„…viharos időkben is sikerült megőriznem önmagamat…” – Jakó Zsigmond életpályája

Oszd meg másokkal is:

Portré

A magyarországi és a romániai magyar történettudomány egyik legmeghatározóbb képviselője, az Erdélyi Múzeum Egyesület igazgatója, Jakó Zsigmond élete és munkássága során szüntelen arra törekedett, hogy az erdélyi okleveleket, kéziratos anyagokat megóvja és kutathatóvá tegye más történészek számára. Az általa írt művek úttörőnek számítottak, mivel olyan szempontból közelített egy-egy téma felé, amely akkoriban még nem volt megszokott: a társadalomtörténeti megközelítés irányából.

Figyelmét nem kerülték el az akkoriban mellőzöttnek tekintett kérdések, mint az erdélyi könyvnyomtatás története és az erdélyi arisztokrácia írásbeliségének kialakulása. Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának munkatársaként igyekezett elsődleges, levéltári forrásokkal dolgozni. Az évek során az összegyűjtött forrásokat több alkalommal is kiadta. E forráskiadványok bevezetői, terjedelmüket és részletességüket tekintve, szinte már-már monográfiává emelték ezeket a munkákat. Megállapításaik még ma is érvényesek.

Jakó Zsigmond Pál 1916. szeptember 2-án született Biharfélegyházán. A hajdúböszörményi Kálvineumban végezte a gimnáziumot, ahonnan a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem szakára jelentkezett. A magyar történettudomány mindmáig nagy hatású történészei alkottak ekkor, mint Domanovszky Sándor, Hajnal István, Mályusz Elemér és Szekfű Gyula. Jakó azok közé tartozott, aki az említett történészeket mind a tanárainak nevezhette. Különösen nagy hatást gyakorolt rá, és szemléletére a Mályusz-vezette településtörténeti és történeti demográfiai iskola, melynek munkájába maga is bekapcsolódott. Egyetemi tanulmányai során a közép és kora újkori történelem érdekelte a leginkább, melynek kutatásához elengedhetetlen a latin nyelv ismerete. Elsajátításához így a történelem mellett klasszika-filológiát is elkezdett hallgatni, majd 1939-ben történelem-latin nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett.

Szakdolgozatához, amelyben a középkori Bihar vármegyével szeretett volna foglalkozni, eredeti forrásanyaggal kívánt dolgozni, amelynek gyűjtését már 1935-ben elkezdte. Diplomamunkájának témája és az azzal járó kutatás ez követően olyan intézményekhez vezette, amelyek életét és munkásságát nagyban befolyásolták. Ekkor ismerkedett meg az Erdélyi Múzeum Egyesülettel, illetve akkori elnökével, Kelemen Lajossal, aki később állást ajánlva neki 1941-ben, Kolozsvárra hívta.


Jakó Zsigmond. Kép forrása: Bihari Múzeum Évkönyve 12-14 (Berettyóújfalu, 2009)

Mielőtt azonban Kelemen irányítása alatt megkezdte volna munkáját Kolozsváron, a Pázmány Péter Tudományegyetem Népiségtörténeti Intézetében, majd pedig 1940 és 1941 között a Magyar Országos Levéltárban dolgozott, mint gyakornok. Ekkor adta ki első munkáját, mely Bihar vármegye a török pusztítás előtt címmel jelent meg. Az 1940-ben napvilágot látott monográfia olyan újfajta tudományos megközelítést és megállapításokat tartalmazott, amelyek miatt az akadémiai bizottság 1942-ben Jakó Zsigmondot a Kőrössy Flóra jutalomdíjjal tüntette ki.

Kolozsváron, már az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának munkatársaként kezdte el figyelmét az urbáriumok felé fordítani, ezen belül is a gyalui vártartomány összeírásaival foglalkozott. Az általa összegyűjtött forrásanyag kiadására pedig már 1944-ben sor került. Műve az urbáriumok módszertani vizsgálatában új fordulatot hozott, mint ahogy a történész életében is, ugyanis ekkortól kezdett el tartósan foglalkozni a gazdaság-, társadalom-, és helytörténettel. Jakó Zsigmond egyik elsődleges céljává Erdély középkori okleveles forrásainak összegyűjtése, és azok magyar nyelvű regesztákkal történő ellátása állt. Erre vonatkozó munkáját már 1940-ben elkezdte, és egészen haláláig gyűjtötte és szedte rendbe azokat, az elsősorban nem elbeszélő forrású iratokat, amelyek kritikai vizsgálata, kiadása, nagyban meghatározták tudományos tevékenységének alakulását. Olyan forráskiadványok születtek ezen munkája során, mint például Az erdélyi papírmalmok feudalizmuskori történetének vázlata (1964), az Adatok a torockói jobbágylázadás történetéhez (1945), vagy az Adatok a dézsma fejedelemségkori adminisztrációjához (1945).

