Törvénybe foglalt hősök – Max Weber és a Horthy-korszak érdemtörvényei. Gondolatok a VERITAS Intézet kultusztörténeti konferenciájáról

Hősökre minden nemzetnek szüksége van. Kétségtelen. A hősök azok a személyek, akiket a nemzeti emlékezet példaként állít az emberek elé. Ők azok, akik jóban, rosszban kimagasló és már-már felsorolhatatlan számú erényeikkel segítik át az ország népét a történelem vészterhes időin. Ők azok, akik reményt adnak, vigaszt nyújtanak, irányt mutatnak, vezetnek, és akár fel is áldozzák önmagukat egy magasabb cél érdekében. A kultusztörténetnek, ahogy az a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár 2022. május 24-i kultusztörténeti konferenciáján is megmutatkozott, azonban nem a hősök megkonstruálása a célja, hanem éppen ellenkezőleg, ennek a társadalmi konstrukciónak a lépésről lépésre történő azonosítása, leírása, értelmezése és értékelése. Kincses Katalin Mária – akinek a Gondolat Kiadónál tavaly jelent meg a Rákóczi-kultusz történetét bemutató kitűnő monográfiája[1] – szakmai megnyitójában, majd a konferencia zárásakor is kiemelte, hogy ez az esemény az első lépés, valójában seregszemle és iránykeresés a további kutatások felé. Ezt a megalapozást az előadások szemléletesen tükrözték, hiszen azok az előadók, akik – felvéve a konferencia és a recenzens szavajárását – „hősüket” bemutatták, eltérő mélységig jutottak, miközben mindannyian látták és láttatták is a kutatás folytatásának lehetséges irányait.

Azok az előadók, akiknek a fő kutatásai tárgyukat illetően könnyen összekapcsolhatók a kultusztörténettel, értelemszerűen mélyebb összefüggéseket villantottak fel a rendelkezésükre álló időben. Így Hermann Róbertnek az 1848/49-es – most már idézőjel nélküli – hősöket, valamint Ujváry Gábornak a Klebelsberg Kuno életrajzát feldolgozó monográfiáikra alapozott évtizedes kutatásaik kultusztörténeti szempontú rendszerezése talán az említett előadóknak is új inspirációt adott, hogy témájuk megújulását elősegítsék. Azok az előadók, akik még az út elején vagy az útkeresés állapotában járnak, mindannyian olyan történelmi személyiségeket mutattak be, akiknek kultuszáról szó esik, vagy magától értetődően szó eshetne egy hétköznapi beszélgetés során (a teljesség igénye nélkül ilyen például Bocskai István, II. Rákóczi Ferenc, id. Andrássy Gyula, Sisi, vagy éppen Rákosi Mátyás). Így minden bizonnyal a konferencia számukra is megadja a kellő ösztönző erőt a további kutatásokhoz, amit szívből kívánunk.

Mivel a konferenciáról több tényszerű összefoglaló is készült (Az Újkor.hu olvasói számára Bordás Bertalan foglalta össze alábbi cikkében a műhelykonferencia előadásait. – A szerk.), és az interneten maguk az előadások elérhetőek, jelen rövid beszámoló valójában nem más, mint a konferenciát egy absztrakt kérdésfelvetésbe sűrítő gondolatkísérlet, amelyet csupán a konferencia keltette kíváncsiság ihletett. Elméleti síkon a kérdésfelvetés mégis a konferencia összes előadását érinti. Gondolatébresztő jellegénél fogva, Kincses Katalin Mária felvezetője mellett kiemelkedik Hollósi Gábor előadása, amely a Horthy-korszak alatti érdemtörvényekről szólt. Mivel jelen sorok szerzője jogtörténész, és hangsúlyozottan nem kultuszt kutató történész, valamint, mivel ez az előadás volt az, amelyik nem kifejezetten egy személyiséget helyezett a középpontba, az alábbiakban az előadásban és valójában elvont szinten az egész konferencián felvetett problémát kíséreljük meg körbe járni. Mitől kultusz a kultusz, és mi az az érdemtörvény?

