Wilsontól a Szent Korona amerikai kalandjáig – interjú Glant Tiborral

Glant Tibor a Debreceni Egyetem Észak-amerikai Tanszékének oktatója, az amerikanisztikai doktori alprogram vezetője, az MTA Lendület Trianon 100 kutatócsoport tagja. Egyetemi tanulmányait Debrecenben és Warwickben végezte, angol és magyar PhD-fokozattal rendelkezik. 2009-ben habilitált a Debreceni Egyetemen. Fő kutatási területe az amerikai–magyar kapcsolatok, az Egyesült Államok és Trianon kérdése, a Szent Korona amerikai évei és hazahozatala, amerikai filmtörténet és kultúra a 20. században. Kutatási témáiról, angliai és amerikai tapasztalatairól, pályafutásáról és terveiről beszélgettünk vele.

Újkor.hu: Mi keltette fel a figyelmed a történelem iránt?

Glant Tibor: Gimnazista koromban történelmi és fizikai versenyekre is jártam. Nagyon érdekelt a lézerfizika, de a történelem még jobban. Gimnáziumi történelemtanárunk, Tibori János bácsi ikonikus debreceni történelemtanár volt. Végtelen szeretet, alázat volt benne a történelem és a szakma iránt. Ő szokta mindig azt mondani, hogy aki a nemzeti históriát nem ismeri, magyarnak nem alkalmas.

Az angol hogyan jött? Miként lett az a második választásod?

Talán mi voltunk az első évfolyam a Kiskossuthban, akik már harmadikban elkezdtek angolt tanulni. Gimnáziumba eleve angol szakos osztályba mentem. Akkoriban harmadikos korunkban kellett elkezdeni gondolkodni, hogy mit szeretnénk, mit nem szeretnénk csinálni a későbbiekben. Én már akkor eldöntöttem, hogy a történelem–angol felé megyek.

Történelem–angol tanári szakon végeztél. Tanítottál is, vagy egyből a doktori felé vetted az irányt?

Ez érdekesen alakult, mert írtam egy pályamunkát a Soros-ösztöndíjra az Egyesült Államok és Trianon címmel, amellyel elnyertem egy kéthónapos londoni ösztöndíjat, viszont emiatt nem tudtam rendesen csinálni a tangyakorlatot az őszi félévben. Megegyeztem Kertész Bélával, a TÁG igazgatójával, hogy az őszi félévben félállásban angolt tanítok, és a tavaszi félévben, amikor visszajövök Angliából, letanítom a történelmet tömbösítve. Az első tapasztalataim egy teljesen kezdő angolos csoport meg egy nagyon aranyos negyedikes csoport voltak, akik azt hitték, hogy jobban tudnak angolul, mint én, és emiatt sokat teszteltek. Szóval rögtön megtapasztaltam mind a két végletet. Angliában az utolsó félévben tanítanom kellett, mert a témavezetőm elment alkotói szabadságra, és a PhD-saira ráhagyta az amerikai külpolitikai óráit. Noha Wilsonnal foglalkoztam, egy 1945 utáni külpolitikai órát kaptam, amit tőle tanultam egy évvel korábban. Ez volt az első egyetemi órám; Angliában, ahol a diákok anyanyelvén egy harmadik ország külpolitikájáról tanítottam.

A doktorira való jelentkezés egyértelmű volt, vagy az ösztöndíjak erősítettek meg ebben?

