Elvek, lehetőségek, kudarcok: Woodrow Wilson és az első világháború

Woodrow Wilson (1856–1924) két cikluson keresztül, 1913 és 1921 között töltötte be az Egyesült Államok szövetségi elnökének székét. A demokrata párti politikus keresztül vezette országát az első világháborún, s az utókor elsősorban a világbéke és kollektív biztonság megteremtése irányába tett erőfeszítései, valamint a méltányos békerendezés szószólójaként emlékezik alakjára. A jogtudomány és politikai gazdaságtan professzoraként az amerikai-spanyol háborútól (1898) kezdve nyíltan és határozottan szembe helyezkedett a republikánus Taft és Roosevelt elnökség gazdasági imperializmusával. Noha a fehér protestáns angolszász világ felsőbbrendűségét soha nem vonta kétségbe, mindezt olyan civilizációs felelősségként értelmezte, amely a világ jobbá tételét kötelességként rótta rá, az Egyesült Államok elnökére. Moralizáló idealizmusa és küldetéstudata visszaköszönt a híres tizennégy pontjában megfogalmazott rendezési elvekben, amelyekben egyrészt az állampolgári önrendelkezés angolszász ideálját kiterjesztette az európai népekre, másrészt a szabadkereskedelem globális szintű megvalósításában a világbéke katalizátorát látta.

A semlegesség okai és korlátai

Nagy Háború kitörésekor Woodrow Wilson, az Egyesült Államok huszonnyolcadik elnöke igyekezett országát kívül tartani a konfliktusból, s a következő hónapokban ennek megfelelően folyamatosan hangsúlyozta Washington semlegességét. Ez az irányvonal a háború kezdetén igazodott az állampolgárok többségi véleményéhez, noha a valóságban a kormányzat – az angolszász kulturális és politikai gyökerek okán is – távol állt a pártatlanságtól. A háborúellenes társadalmi csoportok színre lépése és nyomásgyakorlása, a hagyományos amerikai elzárkózási politika, valamint a közép- és kelet-európai bevándorlók közötti etnikai feszültség is akadályozta vagy évekig eltántorította az újraválasztására készülő Wilsont a háborúba való belépéstől. Mindezek mellett az elnökben élénken élt az amerikai polgárháború emléke, melynek gyermekként tanúja volt, így cseppet sem meglepő, hogy szerette volna honfitársait megóvni az európai lövészárkok poklától. (Édesapja tábori lelkészként a konföderációs hadseregben teljesített szolgálatot.)

Mivel azonban az Egyesült Királyság Washington egyik legjelentősebb kereskedelmi partnere volt, ennél fogva az Egyesült Államok és Németország kapcsolata gyorsan megromlott, különösen miután Berlin tengeri blokád alá kívánta vonni a Brit-szigeteket. Ennek szellemében 1915. februárjában Németország bejelentette, hogy a háborús övezet vizein, felségjelzésétől függetlenül valamennyi hajót ellenséges célpontnak tekint. A bejelentést követően több Nagy-Britanniába tartó amerikai hajó süllyedt el vagy sérült meg a német aknáknak köszönhetően. (Például a Nagy-Britanniába gabonát szállító William P. Frye amerikai kereskedelmi hajót is találat érte márciusban.) Mindezek az esetek kiváltották Wilson dühös tiltakozását, s bár a német kormány igyekezett az incidensekért bocsánatot kérni, és azokat sajnálatos tévedésként beállítani, a gyakorlatban hozzáállásával az Egyesült Államok beavatkozott a háború menetébe. A német hadvezetésnek két forgatókönyv között kellett választania: vagy engedi az amerikai hajók szabad beutazását Nagy-Britanniába, s ezzel előnyhöz hagyja jutni ellenségét, vagy feltartóztatja, elrettenti az amerikai hajókat, megkockáztatva ezzel akár egy amerikai hadüzenetet is.

Az eltántorítás politikáját választva 1915. május elején a washingtoni német nagykövetség felhívást intézett a New York-i lapokon keresztül az amerikai állampolgárokhoz, figyelmeztetve őket, hogy az életüket kockáztatják, ha a háborús zónába utaznak be. Pár nappal később, május 7-én, a Lusitania nevű brit óceánjárót figyelmeztetés nélkül célba vették és eltalálták a német tengeralattjárók az Ír-sziget partjai mellett. A hajón tartózkodó mintegy kétezer utas közül ezerkétszáz vesztette életét, közöttük 128 amerikai állampolgár is. Noha a német vezetés szerint a hajón lőszereket is szállítottak, az amerikai kormányzat – az anyagi jóvátétel mellett – a kereskedelmi és utasszállítók elleni támadások felfüggesztését követelte Berlintől. Ennek látszólagosan eleget téve a német vezetés ígéretet tett augusztusban, hogy a civil utasok biztonságát garantálja, de novemberben egy újabb, ezúttal olasz személyszállítót ért német találat. (A 272 áldozatból huszonhét amerikai állampolgár volt.) Annak ellenére, hogy 1915-ben Wilson nem jutott el a hadüzenetig, ezek az akciók az amerikai közvélemény többségét a kezdeti semlegességről a németellenességre hangolta át.

Maga Woodrow Wilson a közös angolszász kultúra miatt is a britek mellett állt, de a Lusitania elsüllyesztésekor, a halálos áldozatok ellenére sem üzent hadat a Német Császárságnak. Az alkalmat azonban kihasználta arra, hogy diplomáciai nyomással időszakosan visszaszorítsa a német tengeralattjáróharcot. Mindez lehetővé tette, hogy az amerikai pénzügyi kölcsönök megérkezzenek Franciaországba és Nagy-Britanniába, továbbá az amerikai felségjelzésű hajók az antant által megvásárolt fegyvereket is leszállíthatták a célországokba. Bár formálisan Washington 1917-ig nem csatlakozott a háborúhoz, mindezeket figyelembe véve az Egyesült Államok semlegessége vitatható. Gyakorlatban a „semlegesség elve” kezdetben tökéletesen megfelelt az Egyesült Államok gazdasági érdekeinek: az amerikai ipar és mezőgazdaság az antant beszállítójává vált, az elhúzódó háború miatt Európa globális piacokat veszített az Egyesült Államokkal szemben, Nyugat-Európa pedig a háború végéig fokozatosan gazdasági függésbe került.

