„Egy díszes, emlékszerű parlamentháznak felállítása csak akkor jöhetne kérdésbe, ha az önálló államiság kivívva lenne” – vita az Országház tervezése körül

Az Országház a dualizmus-kori Magyarország nagy és szimbolikus építési akciója volt. Tervezése és kivitelezése éveken-évtizedeken át a figyelem középpontjában állt, vele kapcsolatosan építészeti, ideológiai és politikai megfontolások egyaránt jelentkeztek. Történetéhez hozzátartozik, hogy kezdetben egyáltalán a létesítése is kérdéseket vetett fel.

Sisa József az Újkor.hu felületén korábban is foglalalkozott az Országház építésével és annak fogadtatásával:

Ferenc József és az Országház – egy szabálytalan kapcsolat

Az Országház és Ferenc József – egy szabálytalan kapcsolat másik oldala

A tervpályázat

Az Országház építését 1880-ban határozták el, a szükséges előkészületek után tervezésére 1882. március 31-én írtak ki pályázatot. Az esemény elvileg nemzetközi volt, ami nagyobb presztízst jelentett, de a hazai szakmai közvélemény nyomására csak magyar orgánumokban hirdették meg. Az 1883. február 1-i határidőre alig 19 pályamű érkezett be, majd 15 nap késéssel még egy.  Az esemény végül budapesti és bécsi építészek háziversenye lett. 5000 forintos díjban részesítették a négy legjobbnak ítéltet: Steindl Imre, Hauszmann Alajos, a Schickedanz Albert és Freund Vilmos építészpáros, valamint a bécsi Otto Wagner és társai tervét. Valójában közülük Steindl és Hauszmann, a budapesti Műegyetem két tekintélyes professzora volt a legesélyesebb.

A pályaterveket a budai Fegyvertárban közszemlére tették. Igen nagy érdeklődést váltottak ki, sokan tekintették meg őket, és számos cikk jelent meg róluk. A nagyközönség kétségtelenül felismerte, hogy „a nemzet palotájáról” van szó. Véleményt mondtak a tervekről, az épület elhelyezéséről, a stílusokról, de magáról a pályázati eljárásról is. Az utóbbival kapcsolatban – joggal – felmerült a kifogás, hogy „csupa politikai tekintélyek szakértelmére bízták a nevezetes építészeti kérdés fölötti döntést; csak úgy lógósnak van ott vagy három szakember”. Felmerült a stílus kérdései is; mivel a historizmus időszakában járunk, a kortársak a történeti stílusokkal számoltak, megállapítva, hogy önálló magyar stílus nincs és ilyet nem is lehet alkotni.

Szakember tollából két részletesebb beszámoló látott napvilágot a pályamunkákról. Közülük az egyik, Palóczi Antal, a pályázat résztvevője volt. A Pester Lloydban megjelent írásában több problémát vet fel a helyszín megválasztása és a program vélt hiányosságai miatt. Azt is visszásnak tartja, hogy az a bizottság döntött a pályázatokról, amelyik a programot összeállította. Úgy véli, hogy a gótikus stílus ideje már lejárt, a berlini Reichstag közelmúltban lezajlott pályázatán a húsz nyertes és megvásárolt terv közül egyik sem gótikus. Steindl Imre tervét elmarasztalja: „művészeti tekintetben úgy találjuk, hogy a világosság és az esztétika szabályai teljesen figyelmen kívül hagyattak.” Hauszmann tervéről nagyon jó véleményt mond:

„A tervben az építészeti egységesség, a világosság, a fény, a célszerű közlekedés teljes mértékig jelen van.”

A berlini Reichstag (Architekturmuseum der Technischen Universität Berlin. Inv. Nr. 10110,54.)

