VIII. Henrik első minisztere, Thomas Wolsey bíboros

VIII. Henrik hatalomtechnikai módszerei apja gyakorlatához igazodtak, hiszen VII. Henrikhez hasonlóan olyan tanácsadókkal vette magát körül, akik a tradicionális középkori eredetű végrehajtó hatalmi struktúra és hierarchia szerint a törvényesség határait nem mindig vették figyelembe, s kancellárjai szintén a királyi akarat minden áron való érvényesítésére törekedtek. Közülük mindenképpen kiemelkedik Thomas Wolsey bíboros, akinek közel húsz éves munkájának köszönhetően Henriknek sikerült megszilárdítania hatalmát, valamint érvényt szerzett egyeduralkodói törekvéseinek.

Thomas Wolsey miniszteri pályafutását VII. Henrik angol királynak köszönhette. Az ipswichi marhakereskedő fia tizenöt évesen szerzett bakkalaureátusi fokozatot Oxfordban. Ezután a Magdalen College pénztárosaként helyezkedett el, de mivel ritkán számolt el pontosan az egyetem pénzével, nem sokkal később elbocsátották. Ettől függetlenül patrónusai segítségével folytatta teológiai tanulmányait, s 1498-ban pappá szentelték. Nemsokára az udvarhoz került, ahol VII. Henrik hamar felismerte tehetségét. A király egyik közvetlen bizalmasa lett, s főként titkári, kancelláriai munkát végzett.

Thomas Wolsey bíboros (Sampson Strong festménye, forrás: commons.wikimedia.org)

VII. Henrik halála egyáltalán nem hozott törést az ambiciózus pap karrierje tekintetében, hiszen 1514-től kezdve Wolsey nem csak VIII. Henrik elsőszámú tanácsadója, hanem a király után Anglia első embere is ő volt. Gyors egymásutánban lett Lincoln és az 1513-ban elfoglalt francia város, Tournai püspöke és York érseke. 1518-tól Bath és Wells, 1523-tól Durham, 1528-tól Winchester püspöke, 1521-től pedig Saint Albans, Anglia leggazdagabb kolostorának apátja lett. Érdekességként említhető, hogy Durhamban, miután megkapta kinevezését, azonnal megemelte a szén kitermelését a bányákban egy tonna/napra. Anyagi helyzete szinte páratlan lehetőséget biztosított számára, hiszen ezek a tisztségek együttesen tízezer fontot hoztak évente Wolsey-nak. Olyan nagy befolyásra tett szert, hogy sikerült egyik riválisát, Charles Brandont, Suffolk hercegét kiütnie a király kegyeiből azzal, hogy titkos házasságra buzdította VIII. Henrik húgával, Máriával. Wolsey ugyan megmentette Charles Brandon életét, de ezzel is inkább csak befolyását akarta fitogtatni.

Thomas Wolsey 1515-ben sikeresen megszerezte Christopher Bainbridge bíborosi kalapját. Egyesek ugyan azzal vádolták, hogy ő maga ölette meg bíborosi és érseki elődjét, ez az állítás azonban máig sem nyert megerősítést semmilyen közvetlen forrással. 1518-ban Campeggio bíborost és pápai legátust Angliába küldték, de Wolsey hónapokon keresztül a kényelmetlen Calais-ben várakoztatta, és nem engedte meg számára, hogy találkozzon VIII. Henrikkel. Ezzel a lépéssel a bíboros azt akarta elérni, hogy ajánlják fel a legátusi hivatalt neki is. X. Leó ezért még ugyanabban az évben életre szólóan megajándékozta a pápa angliai helytartója (legatus a latere) ranggal, ami azt jelentette, hogy legátusi zsinatokat hívhatott össze. Ennek köszönhetően Wolsey lett a legfőbb egyházi autoritás a szigetországban.