Az ország belső társadalmi békéjének megőrzése is a semlegesség fenntartását kívánta. Az első világháború kitörésekor az Egyesült Államok lakosságának mintegy egyharmada vagy külföldön született, vagy legalább egy Európában született szülővel rendelkezett. A Nagy Háború az országban élő, bevándorló hátterű lakosságot megosztotta: valamennyi népcsoport egy-egy ország, szövetség nyílt támogatójaként lépett színre, s frissen alapított szervezeteik révén gyűjtést szerveztek vagy az európai frontokon küzdő nemzettársaik, vagy a népük önjelölt képviselőjévé előlépő emigráns politikusok támogatására. Az amerikai lakosság etnikai sokszínűségéből eredő kockázatokról Wilson elnök egyik kongresszusi beszédében idejekorán kifejtette aggodalmát. A háború előrehaladtával egyes területeken valóban „polgárháborús” hangulat lett úrrá és etnikai alapon motivált tettlegességre, vandalizmusra is sor került.

Belgium megszállásakor a fősodorbeli amerikai sajtó gyakorlatilag azonnal kipécézte magának a németeket, akik egy idő után feltételezett kémekké és szabotőrökké léptek elő. (A német háttérrel rendelkező népesség az Egyesült Államok lakosságának majdnem 8%-át tette ki, ami az 1910-es népszámlás adatai szerint több, mint 8 millió főt jelentett.) Ezt ellensúlyozandó Berlin anyagilag megtámogatta a washingtoni német nagykövetséget: munkatársai németbarát cikkeket „rendeltek meg”, propagandájukkal pedig az amerikai közvélemény háborús semlegesség iránti igényét próbálták fenntartani, megerősíteni. Mindezek mellett az amerikai-németek békepárti felvonulásai, piknikjei, tüntetései 1917 tavaszáig szerves részét képezték Berlin törekvéseinek. Az Oroszországból kivándorolt zsidók – a cári hatalom bukása előtt –, továbbá kezdetben a lengyelek többsége is inkább a központi hatalmak mellett foglalt állást. (Egyes zsidó közösségek önkéntes csapatokat akartak küldeni Németországba, hogy segítsék a cár elleni küzdelmet.) A népes amerikai-ír közösség az írországi brit elnyomás és az 1916-os húsvéti felkelés okán hasonlóképp az antanttal szemben a másik táborhoz húzott. A Lusitania elsüllyesztése – főleg az eset körül médiahírverés miatt – parázs etnikai ellentéteket szított, s egyes városokban a polgárháborúra is fel kellett készülni. (Chicagóban például összecsapásra került sor a szlávok és a németek között.) A németek és az írek együtt keltek ki az Egyesült Államok növekvő morális és anyagi támogatásával szemben, sőt a Lusitania-incidenst követően a németek a békért tüntettek New Yorkban, majd „semlegességi piknikeket” is szerveztek a nyár folyamán.

Az etnikai arányok és a bevándorlók kérdéses lojalitása azonban nemcsak politikai probléma, hanem egyben politikai tőkét is jelentett az újraválasztására készülő Woodrow Wilsonnak.  A „Kívül tartott bennünket a háborúból” kampányszlogennel Wilson a német és ír választók szavazatait is behúzta, s az 1916 novemberében megtartott elnökválasztáson második ciklusra is bizalmat kapott az állampolgároktól. Ironikus módon a kampány során a béke és semlegesség bajnokaként láttatott elnök öt hónappal később a Kongresszus felhatalmazását kérte a német hadüzenethez.

A győzelem nélküli béke

Az Egyesült Államok kormányának nem volt gyakorlati katonai és diplomáciai tapasztalata Európával kapcsolatban, s maga Wilson is úgy vélte, hogy a Nagy Háborút mindkét oldal megnyerhette volna. Ennek tükrében, az aktuális helyzetnek megfelelően kívánt az Egyesült Államok kiegyensúlyozó erőként fellépni a konfliktusban, miközben Woodrow Wilsonban megfogalmazódott a békerendezés legfontosabb irányelve, a győzelem nélküli béke gondolata. A második ciklusra történő beiktatását követően, az 1917. január 22-én elmondott kongresszusi beszédében Wilson kitartott azon meggyőződése mellett, hogy országa fenn kell, hogy tartsa a semlegességét az Európát sújtó háborúban. Beszédének új eleme azonban már előrevetítette az Egyesült Államok közvetítő szerepét, amellyel az elnök egyben a béke letéteményesének terhét is magára kívánta vállalni. Wilson elképzelése szerint a háború mielőbbi lezárása a „győzelem nélkül békével” volt megvalósítható, azaz a szemben álló tömböknek fel kell adniuk a végső győzelembe vetett hitet, s a tárgyalóasztal mellett olyan új világrendszer alapjait kell lerakniuk, amely egy igazságosabb és békésebb világ megteremtését teszi lehetővé.

A háborús évek egyik legfontosabb elnöki beszédét a túlzó – sokak számára naivitásba és moralizálásba átcsapó – idealizmusa okán elutasították a hagyományos amerikai izolációs politika hívei, valamint azok a képviselők és szenátorok is, akik az angolszász kötődés nyomán egyértelműen az antant hatalmak támogatása mellett álltak ki. Bár a béketárgyalásoknak utat engedő „döntetlenben” való kiegyezés a háborús kártérítés kölcsönös elengedését feltételezte, s ennél fogva felettébb naiv gondolatnak hathatott, az Egyesült Államok távol maradása miatt is folytatódó állóháború az 1917-es évben a hadviselő feleket – eltérő mértékben és minőségben – kezdte kimeríteni. A cári Oroszország a háború terhébe februárban beleroppant, miközben a belső jelentések alapján a Habsburg Birodalom elérte gazdasági és társadalmi tűrőképességének határát. 1916 végén az Asquith-kormány Nagy-Britanniában belebukott az eredmények nélküli, elhúzódó háborúba miközben a szigetország lakossága megismerkedett az áruhiány jelenségével, a francia hadsereg egyes egységeiben pedig parancsmegtagadásban megnyilvánuló zendülésre került sor. (A lövészárokból a senki földjén keresztül az ellenfél lövészárkai ellen vezetett roham ötlete a korábbi vérfürdők tapasztalata okán nem nyerte el a katonák tetszését.)

