XVI. Benedek, a nagy teológus pápa

A nagyformátumú és karizmatikus egyházfő, II. János Pál pápa halála után a korunk legjelentősebb katolikus teológusaként számon tartott Joseph Ratzingerre hárult a kötelesség, hogy XVI. Benedek néven betöltse Szent Péter székét. Ezzel nem egyszerű feladat háramlott rá, de igyekezett egész szolgálata alatt helytállni. A Hittani Kongregáció bíboros prefektusaként, majd pápaként több mint három évtizeden keresztül a katolikus Egyház meghatározó személyisége volt, de egész teológiai munkássága is nagy nyomot hagyott maga után.

Családi háttér

Joseph Aloisius Ratzinger 1927. április 16-án, Nagyszombat napján látta meg a napvilágot a bajorországi Marktl am Innben a csendőrtiszt Joseph Ratzinger és a szállodai szakácsnő Maria Peintner harmadik, legkisebb gyermekeként. Egy bátyja volt, Georg és egy nővére, Maria. Dédnagybátyja volt a német politikai katolicizmus kiemelkedő alakja, Georg Ratzinger pap-politikus, aki az Egyház szociális tanításának elkötelezett hirdetője volt hazájában.

A nemzetiszocialista Németországban

Aschau am Innben végezte általános iskolai tanulmányait 1932–1937 között, az intézményt utóbb róla nevezték el. 1939-ben lett a traunsteini kisszeminárium növendéke. 1942-ben katonai célokra foglalták le az épületet, ekkor átmenetileg hazatért. Mivel családja, különös határozottsággal édesapja a nemzetiszocialista állami narratívával szemben fejezte ki nézeteit, így a családot rendszeres zaklatások érték. 1941-ben a 14 éves Ratzingert más vele egykorú kortársaihoz hasonlóan akarata ellenére besorozták a Hitlerjugendbe (ezt törvény írta elő kötelező jelleggel a fiúknak). Annak gyűlésein azonban egyszer sem vett részt. Egy Down-szindrómás unokafivérét a német eugenika program keretében hurcoltak el és gyilkolták meg ugyanebben az évben.

Őt magát 1943-ban, kisszeminaristaként hívták be katonának, először a német légvédelmi hadtesthez került. 1944-ben Ausztria magyar határára vezényelték. A Vörös Hadsereg várható támadása elleni páncéltörő védelmet kellett kiépíteniük társaival. Néhány hétre hazatérhetett, majd a gyalogsághoz ismét behívták. Egyszer sem került ki a frontra, így fegyvert sem használt. 1945 áprilisában végül dezertált, majd hazatért Traunsteinbe. Itt került amerikai hadifogságba, az ulmi hadifogolytáborba internálták, de néhány hónap múlva szabadult. Bátyja olaszországi fogságból tért haza.

Felsőfokú tanulmányok és pappá szentelés

1946-ban a freisingi teológiai főiskolán tanult tovább – bátyjához hasonlóan –, majd 1947-től a müncheni egyházmegyeközi szemináriumban készült a papságra, emellett a Ludwig Maximilian Egyetemen teológiát és filozófiát hallgatott 1950-ig.

Johannes Baptist Neuhäusler münchen-freisingi segédpüspök 1950. október 29-én szentelte diakónussá; majd az Adolf Hitlerrel is dacoló Michael von Faulhaber bíboros, münchen-freisingi érsek a freisingi székesegyházban szentelte áldozópappá fivérével együtt, 1951. június 29-én. Faulhaber volt az, akit ötéves korában látva a gyermek Ratzinger eldöntötte, hogy ő is majd egyszer pap lesz. A Münchenhez tartozó Moosachban lett káplán. Elöljárói felismerve kiváló szellemi képességeit, Ratzinger akadémiai, tudományos előmenetelét pártolták.