Már 1991 nyarán, ahogy végeztem, jelentkeztem a TMB ösztöndíj programra, amely lényegében a kisdoktori program volt. Közben Abádi Nagy Zoltán professzor úr meghívott, hogy menjek az új Észak–amerikai Tanszékre történelmet tanítani. Ez nálunk érdekes dolog volt, mert az angol programok hagyományosan irodalmi programok voltak. Nagyon sok idő eltelt, mire elfogadták a kollégák, hogy nemcsak irodalom létezik, amikor egy kultúrát tanulmányozunk. Közben pályáztam a warwicki egyetemre egy mesterképzésre, ami egyéves volt. Amikor megírtam az MA dolgozatomat, azt mondták, hogy ha akarok, maradhatok két évet PhD-zni. A harmadik félévben, tehát az 1993/94-es tanév őszén kezdtem el írni a disszertációt. Amikor a kinti témavezetőm, Robin Okey megkérdezte tőlem – aki a Monarchia mind a 11 nyelvét beszéli, de nem árulta el, hogy tud magyarul, Debrecenben bukott le sok-sok évvel később –, mikor akarom leadni a dolgozatot, a foci vb nyitómeccsének napját adtam meg dátumnak. Így is lett, abból a szempontból könnyű volt, hogy a kutatásaim megvoltak, és csak írnom kellett. Néhány hét múlva megvolt a védés is, aztán hazajöttem. Már nem is kellett visszamennem, csak a papírokat intéztem, illetve azt, hogy elfogadják idehaza, amihez honosítani kellett.

A honosítás során milyen eljáráson kellett átesni, szükség volt külön védésre?

Gyakorlatilag igen, vagyis az MA-nál igen, mivel a kisdoktori miatt csinálni kellett a szigorlattól kezdve mindent. A PhD-nál csak be kellett adni a papírokat, volt egy országos, honosítással foglalkozó társaság, amely megnézte, hogy az adott egyetemnek van-e joga fokozatot kiadnia. Leellenőrizték a warwicki egyetemet is, amely egyébként abban az évben a negyedik legjobb történeti tanszékkel rendelkezett Angliában.

Beszéltünk az eljárásról, az egyetemi évekről, de nem esett szó a kutatás témájáról. Mi volt akkoriban a kutatási területed?

Engem mindvégig ugyanaz foglalkoztatott; az Egyesült Államok Trianonhoz való viszonya. 1988-ban, a negyedik évben megkerestem L. Nagy Zsuzsa nénit, hogy szívesen csinálnék valami érdekeset. Azt felelte, mivel angol szakos is vagyok, foglalkozzak Trianon amerikai vonalával. A kinti mesterszakos dolgozatban a háborús éveket dolgoztam fel. Arról szólt, hogy az Amerikai Egyesült Államok miként látta Magyarországot, hogyan viszonyult hozzá. Ezt írtam tovább PhD-dolgozatnak, amely megjelent a Columbia East European Monographs sorozatában angol nyelven [Glant Tibor: Through the Prism of the Habsburg Monarchy. Hungary in American Diplomacy and Public Opinion During the First World War. Columbia, Atlantic Researc and Publications, Inc., 1998.] Majd 2008-ban magyarul is elérhetővé vált Kettős tükörben címmel [lásd a képen – a szerk.]. Valóban kettős tükörben látták Magyarországot: a Monarchiát igazából Németország kvázi csatlósának tekintették – ezen belül Magyarország a kevésbé fontos központi hatalom kevésbé fontos fele volt. Érdekes, hogy az amerikai magyar körökben elterjedtek azok a mítoszok, amelyek szerint Wilson gyűlölte a magyarokat, s ezáltal Trianon egy bosszúhadjárat volt.

Nehéz volt ezeknek a mítoszoknak utánajárni?

A kortárs beszámolókban megvan az, hogy ki mondja ezeket. Igazából az volt kérdés, mennyi igazságot tartalmaztak. Ezért is kellettek Wilson iratai, amelyek a Kongresszusi Könyvtárban találhatóak Washingtonban. A témához Magyarországon és az Egyesült Államokban egyaránt kutatni kellett. 1993 nyarán jutottam ki Amerikába, igyekeztem feltárni a lehető legtöbb helyet, ahol magyar vonatkozású anyag volt. Összesen két helyre nem jutottam el akkor: Syracuse-ba, ahol Nicholas Roosevelt iratai voltak, és az iowai a Hoover Elnöki Könyvtárba. Viszont, amikor a Stanfordban jártam (1993-ban), találkoztam egy Hoover-kutatóval, George Nash-sel, aki beajánlott a Hoover Elnöki Könyvtárba, ahova végül 1997-ben jutottam el. Akkor írtam először a segélyezés témájáról, akkor láttam teljesen azt az anyagot, ami megvan. A történetírásban az ember folyamatosan anyagokat keres, de abban a tudatban írunk, hogy ez soha nem komplett, mindig abból dolgozunk, amink van. Soha nem írtam úgy, hogy tudtam valamilyen anyag létezéséről, de nem láttam.