VIII. Henrik és Wolsey bíboros (John Gilbert festménye, forrás: commons.wikimedia.org)

Thomas Wolsey ezzel azonban nem elégedett meg: Edward Hall, a Tudorok egyik krónikása ugyanis azt állította, hogy a bíboros veszélyt jelentett William Warham canterbury-i érsek kancellári pozíciójára is, s arra kényszerítette, hogy a lordkancellár mondjon le, így hamarosan ő lehetett az új kancellár. Ezután hozzálátott, hogy megreformálja a királyi titkos tanácsot (Privy Council), illetve a jogi funkciók felé tolta a hangsúlyt az elsősorban felségsértési vagy háramlási ügyekkel foglalkozó Csillagkamarában (Star Chamber). 1515–1517 között majdnem mindennap tartottak itt üléseket, 1517–1520 között pedig három új bizottságot is létrehozott, amiben lecsökkentette a tanácsosok számát. Ezek a bizottságok viszont nem a Csillagkamarában, hanem Westminster más részén tartották üléseiket. A bizottságok tagjai papok, főnemesek és ügyvédek voltak.

Wolsey-nak kitűnő érzéke volt ahhoz, hogy éreztetni tudja fontosságát: politikus és adminisztrátor volt egy személyben, aki bevételeiben az egyházra támaszkodott. Mint diplomata, kidolgozta egy egyezmény részleteit, adminisztrátorként pedig segített abban a hosszú folyamatban, amiben a Tudor-kormányzat megtanította alattvalóinak, hogy megéri megtartani a békét. A parlamenttel viszont ellenséges volt, amiért az hajlott arra, hogy beavatkozzon az egyházat érintő ügyekbe. Wolsey hatalma alatt ezért mindössze kétszer hívták össze a parlamentet. A bíróságok hatáskörét is keményen próbálta megnövelni, amivel nagyban elősegítette a kancelláriai bíróság szerepének növekedését.

VIII. Henrik portréja (Joos van Cleve festménye, forrás: en.wikipedia.org)

A bíboros magas pozícióját azonban részben öncélúan akarta felhasználni: el akarta ugyanis érni legfőbb vágyát, hogy pápa lehessen. Erre viszont valószínűleg nem lehetett sok esélye, főként az európai erőviszonyok miatt. Másrészt az is hozzájárulhatott, hogy bár ő volt York érseke, a rangban magasabban álló canterbury-i érseki címet sohasem tudta megszerezni. A pápai legátusi címmel egyedül azt tudta elérni, hogy a külső egyházi hierarchia szerint a canterbury-i érsek felettese legyen.

Thomas Wolsey a külpolitikában is jártas volt: tevékenységét feltételezhetően leginkább az I. Károly spanyol király és I. Ferenc között kialakult ellentétek mielőbbi megoldása mozgatta. Így akarta ugyanis elérni, hogy a keresztény fejedelmek figyelmét az új közös ellenség, a török ellen fordítsa. VIII. Henrik udvara ebben az időszakban, a korábbiakhoz képest ugyanis sokkal jobban figyelemmel kísérte a Magyar Királyság oszmánellenes harcait. Ennek tudatában nem meglepő, hogy a Szentszék után a legnagyobb, húszezer dukát nagyságú hadisegélyt éppen Wolsey ajánlotta fel II. Ulászló magyar király számára. Sir Robert Wingfield diplomata 1515. július 31-ei levele azonban arra figyelmeztette az angol királyt, hogy Budán a magyar uralkodó és a nemesség nem képes megfelelően felhasználni a török megfékezésére érkezett segélypénzeket.

Az angol követ 1516. július 18-án VIII. Henriknek írt jelentéséből megtudjuk, hogy a fiatal II. Lajosnak békét ajánlott a perzsák meghódítására készülő Szelim szultán követe. Worcester püspöke szerint a Magyar Királyság meglehetősen rossz döntést hozott a béke elfogadásával, és reménykedett abban, hogy az előre elküldött ezer dukátot, amit a magyarok megsegítésére küldtek, még idejében visszaszerezheti. Ennek azonban éppen az ellenkezőjét támasztja alá az tény, hogy 1516. október 29-én VIII. Henrik és I. Károly spanyol király megállapodott a Magyar Királyság megsegítéséről, egy török ellen indított háború elindításával.