A másik szakszerű beszámolót „-ó-s.”, illetve „-ó-s-” betűjelzéssel az illetékes albizottság egyik építész tagja – valószínűleg Ybl Miklós, esetleg Pártos Gyula – publikálta Az Építési Iparban. Állást foglal amellett, hogy átdolgozás nélkül egyik pályamű sem alkalmas kivitelre. Steindl munkájánál kiemeli, hogy bár a csúcsíves stílus sokak szerint „lejárta magát”, a pályázó „meggyőzően argumentált a nézet helyessége ellen”, ugyanakkor a terven a folyóparti elhelyezés, a csupa „zig-zug” helyiség problémákat vet fel. Hauszmann terve – az egyetlen, amely a Dunára merőleges épülettel számolt – mellőzi ugyan az impozáns arányokat, de „igen kedvesen hat külsőleg” és az alaprajzi beosztása is világos és áttekinthető. A cikksorozat utolsó részében kiemeli a (neo)gótika erényeit, és rámutat, hogy a „renaissance stíl kultusza nálunk már-már a túltengés jeleit mutatja”.

1883. május 27-én az Országos Bizottság gróf Andrássy Gyula határozott fellépése nyomán, lényegében az ő – a londoni Parlamentet mint előképet preferáló – elképzelése alapján úgy döntött, hogy az Országház neogótikus stílusban épüljön, oly módon, hogy hosszabb homlokzatával a Dunára néz. A végleges terv elkészítésével a pályaművében ilyen épületet előirányzó Steindl Imrét kérték fel, vagyis végeredményben ő nyerte meg a pályázatot, teljesen függetlenül az alapelrendezésre és a praktikumra vonatkozó elvárásoktól. Egyúttal elrendelték egy gipszmaket készítését a leendő épületről.

Hauszmann Alajos pályaterve, Duna felőli távlat (Az Építési Ipar, VII. 1883. II. rajzmelléklet)

Steindl Imre tervének fogadtatása

Az átdolgozott terv és a makett kilenc hónap alatt, 1884 februárjára készült el. Mielőtt a törvényhozás az ügyet tárgyalhatta volna, a nyilvánosságnak alkalma nyílt ezeket a Műegyetem épületében megnézni. Maga Ferenc József is személyesen elment megtekintésükre. Tetszett neki, de a későbbi fejleményekből kiderül, hozzáállása némileg ambivalens volt a magyar állameszme és a parlamentarizmus e hatalmas megjelenítéséhez.

A terv és a makett bemutatása után újból megjelentek ismertető és bíráló cikkek. Az építészeti orgánumok rögtön reflektáltak rá, ám meglehetősen röviden – talán nem akartak a szakma berkein belül vitát generálni. Hosszabb és érdemi bírálatok a pesti német nyelvű polgári sajtóban jelentek meg. Ilyen Uhl Sándor, az Országháza-tervpályázat egyik sikertelen résztvevőjének írása. A Neues Pester Journal hasábjain előbb a pályázat és az elbírálás körülményeiről mond lesújtó véleményt, majd rátér a tervezetre. Véleménye szerint az épületnek nem tett jót az átdolgozás, egyrészt mert ezáltal az első emelet 16 méterrel a járdaszint fölé került, és emiatt nehezen megközelíthetővé vált, másrészt mert az első emelet alatt rosszul megvilágított holt terek keletkeztek. Feleslegesnek tartja a kupola belső és külső héja között magasodó 35 méteres teret is. Uhlnak az épület külsején is csak negatívumokat felfedező megjegyzései – óriás méretek kisszerű részletekkel, az épület tömegéhez szervesen nem kapcsolódó kupola, az oldalhomlokzatok szűkös kialakítása stb. – azonban jóformán már csak a személyes elfogultságról árulkodnak. A szerző összehasonlítást végez a tervezett épülethez legközelebb álló bécsi Városházával, és – ahogy várható – nyugodt összhatása miatt az utóbbit részesíti előnyben. (A szóban forgó épületet egyébként Steindl tanára és mestere, Friedrich Schmidt tervezte.) Végső következtetése az, hogy az Országházhoz új tervet kellene beszerezni.