Honnan volt tudomásod a forráslelőhelyekről?

Úgy, hogy az ember elolvasott mindent, ami nyomtatásban megjelent. Főként a lábjegyzetekből gyűjtöttem össze az információkat, és mindent kijegyzeteltem, ami érdekes volt. A Library of Congressben történt meg egy anyag kikérésekor, hogy amikor nem tudták, hogy miről van szó, kikértem azt a könyvet, amelyben olvastam róla. Ekkor kiderült, hogy valóban megvan, csak átsorolták azóta, de kérésemre kihozták. Amerikában egyébként más levéltárban kutatni. Általában előre odaír az ember, s erre mindig válaszolnak, általában olyan levéltáros, aki ért az adott anyaghoz. Nagyon segítőkészek, nincs olyan, hogy azt mondják, nem adnak ki anyagot nem amerikaiaknak. Gyakorlatilag ami van, azt megmutatják az embernek gond nélkül. Nagyon sok levéltárral vagyok úgy, hogy ha új vagy olyan anyaguk van, ami érdekes lehet, akkor 15–20 évvel később is rám írnak, hogy jött anyaguk, kérek-e róla másolatot.

Wilson és Trianon most is aktuális, több írásod jelent meg ezzel kapcsolatban a közelmúltban, a Trianon100 Lendület kutatócsoport munkájában is részt veszel. Mesélj egy kicsit a közös munkáról, a kutatási eredményekről.

Amikor Ablonczy Balázs megkeresett, hogy segítsek a kutatócsoport munkájában, örömmel mondtam igent. Az amerikai vonulattal kellett foglalkoznom, illetve szerettek volna egy forráskiadványt megjelentetni az amerikai béke-előkészítéssel kapcsolatban.

Több dolgot ki lehet emelni, az egyik az, hogy Wilson gondolkodása a progresszív korszakra jellemző gondolkodás volt, tehát tudományos alapon, szakértők bevonásával folytak a dolgok. Tipikus példa Wisconsin állam, melyet Theodore Roosevelt elnök a demokrácia laboratóriumának nevezett. Ez nagyon találó metafora, mert azt jelentette, hogy amit kikísérleteztek politikailag állami szinten és működött, azt megpróbálták szövetségi szinten bevezetni. Ilyen volt például az időzónák ügye. Amikor Wilson az Egyesült Államokat bevitte a háborúba, azt ígérte, hogy ez a háború lezárja a háborúkat. Azt gondolta, ez csak úgy lehetséges, ha tudományos alapon kötnek békét. Az amerikaiak gyakorlatilag az utolsóként kezdték meg a béke-előkészítést, viszont ők voltak az utolsók, akik a háborúba beléptek. Wilson ezt House ezredesre bízta, aki az 1912-es választások során Wilson mellé állt, amikor a demokratáknál elég nagy problémák voltak. A republikánusoknál is voltak gondok, így nem sikerült nyerniük, és közel 50 év után ismét demokrata elnök lett Amerikában. Wilsonban erős bizonyítási vágy volt, meg akarta mutatni, hogy a demokraták is képesek a kormányzásra, képesek nem republikánusként politizálni.

Amiben a kötet mindenképp érdekes, az az, hogy bemutatjuk a szellemi alapfelvetéseket is, vagyis azokat a szakmunkákat, amelyeket kiindulásként használtak, és amelyek megmutatják, hogyan gondolkoztak az etnikumokról, a nyelvcsaládokról. Erről korábban soha nem volt szó. Az egész béke-előkészítő bizottságról nincs sok munka. Eddig főként lengyel szemszögből vizsgálták, illetve egy geográfus próbálta bebizonyítani, hogy ez mennyire működő projekt volt. Ez a forráskiadvány azért is egyedülálló, mert ehhez hasonló semmilyen nyelven nem jelent még meg eddig.

