Viták a történettudományban: Ellenforradalom vagy restauráció?

2019. november 21-én rendezték meg a Viták a történettudományban: Ellenforradalom vagy restauráció? című rendezvénysorozat idei utolsó alkalmát a Magyar Történelmi Társulat Dél-dunántúli Csoportja szervezésében Pécsett, a Civil Közösségek Házában. A szervezők Lengvári István, a Csoport titkára és Vámos Eszter, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának doktorandusza a sorozat lezárása képpen a Horthy-korszak köré szervezték a találkozó tematikáját. Az est vendégei Zeidler Miklós, az ELTE BTK habilitált egyetemi docense, valamint a BTK TTI Horthy-korszak témacsoportjának tudományos főmunkatársa, illetve Ujváry Gábor, a VERITAS Történetkutató Intézet intézetvezetője, illetve a Horthy-kori kutatócsoport vezetője voltak.

A vitaest moderátorként Vonyó József, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézetének a címzetes egyetemi tanára, illetve a Magyar Történelmi Társulat Dél-dunántúli Csoportjának elnöke a tudományos viták fontosságának hangsúlyozásával nyitotta meg a programot. Kiemelte, hogy az eltérő szakmai álláspontok, a különféle olvasatok és vizsgálati szempontok ütköztetése elengedhetetlenek a tudomány előrehaladásához.

E rövid bevezető után fordult Vonyó a rendezvény két vendége felé, hogy fejtsék ki nézeteiket a rendezvény alapkérdéséről, vagyis, hogy a két világháború közötti időszakra ellenforradalomként vagy restaurációként kell-e tekinteni.

Fotó: Lengvári István

Ujváry Gábor elmondta, hogy a Horthy nevével fémjelzett periódusra használt hangzatos jelzők közül nem lehet csak egyet kiemelni. Fontos látni, hogy a rendszer ellenforradalmiként határozta meg magát, melyet büszkén vállalt. Másik aspektusból pedig a restauráció, mint ismertetőjegy is megállja a helyét, hiszen a korszak egyértelműen visszatért az 1918 előtti idők, konkrétabban a dualizmus berendezkedési mintájához a jogalkotás, a szóhasználat és intézményi keretek tekintetében. Ujváry ugyanakkor rámutatott, hogy mindkét jelző árnyalásra szorul. Egyrészről maga Bethlen István többször is hangoztatta, hogy a múlthoz nem lehet közvetlenül visszatérni. Másrészt maga a „forradalom” szó is problematikus, mivel kérdéses, hogy az 1918. október 31-én kitörő őszirózsás forradalmat, vagy az 1919. március 21-i eseményeket lehet-e forradalomként értelmezni, hiszen mindkét esetben vér- és erőszakmentes hatalomátvételről volt szó. Szó szoros értelmében vett forradalom így nem valósult meg.

Zeidler Miklós is csatlakozott ahhoz, hogy az ellenforradalom mint kifejezés önmagában is magyarázatra szorul, hiszen a 20. század folyamán két eseménysorra is használták: egyrészt a Tanácsköztársaság után következő periódus jelzőjeként, másrészt az 1956-os forradalomra történő utalásként is. Az „ellenforradalom” két világháború közötti időszakban az 1918 előtti oroszországi eseményekre és a bolsevik hatalomra reflektálva negatív és megbélyegző jelentéstartalmat is magába foglalt. A szó üzenete a ludovikás növendékek révén kezdett átformálódni, akik 1919 júniusában jelentős ellenállást fejtettek ki a kommunista rendszer ellen. Ekkortól kezdett el összekapcsolódni az „ellenforradalom” a hősiesség és hazafiság eszményével. A restaurációt illetően Zeidler abból indult ki, hogy a fogalom alapvetően nem rendelkezik politikai jelentéstartalommal, hiszen tulajdonképpen helyreállítást jelent. A vizsgált terminust tekintve a Friedrich-kormánytól kiindulva ez az alsóbb középosztály a hatalomra juttatását takarta.

A beszélgetés következő szakaszában Zeidler és Ujváry körbejárta, hogy a kitűzött törekvéseket és politikai berendezkedési mintákat kik képviselték azon fogalmak mentén, melyeket az előzőkben a kutatók meghatároztak.