Tudományos pályája és teológiai felfogása, egyházképe

Habár végzett lelkipásztori munkát is, már kezdetektől a tudományos pálya felé mozdult el, plébános soha nem is lett. 1953-ban lett teológiai doktor, majd 1957-ben habilitált. Utóbbi előzményeként azonban még a „veszélyes modernizmus” vádja is megfogalmazódott kritikaként vele szemben teológiai körben (Michael Schmaus), mondván túlzott szubjektivitásra adnak teret megfogalmazásai. Ratzinger azonban ezeket a véleményeket elavult nézetek ismétléseként értékelte. Ennek ellenére 1958-ban egyetemi professzori kinevezést kapott. Több német egyetemen is tartott teológiai kurzusokat. 1957-től Münchenben, 1958-tól Freisingben tanított, majd 1959-től a bonni, 1963-tól a münsteri egyetemen oktatott, 1966-tól pedig Tübingenben, végül pedig 1969-től Regensburgban. 1976–1977 között utóbbi egyetemnek rektorhelyettese is volt, érseki kinevezéséig.

Mint teológus professzor vett részt teológiai tanácsadóként, zsinati szakértőként Josef Frings kölni bíboros érsek kíséretében a II. Vatikáni Zsinaton, amin reformerként tartották számon. A világ számos teológusával személyes ismeretségre tett szert a Zsinat idején. A teológus Ratzinger látásmódjában egyes elemzések szerint az 1968-as diáktüntetések, zavargások hatása nagy nyomot hagyott, ezek szerint fokozatosan konzervatívabb narratívát ütött meg, ugyan ő maga elmondása szerint nem érzett semmi változást nézetei alakulásában. Az 1960-as évek marxista diákmozgalmainak ténykedésétől elhatárolódott. A párbeszédet helyeselte, de a diákság egyes köreinek egyház- és vallásellenes megnyilvánulásait elutasította.

A II. Vatikáni Zsinat reformjainak elkötelezett híve volt. Különös fontossággal bírt számára az ökumenizmus előmozdítása és vallásszabadsághoz való jog szorgalmazása. A más vallásúak iránti tisztelet megadása is súlyozottan volt jelen egyházi felfogásában. 1976-ban javasolta az ágostai hitvallásnak katolikus hitvallásként való elismerését is.

1972-ben a regensburgi egyetem professzoraként társalapítója lett a Communio teológiai folyóiratnak, ami a kortárs katolikus teológia kiemelkedő nemzetközileg elismert szakfolyóiratává vált napjainkra. Ratzinger 2005-ig rendszeresen és aktívan publikált a kiadványban.

Regensburgi tanítványaival különösen jó kapcsolatot sikerült kialakítania, többekkel a későbbiekben is bizalmas viszonyban maradt. Ezáltal teológiai iskola-teremtővé vált. A volt tanítványok kezdeményezésére és részvételével évenkénti találkozókat tartottak és különféle egyházi, teológiai kérdéseket vitattak meg. Személyes tekintéllyel bírt, előadásai nagy népszerűségnek örvendtek.

1990-ben lett az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja.

München-freisingi bíboros érsek

Addigi teológiai működését elismerve VI. Pál pápa tiszteletbeli pápai prelátusi címmel ruházta fel 1976. május 26-án. A pápa rövidesen ennél is magasabb pozícióra látta érdemesnek a német teológust.

1977. március 24-én Ratzingert a pápa kinevezte a münchen-freisingi érseki székbe. Ugyan magát nem tartotta erre kellően alkalmas személynek, nem mellesleg szíve szerint a tudományos munkával foglalkozott volna szívesebben. Rövid gondolkodási időt követően azonban elfogadta a kinevezést. Püspökké szentelésére május 28-án került sor. A főszentelő Josef Stangl würzburgi megyéspüspök, társszentelői Rudolf Graber regensburgi megyéspüspök és Ernst Tewes münchen-freisingi segédpüspök volt.