Amikor először összehívták az Inquiry bizottságot, hogy tegyenek javaslatokat a Monarchia egyben tartására, reformjára, akkor azt mondták, azokra fog épülni a politika és a békekonferencia. Aztán 1918 nyarán felborult minden, részben a Csehszlovák Légió, részben a titkos diplomácia nem titkossá válása, részben pedig más ügyek miatt… Ekkor a wilsoni utasítás az volt, hogy a vitatott zónákkal kezdjenek el foglalkozni, különféle katalógusokat, statisztikai kimutatásokat kellett készíteniük. Mire ez beindult volna, váratlanul véget ért a világháború a bolgár fegyverszünetet követő hat hétben. Wilson rájuk szólt, hogy a munkát abba kell hagyni, és 10-15 napjuk van a végső jelentés megírására. Az osztrák–magyar kutatócsoport végső, összefoglaló jelentése konkrétan kimondta, hogy olyan határokat, amelyek igazságosak és a gyakorlatban is megvalósíthatóak lennének, nem tudnak javasolni. Ebben a régióban nem lehet megvalósítani a tudományos békét, valamiféle regionális integrációra van szükség, csak úgy működhet a térség, mint a Monarchia idejében. Wilson ezzel a nehéz tudattal érkezett Párizsba. Ott megállapodtak abban, hogy megcsinálják a Népszövetség alkotmányát, amely az amerikai elnök számára a legfontosabb volt. Amikor ez meglett, Wilson hazament, hogy a szöveget bemutassa a Kongresszusnak. Az elnök egy békeszerződést akart, amellyel formailag lezárhatták volna a háborút. Emellett szorgalmazta, hogy ha elül a gyűlölködés, akkor közösen húzzák meg a határokat határmegállapító bizottságokkal, a Népszövetség felügyeletével. Ebből sok minden megvalósult, például csaknem minden határszakasznál voltak határmegállapító bizottságok. Az elnök távolléte alatt a britek és franciák House-t meggyőzték arról, hogy a legyőzött hatalmakkal külön-külön kössenek békeszerződést, amelyek első cikkelye a Népszövetség alkotmánya legyen.

Mikor Wilson visszament Párizsba, szóba sem állt House-sal. Viszont kényszerpályára került, nem látta értelmét a maradásnak, így amikor a német békeszerződést megkötötték, végleg hazament. Ne felejtsük el, hogy előtte elnök ilyen hosszú ideig nem volt távol az Egyesült Államoktól. Ez azért érdekes, mert minden, ami minket érdekelt, érintett, csak azután történt, hogy Wilson hazament. 1919 nyarán még javában Tanácsköztársaság volt, annak bukásakor, a román megszálláskor az elnök már nem volt Párizsban. A közelmúltban, a Századok folyóiratban megjelent cikk amellett érvel, hogy az eseményeket ne csak a magyar szemszögből vizsgáljuk meg, hanem nézzük meg a másik oldalról is, azaz a döntéshozók felől, nézzük meg, kik voltak jelen, kik voltak döntéshozó pozícióban.

Vagyis másként alakult a magyar ügy kezelése a béke-előkészítő bizottságban és Párizsban?