Elsőként kezdjük azzal, hogy a kultusz fogalma feltehetőleg magában kell, hogy foglaljon bizonyos mértékű érzelmi viszonyulást a kultusz tárgyához, ami ráadásul az esetek többségében pozitív, már-már rajongásig fokozódik. A kultusz tárgya a legtöbb esetben valóságos személy; bár Kincses hívta fel a figyelmet arra, hogy ez csak a modern kor beköszöntével érhető tetten, hiszen korábban mitikus hősök, (fél)istenek, szentek alkották a hősök kultuszának panteonját. Nyitóelőadásának historiográfiai vázlatában kiemelte Leopold von Rankét, aki a pozitivista történetírás atyja, valamint számos életrajz szerzője, a történetírás megújítója. Illetve Thomas Carlyle-t, aki Hősökről című művében a világtörténelem legnagyobb alakítóit hívta hősnek (például Odin, Mohamed próféta, Shakespeare, Luther, Rousseau, Cromwell, Napóleon). Szintén beszédes, hogy Carlyle a hősöket majdnem pontosan időrendbe állítva tipizálta is, nevezetesen istenség, próféta, költő, pap, író, király mivoltuk alapján. Megjegyezzük, hogy a kultusztörténet szempontjából a tipológia kérdése önálló tanulmány lehetne, hiszen ma már zenész, sportoló, színész vagy újságíró is kultusz tárgya lehet.

Kifejező és további gondolkodásra ösztönöz az angol szóhasználat is, amely különbséget tesz a celebrity és a cult celebrity között, utóbbi alatt – csak, hogy érzékeltessük a világra való hatásukat – például kétséget kizáróan a Beatles-t és a Rolling Stones-t értik. Végül Nietzsche és vele együtt az Übermensch fogalma szintén előkerült a konferencián mint olyan gondolati keret, amely az egyénbe vetett hit mindenhatóságát testesíti meg. A historiográfiai vázlathoz kívánkozik még Jacob Burckhardt, aki a modernitás és az individualizmus eltúlzott visszavetítése révén szintén a 19. század második felének értékrendjét ülteti át a reneszánszba, és alapozza meg az egyéniség kultuszát. Továbbá – és korántsem csak jogi szempontból – Max Webert sem felejthetjük el, aki a karizmatikus vezetőt és magát a karizmát mint a hatalom legitimációjának egyik összetevőjét alkotta meg. Külön említésre méltó, hogy Carlyle-t leszámítva mindannyian német nyelvterületen alkottak a 19. század második felében. A német kultúrkör kultusztörténetre és kultuszépítésre való hatásának vizsgálata is gyümölcsöző lehet a továbbiakban.

Emellett azt is érdemes lenne a későbbi kutatások során megvizsgálni, hogy egy-egy személy ellenkultusza milyen mértékben alakította, sőt torzította akár a történeti eredményeket, akár az aktuális politikai döntéshozást. Példának okáért az angol történettudományban a whig szemlélet a Stuartok szerepének vérmérséklettől függően negatív előjelet tulajdonított, és csak a második világháború utáni úgynevezett revizionista történetírás foglalkozhatott a Stuartok érdemeivel. A magyar történelemben kitűnő példa Szapolyai János. Hunyadi Mátyás tárgyalt a törökkel, míg Szapolyait ezért megbélyegezték. Géza és Szent István között pedig részben a tudomány, illetve korábban a hagiográfia munkamegosztást, tulajdonképpen kultuszt is teremtő funkciómegosztást hozott létre. Géza, aki a magyar királyság alapításában a kemény kezet igénylő, adott esetben vérontással járó feladatot, míg fia, István az országépítést kapta az utókortól, ahogy ezt Kristó Gyula a Makk Ferenccel közösen jegyzett Az Árpád-ház uralkodói című művében is megfogalmazta. A kultuszok-ellenkultuszok funkcióira, azok kölcsönhatására, adott esetben a kultusz és ellenkultusz párhuzamos és egymásra ható fennállására is izgalmas lenne a későbbiekben a vizsgálódást kiterjeszteni. Érdekes kérdés volna továbbá, hogy a modus vivendit keresők miként válnak kollaboránsokká, majd árulókká, végül az ellenkultusz tárgyaivá. Görgei sokat tudna mesélni a hazai közvélemény vele szembeni attitűdjéről.