Az 1977. június 27-én megtartott konzisztóriumon kreálta bíborossá VI. Pál pápa ötödmagával. Presbiter bíborosként címtemplomává a Santa Maria Consolatrice al Tiburtino lett kijelölve, melyet október 15-én vett birtokba.

Ratzinger és Wojtyła

Karol Wojtyła krakkói érsekkel az 1960-as évektől kölcsönönösen szimpatizáltak egymással, publikált műveik egy-egy példányát 1974-től elküldték a másiknak. Egyházképük nagyon hasonló volt, reformok megfontolt alkalmazása mellett tekintették mindketten a legfontosabbnak megőrizni a katolikus keresztény értékrendet úgy, ahogyan az évszázadok alatt kikristályozódottan megmaradt. Személyesen az első, 1978-as konklávé alkalmával találkoztak, mely során Albino Luciani velencei pátriárka lett a pápa I. János Pál néven. Az 1978-as második konklávé alkalmával hamar magáévá tette Franz König bécsi bíboros érsek felvetését, hogy a lengyel Wojtyła választassék pápává. Joseph Ratzinger logikusnak nevezte a lengyel bíboros nevének felvetését, kiemelte Wojtyła jó olasz nyelvtudását és amellett érvelt, hogy alkalmas személy lehet arra, hogy kelet és nyugat egyesítését előmozdítsa. A bajor bíboros sikeresen nyerte meg érvelésével német bíborostársait Wojtyla támogatására.

A Hittani Kongregáció prefektusa

A hasonló világlátás és gondolkodásmód is szerepet játszott abban, hogy az 1978-ban Szent Péter örökébe lépő II. János Pál pápa Ratzinger bíborost Rómába hívta és 1981-ben a Hittani Kongregáció prefektusává nevezte ki. Megjegyzendő, hogy nem rögtön az első, 1978-as felkérésre vállalta ezt el, mivel úgy gondolta, hogy neki Münchenben még feladatai vannak, hiszen akkor még alig egy éve volt csak érsek. Végül az engedelmesség és kötelességtudat felülkerekedett ismét. Ratzinger ennek következtében 1982-ben lemondott a münchen-freisingi érsekségről, majd – mint utóbb már tudjuk – végérvényesen Rómába költözött. Egyidejűleg a Pápai Biblikus Tanácsnak és a Nemzetközi Teológiai Tanácsnak is elnöke lett. Mindhárom pozíciót 2005-ig töltötte be. Évtizedekig, a lengyel pápa haláláig annak egyik legközelebbi munkatársává vált, baráti kapcsolat alakult ki kettejük között, egyes nézetek szerint a Bíborosi Kollégium tagjai közül vele alakult ki a pápának a legbizalmasabb kapcsolata, tanácsaival rendszeresen segítette az egyházfő munkáját. Mindezek alapján bíboros prefektusként is, már jóval pápává választását megelőzően is nagy hatású, befolyásos személyként tekintettek rá a katolikus Egyház berkein belül. Munkamódszerét a németes precizitás és fegyelem, a problémák gyökerén történő megragadására való törekvés jellemezte, önmagával szemben is egyszerű és szigorú életmódot folytatott. Prefektussága alatt több jelzővel, „Isten rottveilere”, „Panzerkardinal”, valamint „főinkvizítor” névvel is illették, utóbbin azért, mert az általa vezetett hivatal az Egyetemes és Római Szent Inkvizíció Hivatalának átszervezett jogutódja volt. Az övével eltérő véleményeket is érdeklődve meghallgatta és igyekezett konstruktív vitában reagálni. Nem állt tehát távol tőle a párbeszéd, de bizonyos esetekben hajlíthatatlan volt.