Igen, ez két külön dolog. Az Inquriy többször tett kísérletet arra, hogy szerezzenek valakit, aki tud magyarul, de nem tekintették prioritásnak a magyar álláspont(ok) megismerését. Ha igazán akartak volna foglalkozni ezzel, lettek volna magyar vonatkozású anyagok, amelyek alapján dolgozni tudtak volna. Igazából az volt a helyzet, hogy egy Kelet–Európa szakértőjük volt – ez azonban akkoriban elsősorban a Monarchiától keleti területeket jelentette. Archibald Cary Coolidge a Harvardon tanított, a saját volt tanítványait ajánlotta be munkatársaknak, akik románok, csehek… stb. voltak, és akik mind magukkal hozták a nemzeti felszabadulás eszméjét. Ezeknek az embereknek a pártosságával az Inquriy tisztában volt, próbálták is kezelni. Probléma volt az is, hogy nem indult komoly magyar kampány külföldön Magyarország önállóságáért, ezért nem volt olyan kapcsolati hálónk, mint délszláv, vagy cseh, szlovák, román esetben. Így egyre erősödött a lobbizás a Monarchia feldarabolásáért, s a többi győztes nagyhatalom is ezt az álláspontot támogatta. De ez nem egyirányú utca volt, itt politikai opciók vannak, s mindig azok döntenek, akik döntéshozó pozícióban vannak. Az Egyesült Államokban Wilson betegesen vigyázott arra, hogy ő legyen a döntéshozó a háború idején. Mint ahogy korábban elhangzott, ő 1918 tavaszán még a Monarchia fenntartását szorgalmazta, így ezen kellett dolgoznia a Inquiry bizottságnak. Ezért érte őket meglepetésként a nyári fordulat.

Ami Párizsban történt, az egy kicsit más. Szét voltak válogatva az államok győztesekre és vesztesekre, de főként a győztes államokkal foglalkoztak, nekik akartak segítséget nyújtani. A mi határainkat megállapító területi bizottságok élén a teljhatalmú francia delegátusok álltak, míg amerikai részről Charles Seymour, egy fiatal professzor volt jelen a Yale-ről, illetve az az (akkor még csak 23 éves) Allen W. Dulles, akiből később a CIA igazgatója lett. Nem voltak egy súlycsoportban. Viszont fontos hangsúlyozni, hogy az amerikaiak több esetben moderálták a túlzott területi követeléseket.

A nagy narratíva a határkérdés kapcsán az, hogy a magyar határok március–áprilisra készen voltak. Ez való igaz, de 1919 júliusában, amikor Wilsonék már nem voltak Párizsban, elkezdték módosítgatni a határokat. Ebben nyilván szerepe volt annak, hogy a magyar Tanácsköztársaság hivatkozási alapként szerepelt. Ha nincs Tanácsköztársaság, akkor ott lehetett volna a magyar delegáció, és nem lehetett volna felhasználni azt az érvet (osztrák, cseh és jugoszláv részről), hogy ha nem kapjuk meg ezeket a területeket, akkor nálunk is kitör a bolsevista felkelés. Azt gondolom, ezért is számít sokat az, hogy az amerikaiak hol vannak, mikor vannak jelen, mikor nincsenek. Az összes területi bizottságban már csak ketten maradtak, ők pedig nem tudtak egyszerre több bizottsági ülésen ott lenni.

A másik közismert kutatási témád, a Szent Korona amerikai története és hazahozatala. Miként kerültél kapcsolatba a témával?

Egy baráti beszélgetés során került elő a téma. Angi János kinn volt Amerikában, és részt vett megfigyelőként az 1996-os választási kampányban, amelyről beszámolt a Debreceni Szemlében. Megkérdezte, tudom-e, hogy Bob Dole perelte az amerikai kormányt, hogy ne adják vissza a Szent Koronát. Mondtam, hogyne tudnám, tanítom is, erre azt felelte, hogy írjak róla. Így jelent meg először egy cikk a pereskedésről a Debreceni Szemlében. Mivel 1996 őszén azt láttam, hogy senki sem foglalkozik a témával, semmilyen szinten nem kerül szóba, úgy voltam vele, hogy legalább az 1998-as 20. évfordulón emlékezzünk meg az esetről. Ez azért volt rossz, mert még 20 éven belül voltunk, így a titkosítások nem voltak feloldva, vagyis számos külügyi anyag sem volt elérhető. A kutatás során sok kalandban volt részem, számos illusztris emberrel találkoztam, mint például Esztergályos Ferenc volt washingtoni magyar követtel. Meg kellett keresnem Nagy Jánost, aki külügyminiszter-helyettes volt. Vele végül részben Korponai Béla bácsin (egykori angolos nyelvészprofesszorom) révén kerültem kapcsolatba, aki az osztálytársa volt, és éppen akkoriban készültek az érettségi osztálytalálkozóra. Szerencsém is volt, mert mindenki hajlandó volt beszélni, még a régi kommunista külügyesek is, akiknek a számára sikertörténet volt a Korona hazahozatala. Akkor az emigrációból is éltek még sokan, mint például Takács Jóska, aki az Amerika Hangja magyar osztályán volt, Borbándi Gyula bácsi vagy Kovács Éva, az egyik művészettörténész, aki Fort Knoxban megvizsgálhatta a Szent Koronát. Így lett belőle könyv.