Ezeket a háborús megpróbáltatásokat szem előtt tartva Wilson azt várta, hogy a hadban álló felek önként belátják, hogy nincs értelme további felesleges áldozatvállalásnak, s többet menthetnek meg azzal, ha a fegyveres küzdelmet felfüggesztve a lövészárkok helyett a tárgyalóasztal mellett zárják le a konfliktust. Wilson tehát a kezdetektől közvetítőként kívánt szerepet vállalni a Nagy Háborúban, s ennek megfelelően utasította az európai amerikai követségek dolgozóit arra, hogy puhatolódzanak, az érintett országok vezetősége milyen feltételek mellett lenne hajlandó a békekötésre. Az amerikai elnöknek határozott meggyőződése volt, hogy a győztesek érdekeit egyoldalúan kiszolgáló békerendezés nem szolgálta a tartós béke ügyét, ugyanakkor a győzelem nélküli béke elképzelésével a szemben álló felekkel azt is érzékeltetni szerette volna, hogy a háború felesleges és súlyos áldozatokkal jár: a katonai és polgári áldozatok nem hősi halottjai vagy mártírjai, hanem szörnyű, felesleges és elkerülhető áldozatai voltak egy értelmetlen háborúnak. Wilson ezen meglátása mindazonáltal messze állt a korabeli Európa valóságától, amelyben a propaganda által mozgósított majd fanatizált társadalom a fronton és a háttérországban egyaránt jogos önvédelemként élte meg – a  civilizációra törő, pusztító, barbár ellenséggel szemben folytatott – háborút. (Az elhúzódó háború, a nélkülözések, a szkeptikus hangok és a békepártiak megjelenése miatt a háborús kormányzatok a propaganda eszközével, az ellenség démonizálása révén tudták fenntartani a háborús lelkesedést. A végső győzelembe vetett hit azonban minimálisra csökkentette a szemben álló felek közötti megegyezés lehetőségét.)

Hadüzenet és az expedíciós hadsereg kérdései

Néhány héttel Wilson kongresszusi beszédét követően, 1917. január 30-án a német hadvezetés bejelentette a korlátlan tengeralattjáróharc kezdetét. Ez gyakorlatban azt jelentette, hogy a Brit-szigetek körüli vizeken felbukkanó hajókat, felségjelzésükre, katonai, kereskedelmi vagy utasszállító jellegükre való tekintet nélkül célpontnak tekintették. (A német tengeralattjárók a háború első éveiben a többi hadviselő fél előtt jártak fejlettségben: tizenkét torpedóval voltak felszerelve és két órán keresztül képesek voltak megszakítás nélkül a víz felszíne alatt maradni.) A bejelentésre reagálva Wilson pár nappal később megszakított minden diplomáciai kapcsolatot Berlinnel, pont három órával azelőtt, hogy a Housatonic nevű amerikai személyszállítót találat érte. (Egy brit gőzhajó begyűjtötte az utasokat, így halálos áldozata a támadásnak nem volt.). Ettől kezdve azonban nem volt visszaút, megkezdődött a visszaszámlálás az Egyesült Államok hadba lépésére.

Ennek szellemében február végén a Kongresszus egy nagyobb összeg elkülönítését hagyta jóvá az amerikai expedíciós hadsereg felállítására és felfegyverzésére. Ezzel egyidőben, február 24-én a brit kormányzat a londoni amerikai nagykövethez eljuttatta az ún. Zimmermann táviratot, amely Arthur Zimmermann német külügyminiszter titkos üzenete volt a mexikóvárosbeli német nagykövet számára. A brit titkosszolgálat kódfejtői által elfogott és megfejtett üzenetben a külügyminiszter meghagyta a nagykövetnek, hogy a hadiállapot várható beállását követően tegyen erőfeszítést Mexikó becsatolására a német szövetségi rendszerbe még hozzá a 19. század közepén elveszített mexikói területek – nevezetesen Texas, Új-Mexikó és Arizona – visszacsatolását felajánlva. Noha az amerikai sajtó a német ármány és világuralmi törekvések bizonyítékaként írta le az esetet, a valóságban Berlin csupán nem kívánta ölbe tett kézzel végig nézni, ahogy az Egyesült Államok az antant oldalán belép a háborúba, hanem kísérletet tett felkészülni erre az eshetőségre. A Zimmermann-távirat nyilvánosságra hozatala, valamint az, hogy március végéig további négy amerikai kereskedelmi hajót ért torpedótalálat, kiváló propagandaeszközként szolgált a közvélemény felkészítésére a hadüzenet bejelentéséhez.

1917. április 4-én végül beállt a hadiállapot az Egyesült Államok és Németország között, s ezzel az előbbi formálisan is bekapcsolódott az első világháborúba. (Wilson hadüzenetét a Kongresszus mindkét háza meggyőző többséggel fogadta el.) Ezt követően az amerikai-németekre a gyanú árnyéka vetült, a nyilvánosan elhangzó német szó sértegetéshez, beszólogatáshoz, elenyésző esetben pedig tettlegességhez vezetett. A közhangulatnak eleget téve a német származásúak jogait triviális módon korlátozták a hatóságok: többek között éttermeikben, piacaikon a káposzta esetében a német Suauerkraut elnevezést át kellett keresztelni az angol cabbage-re, de mindemellett betiltották a német nyelvű zenét, a német nyelvű könyveket pedig zárolták a könyvtárak. A megkérdőjelezett hűségüket a német hátterű polgárok hadi kölcsön jegyzésével bizonyíthatták, máskülönben a házaikat festékkel öntötték le. (Jellemzővé vált, hogy a hadi kölcsönt jegyzők vagy egy tábla, vagy egy zászló kihelyezésével adták tudtára a közösségéknek, hogy – megcselekedve hazafias kötelességüket – szerepet vállaltak a jogos háború finanszírozásában.)

A bevándorlók magas aránya miatt nyilvánvaló volt az amerikai kormányzat és hadvezetés számára, hogy a háborút egy többnemzetiségű és többnyelvű sereggel kell megvívniuk. Miután az expedíciós hadsereg felállítására a sorozás bevezetése mellett döntöttek, azonnal felmerült a kérdés, hogy vajon a bevándorló hátterű egyének – akár rendelkeznek amerikai állampolgársággal, akár nem – besorozhatók-e. Az expedíciós hadsereg felállítása 1917 nyarán vette kezdetét, amikor a Kongresszus júniusi rendeletével megkezdődött a hadra foghatók listájának összeállítása. Ekkor minden az országban élő, huszonegy és harmincegy év közötti férfinak – állampolgárságától és születési országától függetlenül – nyilvántartásba kellett vetetnie magát. A későbbiekben ellenséges országban született vagy állampolgársággal még nem rendelkező férfiak felmentést kaptak a katonai szolgálat alól. Utóbbiak közül sokakban élt az a tévhit, hogy önkéntesként automatikusan amerikai állampolgársághoz juthatnak, a valóságban azonban csupán az 1918 májusi alkotmánykiegészítés gyorsította fel az állampolgárrá válás folyamatát. Ettől kezdve a hadseregben és a hadi tengerészetben szolgáló bevándorlók benyújthatták állampolgársági kérvényüket anélkül, hogy a korábbi feltételeknek – például öt évnyi megszakítás nélküli amerikai tartózkodás – eleget kellett volna tenniük.