5) A bécsi Városháza (Zempléni Múzeum képeslapgyűjteménye, 229488)

Ugyancsak az átdolgozott tervet megjelenítő gipszmakett alapján írta meg bírálatát Hevesi Lajos, aki utóbb – Ludwig Hevesi néven – mint a századfordulós Bécs éles szemű műkritikusa szerzett magának máig élő hírnevet. A Pester Lloydban megjelent írása a bécsi előképek azonosításában megegyezik az épület mai művészettörténeti értékelésével. Akárcsak Uhl, ő is a Városházát tekinti az Országház elsődleges előzményének; a két épület összevetéséből számára is az előbbi kerül ki győztesen, mivel erőteljesebb, összefogottabb, mint Steindl aprólékos díszek miatt szétfolyó és nyugtalanító – ám az utókor által majd éppen e vibráló hatás miatt nagyra értékelt – munkája. Alaprajzi rendszerében a budapesti Országház előképének a bécsi Parlamentet tekinti. Tájékozottságra és jó érzékre vall, hogy felfedezi a Steindl-féle tervezet rokonságát Friedrich Schmidt kupolával és toronypárral kialakított bécs-fünfhausi Maria vom Siege-templomával. De általános tanulságot is levon, éspedig a politikai önállóságra törekvő Budapest továbbra is létező építészetbeli függőségét a rivális Bécstől.

A további kritikák is tartalmaznak érdekes gondolatokat, melyek részben ellentmondanak Hevesi Lajos érvelésének, részben megerősítik azt. Országh Sándor városrendezési szakember szerint a gótika germán jellege nem kifogásolható, mert a magyar kultúra ezer éve szoros kapcsolatban áll a német kultúrával, ezt tagadni sovinizmus lenne. A magyar középkorból, a nemzet feltörekvésének korszakából számos gótikus műemlék maradt fenn, ami a csúcsíves stílus elfogadása mellett szól, akárcsak az a tény, hogy külföldön modern világi épületek készültek ebben a modorban, például a londoni Parlament és a bécsi Városháza. A Budapesti Hírlap névtelen cikkírója megjósolja, hogy a neogótikus épület költségei igen magasak lesznek. De legalább annyira bosszantja őt, hogy a tervezett Országház egyik fő előképe Bécsben található, illetve hogy a magyar városok stílusukban a császárvárost követik:

„Egy sivár majmolása a ringeknek tervezésben és épületeiben egyaránt. Az ember a nagy Bécsből eljön Budapestre, a kis Bécsbe, innen elmegy Szegedre, a még kisebb Bécsbe.”

A stílus kérdése egyeseknél ennél komolyabb szenvedélyeket is ébresztett. A legerőteljesebb és legartikuláltabb véleményt az építész végzettségű ifjabb Mara Lőrinc képviselte, aki húszoldalas könyvecskét jelentetett meg a témáról. Érvelésének lényege a (neo)gótikus stílusra, annak eredetére, jellegére, esztétikai és művészeti hatására vonatkozik:

„A templomépítés terén elfogadjuk mi is a gótizmus jogosultságát. De csakis itt. Minden egyéb téren idegen és szokatlan hatást fog ez tenni minden nem germán népre, de különösen reánk. Honatyáink a gót országházban nem fogják magukat otthon érezhetni. Idegenek lesznek Magyarország házában. Képzeljük csak el magunknak például a jövő országház üléstermét. Minthogy a belső berendezés szükségképpen összhangba hozandó az egész épület modorával: az ülésterem is gót stílű, komor, titokzatos hangulatú lesz. Magyar országház gót stílben! Nem csekélyebb blaszfémia ez mintha Arany János költeményeit gót betűkkel adnák ki, vagy mintha Petőfi Sándor pikelhaubéval fején szavalná a Talpra magyart!”