Utána megint nem foglalkoztak vele. Amikor elindult Pálffy Gézáék Lendület programja, megkerestem őt (régi ismerősök vagyunk). Ők a Szent Korona történetének kutatását az utolsó koronázással (1916) szerették volna lezárni. Jeleztem, hogy azért lesz egy évforduló, és megállapodtunk, hogy ha eljön az idő, keressük majd egymást. Ebből lett az újabb Koronás könyvem, és ő szerkesztette a Szent Korona összes hazatérését bemutató könyvet is.  [Az MTA híre a megjelenő könyvekről itt olvasható. – a szerk.]

Nyilván ebben a könyvben felhasználhatóvá váltak azok az anyagok, amelyek a korábbinál még nem voltak elérhetőek…

Igen, nagyon más is lett ez a könyv. Gondolkodtam is rajta, hogy nevezzem-e második kiadásnak, mert annyi mindent át kellett írni benne. Olyan 20% körül van a szövegegyezés. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ilyen sok dolgom lesz vele. Amikor 2015-ben ismét eljutottam a Carter Elnöki Könyvtárba, több mint 800 oldal új anyaggal jöttem haza, pedig a levéltárosok korábban és közben is küldtek nekem anyagokat. Rengeteg új anyagunk van, mint például a második nyilvánossággal foglalkozó dokumentumok, állambiztonsági iratok, az Állami Egyházügyi Hivatal iratai, az emigrációs anyag, a Korona őrzésének naplója is kutatható már… Amikor megjelent az első könyv, rengeteg megkeresés érkezett, sokan jelentkeztek, hogy ez nem egészen úgy volt, valamint többen érdeklődtek az angol kiadás iránt is, tehát mindig volt késztetés. A 30. évfordulónál még hagytam, de a 40. évfordulóban már komolyan gondolkoztam.

Mostanában jelentek meg olyan írások, filmes feldolgozások, amelyek az amerikaiak második világháborús műkincsvédelmi tevékenységét állítják középpontba. Erről a könyvedben is szó esik. Az első könyvben is írtál már róluk?

Nem, mert tényleg semmit nem tudtunk, hallottunk róla. Teljesen véletlenül szereztem róla tudomást. Amikor ismét Washingtonban voltam (2016-ban), úgy voltam vele, még elmegyek ebbe a levéltárba, ebbe a múzeumba, megnézni, hogy van-e valamilyen anyag. Egy ilyen alkalommal került kezembe  egy fotó, amelyen egy kiállításon volt látható a Szent Korona.

Igazából nem is szerettek beszélni róla valami miatt, gyakorlatilag az 1990-es évek közepéig nem volt szó a tevékenységükről – lehet, amiatt, mert egy csomó műkincs az Egyesült Államokba került, s nem szívesen adták volna vissza. A hivatásos történetírás és az egyetemi kutatások nem foglalkoztak a szervezettel, de amatőr történészek kutatásai, ismeretterjesztő írások jelentek már meg róla. A magyar irodalomban sem volt nyomuk ez idáig, most jelent meg nemrégiben, Kovács Ágnes tollából A hajlított kalap a német földre hurcolt magyar kincsekről és azok visszaszolgáltatásáról.