Ujváry e tekintetben megjegyezte, hogy a restauráció meghirdetése egyértelműen a Friedrich-kormánytól indult el, amely már erős konzervatív színezettel működött, viszont kiemelte, hogy sokakkal ellentétben ő nem Teleki Pál első kormányát tartja a tényleges konszolidációs időszak kezdetének, hanem Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnökségének idejét. Azonban ezek után kétségtelen, hogy az igazi konszolidációs periódust maga Bethlen István hozta el, még akkor is, ha a választójoggal bírók aránya tekintetében a Friedrich-kormányéhoz képest visszaesés történt. Viszont hozzátette, hogy ha ugyanezt az arányt a dualizmus korához viszonyítjuk, amikor is a választók aránya 6%-s volt, ahhoz képest a 30%-os választójog komoly előrelépést jelentett.

Fotó: Lengvári István

Zeidler Miklós ezt a kérdést onnan közelítette meg, hogy az egyes kormányok mennyire voltak sokrétűek, így például Károlyi Mihály kormányában helyet kaptak a liberális, nacionalista és balközép, illetve baloldali ideológiát képviselő személyek is. E tekintetben a Tanácsköztársaság elhanyagolható, hiszen a diktatórikus berendezkedése miatt ilyen vonásokkal nem rendelkezett. A legszínesebb palettával talán az aradi, majd későbbi nevén a szegedi kormány bírt, hiszen a Károlyi Gyula vezetése alatt álló ellenforradalmi kormány konzervatív, szociáldemokrata és szélsőjobboldali elemeket is magába olvasztott. Ezt nem is jelezhetné jobban az a tény, hogy a kormánynak Gömbös Gyula és Horthy Miklós is tagja volt. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy az antant hatalmak is egy koalíciós kormány mellett köteleződtek el, mivel csak így látták lehetségesnek a szélsőségek korlátozását. Így 1919 novemberében Huszár Károly vezetésével egy széles koalíciós kormány kezdhette meg a működését, amely meghatározta a konszolidációs lépéseket is.

Ezt követően Vonyó József Ujváry Gáborhoz intézte a kérdést: belpolitikai vagy inkább külpolitikai események voltak azok, amelyek befolyásolták a pártok közötti hatalmi harcokat a korszakban? Ujváry elmondta, hogy bizonyos mértékben mindkettő hatott a rendszer működésére, de az 1920-as évektől a belső politikai szerepvállalást inkább a belpolitikai harcok formájában jelentkezett, hiszen az ország ekkor külpolitikai harapófogóba került: nemcsak a kisantant tagjaival, de Ausztriával sem ápolt jó viszont. Ezen csak az 1927-es olasz barátsági szerződés enyhített valamelyest. A húszas évek első felét inkább belpolitikai harcok jellemezték. Egyik meghatározó erőként lépett fel az „utca szava”, az egyetemi ifjúsági mozgalom, melynek tagjai zászlóaljakba tömörültek. E bajtársi eszméből kibontakozva kezdhette meg a működését 1920-ban a Turul Szövetség és a Hungaria, melyek egyszerre érveltek az antiszemitizmus és a konzervativizmus eszménye mellett.

Fotó: Lengvári István

Az est moderátora ezek után Zeidler Miklóshoz intézte a következő kérdését, miszerint mivel volt magyarázható, hogy a vidék politikailag aktivizálódott és képes volt meghatározó sikereket elérni a választásokon, ám ezek után mégsem tudott érvényt szerezni az általa képviselt gondolatoknak. Zeidler hangsúlyozta, hogy a vidék sokáig valóban nem rendelkezett politikai képviselettel. Ennek azonban az első világháború vetett végett, hiszen a harcok után a leszerelő katonák tekintélyes része a földművesek közül került ki. Háborús erőfeszítéseikért valahogyan honorálni kellett ezt a társadalmi csoportot is, ez tartotta – többek között – napirenden a földreform kérdését is. A politikai szerepvállalásukhoz az antant felől érkező nyomás is hozzájárult, melynek hatására a Friedrich-kormány alatt bevezetésre került az általános, titkos választójog, amely a társadalom 40%-ának biztosította a politikai kérdésekbe való beleszólást. Maga a parasztság az 1920 januárjában tartott furcsa szavazáson már meg tudott jelenni, sőt ekkor a legerősebb országos pártként tűnt fel a Kisgazdapárt. Ezen folyamatok hatására olyan fontos politikusok kerültek be a politikai körforgásba, mint Nagyatádi Szabó István. Viszont 1922-től a bethleni konszolidáció kezdetével a társadalom alsóbb csoportjai már nem tudnak érvényesülni a politikai palettán.