Steindl Imre pályaterve, Duna felőli távlat (Országgyűlés Hivatala)

Az országgyűlési vita

A terv igazi megmérettetése azonban nem a publicisztikában, hanem a magyar országgyűlésen történt. A törvényjavaslatot 1884. március 13-án nyújtotta be Tisza Kálmán miniszterelnök. Az elfogadott tervvel kapcsolatban a törvényjavaslat a következő, az előzményeket némileg szépítő indoklást tartalmazza:

„A Főváros dunabalparti épület-sora, habár díszes és méltó megjelenésű palotákból áll, jelen alakjában – éppen mivel csaknem kivétel nélkül a modern (renaissance) stílirány idomzatai szerint épült föl, szinte az egyhangúság jellemével bír, aminek megtörésére [az Országház] a legjótékonyabb hatást fogja gyakorolni. A beérkezett pályatervek közül – eltekintve a stíl kérdésétől – a belső beosztás és az architektonikus kiképzés összhangjának szempontjából is ez a terv találtatott olyannak, amely a fönnforgó igényeket legnagyobb mértékben képes kielégíteni”.

Az indoklás ismerteti a terv kidolgozásának folyamatát, a tervezett költség – 9 500 000 forint – kiszámításánál alkalmazott eljárást, vagyis hogy a hasonlóan neogótikus stílusban épült bécsi Városházának a köbméter-árát vették alapul. A Közlekedésügyi Bizottság a jelentésében még egy fontos érvet említ:

„az országháznak az alkotmány régi s az állameszme magasztos voltának nagy arányokban, a királyi vár és a Duna átellenében meg kell felelnie.”

A képviselőházban május 1-jén, 2-án és 3-án folytatták le a vitát a törvényjavaslatról, amely éles és szerteágazó lett. Személyeskedő inszinuációkban sem akadt hiány; az építendő Országház területének kiválasztása kapcsán például egyesek a miniszterelnök családtagjainak telekspekulációit rebesgették.

A törvényjavaslattal kapcsolatban elfoglalt álláspontokat nagyban meghatározta a felszólaló képviselők politikai meggyőződése és pártállása. A függetlenségi programot valló Orbán Balázs, Székelyföld és Erdély kutatója elsőként felszólalva érvek garmadát sorolta fel az Országháznak a benyújtott terv szerint történő építésével szemben, és a törvényjavaslat elutasítását, olcsóbb tervezet kidolgoztatását indítványozta. Szólásra emelkedett gróf Apponyi Albert is, a Mérsékelt Ellenzék tagja, aki már határozati javaslatban kérte „utasíttatni a kormányt arra, hogy az 1880:LVIII. t. cikk értelmében az állandó országház építésére vonatkozó újabb, az ország pénzügyi helyzetének is megfelelő előterjesztést tegyen”. Természetesen Helfy Ignác, a Függetlenségi Párt egyik irányítója is a tervezet ellen szólalt fel, a magas költségeket alátámasztó érvekkel szemben kifejtve:

„a t. kormány nem arra utasíttatott, hogy oly országházat tervezzen, amely a főváros szépségét emelje, amely a magyar állameszmének építészeti képviselője legyen, még kevésbé pedig arra, hogy ezt a millenniummal kösse össze. A kormány – ez a száraz tény – tisztán arra utasíttatott, hogy miután a jelenlegi hajlékban sokáig nem maradhatunk, gondoskodjék kellő időben arról, hogy tisztességes, a nemzet méltóságának és a célnak megfelelő országházat építsen.”

Steindl Imre átdolgozott terve, Duna felőli távlat (Országgyűlés Hivatala)

Lázár Ádám egyáltalán a drága Országház létesítésének a gondolatát kérdőjelezte meg, Magyarország közjogi státuszát, korlátozott szuverenitását feszegető elvi alapon:

„egy díszes, emlékszerű parlamentháznak felállítása csak akkor jöhetne kérdésbe, ha mindenekfelett valódi parlamenti élettel rendelkezünk, illetve az önálló államiság kivívva lenne”.