A besorozással feltöltött egységek katonái negyvenhat különböző etnikai csoport egyikéhez tartoztak. Egyesek közülük alig, vagy csak tört angolsággal és erős akcentussal beszéltek. A protestáns és angolszász hátterű amerikai tisztek maguk is rácsodálkoztak a „bábeli zűrzavar” uralta egységekre. Hatékonyságukat kétségbe vonták, amelyen a lenéző magatartásuk sem segített. A nyelvi korlátok miatt a besorozottak a legegyszerűbb angol parancsszavakra sem tudtak reagálni, alultápláltságuk miatt pedig rossz fizikai állapotban voltak. A kiképzőtáborokban etnikai feszültség jelei is megmutatkoztak: az egyes népcsoportok között fennálló, vélt vagy valós alapokon nyugvó történelmi sérelmek gyakran kisebb-nagyobb csetepatékhoz vezettek. A katolikus hitűekhez hosszú ideig nem osztottak be olyan tábori papot, aki az anyanyelvükön tudta volna meggyóntatni őket, a hithű izraeliták pedig nem voltak hajlandók kóser ételen kívül mást fogyasztani. Mindezek egy többnemzetiségű és többnyelvű, újonnan felállított hadsereg problémái voltak egy olyan országban, amely először készült fellépni a nagyhatalmi politika színpadán.

Bár nehéz volt az eltérő társadalmi, vallási és etnikai háttérrel rendelkező katonákat egységbe kovácsolni és bajtársiasságra nevelni, mindazonáltal a hadsereg igyekezett az összes felmerülő problémára gyors választ adni. Ennek szellemében felkutatták és a kiképzőtáborokba irányították át az amerikai hadsereg több nyelvtudással rendelkező tisztjeit, amíg a katonák számára gyorstalpaló angol nyelvkurzusokat szerveztek, az ellátásnál pedig figyelembe vették a különböző népcsoportok jellegzetes étkezési szokásait. Mire kezdetét vette az expedíciós csapatok lépésben történő átszállítása Európába 1918 tavaszán, a kezdeti feszültség és ellenszenv alábbhagyott, sőt maga a hadsereg az „amerikaivá válás” egyik katalizátorává vált nemcsak a besorozott katonák, de az amerikai hátországban maradó családjaik számára is. A bevándorló hátterű katonákkal szembeni kétségek alaptalannak bizonyultak, sőt a levelezésekből, visszaemlékezésekből tudjuk, hogy büszkén harcoltak a fogadott hazájukért. (A német származású amerikai katonák hűsége Washington iránt a német hadvezetést is meglepte.) A „közös cél”, az egymásra utaltság összeforgácsolta a katonákat, a háború melletti kiállás, valamint a bevonulás pedig egy természetes részévé, elfogadott velejárójává vált az amerikai létnek.[1]

A békerendezés wilsoni elvei

Bár a „győzelem nélküli béke” gondolatával ellentétesnek tűnik az Egyesült Államok háborúba való belépése, de Wilson 1917-ben úgy vélte, hogy az aktív közbeavatkozás megnyithatja az utat ahhoz, hogy az Egyesült Államoknak döntő szava lehessen a békerendezésben, s így elkerülhetővé válik, hogy a győztes oldalt egyoldalúan kiszolgáló békeszerződések szülessenek. Az oroszországi októberi események révén egy meghatározó antant szövetséges esett ki a háborúból, ugyanakkor félő volt a bolsevik hatalomátvétel a többi ország szocialista mozgalmaiban is visszahangra talál. Ez miatt, továbbá az elhúzódó háború viszontagságai okán az ékesszóló, de semmit mondó beszédek helyett az antant kormányok kénytelen voltak előállni a hivatalos háborús célokkal, amelyek világossá tették az állampolgárok előtt, hogy országaik pontosan mit kívántak a győzelemmel elérni. (Mindemellett a bolsevikok több titkos antant szerződést is nyilvánosságra hoztak, hogy leleplezzék a háború „imperialista” jellegét, valamint a háború lezárása mellett tettek nyilatkozatot.)

1918. január 5-én David Lloyd George brit miniszterelnök a szakszervezetek vezetőinek gyűlésén felfedte az Egyesült Királyság háborús céljait a közvélemény előtt. Mindehhez csatlakozott három nappal később, január 8-án Woodrow Wilson elnök a híressé vált „tizennégy pontos beszédével”. Kongresszusi beszédével Wilson egyszerre üzent mind az antant, mind a központi hatalmaknak – noha az amerikai közvélemény támogatását is el kívánta nyerni – s közvetett módon a háború tárgyalásos úton történő lezárására tett javaslatot az általa lefektetett elvek mentén. (A békerendezés elveinek megfogalmazásában Edward House ezredes, Wilson közeli barátja és tanácsadója segített, noha az egyes pontokban a szakértő csoportok előzetesen kikért véleménye is tükröződik.) Tizennégy pontja közül az első öt általános vagy nemzetközi kérdéseket érintett, a második hét területek, országok, népek jövőjére helyezte a hangsúlyt, amíg az utolsó, azaz tizennegyedik pont a kollektív biztonság megteremtésére tett javaslat volt egy nemzetközi fórum formájában. Beszédével – Lloyd George-hoz hasonlóan – Wilson egyben üzent Ausztria–Magyarország vezetőinek is, nyilvánvalóvá téve, hogy a Habsburg Birodalom megszüntetése, szétdarabolása nem szerepel a háborús célok között. (A színfalak mögött – 1917 decembere és 1918 márciusa között – titkos különbéke tárgyalások zajlottak – Franciaország és az Egyesült Államok tudtával és jóváhagyásával – a svájci Genfben, a dél-afrikai brit Smuts tábornok valamint a Monarchia egykori londoni nagykövete, Mensdorff báró között.)

Noha az Egyesült Államok csatlakozott a háborúhoz, de a „győzelem nélküli béke” gondolatában megfogant tartós béke igénye továbbra is Wilson elsődleges célja maradt, s ennek a németség megbüntetése nem lehetett alapja. A veszteseket méltányossággal kívánta kezelni az időtálló béke megteremtése érdekében, amely számottevően csökkentette volna egy újabb európai konfliktus lehetőségét. A szabadkereskedelem megteremtése pedig nemcsak a német, de a brit flotta méretének korlátozást is megkívánta. Mindez szorosan kapcsolódott a nemzetközi fegyverkezési verseny visszaszorításához, és megkívánta egy olyan nemzetközi szervezet felállítását, amely a diplomáciai úton, hatékonyan tudta volna kezelni az országok között felmerülő nézeteltéréseket. Ezen elképzeléséből született meg a tizennegyedik pontban körbeírt Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) gondolata.