Rátérve a műhelykonferencia egyetlen olyan előadására, amely kifejezetten nem személyekkel foglalkozott, előre bocsátjuk, hogy az előadó közel két ív terjedelmű kéziratot adott le a konferenciakötet számára, amelyet teljes terjedelmében értelemszerűen nem állt módjában ismertetni, így csak a hallottak alapján tudjuk kifejteni meglátásainkat. Hollósi Gábor, aki maga is rendelkezik jogászi és történészi végzettséggel, a Horthy-korszak érdemtörvényeit vizsgálta előadásában, különösen pedig azt a szempontot, hogy vajon a magán- vagy a közjog területére tartoznak-e, illetve azt, hogy mi a jogi jellegük. Az előadó egzakt válaszokat erre a kérdésre egyelőre nem tudott adni; nem is adhatott, hiszen az érdemtörvények elemzését a teljes 20. századra vetítve kívánja elvégezni. Értelemszerűen, így csak a kutatás végén lesz módja absztrahálni az érdemtörvényeket a gyakorlatuk alapján. Jelen előadás bevallottan csak az első, iránykereső lépés volt a kutató számára. Meg kell jegyeznünk, hogy természetesen nemcsak egy személy, hanem elvont fogalmak, mint például a jog, egy jogszabály vagy akár a szabadságjogok összességükben is lehetnek és voltak is kultusz tárgyai. Gondoljunk csak a Magna Cartára, az Aranybullára, az úgynevezett „ősi alkotmányra” Angliában vagy a történeti alkotmányra, vagy akár a 19. századra, amely a szabadságjogok töretlen kiszélesedését, és a boldogság, a fejlődés irányába tett idealista és optimista attitűdöt hozta magával – természetesen a brit világbirodalom égisze alatt.

Az érdemtörvényeknek külön dogmatikája nem létezik; sem a mostani, sem a régebbi jogalkotási törvényekben külön jogforrásként nem jelenik meg, a Horthy-korszakban külön jogalkotási törvény pedig nem is létezett, hanem a történeti alkotmány és a jogtudósok szakmunkái alapján vizsgáltak jogforrástani kérdéseket. Abból azonban kiindulhatunk, hogy az országgyűlés határozatot hoz, amely lehet törvény vagy országgyűlési határozat. A jogelméleti irányzatokat a beszámoló jellegére tekintettel mellőzzük, annyit azonban Modestinus római jogtudósra és a Digesta I. könyvére alapozva összefoglalóként megállapíthatunk, hogy a törvény hatása az, hogy parancsol, tilt, enged vagy büntet. Másként megfogalmazva, a törvényeknek mint normákat előíró rendelkezéseknek elsődleges célja, hogy a jogalanyokat valaminek a tevésére, vagy attól való tartózkodásra, akár büntetés kilátásba helyezésével, végső soron erőszakkal is rábírja.

Az érdemtörvények ezen a ponton kezdenek különösen érdekessé válni. A jogalkotó ugyanis bennük kijelenti, hogy valakinek az érdemeit elismeri, kegyeletét ápolja, emlékét fenntartja stb. Ez alapján a norma és a törvény kötelezettje maga az állam, tehát végeredményben kizárólag magára nézve ír elő kötelező rendelkezést, így a közjog területére tartozik. Mivel az érdemtörvények megalkotásában a politikai hatalom nemcsak a központi kormányzatra, hanem adott esetben a helyi önkormányzatokra vagy a dekoncentrált igazgatási szervekre, összességében tehát az állam szerveire egészében írja elő a kötelező rendelkezését, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy az érdemtörvényekben rejlő kötelezettségek és az általuk kifejtett jogalkotói szándék jelentősen több személyhez érnek el, mint amit a törvény elsőre sugall. Az egyes állampolgárokra egy ilyen jogszabály első ránézésre csak rendkívül közvetetten, tulajdonképpen csak mint államalkotó tényezőkre vonatkozik, de külön tevékenységre nincsenek kötelezve.