A második világháború miatt azonban egy kis időre félre kellett tennie a forrásanyagok feldolgozását, mivel a háború menete őt is cselekvésre késztette. Jakó Zsigmond azonban nem a fronton, hanem Kolozsváron vívott harcot annak érdekében, hogy a különböző udvarházakból és kastélyokból kidobott, és ezzel együtt pusztulásra ítélt levéltári anyagokat megmentse. Az Erdélyi Múzeum Egyesületet pedig, annak minden anyagával együtt, átköltöztette a Bethlen-Nemes házba, melyben egy új, korszerű kutatótermet alakított ki. A háború alatt végzett állagmegóvó tevékenysége nélkül rengeteg olyan kézirat veszett volna el – talán örökre –, amelyek nagyon fontos adatokkal szolgálnak Erdély történetére vonatkozóan, és adnak munkát még ma is a történészeknek.


Jakó Zsigmond emlékülés Kolozsváron. Kép forrása: Transindex

Háború utáni munkáját már, mint az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának utolsó igazgatója folytatta 1950-ig, amikor a román kormány betiltotta a szervezet működését. Nem ez volt az első és az utolsó eset, amikor a román kormányzati szervek akadályozták pályája során. 1960-ban az Erdélyi Múzeum Egyesület új székhelyéről, a Bethlen-Nemes házból tiltották ki nemcsak Jakót, hanem más magyar történészeket is. Az indok – teljesen alaptalanul – az állam ellen történő szervezkedés volt. A „száműzött” kutatók ezt követően parkokban találkoztak, ahol megbeszélhették kutatásuk jelenlegi állását, és eszmecserét folytathattak különböző kérdésekről, természetesen mindezt titokban. Ahogy pályája elején, úgy nyugdíjasként sem tudta elkerülni, hogy munkáit cenzúra nélkül kiadhassa. A kolozsmonostori konvent 1285-1556 közti időszakából származó középkori jegyzőkönyveinek forráskiadványa – melyet saját maga rendezett sajtó alá – azért nem jelenhetett meg évekig, mert megírásának módja nem egyezett meg az addig elfogadott román gyakorlattal. Jakó Zsigmond ugyanis feleslegesnek tartotta a teljes szövegközlést, helyette latin nyelvű információkat emelt ki, az adott jegyzőkönyveket pedig magyar nyelvű regesztákkal látta el ahelyett, hogy teljes román fordítást közölt volna. Ezen legterjedelmesebb és legkiemelkedőbb műve végül 1990-ben, a Magyar Országos Levéltár kiadványaként jelenhetett csak meg.

Az idén megjelent Írás, levéltár, társadalom – Tanulmányok és források Erdély történelméhez c. tanulmánykötet, melyet lánya, Jakó Klára szerkesztett, a történész azon értekezéseit közli le, amelyek szintén a korabeli politikai viszonyok miatt nem kerültek kiadásra, vagy pedig csak nehezen hozzáférhetőek. A kötethez szolgáló forrásanyagot az EME egykori igazgatója már 1946-ban elkezdte összegyűjteni azzal a céllal, hogy az erdélyi vajdaság intézménytörténetét részletesen feltárja.


Kép forrása: MTA BTK Történettudományi Intézet honlapja

Pályája kezdete után mintegy húsz évvel kezdett el foglalkozni az erdélyi írásbeliség és értelmiség kialakulásával, illetőleg a könyvtörténettel. Ennek keretében vizsgálta a balázsfalvi tudós, Timotei Cipariu tevékenységét, milyen gyűjteményekkel, és hogyan gyarapította könyvtárát, és hogyan vált az egyre nagyobb jelentőségűvé. Foglalkozott továbbá még a szász könyvnyomtatás történetével, és megírta az erdélyi latin íráshasználat történetét is, feltárva annak társadalmi vonatkozásait.