1519. január 12-én I. Miksa császár meghalt, amivel együtt a német-római császári cím is megüresedett. A cím megszerzéséért indított „harcból” természetesen Anglia sem akart kimaradni, így feltételezhetően egy kis időre háttérbe szorultak a szigetország számára a törökellenes harcok. A két legnagyobb rivális I. Miksa unokája, I. Károly spanyol király és I. Ferenc francia király volt. Mind a két uralkodó nagy mennyiségű készpénzzel ellátott követeket küldött annak érdekében, hogy megnyerjék a választófejedelmeket. VIII. Henrik és valószínűleg a pápa is úgy vélte, hogy a két jelölt közül bármelyik megválasztása felboríthatná az európai hatalmi egyensúlyt; ezért Wolsey kezdeményezésére Henrik is jelöltette magát a címre, aminek megszerzésében az éppen Angliában tartózkodó Campeggio pápai legátus is segítségére lett volna. A bíboros főként azért támogatta, hogy Anglia királya legyen a császár, mert így a beteges X. Leó pápa halála után jó eséllyel lehetett volna ő a következő pápa.

II. Ulászló magyar király (forrás: hu.wikipedia.org)

A versengésből végül a spanyol uralkodó került ki győztesen, akit V. Károly néven koronázták császárrá. Henrik kudarca úgy tűnt, végzetes lesz számára: egy héttel a vereség után a pápának küldött hosszú levelében arról írt, hogy keresztes hadjáratra indul. Erről a szándékáról azonban hamar letett, hogy inkább egyházi, dogmatikai tárgyú művek írásának szentelte idejét. 1520-ban, miután mind I. Ferenc, mind VIII. Henrik alulmaradt V. Károllyal szemben a császári cím megszerzésében, a két uralkodó megerősítette az egymással kötött békéjét. Wolsey szervezte meg a találkozót az Aranybrokát Mezején (Camp du Drap d’Or), Észak-Franciaországban. A tárgyalás egy gondosan kidolgozott ünnepség keretein belül zajlott le, de Henrik I. Ferenchez való közeledése ellenére nem sokkal később V. Károllyal is rendezte a viszonyát.

Ugyan 1518 októberében az angol király szerződést kötött Franciaország uralkodójával, melynek értelmében a kétéves Máriát eljegyezték a hét hónapos dauphinnal, Ferenccel, az 1520-as évekre Henrik mégis ráébredt, hogy az angolok nem fogják elfogadni annak a lehetőségét, hogy francia királyuk legyen. 1521 augusztusa és 1522 júniusa között ezért tárgyalásokat folytatott V. Károllyal, melyek során a császár megígérte, hogy feleségül veszi Máriát, amikor eléri a megfelelő kort, illetve, hogy segíteni fog Wolseynak abban, hogy pápa lehessen.

Thomas Wolsey bukása egyértelműen összefüggésbe hozható VIII. Henrik és Boleyn Anna szerelmével. Anglia királya és Aragóniai Katalin udvarhölgye először 1522 márciusában találkozott egy Londonban rendezett színdarab előadásán. Henrik azonnal beleszeretett az ifjú udvarhölgybe. Bár Anna ekkor Henry Percy szerelme volt, akivel össze is akart házasodni, ezt VIII. Henrik nem hagyta: megparancsolta Thomas Wolsey-nak, hogy akadályozza meg az esküvőt. A bíboros ezért Henry Percy apjához fordult, hogy segítsen megfékezni a frigyet, valamint megtiltotta az ifjúnak, hogy találkozzon Annával. A gróf többek között kitagadással fenyegetőzött, ami célt ért: nem sokkal később érvénytelenítették az eljegyzést, Percy pedig biztosítékképpen feleségül vette Shrewsbury grófjának lányát. Boleyn Anna, akit az ügy lefolytatásáig apja családi birtokára küldtek, engesztelhetetlenül meggyűlölte Wolsey-t, és megfenyegette, hogy amint lehetősége lesz rá, el fogja érni, hogy a bíboros hasonló fájdalmat éljen át.

VIII. Henrik Wolsey-nak küldött levele. (British Library, Cotton Ms. Vespasian F iii, f. 73, forrás: commons.wikimedia.org)

VIII. Henrikben feltételezhetően már 1526-ban megfogalmazódott a válás gondolata, melyet azonban a korszak kánonjoga nem ismert el. Anglia királya éppen ezért csak egy módon tudott menekülni házasságából: ha bebizonyítja, hogy az már a kezdetektől fogva érvénytelen volt. Amikor ugyanis elvette Katalint, a pápa felmentésére volt szüksége, különben nem engedélyezték volna a frigyet. Ha tehát Henrik be akarta bizonyítani, hogy törvénytelen a házassága, a pápát kellett meggyőznie, hogy elődjének felmentése valamilyen oknál fogva érvénytelen. Ezt nem lett volna lehetetlen véghez vinnie: a pápák ugyanis akkoriban már több válást is engedélyeztek.