A tervbe vett költség önmagában is, a magyar államadósághoz viszonyítva is óriásinak tűnt. Jó néhány felszólaló – kormánypárti és ellenzéki egyaránt – pénzügyi érveit szociális demagógiába csomagolta. Természetesen nem hiányzott a kormánypárti érvtárból az épület reprezentatív funkciójára való hivatkozás, a millenniumi ünnepségekben betöltendő szerepe, a magyar állam és alkotmány megtestesítése stb. De Tisza Kálmán arra is felhívta a figyelmet, hogy

„előbb vasutakat építettünk; előbb kikötőt építettünk egyetlen tengeri kikötőnket, vizeket szabályoztunk milliókkal és sok mást tettünk: iskolákat, egyetemi épületeket emeltünk magában a fővárosban, összekötő hidat a két város közt hoztunk létre, postaépületet”.

A stílus kérdése is napirenden volt. Sokan nem találták megfelelőnek a német jellegűnek vélt gótikát, melynek alkalmazása a szobrok és festmények rovására menne. Orbán Balázs, aki egy korábbi ponton már elutasította a londoni Parlamentre való hivatkozást, úgy vélte, a gótika gyakorlását „ez idő szerint felhagyták s leginkább csak gazdag országok, mint Anglia engedik meg maguknak ezen építészeti fényűzést”. Általános volt ugyanis a vélekedés, hogy a neogótikus faragványok elkészítése különösen drága, illetve fenntartásuk sok pénzt emészt fel; „az egész világ tapasztalata mutatja, hiszen az ilyen épületek folyamatosan javítási állványokkal vannak körülvéve” – mondta nagy jövőbelátással Halász Géza. De az építés ügye körül buzgólkodó Tisza Lajos fel volt készülve az ilyen érvekre: meglobogtatva Theophil Hansennek, az antik stílusú bécsi Parlament építészének levelét, kijelentette, hogy annak kivitelezése köbméterenként 23 forintba került, szemben a bécsi Városháza 20 forint 49 krajcárjával.

A londoni parlament (Joaquim Alves Gaspar felvétele)

A tervezett épület alaprajzát és elrendezését is illette ellenzéki bírálat. Sokan kifogásolták a funkció nélküli, költséges kupolát. Tisza Kálmán kifejtette, hogy az épület közepére valami kell, s bár a gót stílushoz tényleg nem egészen illik a kupola, a torony még drágább lett volna. Visszatérő kritika volt a főszint távolsága a járdaszinttől; a mintegy száz lépcsőfok megmászása általános vélemény szerint komoly megpróbáltatást jelent majd a zömében idős képviselőknek.

Miután mindkét oldal kifejtette érveit, a harmadik nap végén szavazásra került sor. A képviselők közül 148 igennel, 100 nemmel szavazott a törvényjavaslatra, 192-en a szavazástól távol maradtak. Vagyis a képviselőház mindössze 48 szótöbbséggel mondott igent az Országház építésére.

A vitára élénken figyelt a közvélemény, de a karikaturisták is. Pár napon belül három gúnyrajz is megjelent, szellemesen reflektálva a fejlemények építészeti politikai aspektusaira.

A főrendiház vitája május 15-én zajlott le, vagyis mindössze egy napot vett igénybe. Elsőként Ipolyi Arnold, besztercebányai püspök és jeles művészettörténész, a magyar szellemi élet tekintélyes tagja emelkedett szólásra. Hosszan érvelt az Országház építése és a gótikus stílus mellett mind tudományos, mind ízlésbeli érveket felsorolva. A vita ezután már nem a stílusról zajlott, hanem a rendkívül magas költségekről, illetve hogy egyáltalán helyes-e ilyen monumentális épületet emelni. A közvetlenül Ipolyi Arnold után felszólaló gróf Sztáray Antal már be is nyújtotta a határozati javaslatot, miszerint vessék el a mostani tervet, és utasítsák a miniszterelnököt, hogy „alkalmas időben viszonyainknak megfelelő tervet mutasson be”. Az ellenérvek közül érdemes báró Vay Miklós koronaőr éleslátó megjegyzését idézni: „ha [az Országházat] nem ma építjük fel, akkor az elmarad határozatlan időre, vagy örökre is”.