Ha az érdemtörvényeknek nem tulajdonítunk különösebb normatív funkciót, akkor nem mások, mint a jogalkotó részéről tett értéknyilatkozatok, amelyben az értéket az érdemtörvény tárgyát képező személy, esemény vagy jelenség stb. testesíti meg. Tehát a deklaratív funkción túl, magatartásban megmutatkozó normatív funkciójuk az érdemtörvényeknek nincs.

Mi lehet tehát az érdemtörvények célja? Mivel az érdemtörvények nem véletlenül kerültek elő egy kultusztörténeti konferencián, és a bennük lévő személyeknek volt kultusza a magyar történelemben, így a politikai hatalom és a jelentős személyiségek kapcsolatát vizsgálva Max Weberhez kell visszanyúlnunk. Weber a hatalom (uralom) legitimációjának három összetevőjét különbözteti meg: a szokást, a hagyományt és a karizmatikus vezető személyét. A weberi karizmatikus vezető azon kívül, hogy a fent említett módon, historiográfiailag is kapcsolódik a kultusztörténethez, az érdemtörvények és a politikai hatalom jogalkotásban megvalósuló célja tekintetében is rendkívül gondolatébresztő, amellett, hogy a rendszeresség és ismétlődés miatt minden kultusz feltételez valamekkora szokást, amiből hagyomány is kialakulhat. Visszatérve a vezetőre, ha a hatalom legitimációjának a karizmatikus vezető az egyik alapja, akkor az aktuális politikai hatalom egy korábbi politikai vezető kultuszának feltámasztásával tulajdonképpen annak politikai örökösévé válik, vele sorsközösséget alkot. Végeredményben a kultusz, jelen esetben a karizma feltámasztásával, saját karizmáját alapozza meg, a politikai azonosulás révén. Ez természetesen nem feltétlenül esik egybe a már elhunyt karizmatikus személy politikájával; sokkal inkább a régmúlt vezető politikájának a jelenre, a kultuszt feltámasztó és tápláló politikai hatalom érdekében szolgáló átértelmezése. Ezt könnyen elismerhetjük, ha Szent István, Széchenyi vagy Kossuth augusztus 20-án vagy március 15-én elhangzott, politikájukat, utókorra hagyományozott üzenetüket, tanításukat aktualizált formában az ünnepi beszédekben meghallgatjuk. Természetesen meglepődnének, hogy milyen politikai szereplők akarnak velük sorsközösséget vállalni.

Ha tehát az érdemtörvényeket Weber szemüvegén keresztül vizsgáljuk, akkor a deklaratív funkciót meghaladva, egyben legitimációs funkciót is tulajdoníthatunk nekik. Kérdés, hogy a legitimációs funkció mikor fordul át az állampolgárok szintjén normatív funkcióba, azaz mikor kell az állampolgároknak magatartásukat a kultusz tárgyához igazítaniuk. Ennek magyarázata, hogy a jogszabály, vagyis a szabályozott kultusz alanya maga az állampolgár, akinek valahogyan viselkednie – jelen esetben éreznie – kell, míg a szabályozás tárgya maga a hős, akinek érdemeit törvénybe foglalták. Másképpen, és sokkal egyszerűbben, mikor jön el az a pillanat, amikor a jogszabály fogja megmondani, hogy miként érezzenek az állampolgárok. Ebbe a körbe tartozhat, hogy amikor Horthy autója elment az állampolgárok előtt, sapkát levetve tisztelegniük kellett a kormányzó előtt. A törvénybe foglalt magatartás és egy kultusz összekapcsolása sokkal nyilvánvalóbb a személyi kultuszt napi szinten gyakorló diktatúrákban, például, ha a kedves vezető személyéért még a tanítás megkezdése előtt imádságot kell mondani az iskolában, vagy köszönteni kell a nap elején a munkahelyen stb.