Az angol király válási ügyének lebonyolításával Wolsey bíborost bízta meg – aki szinte mindent el tudott intézni, amivel királya megbízta –, aki azonban képtelen volt teljesíteni Henriknek ezt a kérését. Az angol király ügyében ugyanis a pápa inkább arra hajlott, hogy meggyőzze Henriket, hogy az akkori pápa helyesen járt el, amikor engedélyezte a testvére özvegyével való frigyet. II. Gyula pápa felmentése ugyanis csak abban az esetben lett volna érvénytelen, hogyha Szent Péter utódainak nem állt volna hatalmukban, hogy ilyen dokumentumokat hozhassanak létre. Ezzel azonban a pápák semmivel nem lettek volna többek a világi törvényhozóknál.

Mindeközben Angliában, 1528 novemberében VIII. Henrik azzal bízta meg Campeggio és Wolsey bíborost, hogy menjenek el feleségéhez, Aragóniai Katalinhoz, és közöljék, hogy mik a király szándékai vele szemben. Katalin természetesen csodálkozott, hogy miért közel húszévnyi házasság után ébredt fel Henrik lelkiismeret-furdalása házasságuk miatt, hiszen azelőtt semmiféle kérdés nem merült fel a frigy törvényességét illetően. A királyné Wolsey-t hibáztatta; úgy vélte, hogy a bíboros bosszút akar állni rajta, amiért szembefordult vele, illetve unokaöccsén, V. Károlyon, amiért nem sikerült pápát csinálnia Wolsey-ból. Katalinon kívül azonban más is úgy gondolta, hogy a pápa angliai helytartója lehet Henrik válásának ötletgazdája; I. Ferenc is felbujtóként emlegette a bíborost, William Tyndale és Polydore Vergil pedig azt írta, hogy Wolsey arra használta fel Lincoln püspökét és királyi gyóntatót, hogy bogarat ültessen a király fülébe az Aragóniai házasságot illetően.

Thomas Wolsey bronz szobra Ipswichben (forrás: en.wikipedia.org)

Thomas Wolsey-t VIII. Henrik viszont nem csak válási ügyének intézésével bízta meg, hanem ő intézte az itáliai háború lebonyolítását is. 1528 szeptemberében azonban a francia hadsereg kapitulált, a pápa pedig télre eldöntötte, hogy a császár híveként fog élni és úgy is fog meghalni. 1529 tavaszán a franciák utolsó próbálkozása még azelőtt meghiúsult, hogy elindították volna azt, s aminek az lett a következménye, hogy 1529 júniusában VII. Kelemen Barcelonában békét kötött V. Károllyal. Ezzel Wolsey minden reménye szertefoszlott, hogy valaha is véghez tudja vinni Henrik válási ügyét. Az angol király mind a sikertelen válás, mind az itáliai kudarcok miatt a bíborost okolta, amiért Wolsey-nak meg kellett fizetnie. Éppen ezért 1529. augusztus 9-én VIII. Henrik idézést küldött ki, amiben novemberre összehívta a parlamentet. Wolsey az idézések elküldését megpróbálta ugyan késleltetni, ez azonban ostoba és értelmetlen lépés volt részéről.

1529. október 9-én olyan gaztettek végrehajtásával vádolták meg a pápa angliai helytartóját, amiket legátusi minőségében hajtott végre. Wolsey azonban lehetőséget kapott arra, hogy megválaszthassa, hogy a bíróság, vagy a parlament előtt feleljen tetteiért; a bíboros pedig úgy döntött, hogy a polgári bíróságnak veti alá magát. A bíróság elítélte őt, de a bebörtönzés és a vagyonelkobzás büntetését méltányos feltételek melletti visszavonulásra, és vagyonának részleges elvesztésére módosította. Thomas Wolsey elvesztette ugyan kancellári méltóságát, de az érseki címet megtarthatta.