Prefektussága alatt mindvégig védelmezte a katolikus értékeket és az abból fakadó társadalmi, szociális és egyéb egyházi tanításokat. Magyar vonatkozás tekintetében Bulányi György eretnekgyanús tanításainak elítélése is az ő hivatali ideje során történt meg, illetve a piarista eltiltása. 1986-ban a prefektus levélben kérte a magyar szerzetest, hogy a „téves, veszedelmes és kétértelmű” tanításait vonja vissza. Bulányi a Ratzinger által lefektetett 12 pontos nyilatkozatot egy 13. ponttal kiegészítve írta volna csak alá. A prefektus úgy értékelte ezt, hogy viszonylagossá teszi a szöveget, így nem fogadta el. Kompromisszumosan csak 1997-ben rendeződött ez a konfliktus.

A latin-amerikai felszabadítási teológia marxista elhajlásai ellen is kellő erélyességgel lépett fel, noha kezdetben igyekezett dialógussal megoldani a problémát, végül azonban Leonardo Boff brazil pap-teológus 1985-ös felfüggesztése nem volt elkerülhető, az végül ki is lépett az Egyházból.

1986–1992 között a Katolikus Egyház Katekizmusát összeállító pápai bizottság elnöki feladatait is Ratzinger látta el, a szerkesztésben, a katolikus tanítás egységes formába öntésében megkerülhetetlen szerepe volt.

A Galilei-ügy iratainak 1998-as nyilvánosságra hozatalát, az ügy konkrét tényeinek kivizsgálhatóvá tételét ő felügyelte, ezért egy 1990-ben felfedezett aszteroidát neveztek el róla.

1993-ban a pápa Velletri-Segni püspök bíborosi székébe léptette elő. 1998-ban a Bíborosi Kollégium dékánhelyettese, 2002-ben dékánja lett, ezzel Ostia püspök bíborosa is ő lett.

A 2000-ben kiadott Dominus Iesus dokumentumban különbséget fogalmazott meg az egyházak és egyházi közösségek között, ami több protestáns felekezet rosszallását vonta maga után.

Az ezredfordulón II. János Pálhoz hasonlóan őt is lesújtották a gyermekek ellen egyházi személyek által elkövetett visszaélésekről megszaporodott hírek. Az általa jegyzett 2001-es De delictis gravioribus dekrétummal szigorította az ügyek feltárásának menetét azzal, hogy közvetlenül a Hittani Kongregáció hatáskörébe vonta az abúzusok kivizsgálását. A kánoni elévülés határidején is szigorítás történt. Habár voltak, akik félreértelmezték, a rendelkezések célja az volt, hogy egyházegyei szinten ne történhessenek mulasztások, azáltal, hogy kötelezően Rómához került gyanú esetén is az egyes papok ügye. Az ügyek vizsgálata az elbeszélések szerint kínszenvedést jelentett Ratzinger számára, mélyen felháborították, hogy papok képesek a reájuk bízott fiatalok bizalmával ilyen módon visszaélni.

1997-ben felvetette II. János Pál pápának, hogy lemondana a Hittani Kongregáció prefektusi posztjáról és esetleg a Római Anyaszentegyház bíboros könyvtárosa és levéltárosa lenne. Ez az első jele volt annak, hogy szíve szerint előbb-utóbb visszavonulna. A pápa azonban ezt nem fogadta el, meghagyta hivatalában. Ugyanez történt 2002-ben is, amikor 75. életévét betöltve benyújtotta lemondását. Haza kívánt térni Bajorországba, hátralévő életét a tudományos munkának, könyvek írásának szentelni. Ezt követően évente megismételte a lemondást, a pápa azonban minden alkalommal elutasította, hangsúlyozva, hogy továbbra is szüksége van rá maga mellett, hogy segítse őt az Egyház kormányzásában. Eddigre Ratzinger bíborosra már gyakran úgy tekintettek, mint aki II. János Pál egyik legesélyesebb utóda lehet a pápai székben. Azon kevesek egyike volt, aki a haldokló pápától még személyesen elbúcsúzhatott. 2005. április 8-án Joseph Ratzinger mint a Bíborosi Kollégium dékánja vezette II. János Pál temetési szertartását.