A 90. születésnapjára szervezett megemlékezésen munkáját saját maga foglalta össze három pontban. Harmadik helyen említette az általa írt munkákat, másodikként a könyvtár és levéltárvédelem fontosságát emelte ki, első helyre azonban az új kutatók szakszerű nevelését tette. Életrajzából látszik, hogy ez a törekvés már igen hamar megfogalmazódott benne, és hogy megpróbált ennek a lehető legnagyobb mértékben eleget tenni. 1942-1945 között a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Történettudományi Karán dolgozott, először, mint tanársegéd, majd ezt követően 1947-ig, mint előadótanár. 1959-ben, amikor sor került a magyar (Ferenc József Tudományegyetem), és a román (I. Ferdinánd Király Tudományegyetem) tannyelvű egyetemek egyesítésére, az újonnan létrejövő Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kapott tanári állást, ahol egészen nyugdíjazásáig, 1981-ig dolgozott. Ez alatt az idő alatt többek között paleográfiát és történeti segédtudományokat oktatott, sőt utóbbi témájában összefoglalókat is írt, nemcsak diákjai számára. A latin írás története c. munkája – melyet Radu Manolescuval közösen írt meg –, szintén abból a célból született meg, hogy az általa összegyűjtött módszertani ismereteket, illetőleg tapasztalatokat megoszthassa más kutatókkal is.

Jakó Zsigmond kiemelkedő munkásságát széles körökben ismerték és elismerték. Már 1949-ben a Román Tudományos Akadémia kolozsvári Történettudományi Intézetének munkatársa lett, 1970-ben pedig a Román Társadalomtudományi Akadémia rendes tagja. 1986-ban megválasztották a Magyar Történelmi Társulat tiszteleti tagjának, 1988-ban pedig a Magyar Tudományos Akadémia is felvette tagjai sorába. A Román Tudományos Akadémia viszont csak 1996-ban tette tiszteleti tagjává. Ugyanebben az évben kapta meg a Pro scientia Hungarica díjat is.


Jakó Zsigmond emlékülés Budapesten. Kép forrása: MTA BTK Történettudományi Intézet honlapja

A szocialista rendszer felbomlása a szabadabb tudományos légkör eljövetelét jelentette. Ezt megérezve több történész is elérkezettnek látta az időt, hogy a korábban leépített romániai magyar tudományos életet helyreállítsák. Ennek keretében került sor 1989-ben az Erdélyi Múzeum Egyesület újbóli visszaállítására, ezzel adva intézményes keretet az erdélyi magyar oktatás és művelődés fejlesztésének. Az EME ideiglenes elnökének pedig Jakó Zsigmondot kérték fel, aki ezzel irányító szerepet vállalt a történészek törekvésében. Tisztéről csak 1994-ben mondott le, azonban 2008-ban bekövetkezett haláláig tagja maradt az egyesületnek.

Jakó Zsigmond életpályája kiemelkedő. A háború alatt általa végzett állagmegóvás olyan forrásokhoz juttatta hozzá a történészek következő generációit, melyek munkája nélkül elvesztek volna. Levéltáros munkája során pedig olyan mennyiségű iratanyagot gyűjtött össze, amelyek rendezése még nyugdíjas éveiben is lekötötték, legfőképp az Erdélyi Okmánytár rendezésével foglalkozott. Pályájának ezen szakaszát tartotta szakmai szempontból a legtermékenyebb időszaknak. Alkotási vágya, hogy más történészeknek is átadja tudását, olyan kiadványok megírásához segítették, melyek ma is nagy jelentőséggel bírnak és hozzájárultak Erdély középkori történetének addig feltáratlan részleteinek megismeréséhez.

Veres Tünde
PhD hallgató, DE Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola
Technikai segédmunkatárs, MTA–DE „Magyarország a középkori Európában” Lendület kutatócsoport

Felhasznált irodalom:

Benda Kálmán – K. Lengyel Zsolt: Forschungen über Siebenbürgen und seine Nachbarn. Festschrift für Attila T. Szabó und Zsigmond Jakó. I-II. München 1987.

Benkő Samu: A nyolcadik évtized. In: Jakó-emlékkönyv. Kolozsvár 1996.

Emlékkönyv Jakó Zsigmond nyolcvanadik születésnapjára. Szerk. Kovács András, Sipos Gábor és Tonk Sándor. Kolozsvár, 1996.

Kubinyi András: Jakó Zsigmond, a történettudós. In: Erdélyi Múzeum 68 (2006). 3-4. sz.

„… pályám egy nagy kaland volt…”. Beszélgetés Jakó Zsigmonddal. (Kérdezett Lupescuné Makó Mária). In: Erdélyi Múzeum 68 (2006). 3-4. sz.

Szabó T. Attila: A hetvenedik évforduló küszöbén, 1986. In: Jakó-emlékkönyv. Kolozsvár, 1996.

http://www.tti.hu/images/kiadvanyok/konyvek/2016/Jako_eloszo_fodorpal.pdf

http://lexikon.adatbank.ro/tematikus/szocikk.php?id=83

Ezt olvastad?

Dobi István (Ószőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tevékeny szerepet játszott abban, hogy a Független Kisgazdapárt alárendelje
Támogasson minket