Ujváry a kérdéssel kapcsolatban csak egy rövid kiegészítéssel élt, utalva az 1920-as választásra, melyet csak azon választókerületben tudtak megtartani, amelyek nem álltak idegen megszállás alatt. Véleménye szerint ez tekinthető az egyik legdemokratikusabb választásnak a korszakban annak ellenére, hogy sokan nem tartották legitimnek, hiszen Erdély és a Felvidék területére nem terjedt ki.

Ezen a választáson a szociáldemokrata párt nem vett részt – tette hozzá Zeidler. Az ugyanis demonstrálás céljából meghirdette, hogy a választópolgárok a szavazólapok áthúzásával fejezzék ki a nemtetszésüket és a párt melletti elköteleződésüket. Megjegyezendő, hogy bár e szavazatok nem voltak érvényesek, ezen a választáson meglehetősen jól szerepeltek, s ha összehasonlítjuk a későbbi választásokon elért eredményeiket az 1920-as adatokkal, látható, hogy az általuk megszerzett mandátumok folyamatosan csökkenő tendenciát mutattak a korban.

Fotó: Lengvári István

A Tanácsköztársaság idején játszott szerepe miatt a szociáldemokrata pártot felelősségre vonták, ám ez nem jelentette azt, hogy minden támogatóját és bázisát elvesztette volna. A társadalom egy részének rokonszenve megmaradt a szociáldemokrata gondolatok iránt – mondta Zeidler –, de ennek ellenére nem rendelkezett politikai képviselettel. A politikai élet aktív szereplőjévé 1922-től vált. A Bethlennel kötött kompromisszum létrejöttében pedig fontos szerepet játszott, hogy a kormánypárt számára az antant hatalmak közül Anglia egyfajta mintaországként funkcionált, amelyre egyben mint a revízió reményének zálogára is tekintett. E jó vélemény fenntartása miatt Bethlen nem kívánta eljátszani Anglia bizalmát, nem engedhette meg, hogy az angolok azt érzékeljék, hogy az egyik legjelentősebb párt ki van rekesztve az ország politikai nyilvánosságából. Tehát valamilyen formában a rendszer részévé kellett válnia.

Hogyan hatott Bethlen személye a konszolidációs folyamatra? Miben járult hozzá a restaurációhoz a szociáldemokrata párttal való kiegyezés? – folytatta tovább a kérdések sorát Vonyó József. Az első igazi konszolidációs kormány egyértelműen Bethlen Istváné volt – szögezte le Ujváry Gábor. Ezt a gazdaság stabilizálódása, a pengő 1927-es bevezetése, illetve a Magyar Nemzeti Bank megalapítása is demonstrálta. Ezt a folyamatot sokan bírálták, köztük Prohászka Ottokár és Szabó Dezső is, akik kiábrándultak a Bethlen által fémjelzett politikából, s ebben a keretben az országot életképtelennek tekintették. Ezt azonban a gyors gazdasági növekedés és a nyugati országokhoz való közeledés megcáfolta, a fejlődési tendencia az akkori ausztriai viszonyokat is megelőzte.

Fotó: Lengvári István

Rátérve, hogy Bethlen miért is döntött amellett, hogy nem szabad választójogot adni azoknak a társadalmi rétegeknek, akik nem tudnak írni és olvasni, Zeidler és Ujváry egyetértett abban, hogy ez egyrészt politikai szocializációjával áll szoros összefüggésben. Bethlen arisztokrata családban nevelkedett, majd Bécsben tanult, mely megalapozta azt a mentalitását, miszerint a politika a középosztály és az urak kiváltsága. Ennek az elképzelésének már az 1910-es években is hangot adott. E felfogást Klebelsberg Kunó is támogatta, aki ennek ellenére Bethlen pártfogásával kimagasló lépéseket tett az analfabetizmus visszaszorítása érdekében. Zeidler Miklós ezt kiegészítette azzal, hogy Bethlent e meggyőződésében a parlament képviselőházának ülésein kialakult erős temperamentum, antiszemita légkör és indulatosság is megerősítette.

A beszélgetés végén Vonyó József egy különös jelenségre hívta fel a figyelmet, s felvetette a kérdést, hogy vajon mi lehetett annak az oka, hogy a bethleni konszolidáció évei alatt egy delegáció utazott az akkor már Benito Mussolini vezetése alatt álló Olaszországba a kormányzási mód tanulmányozásának céljából, amelynek jelentését ráadásul Bethlen István előszavával adtak ki. Lehetséges volt, hogy Mussolinit nem csak Gömbös Gyula, hanem Bethlen István is példaképnek tekintette?