A 2005-ös konklávé

A néhány nappal korábban 78. születésnapját betöltő Joseph Ratzingert 2005. április 19-én választotta meg a konklávé a katolikus Egyház 265. pápájává. Az utolsó pápa lett, akit még VI. Pál kreált bíborossá, rajta kívül már csak két ilyen tagja volt a Bíborosi Kollégiumnak. Ugyan nagyon nem akart pápa lenni, eredetileg remélte, hogy a konklávé után visszavonulhat, erre azonban ekkor még nem kerülhetett sor. Visszaemlékezéséből tudjuk, hogy amikor látszott, hogy nem kerülheti el az eredményt, imádkozott is, hogy Isten ne tegye ezt vele, de mint megjegyezte, ezúttal nem hallgatott rá az Úr. Kiszivárgott információk alapján mindvégig toronymagasan Ratzinger bíboros vezetett a szavazatokkal, második helyen pedig minduntalan Jorge Mario Bergoglio Buenos Aires-i bíboros érsek végzett minden fordulóban. Az utolsó voksoláskor Ratzinger 84, Bergoglio 26 bíboros támogatását élvezte, a maradék 5 szavazat egyéb bíborosok között oszlott meg.

Ahogy püspökként, úgy pápaként is a Cooperatores veritatis (Az igazság munkatársai) jelmondatot használta tovább. Ünnepélyes keretek között április 24-én lépett hivatalba, a lateráni bazilikát pedig május 7-én vette birtokba. Szakítva elődei szokásával, pápai címerében először használta a mitrát a tiara helyett. Tiarát közvetlen elődeihez hasonlóan ő sem viselt soha, noha 2011-ben német katolikusok ajándékaként készült neki is egy.

XVI. Benedek néven a katolikus Egyház 8. német pápájaként kezdte meg a péteri szolgálatot. Őt megelőzően a németalföldi születésű 1523-ban elhunyt VI. Adorján pápa volt az utolsó német származású egyházfő. Ő maga Nursiai Szent Bendek bencés rendalapító, Európa Fővédőszentje után vette fel pápai nevét, utalva arra, hogy Európa újra-evangelizációja rendkívül fontos az Egyház számára. Ezen felül XV. Benedek pápát, az első világháború során, illetve után a békéért munkálkodó egyházfőt is példaképül állította maga elé, hangoztatva, hogy a népek közötti megbékélésen kíván ő is munkálkodni.

XVI. Benedek pápa pontifikátusa

Relatíve magas életkora miatt megválasztásakor is rövidebb pontifikátust lehetett valószínűsíteni, arra azonban akkor senki sem számíthatott, hogy ennek lezárása mennyiben formabontó lesz. Nehéz helyzetben volt, hiszen II. János Pál 27 éves pápasága után kellett átvennie az Egyház kormányrúdját. Tudatában volt, hogy a nagy előd árnyékában nem lesz könnyű dolga. Összességében azonban igyekezett helytállni. XVI. Benedek pápa pontifikátusa során nagyobbrészt követte elődje egyházvezetési szempontjait, azt saját elképzelései szerint kiegészítve, módosítva.

2006-ban elhagyta az örökös pápai címek közül a Nyugat pátriárkája terminust. Az Apostoli Szentszék nézete szerint ez ekkorra már a történelem előrehaladtával elavulttá és gyakorlatilag használhatatlanná vált. A döntés tehát történelmi és teológiai realizmust fejezett ki, illetve bíztak benne, hogy az ökumenikus párbeszédnek is kedvez. Ez nem jelentette azt, hogy a pápai primátusról mondott volna le a pápa. XVI. Benedek jó kapcsolatot ápolt I. Bertalan konstantinápolyi ortodox ökumenikus pátriárkával, 2008-ban közösen mondták el görögül a Hitvallást, mely szimbolikus jele volt, hogy előrelépés történt a 807 óta fennálló Filioque vitában. Sikerült erősíteni a kapcsolatokat az orosz ortodoxia irányában is, noha személyes találkozóra nem került sor közte és Kirill moszkvai pátriárka között.