A fenti funkciókat sorrendbe is állíthatjuk. Az érdemtörvények elsőként az értéknyilatkozatot az állam által saját maga számára előírt tevékenység (például megemlékezések, ünnepségek tartása, szoborállítás) jelenthetik. Majd az állampolgárok számára előírt értékrendbeli és érzelmi azonosulás következik, méghozzá a múlthoz való viszonyulás köntösébe bújtatva. Végül a konkrét tevékenységben tükröződő személyi kultusz szintjére jutunk. Az első szint minden nemzet identitásának szükséges része. A középső szint különösen érdekes, sőt vízválasztó, amennyiben a kultusz nem spontán, az állampolgárok akaratából, a kultusz tárgyának elismerése érdekében születik, hanem a politikai hatalomnak a nyilvánosságban megvalósuló erőfölényéből. Ugyanis, ha mélyebben belegondolunk, a hatalom már nemcsak azt akarja előírni, hogy mit tegyen saját maga, hanem azt is, hogy az állampolgár hogyan érezzen, gondolkodjon. A harmadik szint nem feltétlenül következik az első kettőből, de kétségkívül magában foglalja azokat. A szintek különösképpen az érzelem- és mentalitástörténet, illetve a médiatörténet oldaláról vizsgálhatók, amelyre remélhetőleg sor kerül a későbbi kutatások során.

Végső megállapításként azzal zárjuk, hogy azok a gyümölcsöző konferenciák, amelyek kérdéseikkel nem hagyják nyugodni sem az előadókat, sem a hallgatóságot. A VERITAS Intézet kultusztörténeti konferenciája meglátásunk szerint különösen termékeny volt. Így összegzés helyett és a teljesség igénye nélkül a következő kérdéseket tartjuk fontosnak. Tekintve a weberi legitimációs funkciót, meddig és milyen mértékben tűri a hatalom a kultusszal szembeni kritikát? Mikor válik a kultusz dogmává? Mikor válnak a természetes és szükséges megemlékezések, ünnepségek, a múlthoz való viszonyulás kultusszá? Mi a szerepe a hatalomnak a kultuszképzésben? És ez az a kérdés, amikor a kutatónak különösen távolról és kritikusan kell kezelnie a kultusz tárgyát, még akkor is, ha egyébként megérdemelten, azaz spontán, természetes úton is képződött kultusza egy személynek, például Kossuthnak. A kultusz pusztán mennyiségi kérdés, vagy van egy minőségi, szükséges, de nem elégséges feltétele is a kultusz létrejöttének? Mi a különbség a divat és a kultusz között? Bizonyos vezetők mítosza, például Churchill kérlelhetetlensége, állhatatossága mikor válik Churchill-kultusszá? (Utóbbiról lásd például a szerző „A Churchill-mítosz terhe – Winston Churchill lányai” című recenzióját az Újkor.hu Lapozó rovatában – A szerk.) Megannyi kérdés, amelyre kíváncsian és türelmetlenül várjuk mind a jelen konferenciából készült – év végére ígért – kötetet, mind pedig a további, több évre tervezett kutatások eredményeit.

Rigó Balázs (PhD)
adjunktus (ELTE ÁJK Római Jogi és Összehasonlító Jogtörténeti Tanszék)

A borítóképen: II. Rákóczi Ferenc szobra a budapesti Kossuth Lajos téren (Pásztor János 1937-es felvétele), jobbra a Parlament. Forrás: Fortepan / Kelecsényi Kristóf

[1] Kincses Katalin Mária: A Rákóczi-kultusz első szobrai. Budapest: Gondolat Kiadó, 2021.

Ezt olvastad?

Változó perspektívák – Nők a történelemben

A Doktoranduszok Országos Szövetségének Történelem- és Politikatudományi Osztálya (DOSZ TePO) egyik legfontosabb céljának tartja, hogy platformot biztosítson a PhD-hallgatók részére,

X