Az antant országok vezetői a tizennégy pontban megfogalmazott wilsoni elvekre a nyilvánosság előtt nem reagáltak, de azoknak eltérő okokból kifolyólag cseppet sem örültek. A tengeri fölényükből a britek nem kívántak visszavenni, az olaszokat aggasztotta, hogy Wilson egyértelműen elvetette a titkos szerződésekre épülő és nem etnikai alapú területi rendezést,[2] a franciák pedig nem elégedtek volna meg a németek kivonulásával és Elzász-Lotaringia visszacsatolásával, mindenképp elvárták Berlintől, hogy felelősséget vállaljon az általa okozott háborús pusztításért, s azokért jóvátételt fizessen. Mindemellett a német militarizmust országaik saját bőrükön tapasztalták meg, ekképp az antant vezetők Wilson idealizmusában nem osztoztak. A háborút egyértelműen a végső győzelemig kívánták folytatni, hogy a békerendezéskor megalkuvás nélkül, országaik érdekének megfelelően, minden eszközt igénybe véve visszaszoríthassák vagy kiiktathassák a Németország jelentette veszélyt. Ugyanakkor mivel szükségük volt az Egyesült Államok támogatására a háborúban és számítottak Washingtonra a háború utáni újjáépítésben is, ezért az antant kormányok vezetői csendben maradtak. („A Jóistennek csupán tíz volt” – mondotta Georges Clemenceau francia miniszterelnök a Wilson tizennégy pontjára utalva.) Egy rövid ideig, a breszt-litovszki békééig (1918. március) csekély mértékben és elméletben fennállt a lehetőség arra, hogy Németország a wilsoni irányelveket elfogadva különbékét köt az Egyesült Államokkal. Amennyiben e forgatókönyv valósult volna meg, akkor az antant nem biztos, hogy az amerikai csapatok nélkül tovább tudta volna folytatni a küzdelmet a nyugati fronton még hosszabb távon. (A nagyszámú és kiképzett amerikai kontingensek érkezésére 1918 tavasztól számítottak.[3])

A Németország és Szovjet-Oroszország között megkötött breszt-litovszki békével azonban megkezdődött a világháború végjátéka: különbékét sem Németország, sem Ausztria–Magyarország nem kötött, a keleti fronton felszabaduló német egységek nyugati átirányításával pedig Berlin mindent egy lapra téve fel, egy utolsó nagy offenzívát indított, hogy a francia-brit-belga vonalakat még az amerikai csapatok érkezése előtt áttörje. A kezdeti sikert azonban újabb megtorpanás követte, majd 1918 nyarától kezdve Németország fokozatosan védekezésbe szorult vissza az amerikai csapatok érkezésével meghatározó túlerőbe kerülő antanttal szemben.

A békekonferencia útvesztőiben

Az utolsó háborúban töltött nyár antant sikerei, valamint az őszi tűzszüneti egyezmények ösztönözték Wilsont, hogy az eljövendő békekongresszus egyik központi alakjaként vállaljon szerepet az új világrend megteremtésében. A vesztes országok új, köztársasági vezetői egytől egyig igyekeztek felvenni a kapcsolatot Wilson kormányzatával, s reménykedtek benne, hogy az amerikai elnök szava ellensúlyozni tudja majd az antant szövetségesek törekvéseit. Ennek szellemében teljes mellszélességgel kiálltak a wilsoni elvek mellett, s elfogadták, hogy a méltányos békerendezés áldozatot követel majd meg országaik részükről. A lehetőséget maga előtt látva, s a fejleményektől felbátorodva Wilson a novemberi „félidős” törvényhozási választásokon pártja támogatásán keresztül kért felhatalmazást az amerikai választóktól világpolitikai elképzelései megvalósítására. A Demokrata Párt azonban egyszerre veszítette el az 1912 óta birtokolt többségét a Kongresszus mindkét házában: a republikánusok jelentős, majdnem 50 fős többségbe kerültek a Képviselőházban, a Szenátust pedig csekély, mindössze két szenátori székkel hasonlóképp megszerezték.

Noha a ciklus közepi vereség, azaz az elnököt adó párt kongresszusi többségének elvesztése nem volt egyedi eset az Egyesült Államok történetében, de a választói akarat intő jel kellett volna, hogy legyen a fokozatosan egyre jobban a külpolitikába merülő Wilson számára. Ennek ellenére saját döntése nyomán az amerikai békeküldöttség vezetőjeként – az amerikai történelemben egyedül álló módon – fél évig elhagyta az Egyesült Államokat. (Február végén pár hét erejéig a békekonferenciáról hazautazott Washingtonba.) Robert Lansing külügyminiszter mellett többek között tanácsadója Edward House tábornok kísérte el Franciaországba. Utóbbi földrajztudósokból, gazdasági és etnikai szakértőből álló népes csapatot állított fel, akik Párizsban az elnök szolgálatára álltak és a különböző területi bizottságban is helyet kaptak. (Mivel nem rendelkeztek tapasztalattal az európai diplomáciában, ezért a bizottsági munka oroszlánrésze a brit kormányhivatalnokok nyakába szakadt a német békeszerződés előkészítésének kivételével.)

A Négyek Tanácsa, avagy a Nagy Négyes. Balról jobbra: Lloyd George, Orlando, Clemenceau és Wilson (Forrás: Wikipedia)

Gyakorlatban Woodrow Wilson volt az első amerikai elnök, aki még hivatala során Európába látogatott. És az elnök nem habozott világmegváltó tervét átültetni a valóságba miután 1918. december 4-én a George Washington fedélzetén megérkezett Európába. A békekonferencia megnyitása előtti hetekben sorra járta az antant fővárosokat, ahol üdvözlő tömegek fogadták mindvégig. A szövetséges kormányok vezetői mindazonáltal cseppet sem voltak ennyire lelkesek az amerikai elnök körútjától, akinek csakhamar rá kellett döbbennie, hogy rendezési elvei és elképzelései szembe mentek Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország egyéni érdekeivel és törekvéseivel. A bolsevizmus tovább terjedésének lehetősége megrémítette Wilsont, és olyan élelmezési segélyrendszer felállítására tett javaslatot, amely a vesztes országokban és az utódállamokban fennálló társadalmi feszültségen segített volna enyhíteni. Az antant szövetségesek a hadseregük és saját nélkülöző lakosságuk igényeit szem előtt tartva elutasították ezt a felvetést.