A papok által kiskorúak ellen elkövet bűnöket pápaként is határozottan elítélte, és a bűncselekmény elkövetői helyett maga kért többször is bocsánatot az áldozatoktól, akikkel személyesen is találkozott apostoli útjai során (pl. Írországban). Azok esetében, akik kapcsán bizonyítást nyert, hogy bűnelkövetők, a legszigorúbb módon járt el az Apostoli Szentszék kivétel nélkül, évtizedekre vagy éppen életfogytiglanra eltiltva az illető papokat hivatásuktól, esetleg, hogy gyermekekkel foglalkozzanak a jövőben. Nem élvezett kivételt senki, ugyanilyen erélyességgel jártak el Marcial Maciellel szemben is, hiába korábban a Krisztus Légiójának köztiszteletben álló alapítójaként tisztelték. Titkos életére az ezredfordulóra derült fény, ekkor került gyanúba és Ratzinger bíboros látóterébe, majd pápasága alatt került pont az ügy végére. Végérvényesen megtiltotta azt is, hogy homoszexuális hajlamú férfiakat papi szemináriumba felvegyenek, noha már elődje is igyekezett ezt kiküszöbölni.

A 2006-os regensburgi beszédében, habár célja az volt, hogy a zsidó és muzulmán közösségekkel való párbeszédet segítse elő, egy II. Mánuel bizánci császártól származó idézetét félreértették, illetve szövegkörnyezetből kiragadva félremagyarázták, ami felháborodást váltott ki az iszlám világban. Hogy csillapítsa a kedélyeket, Törökországban felkereste az isztambuli kék mecsetet, azaz I. Ahmet szultán dzsámiját. 2007-től a korábbiakhoz képest példátlanul megnőtt a teológiai párbeszéd a katolikus Egyház és a muszlim világ között. 2009-ben Ammanban kereste fel Husszein király mecsetjét.

2009-ben rendezésre került az Apostoli Szentszék és a Szent X. Piusz Papi Testvérület közötti konfliktus. 1988-ban II. János Pál közösítette ki a lefebvristákat. XVI. Benedek rehabilitálta Egyházon belüli helyzetüket. Engedélyezte a Summorum Pontificum kezdetű motu proprióval, hogy a trienti rítus szerint is misézhessenek papok a szükséges engedély birtokában.

Egész pápasága alatt több ízben felszólalt a béke érdekében. 2006-ban Auschwitz-Birkenauba is ellátogatott, elítélve az ott az 1940-es években elkövetett borzalmakat. 2009-ben a Szentföldön ítélte el az antiszemitizmus minden formáját, a Yad Vashem Intézetet is felkereste.

2009-es Anglicanorum coetibus kezdetű apostoli konstitúciójával megnyitotta az utat ahhoz, hogy anglikánok csatlakozhassanak saját szokásaik megtartásával a katolikus Egyházhoz személyi ordinariátus formájában. Anglia és Wales esetében ez 2011-ben, az Amerikai Egyesült Államokban 2012-ben alakult meg. Ennek hatására máig csoportosan lépnek unióra anglikán közösségek a katolikusokkal. Az anglikánokkal ezen kívül is sikerült tovább mélyíteni a kapcsolatot, katolikus egyházfők közül elsőként kereste fel hivatalában a londoni Lamberth Palotában Rowan Williams canterbury-i érseket, anglikán prímást 2010-ben. Tony Blair leköszönő brit miniszterelnök 2007-ben hozta a pápa tudomására, hogy katolizálni kíván, ami meg is történt az év során. Az Apostoli Szentszék üdvözölte elhatározását, ugyan az iraki háborúval kapcsolatos döntéseit erősen bírálta.

Kína esetében elődjéhez hasonlóan nem járt sikerrel az ottani katolikusok érdekében, noha kifejtette, hogy kész párbeszédet folytatni. Tendzin Gyacóval, a 14. dalai lámával való személyes 2006-os vatikáni találkozóját is ürügyül hozták fel a kínaiak, hogy miért nem lehetséges a dialógus.