A bíboros egészsége feltételezhetően már 1529 nyarán elkezdett romlani, őszre pedig már számos jele volt a hanyatlásnak. 1530 áprilisában Wolsey északra ment, hogy életében először belépjen abba a tartományba, ami már 1514 óta az övé volt. Hat hónappal később yorki „trónra lépése” után azonban váratlanul letartóztatták. A bíboros ekkor már olyan gyenge volt, hogy nem merték aznap elindítani, emiatt egy nappal később, 1530. november 26-án vitték át Hardwickbe, bár ekkor még rosszabbul volt, mint addig bármikor. A bíboros olyan beteg volt, hogy csak nagyon nehezen, segítséggel tudott az ágyához tántorogni, állapota pedig napról napra csak romlott. 1530. november 29-én reggel, miután megkenték a szent olajjal, és kiszolgáltatták a halotti szentséget, Thomas Wolsey elhunyt.

Wolsey kegyvesztetté válásakor, 1529-ben (forrás: commons.wikimedia.org)

A bíboros halálos ágyán tett kijelentésével ellentétben nem bűnhődött meg, amiért királyát jobban szolgálta Istennél, az viszont valóban igaz, hogy saját magát jobban szolgálta királyánál. Mindazonáltal sokkal jobban szolgálta VIII. Henriket, mint azt valaha is sejtette; közel húszéves, vesződséges munkájával ugyanis elősegítette az önkényuralmi rendszer kiépítését, amit Henrik csak a halála előtt kezdett felismerni. Wolsey a világi hatalomhoz való tehetségét sem rejtette véka alá: mindent elkövetett ugyanis, hogy hasznosítsa azt külföldön. Így azzal hatalmas bevételekre tett szert a legátusi hatalomnak köszönhetően. A bíboros azonban ennél többet tett: azzal ugyanis, hogy „betelepítette” Angliába a pápai hatalmat, és hogy azt a lehető legellenszenvesebbnek mutatta be az alattvalóknak és a papságnak, elérte, hogy a szigetországban a királyi felsőbbséget kevésbé tartsák ördöginek, s tulajdonképpen így biztosította Henrik számára a világiak minél teljesebb mértékű támogatását.

Kiss-Mikó Nikoletta

Felhasznált irodalom:

Arnold, Jonathan (2006): Colet, Wolsey and the Politics of Reform: St Paul’s Cathedral in 1518. English Historical Review CXXI:493, 979-1001.

Belloc, Hilaire (1930): Wolsey. Cassell and Company LTD, London.

Bindoff, Stanley Thomas (1966): Tudor England. Penguin Books Ltd, Harmondsworth.

Botlik Richárd (2013): VIII. Henrik angol király magyar szövetségesei. E-book Könyvház és Kiadó, Kaposvár.

Elton, Geoffrey Rudolph (1977): Reform and reformation – England, 1509-1558. Harvard Univercity Press, Cambridge.

Grant, Alexander (1985): Henry VII – The importance of his reign in English history. Methuen & Co. Ltd., London.

Guy, John (2000): The Tudors: A Very Short Introduction. Oxford University Press Inc., New York.

Ives, Eric (2005): The Life and Death of Anne Boleyn – ’The Most Happy’. Blackwell Publishing, Oxford.

Kurucz György (1995): Érdekek és előítéletek. A brit diplomácia és Magyarország a 18. század végéig. Századok 1995/2, 253-285.

Levine, Mortimer (1973): Tudor Dynastic problems, 1460-1571. George Allen & Unwin LTD., London.

Loades, David (2009): Tudor Queens of England. Continuum UK, London.

Morgan, Kenneth O. (szerk.) (1997): The Oxford Illustrated History of Britain. Oxford University Press, sine loco.

Russell, Conrad (1971): The Crisis of Parliaments – English History 1509 – 1660. Oxford Unversity Press, Bungay.

Szántó György Tibor (2000): Anglikán reformáció, angol forradalom. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Szántó György Tibor (2003): Anglia története. Akkord Kiadó, sine loco.

Ezt olvastad?

Az 1492. esztendő mérföldkő a spanyol történelemben. Nem véletlenül nevezték Spanyolországban a csodák évének. Ebben az évben a „katolikus királyok”,