Foglalkoztál 1956 amerikai recepciójával is…

2006-ban bekerültem egy programba, mivel a témával rajtam kívül senki sem foglalkozott, illetve volt egy egyetemközi megállapodás a kutatás megvalósulásáról a DE és a Montclair State University között. Ennek kapcsán azzal foglalkoztam, hogy az angol nyelvű amerikai kultúrában miként jelent, jelenik meg 1956. Nem a magyar amerikaiakra voltam elsősorban kíváncsi, hanem arra, hogy mi van az 1956-os eseményekről az amerikai tudatban, miként írt erről az amerikai sajtó, milyen emlékezethelyeik vannak, milyen irodalmi hagyaték lelhető fel, milyen regények jelentek meg ezzel kapcsolatban, ezekből hányat ismerünk idehaza. Ez először angolul jelent meg régi kedves barátom és mentorom, Pastor Péter gondozásában.

A megjelenéskor interjút adtam a Hír TV-ben, és Rákay Philipnek mondtam, hogy kiadót keresek a magyar nyelvű változathoz. Mire hazaértem, addigra volt már egy ajánlat Kiss Jóskától, aki a Könyvhét kiadó-szerkesztője, így vele csináltuk a magyar könyvet. A magyar nyilván egy kicsit jobb, mert érettebb a szöveg, illetve addigra megérkeztek a visszajelzések is az első könyv kapcsán, amelyeket bele lehetett építeni. És persze mert magyarul, magyaroknak írtam, magunkról.

A kutatás során ért valamilyen meglepetés?

Engem leginkább az lepett meg, hogy körülbelül negyven–ötven olyan regény jelent meg angol nyelven, amelyek többsége személyes ihletésű – regényes önéletrajzok vagy kémregények –, mégis csak alig öt–hat volt elérhető akkor magyarul. Most már talán olyan tíz–tizenkettő körül van a fordítások száma. A kultúra teljes komplexitásában mindig is érdekelt, amennyire csak lekövethető. A kultúra többféleképpen reagál a történésekre, vagy éppenséggel nem reagál. Szerintem kellene, hogy érdekeljen bennünket, hogy mások mit írnak rólunk.

A másik érdekesség az a Nixon-féle történet volt. Nixon ekkor alelnöke volt Eisenhowernek, aki megkérte, hogy utazzon el Ausztriába felmérni a menekült helyzetet, s tegyen javaslatot arról, hogy kell-e változtatni emiatt a bevándorlási törvényeken. Mivel a republikánus többségű kongresszusban túlzottan traumatikus volt a dolog, ezért külön igazságügyi miniszter engedéllyel léphették át a határt a menekültek, vagyis egy adminisztratív tollvonással engedtek be 32500 embert. Tulajdonképpen innen tudjuk a kiindulási alapot, számot az 1956-os magyar menekülteket illetően.

Beszélgessünk egy kicsit az egyetemi oktatómunkádról, az amerikai történelmen belül mit oktatsz?

Az alapszakon a másodéveseknek van egy átfogó teljes amerikai történelem óra. Mesterképzésen már félévekre bontva, egy 19. és egy 20. századi amerikai történelem kurzus keretén belül hallgathatják az amerikai történelmet. Manapság inkább a 20. századot tanítom, valamint az 1945 utáni amerikai külpolitikát mint birodalomépítést. Van fekete történelmi kurzusom, némi kortárs politika, országismereti kurzus és kultúratörténet is.  Az elmúlt őszi félévben csináltunk egy 1969-es kurzust, amely nagyon jól sikerült. Kiderült, hogy lehet egy féléven keresztül egyetlen évről beszélni, és még így sem került szóba minden. A félév végén a hallgatók ennek egy parádés honlapot készítettek el. Nagyon ritkán előfordul első világháborúról, 20. század elejéről szóló kurzus. A doktori programban igény szerint állítjuk össze az órát és a tematikát, legutóbb a teljes amerikai politikai palettákat vettük át, szélbaltól széljobbig.