XVI. Benedek pápa a római Kúria új intézményeként 2010-ben felállította az Új Evangelizáció Pápai Tanácsát, melynek feladatául tűzte ki elősegíteni az evangelizációt azokban a régiókban, ahol az utóbbi időkben emelkedett a keresztény hittől való elfordulók aránya. Koordinálnia kell a tanácsnak az ott végzett munkát, hogy ez a folyamat megfordítható legyen.

A 2012-es vatikáni kiszivárogtatási botrány során a pápa dolgozóasztaláról a sajtóhoz került bizalmas iratok láttak napvilágot. A nyomozás eredménye rámutatott, hogy a pápa komornyikja, Paolo Gabriele élt vissza a bizalommal. Elítélte a vatikáni igazságszolgáltatás, később a pápa kegyelmet adott neki. Gabriele elmondása szerint tettével nem a pápának akart ártani, a vatikáni korrupciós ügyekre kívánta felhívni a figyelmet. Az iratok többnyire a gazdasági visszaélésekre hívták fel a pápa figyelmét. A Vatikáni Bank megreformálása azonban már XVI. Benedek utódára maradt.

Lemondása

2013. február 10-én – 85 éves korában – történelmi jelentőségű nyilatkozatot tett, utódai számára is egy lehetőséget felkínálva, emellett azonban kánonjogi problémákat is előhozva. A Bíborosi Kollégium Rómában tartózkodó tagjai előtt, konzisztóriumon bejelentette latin nyelvű beszédében, hogy egészségügyi okokból és előre haladott életkorából adódóan, tisztában lévén döntése súlyos voltával, a péteri szolgálatról történő lemondásról döntött. Rögtön engedelmességet is fogadott majdani utódának, aki majd a bíborosok közül kerül ki. Döntése megdöbbentést okozott világszerte, hiszen XII. Gergely pápa 1415-ös lemondása óta nem volt erre példa, de összességében is V. Celesztin pápa volt 1294-ben az utolsó, aki XVI. Benedeken kívül egyedüliként külső nyomás nélkül mondott le, saját elhatározásából. Róma püspöki széke február 28-án üresedett meg. Ezt megelőzően a Normas nonnullas kezdetű motu proprióval szabályozta, hogy a bíborosok, ha előbb megérkeznek már az Örök Városba, a konklávé előbb is összeülhet. Ő maga Castel Gandolfóba távozott helikopterrel, majd május 3-tól visszatért a Vatikánba, haláláig a Mater Ecclesiae kolostorban lakott, a Vatikáni Kertekben.

Emeritus pápa

Magának az emeritus pápa címet hozta létre, nem lépett vissza a Bíborosi Kollégiumba. Külső viseletében apróbb változásokat eszközölt, pl. nem viselte tovább a vörös pápai cipőt, mely a bíborsaru utódaként még ókori eredetű hatalmi szimbólum volt.

Utódával, Ferenc pápával jó kapcsolatot ápolt, különösen az első időkben nemegyszer nagy segítségére volt az új egyházfőnek, aki többször is észrevételeit kikérte egyes ügyekben. Utóda iránti engedelmességét többször is kifejezésre juttatta, amikor kormányzási stílusokban való különbözőségeket köztük lévő ellentétként értékeltek többen is a külvilág részéről. Az utód rendszeresen látogatta elődjét, apostoli útjai alkalmával is mindig felkereste.

Lemondását követően visszavonultan élt, szinte szerzetesi életmódot folytatott, az imádsággal kívánta tovább szolgálni az Egyházat és utódát. Tudományos munkásságával sem hagyott fel, ahogyan ezt pápasága alatt is folytatta, noha ideje akkor kevesebb volt rá.