Ujváry Gábor nem cáfolta, hogy bizonyos mértékben Mussolini személye és az általa bevezetett államigazgatás egyfajta példaképként működhetett Magyarország számára is. Magát a látogatást Klebelsberg Kunó, az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter szervezte meg, ám ennek elődleges célja nem a kormányzási struktúra vizsgálata volt, hanem egyfajta kapcsolatfelvételként szolgált a két ország között. Ekkor Magyarországnak ugyanis egy külpolitikailag igen zárt közegben kellett léteznie. A delegáció felállítására egyfajta nyitásként lehetett tekinteni.

Zeidler mindezzel egyetértve elismerte, hogy a fasiszta Olaszország politikai és gazdasági stabilitása miatt egy vonzó és követendő mintaként szolgált a korszakban. Viszont Mussolini személye igen problematikus is volt egyben, noha az ország a Nemzetek Szövetségének állandó tagja volt, de ennek ellenére nem fordultak felé bizalommal. A bevezetett egypártrendszer, a premizálás és az elkövetett politikai gyilkosságok egy Bethlen-féle gondolkodású politikust igen megdöbbenthettek – tette hozzá. Nem feltételezhető, hogy Bethlen egy szélsőjobboldali rendszer meghonosodását támogatta volna, s a Pesti Naplóban Gömbös Gyula programját is kemény szavakkal kritizálta, hangoztatva, hogy ne másoljon a magyartól idegen berendezkedési mintákat, mert azok nem szolgálják a nemzet haladását. Így, bár az első világháború utáni krízisre az olasz talpraállás példát szolgáltathatott Magyarországnak is, de Bethlen a működési keretek lemásolását és megvalósítását nem indítványozta. A kapcsolatfelvételt a benne rejlő gazdasági és kereskedelmi lehetőségekkel lehet magyarázni.

Fotó: Lengvári István

A vita végeztével a hallgatóság soraiból több kérdés is érkezett. Az egyik gondolatindító felvetésében az egyik résztvevő arra volt kíváncsi, hogy vajon mennyire volt tudatos választás az „ellenforradalmi” jelző. Ujváry szerint egy büszkén vállalt ismertetőjegy volt, melyet a Károlyi-kormánnyal egyet nem értő csoportok kezdtek el használni önmaguk definiálásaként. Válaszában Zeidler ismét visszatért a beszélgetés során többször is előforduló problematikához, hogy pontosan mit is tekinthetünk forradalomnak. Egyrészt a szóhasználat a magyar nyelv tekintetében magában foglalja a hévvel, izgalommal és óriási lendülettel bekövetkezett változást, mely egyben kiszámíthatatlan és megjósolhatatlan. Másrészről pedig értelmezni lehet egy fordulatként is, mely során egy mélyreható átalakulásról lehet beszélni, amely azonban nem feltétlenül követel vért. A magyar viszonyokban az „ellenforradalmi” meghatározás összekapcsolódott a nemzeti öntudattal és a nacionalizmus eszményével, amely megteremtette a Horthy-korszak eszmekörét.

A találkozót az a hallgatói kérdés zárta le, mely Horthy Miklós személyével összefüggésben vetette fel, hogy vajon voltak-e alternatívák a kormányzón kívül. Zeidler és Ujváry egyöntetűen kiemelte, hogy Horthy egyértelműen meghatározó személyisége volt a két világháború közötti időszaknak. Ezt a nevével fémjelzett kor is mutatja. A tisztelete és kultusza folyamatosan erősödött és a társadalom vitathatatlanul letette mellette a voksát. Bár nem volt politikai képzettsége, mégis meghívták hadügyminiszternek a szegedi kormányba,. Cáfolhatatlanul ő rendelkezett a legkomolyabb haderővel, s az antant hatalmak is támogatták és elfogadták. Csak ideiglenes államfő lett, ám olyannyira stabilizálni tudta a hatalmát, hogy az esetleges választási lehetőségként szolgáló IV. Károly visszatérési kísérletei mind kudarcot vallottak. A program zárómondatának is beillő megállapításként hangzott el, hogy bár a rendszert Bethlen építette ki, a korszakot egyértelműen Horthy Miklós szimbolizálta.

A rendezvény támogatója a Magyar Történelmi Társulat és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Hallgatói Önkormányzata volt.

 Raposa Vivien Kitti

Ezt olvastad?

A világ és a magyar történelem konstans – sokszor figyelemreméltó - fenoménja a hatalomváltások időszaka, legyen szó akár monarchikus, akár
Támogasson minket