A vita második felében gróf Andrássy Gyula hosszú beszédben támasztotta alá az építés szükségességét. Érvként felsorolta Magyarország ezeréves alkotmányát, az építésre kiválasztott környék fejlődési kilátásait, párhuzamként Velence régebbi és Párizs újkori nagy építkezéseit, és rámutatott, hogy az Országház ügyéből politikai pártkérdést csináltak. Az ülés végén szót kapott Tisza Kálmán, aki egyebek közt figyelmeztetett: „1880-ban [alkottuk] a törvényjavaslatot, mely az országház építését elrendeli. Azóta majd négy év telt el, jeléül annak, hogy terveket készíttetni, megbíráltatni, átidomíttatni nem oly egyszerű dolog”. A szavazáson 134-en fogadták el az építéséről szóló törvényjavaslatot, 74-en szavaztak ellene. Az Országház építéséről szóló 1884. évi XIX. törvénycikket az uralkodó 1884. május 22-én szentesítette.

Az Országház körüli vita a 19. század második felében a maga nemében az egyik legnagyobb esemény volt Magyarországon. Egy ilyen fontos, közjogilag prominens és méretében egyedi épület jogosan állt az érdeklődés homlokterében. Bár több építészeti pályázat is volt a szóban forgó évtizedekben, csak a Magyar Tudományos Akadémia palotája körül 1860–1861-ben lezajlott polémia hasonlítható hozzá. Akkor a történelmi körülmények gyökeresen különböztek: Magyarország a kiegyezés előtt állt, és közadakozásból emelték a palotát. A két eseményt mégis összekötötte az adott épület nemzeti jelentősége, és ettől nem függetlenül a tény, hogy a vita nagyrészt az építészeti stílus körül forgott; mind az Akadémia palotájánál, mind az Országháznál a (neo)gótika került a fókuszba, éspedig a nemzeti stílus összefüggésében. Az alaptézis mindkét esetben – illetve végig a historizmus évtizedeiben – abban állt, hogy magyarnak tekinthető történeti stílus nem létezik. Ezt árnyalták olyan vélemények, amelyek a gótikát Magyarország középkori nagyságával hozták összefüggésbe. A végkimenetel a két épületnél eltért egymástól: az Akadémia neoreneszánsz, az Országház neogótikus stílusban épült fel. Sajátos módon mindkét esetben egy személy akarata és stíluspreferenciája érvényesült: az Akadémiánál gróf Dessewffy Emilé, az Országháznál gróf Andrássy Gyuláé. Vagyis bár elvileg középületekről és közpénzekről volt szó, végeredményben egyéni döntés született, ráadásul – illusztrálva a kor létező társadalmi viszonyait – mindkétszer arisztokratáé. Ez Európában nem egyedülálló eset; talán a leghíresebb példa a londoni Whitehall új kormányépületéé, amelynek terveit George Gilbert Scott az 1855-ben miniszterelnöki széket elfoglaló Lord Palmerston nyomására volt kénytelen neogótikusról neoreneszánszra változtatni. Ugyanakkor a magyar szcénán a stílusválasztás csak látszólag volt önkényes és esetleges: amikor az Akadémia neoreneszánsz stílusban felépült, egy formálódó és két évtizedes uralomra jutó építészeti ízlést testesített meg, a neogótikus Országház viszont a kibontakozó stíluspluralizmus erőterében nyert értelmet.

Sisa József

A cikket a Bölcsészettudományi Kutatóközpont és az Újkor.hu együttműködésének keretében közöljük

A cikkben taglalt téma részletesebb kifejtése megtalálható Az Országház építése és művészete c. kötetben, amely Sisa József szerkesztésében, az Országház Kiadó gondozásában nemrég jelent meg.

 

 

Ezt olvastad?

A zenetudós, zeneszerző és zongoraművész Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson, Torontál vármegye területén, mely ma már Romániához tartozik.
Támogasson minket