Wilson az antant győzelemben és a közép-kelet-európai birodalmak háború végi, természetes felbomlásában további lehetőséget látott egy igazságosabb és működőképes Európa megteremtésére. Az „Új Európa” határainak megrajzolásában azonban figyelembe kívánta venni az egyes nemzetek, nemzetiségek önrendelkezési jogát. A nemzeti önrendelkezés gondolata az angolszász világ polgári önrendelkezésnek kiterjesztése volt az európai polgárokra, akik Wilson elképzelése szerint szabad akaratuknak megfelelően választhatták volna meg mely országban és államforma alatt kívánnak a továbbiakban élni. A nemzetiségi elvként is ismert szemlélet alapján a továbbiakban az európai népek sorsáról senki sem dönthetett volna a fejük felett vagy a beleszólásuk nélkül. E nyilvánosan hangoztatott nézete Wilsont nemcsak népszerűvé tette, de reménnyel és várakozással töltötte el Kelet-Közép-Európa kisebb-nagyobb népeit. (A nemzetiségi elv melletti kiállása miatt Párizsba később olyan apró népcsoportok is bejelentkeztek kérvényükkel, amelyek nevével a békekonferencia vezetői első ízben találkoztak életükben.)

A békekonferenciát 1919. január 18-án harminckét ország jelenlétében nyitották meg Párizsban. Wilson a lefektetett és a nemzeti önrendelkezés jogával kibővített elvei mentén kívánta lezárni a világégést, de kifogásai ellenére az ülések mindvégig zárt ajtók mögött, a nyilvánosságtól elzártan zajlottak, amelyen a vesztes országok egyáltalán nem, a társult szövetséges országok, az ún. „kisszövetségesek” küldöttei pedig csupán a meghallgatásuk erejéig lehettek jelen. A legfőbb döntéshozatali fórum – a háború során az antant hadmozdulatok összehangolására kialakított szövetségközi haditanács mintáját megörökölve – kezdetben a végrehajtó hatalom fejeit és a külügyminisztereket tömörítő Tízek Tanácsa volt. Az ellentétes célok hamar felszínre kerültek, kiváltképp mivel Wilson csökönyösen ragaszkodott az elveinek érvényesítéséhez, amíg az európai partnerek rendezési tervét az egyéni biztonságpolitikai és gazdasági megfontolások, továbbá a háború során kötött egyezmények alakították. Nagy-Britannia ellenezte a túlzóan szabad nemzetközi hajózást, a Közel-Kelet mellett pedig az afrikai német gyarmatok ellenőrzésére is törekedett. Franciaország Elzász-Lotaringia visszacsatolása mellett egyszer s mindenkorra meg kívánta gyengíteni Németországot. A közvéleményen eluralkodó túlfűtött nacionalista érzelmeket meglovagolva az olasz kormány Isztriából és a dalmát partvidékből a lehető legnagyobb szeletet kívánta kiszakítani különböző, könnyen cáfolható és tarthatatlan érvekkel.

A kompromisszumkeresés kényszere formálta ki a Négyek Tanácsát, avagy a Nagy Négyest, amelyet Woodrow Wilson amerikai elnök, Georges Clemenceau francia miniszterelnök, Vittorio Emanuele Orlando olasz miniszterelnök és David Lloyd George brit miniszterelnök alkottak.[4] A Négyek Tanácsa folyamatos, napiszintű informális egyeztetést folyatott Lloyd George szállásán, s többek között öt komoly véleménykülönbséget kellett közös nevezőre hozniuk. A háborús kártérítés kérdésében Nagy-Britannia és Franciaország részletesen felbecsülte a Berlin okozta károkat, s az amerikai kölcsönök „megfizetését” is Németországra kívánták áthárítani. (A háborúért egyöntetűen a központi hatalmakat tették felelőssé.) Franciaország Elzász-Lotaringia mellett a Rajna-vidék elcsatolását, esetleg függetlenségét is felvetette. Olaszország makacsul ragaszkodott az 1915-ös titkos londoni szerződésben megígért területek bekebelezéséhez, Wilson pedig a békerendezés szerves részeként tárgyalta volna az általa megálmodott Nemzetek Szövetségének felállítását, továbbá az „Új Európát” a nemzetiségi elv mentén alakította volna ki.

A nemzeti önrendelkezés alkalmazása és átültetése a gyakorlatba jelentősen megbonyolította a területi rendezést azokban az esetekben is, amikor a győztes hatalmak alkalmazni kívánták. Összeségében Franciaország és Nagy-Britanniára számára az elv általános érvényű alkalmazása teljesen elfogadhatatlan volt, hiszen a közép-európai németség önrendelkezése nyomán a háború előtti Németországnál területileg nagyobb, egységes német állam alakulhatott volna ki. (A különböző osztrák pártok a császárság bukása után azonnal kiállták Ausztria Németországgal történő egyesülése mellett.) Több, mint négy év kíméletlen háborúját követően, érthető módon sem London, sem Párizs nem megerősíteni, hanem meggyengíteni kívánta Németországot. Brit és francia szemszögből a jóvátétel okán kulcsfontosságú német békeszerződés mielőbbi megkötése miatt Clemenceau és Lloyd George Woodrow Wilsonra hagyta az olasz küldöttséggel való konfrontációt. Miután az amerikai elnök több esetben is engedni kényszerült és szembe ment korábban lefektetett elveivel, az egyesült délszláv állam szószólójává lépett elő, s Isztria és Dalmácia esetében nem engedett a nemzeti önrendelkezés elvéből. (Az olasz-délszláv határkérdést végül nem a békekonferencia, hanem a két ország közötti egyezmény oldotta meg ideiglenesen 1920 novemberében.)

A független Lengyelország megteremtése mellett, Woodrow Wilson egyetlen nagy sikerének a Nemzetek Szövetségének felállítása tűnt, amely London, Párizs és Róma egyetértésével, Wilson kérésére került be végül a németekkel megkötött versailles-i békeszerződés szövegébe is.[5] A békeszerződés aláírása az amerikai elnök részéről egyet jelentett a tizennégy pont szellemének feladásával a békerendezés terén, mindazonáltal Wilson a Nemzetek Szövetségében reményt és eszközt látott a jövő konfliktusainak kezelésére, a fegyverkezési verseny megszüntetésére és a háborúk elkerülésére. A nemzetközi szervezetben tehát olyan fórumot látott, ahol az első világháborút lezáró békeszerződések egyes kényes vagy igazságtalan rendelkezésein a későbbiekben akár finomítani is lehetett volna. (A Németországra kirótt háborús jóvátétel mértékét Wilson túlzónak vélte, de mivel az megteremtette a garanciáját annak, hogy a nyugati szövetségesek visszafizetik az Egyesült Államok által nyújtott kölcsönöket, így az elnök e téren is engedett.)

