jutalomban részesül, hanem börtön, büntetés vár rá. Buñuel, bár főhőse valamelyest szimpatikus karakter, nem egy követendő példát mutat, nem tért meg, s lett az egyház elkötelezett híve. Filmje inkább azt szemlélteti, hogy a világunkat nem lehet megmenteni, értelmetlen az ilyen típusú próbálkozás, értelmetlen várni a megváltást. Bár a rendező továbbra is a már ismert ateista felfogását, világszemléletét mutatja meg, a filmet másként, szinte megtéréseként tekintették, a Vatikán is elismerően nyilatkozott róla, a mai napig ajánlja.

1960-ban visszatért Európába, ahol Gustavo Alatristében, a gazdag mexikói üzletemberben lelkes támogatóra talált. Első közös munkájuk a Viridiana volt, mely elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál fődíját is. A film egy apácanövendékről szól, több egyházellenes utalást is tartalmaz, van benne fetisizmus, több egyházzal, vallással kapcsolatos tárgyat szentségtelenít meg, így az egyház elítélte, Spanyolországban betiltották.

A hatvanas évek elején olyan fontos munkái születtek, mint az Az öldöklő angyal (1962), az Egy szobalány naplója (1964) és az Oszlopos Simeon. Az öldöklő angyalban egy vacsora burzsoá résztvevői vetkőznek ki emberi mivoltukból, az Oszlopos Simeon a híres ókeresztény stylita alakját figurázza ki.

A hatvanas évek második felétől fénykorát éli, minden filmje egy remekmű. A nap szépe (1967), a Tristana (1970), A burzsoázia diszkrét bája (1972), A szabadság fantomja (1974) és A vágy titokzatos tárgya (1977) igazi nemzetközi sikert és díjakat hoztak neki. Ezeknél a filmeknél megfigyelhetjük, hogy szeret bizonyos színészeket használni, Fernando Rey többször tűnik fel az idős férfi szerepében, míg Catherine Deneuvet kétszer is női főhősének választotta.

A burzsoázia diszkrét bája, mellyel Oscart nyert (a legjobb idegen nyelvű filmnek járót) a buñueli abszurdum kiteljesedése: a felső középosztály 6 tagja próbál megvacsorázni együtt, de minduntalan meghiúsul a tervük, hol a rendőrség, hol a katonaság miatt, hol azért, mert egy színház színpadán találják magukat. A film egy kemény társadalomkritika: a burzsoáziát, az emberi butaságot, a korruptságot is kritizálja, mindezt úgy, hogy az álomvilágot és a valóságot gyakran összemossa. A filmben gyakran hallunk a párbeszédek közben repülőzajt, ami elnyomja a beszélők hangját. Buñuel több filmjében is használta ezt a módszert (nem feltétlenül repülővel, hanem más zajokkal), talán annak hatására, hogy ő maga idős korára szinte teljesen megsüketült.

Élete utolsó hat évében visszavonultan élt Mexikóban, és megírta Utolsó leheletem című önéletrajzát. A könyv, melyet Jean-Claude Carriere-rel közösen írt, igazi csemege. A rendező saját sorai többet elárulnak róla, közelebb visznek hozzá, mind bármely filmtörténész, filmesztéta értekezései.

A burzsoázia diszkrét bája (Forrás: imdb.com)

Valahol a véletlen és a rejtély között helyezkedik el a képzelet, az ember teljes szabadsága. Ezt a szabadságot is, mint az összes többit, megpróbálták megnyirbálni, megsemmisíteni. Ennek érdekében a kereszténység kitalálta, hogy még a szándék is lehet bűnös. Régen az a valami, amiről azt hittem, hogy a lelkiismeretem, megtiltott számomra bizonyos képeket: megölni az öcsémet, az anyámmal hálni. (…) Csak hatvan vagy hatvanöt éves korom körül értettem meg és fogadtam el, hogy a képzelet ártatlan. Ennyi időre volt szükségem, hogy elfogadjam, hogy mindaz, ami a fejemben van, csak rám tartozik, hogy ezek semmiképp sem „rossz gondolatok”, semmiképp sem bűn, és hagyni kell a képzeletet, hadd csapongjon, amerre csak akar, még akkor is, ha véres, elfajult utakon jár. (…) A képzelet a legnagyobb kiváltságunk. Megmagyarázhatatlan, akár a véletlen, amely kiváltja. Egész életemben arra törekedtem, hogy elfogadjam azokat a képeket, amelyek hatalmas erővel törtek rám, elfogadjam, de ne próbáljam megérteni őket.”

Szeretett száraz martinit inni és dohányozni. A könyvében azt írja, hogy ritkán szívott el naponta húsz cigarettánál többet, és mindenféle dohányt szeretett, nem úgy mind az apja, aki igazi burzsoáként csak Havannát szívott, kaviárt evett.

Önéletrajza ugyanolyan kifinomultan gúnyos, vicces, kritikus, mint a filmjei. Az utolsó oldalakon a halálról ír, azt írja, hogy úgy szeretne meghalni, hogy tudja, hogy nem jön vissza többé, de szeretne majd néha felkelni, hogy vegyen újságokat, hogy sírjában nyugtázhassa, hogy a világ mennyire kaotikus.

„Most, hogy nemsokára kilehelem a lelkem, gyakran képzelek el egy utolsó tréfát. Magamhoz hívom azokat a régi barátaimat, akik ugyanolyan meggyőződéses istentagadók, mint én. Szomorúan körbeállják az ágyamat. Álékor beállít egy pap, akit én hívattam. A barátaim legnagyobb felháborodására meggyónok, feloldozást kérek a bűneim alól, és felveszem az utolsó kenetet. Aztán átfordulok a másik oldalamra, és meghalok. De vajon marad-e az embernek annyi ereje, hogy még akkor is viccelődjön?”

  1. július 29-én halt meg, májzsugorban.

Buñuelről nem írni és beszélni kell, hanem nézni kell a filmjeit. Szürrealista szellemben újra és újra megbotránkoztatott (és képes a mai nézőt is megbotránkoztatni) és a fiatalkori hobbijához híven hipnotizált.

„Úgy vélem, a mozi bizonyos szempontból hipnotikus hatással van a nézőre. Elég megfigyelni az embereket, ahogy hallgatagon, lehajtott fejjel, elrévedő tekintettel jönnek ki a moziból. (…) közrejátszik benne a képsíkok, fények váltakozása, meg a kameramozgás is, amely csökkenti a néző kritikai érzékét, bizonyosfajta bűvöletbe ejti, sőt erőszakot tesz rajta.”

Igen, Buñuel hipnotizál.

Tóth Gödri Iringó

Ezt olvastad?

A zenetudós, zeneszerző és zongoraművész Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson, Torontál vármegye területén, mely ma már Romániához tartozik.
Támogasson minket