Miként látod az amerikai–magyar kapcsolattörténet kutatás jövőjét? Mivel biztatnád a fiatalokat?

Magában a kapcsolattörténetben rengeteg kutatnivaló van, ugyanis a kommunista időszakban fél évszázadon keresztül gyakorlatilag tiltották ennek kutatását. Az 1980-as években jelent meg témaként Amerika, ekkor inkább még közösségtörténeteket írtak. Külföldön volt erről diskurzus, de rendes, tényalapú magyar történetírás csak két helyen folyt: Deák István vezetésével a Columbián, és Robert J. W. Evans vezetésével Oxfordban. A rendszerváltáskor megjelentek olyan diákok (magyarok és nem magyarok egyaránt), akik hidegháborúval akartak foglalkozni, és érdekelte őket Kelet-Európa.

A kommunista világ egyébként irracionális volt. Például Deákot, aki Kossuthot kutatta, kitiltották az országból. Vagyis Kossuth is tiltott téma volt, annak ellenére, hogy minden második köztéri szobrot róla mintázták. Sokáig a gyűlöletpolitika szintjén, a szokásos retorikával illették az amerikaiakat. Az 1960–70-es években változott a hangnem, mivel Kádárék pénzügyi segítséget akartak Nyugattól. Ezt a folyamatot legutóbb Takács Róbert mutatta be találóan filmeken keresztül, részletesen leírva, hogyan engedték be fokozatosan, a kvóták bővítésével az amerikai filmeket a magyar mozikba a ’70-es években. Kádárék látványosan féltek az amerikai populáris kultúrától, de volt az a pénz… 

Talán az elmondottak alapján kiderült, hogy van még kutatnivaló. A fiatal történészeket azzal biztatnám, nem baj, ha nincs kész témájuk, bátran menjenek oda az idősebb kutatókhoz. Egyre többen osztják meg szívesen a kutatásaikat, mert még rengeteg feltárnivaló anyag és terület van. A mostani kutatóknak könnyebb dolguk van, soha nem volt még ennél szabadabb a kutatás. Szinte mindenhez hozzá lehet férni, sok esetben már online is. A digitalizálással olyan mennyiségű és minőségű anyagok állnak rendelkezésre, amelyről korábban csak álmodozhattunk. Egyszerűen felgyorsult a kutatás. Természetesen van olyan, amikor nehéz eljutni valahova, azt egyszerűen ki kell várni.

Végezetül mesélj a terveidről. A nagydoktori mellett milyen célkitűzéseid vannak?

Írnivaló az mindig van. Van egy régi projektem. Az 1960-as években volt itt egy örmény származású amerikai diplomata kultúrattaséként, aki Kádárékkel szemben nagyon kritikus volt. Egyelőre angolul jelent meg publikáció a témában.

De a legfontosabb az, hogy megértek a regionális kutatások közép–európai szinten a háború utáni segélyezésről. Ez egy elfelejtett történet. Tavaly Bécsben volt a háború utáni segélyezésről (a Habsburgok utáni Közép-Európában) egy nemzetközi konferencia, s ennek nagyon örültem. 100 év alatt ez volt az első ilyen.

A téma kapcsán elsősorban a segélyezés működési mechanizmusát kutatom, az állami támogatás mértékét, az egyházak és NGO-k szerepét, a koordinációt vizsgálva, valamint azt, mindezek hogyan épültek be a társadalmi tudatba. Kevesen tudják például azt, hogy az amerikai Vöröskereszt vezetőjének szobra volt az 1920-as években a Műcsarnok lépcsőin. Sok más szoborral egyetemben ez is eltűnt a kommunizmus idején. Nagyon sok történetet kiírt, sok embert kihazudott a kommunista narratíva a magyar történelemből, s ezeket vissza kell írni.  Hiszen, a szó jó értelmében, „aki a nemzeti históriát nem ismeri, magyarnak nem alkalmas.”

Váradi Katalin

A cikkben szereplő fotókat Glant Tibor bocsátotta rendelkezésünkre.

Ezt olvastad?

NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A

X