A wilsoni politika bukása az Egyesült Államokban

A Nemzetek Szövetségének működése az Egyesült Államok aktív külpolitikai szerepvállalását és az európai ügyekben történő részvételét kívánta volna meg. Mindezzel Wilson is tisztában volt, ugyanakkor a versailles-i békeszerződés Nemzetek Szövetségére vonatkozó passzusa nem váltotta ki a Kongresszus lelkesedést. Ennek az állapotnak – az izolációs politika hagyománya mellett – az amerikai elnök vezetői stílusa volt a legfőbb oka.[6] A kongresszusi választások republikánus sikereinek ellenére Wilson egyetlen politikai súllyal rendelkező, aktív republikánus képviselőt vagy szenátort sem választott be az amerikai békeküldöttség tagjai közé. Mindez az elnök önfejesűgének, küldetéstudatának és idealizmusának volt egyszerre sajátos bizonyítéka, ám a republikánusok mellőzésének hosszú távon megvolt a hátulütője, kiváltképp, hogy az elnök egy olyan időszakban hagyta el tartósan az országát, amikor – a választási eredményekből kiindulva – a közvéleményt inkább a gazdaság kérdései, semmint az európiai békerendezés foglalkoztatta.

A Kongresszusban csakhamar megjelentek az első kritikus hangok Wilson politikájával szemben, s amikor a republikánusok vitát kezdeményeztek volna többek között a Nemzetek Szövetségének ügyéről – kiváltképp az Egyesült Államok szerepvállalásával kapcsolatban – az elnök Párizsból a vita elhalasztását kérte addig, amíg személyesen meg nem tud jelenni ismertetni és megvédeni érveit. 1919 márciusában a republikánus szenátorok gyakorlatban már megüzenték az elnöknek, hogy nem látják esélyét a nemzetközi szervezetben való amerikai részvételre vonatkozó bármilyen szöveg elfogadásának. Ennek ellenére Wilson továbbra sem törekedett a Kongresszus beavatására az Egyesült Államokat is érintő békerendezés folyamatába. Ebből kifolyólag miután a versailles-i békeszerződést végül június 28-án aláírták a nagyhatalmak, otthon Wilsonnak óriási ellenszélben kellett volna elfogadtatnia és megvédenie a Négyek Tanácsa által összegrundolt német békeszerződést, amelynek szerves részét képezte a Nemzetek Szövetségére vonatkozó betoldás is.

A szerződés ratifikálásához a Szenátus kétharmados többsége kellett volna, de Wilsonnak csak egyszerű többséget sikerült kiharcolni. A mellőzött republikánusok, akik egyben az izolációs politikai hívei is voltak, kifogásolták, hogy a Nemzetek Szövetségéhez való csatlakozás korlátozná az amerikai külpolitika mozgásterét, sőt egy újabb háború kirobbanása esetén – amelyre a békeszerződés tartalma alapján egyesek esélyt láttak – magával rántathatta volna az országot is a konfliktusba. Ezen kívül az elnök nemzetközi megbecsültsége miatt a republikánusok tartottak attól, hogy Wilson egy harmadik ciklusra is indul az elnökválasztáson. (Csupán az 1951-ben elfogadott 22. alkotmányegészítés maximalizálta két ciklusban az elnöki hivatalviselést.) A kudarc ellenére 1919 őszén a Nemzetek Szövetségének tervét népszerűsítő körútra indult Wilson, de az egészségügyi állapota a kora, kimerültsége és helytelen táplálkozása miatt megromlott, s miután szélütést szenvedett, a színfalak mögött a felesége látta el az elnöki munkát.

A Szenátus a 1919 novemberi, majd a megismételt 1920 márciusi szavazáson is elvetette a szerződés ratifikálást, a választók pedig megunva Wilson európai ügyekre fordított energiáit az 1920. évi elnökválasztáson a republikánus Hardinget választották meg szövetségi elnökké. Annak ellenére, hogy országa végül nem csatlakozott a Nemzetek Szövetségéhez, Wilson ötletgazdaként és a világbékéért tett erőfeszítései miatt elnyerte a Nobel-békedíjat.

Áttekintés

Történetében először az Egyesült Államok egyenrangú félként és nagyhatalomként ülhetett tárgyalóasztalhoz Európa vezető államaival egy olyan nemzetközi konferencián, amely az első világháborút volt hivatott lezárni. Wilson idejekorán felismerte, hogy a tartós béke megteremtése csak egy „győzelem nélküli békével” volt lehetséges. Mivel Németország országa gazdasági érdekeit sértette, így hosszú távon Wilson nem tudta fenntartani az Egyesült Államok „semlegességét” az európai konfliktusban. Reményei szerint a háborúba való belépés, majd a rendezési elveket részletező tizennégy pont is a tárgyalóasztal irányába terelhette volna a központi hatalmak vezetőit. (Figyelembe véve, hogy az amerikai expedíciós csapatok csupán 1918 tavaszán érkeztek meg a nyugati frontra, Ausztria–Magyarországgal a hadi állapot pedig 1917 decemberében állt be, a központi hatalmaknak bőven volt idejük a különbéke fellett lamentálni.)

Az Egyesült Államok azonban nemcsak, belekeveredett az első világháborúba, de meghatározó részt vállalt az antant győzelmében miután a központi hatalmak a breszt-litovszki békét követően kitartottak a végső győzelembe vetett hitükben és végleg elutasítottak bármiféle kompromisszumot. Az antant győzelme önmagában ellehetetlenítette a megegyezésre épülő békerendezés lehetőségét, habár Wilson – a vélt vagy valós európai támogatottsága és küldetéstudata révén – a győzelemben esélyt látott arra, hogy az Egyesült Államok szerepvállalással összhangban személyesen próbálja keresztül vinni az általa megfogalmazott elveket a békekonferencián. A közép-európai birodalmak felbomlását követően ugyanakkor felkarolta a nemzeti önrendelkezés ideálját is, amellyel jogot biztosított volna minden nép számára, hogy határozzon sorsának alakulásáról.

A békekonferenciától Wilson a „régi”, zárt ajtók mögött történő, mások sorsát eldöntő diplomácia végét remélte, ahol a győztes és vesztes nagyhatalmak együtt, nyílt lapokkal egy új és működőképesebb, kollektív biztonsági elemeket tartalmazó nemzetközi rendszert hoznak létre. Az antant szövetségesek egybehangzóan elutasították a nemzetiségi elv alkalmazását, a békerendezés során pedig szigorú feltételeket szabtak a vesztes országok számára, s eltérő mértékben, de megkívánták gyengíteni Németországot, hogy megakadályozzák egy újabb háború kitörését. Az amerikai elnök tisztában volt a versailles-i békeszerződés kényes és igazságtalan rendelkezéseivel, de elveiből sorra engedve elfogadta azt. Cserében azonban elnyerte szövetségesei támogatását a Nemzetek Szövetségének megvalósítására, amelyet Wilson egy olyan nemzetközi fórumnak álmodott meg, ahol a jövő konfliktusai békés diplomáciai úton oldhatók meg, és a békekonferencia „tévedései” is bizonyos mértékig korrigálhatók.

Az amerikai érdekek valóban egy tartós békére épülő világrendet igényeltek, s Wilson honfitársai előtt két-három évtizeddel korábban felismerte, hogy ennek a rendszernek az Egyesült Államok nem csupán megteremtője, de fenntartója is kell, hogy legyen. A Nemzetek Szövetsége, a szabad hajózás biztosítása a nemzetközi vizeken, a védővámok visszaszorítása, a gyarmati kormányzat ügyének rendezése, valamint a fegyverkezési verseny korlátozása egyértelműen egy olyan világ megteremtésére tett javaslatok voltak, amelyek az amerikai ipar és mezőgazdaság érdekeit szolgálták, s megalapozták volna a globális szintű szabadkereskedelmet is. 1919-es években mindezeket a célokat Woodrow Wilsonnak nem sikerült elfogadtatnia sem a győztes kormányok döntéshozóival, sem a saját törvényhozásával. Kudarca a diktátumokra épülő, szelektív európai békerendszert megalkotók kudarca is volt egyben, s újabb világégésnek kellett kirobbannia ahhoz, hogy a második világháború során életre hívott Egyesült Nemzetek Szervezetében Wilson kollektív biztonsági garanciákat kutató szellemisége megvalósuljon.[7] 

Szeghő Patrik

Külső hivatkozások, szakirodalom:

ALBRECHT-CARRIÉ, René. Italy at the Peace Conference. New York: Columbia U P, 1938.

BENNET, Edward M., GRAEBNER, Norman A. The Versailles Treaty and Its Legacy: The Failure of the Wilsonian Vision.New York: Cambridge U P, 2011.

BURGWYN, H. James. The Legend of the Mutilated Victory. Italy, the Great War, and the Paris Peace Conference, 1915‒1919. Westport‒London: Greenwood, 1993.

FEST, Wilfried. Peace or Partition: The Habsburg Monarchy and British Policy, 1914‒1918. London: George Prior, 1978.

HODGSON, Godfrey. Woodrow Wilson’s Right Hand: The Life of Colonel Edward M. House.New Haven-London: Yale U P, 2006.

LENTIN, A. Guilt at Versailles: Lloyd George and the Pre-History of Appeasement. London: Methuen, 1985.

MACMILLAN, Margaret. Peacemakers: The Paris Conference of 1919 and its Attempt to End War.London: John Murray, 2002.

The Treaty of Versailles: A Reassessment after 75 Years. Eds. Manfred F. Boemeke et. others. Cambridge: Cambridge U P, 1998.

ŽIVOJINOVIĆ, Dragan R. America, Italy and the Birth of Yugoslavia (1917–1919). New York: Boulder, 1972.

https://www.smithsonianmag.com/history/what-did-president-wilson-mean-when-he-called-peace-without-victory-100-years-ago-180961888/

https://www.wilsoncenter.org/sites/default/files/wilson_foreign_policy_panel_transcript.pdf

https://www.history.com/this-day-in-history/germans-unleash-u-boats

https://www.nobelprize.org/prizes/peace/1919/wilson/facts/

https://www.u-s-history.com/pages/h1330.html

https://www.history.com/topics/us-presidents/woodrow-wilson

http://www.shfg.org/resources/Documents/3-Wilsonv2%20web.pdf

https://www.nps.gov/nr/twhp/wwwlps/lessons/14wilson/14wilson.htm

https://encyclopedia.1914-1918-online.net/article/war_aims_and_peace_discussions_usa

https://www.politico.com/story/2016/01/this-day-in-politics-jan-8-1918-217336

https://www.historyonthenet.com/woodrow-wilson-ww1

 

[1] A „faji” szegregáció a feketék és a latinok (hispánok) esetében fennmaradt: őket a többi népcsoporttól elkülönített egységekbe sorozták be.

[2] 1915 április végén megkötött titkos londoni szerződés Olaszországnak ígérte Dél-Tirolt, Isztriát Trieszttel és a dalmát tengerpart egyes részeit. Az antant szemszögéből katasztrofális tavaszi hadi események miatt az antant kormányok feladták korábbi kifogásukat és Rómának ígértek délszlávok által lakott területeket. Olaszország belépésétől gyors háborús győzelmet reméltek.

[3] A nyugati frontra 1917 szeptemberében érkeztek meg az első amerikai önkéntesek – egy rakás zöldfülű, de lelkes fiatalember –, de a kiképzés és háborús tapasztalat hiánya miatt használhatatlanok voltak. Kiképzésük helyben vette kezdetét.

[4] A külügyminiszterek kizárása egy taktika volt Olaszország meggyőzésére, hogy Róma önként adja fel mindazokat az etnikailag megalapozatlan területi igényeket, amelyeket a londoni szerződésben a nyugati szövetségesek megígértek a háborús részvételért cserébe. A protestáns és félig angol származású olasz külügyminiszter, Sidney Sonnino határozott magatartása és intrikái az egyesült délszláv államban szemben önmagában akadállyá váltak az adriai-kérdés rendezésében.

[5] 1919. május 7-én Németország küldöttségnek átnyújtották a több, mint kétszáz oldalas szerződéstervezetet. A küldöttség megdöbbent, hiszen Berlin a fegyverszünetet abban a szellemben írta alá 1918. november 11-én, hogy a békerendezés a wilsoni pontokat követi majd. A vastag irat azonban a legcsekélyebb mértékben sem tükrözte az elnök elképzeléseit.

[6] Gyakran külügyminiszterét, Robert Lansingot sem avatta be jelentős döntésekbe. Így például Lansing egyáltalán nem tudott a tizennégy pont bejelentéséről, sőt arról az Egyesült Államokban tartózkodó öt fős hivatalos szerb küldöttség Wilson révén előbb értesült, mint maga a külügyminiszter.

[7] Az első világháborút követő leszerelési konferenciák már merítettek Wilson elképzeléséből. A második világháborút követően az Egyesült Államok már nem habozott a világ vezetőjévé válni az újonnan felállított nemzetközi szervezeteken keresztül: Wilson szabadkereskedelmi ideálja  a Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organization) és a Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Fund) formájában valósult meg, amíg az Egyesült Államok kiállt a gyarmati rendszerek felszámolása mellett.

Ezt olvastad?

Történelmi léptékkel mérve nem tűnik hosszúnak az az alig egy évtized, mire Magyarország a NATO tagjává válhatott, onnantól kezdve, hogy
Támogasson minket