A Vatikánt alig párszor hagyta el (egyszer Rómában, egyszer Castel Gandolfóban fordult meg 2015-ben). Emeritus pápaként első és utolsó útja külföldre 2020-ban Németországba, szülőhazájába vezetett, ahol haldokló bátyját, az egyházzenész Georg Ratzingert, a híres regensburgi fiúkórus volt vezetőjét látogatta meg, búcsúzott el tőle. Ekkor szülei és nővére sírját is felkereste. Bátyja 96 éves korában hunyt végül el.

2020-ban ő lett (az ismert és biztos életkori adatok szerint) a valaha élt legmagasabb életkort elérő katolikus egyházfő, megelőzve az 1903-ban 93 évesen elhunyt XIII. Leó pápát. 2021-ben személyes jubileumot is ült, pappá szentelésének 70. évfordulóját ünnepelte.

Halála és temetése

XVI. Benedek egészségi állapota 2016-tól kezdett látványosabban romlani. Szellemileg nem csökkent jelenléte a környezetében, testileg viszont egyre gyengébb lett. 2016 végétől ő volt az utolsó még élő személy, akit korábban még VI. Pál kreált bíborossá. Egyre ritkábban tudott részt venni a nagyobb eseményeken, pl. szentté avatásokon, bíborosi konzisztóriumokon.

Ferenc pápa a 2022. december 28-ai nyilvános audiencián jelentette be, hogy XVI. Benedek rendkívül beteg, a hívek imáját kérte ezért. Az audienciát követően ő maga részesítette a betegek szentségében az élete végéhez közeledő elődjét. Az Apostoli Szentszék december 31-én végül bejelentette, hogy az emeritus pápa 9:34-kor visszaadta lelkét Teremtőjének.

2023. január 2-án ravatalozták fel az elhunyt volt egyházfőt a Szent Péter-bazilika főoltára előtt. A temetési szertartást január 5-én Ferenc pápa végezte, a homíliát is ő mondta, a gyászmisét Giovanni Battista Re bíboros dékán celebrálta. A történelem során elsőként fordult elő, hogy hivatalban lévő pápa temette az elődjét (eltekintve a franciaországi Valence-ben 1799-ben elhunyt VI. Piusz pápától, akit 1802-ben utóda, VII. Piusz pápa vezetésével temettek el Rómában). Végső nyughelye – végakaratának megfelelően – a bazilika Grottájában, XXIII. János, majd II. János Pál pápa egykori sírhelye lett. Utóbbi pápa holttestét 2011-es boldoggá avatásakor a templom egyik mellékoltárához helyeztek át.

Sági György

Bibliográfia, felhasznált irodalom, források

Allen, John L. Jr: Pope Benedict XVI. A Biography of Joseph Ratzinger. New York 2000.

Benyhe Bernát: Bokor–Állam–Egyház. A Bulányi György-féle Bokor közösség, a kommunista pártállam és a magyar katolikus hierarchia. In: Katolicizmus Magyarországon a II. Vatikáni Zsinat korában (CST II/1). Szerk. Török József–Tusor Péter–Tóth Krisztina, Budapest 2015, 257–325.

Sági György: II. János Pál – a pápa, aki átvezette az egyházat a harmadik évezredbe, Újkor.hu, 2020. május 18.

Sági György: Az utolsó megkoronázott pápa – 125 éve született VI. Pál, Újkor.hu, 2022. szeptember 26.

Kránitz Mihály: Hirdessük újra az evangéliumot! XVI. Benedek pápa missziós programja: az új evangelizáció, Budapest 2012.

Kránitz Mihály: Az Egyház és az igazság szolgálatában – XVI. Benedek pápa életútja és küldetése, Magyar Kurír, 2022. december 31.

Kuzmányi István: Közel kétszázezer ember rótta le tiszteletét XVI. Benedek ravatalánál, Magyar Kurír, 2023. január 4.

Lukács László: Az igazság munkatársa. Joseph Ratzinger – XVI. Benedek pápa élete és műve, Budapest 2016.

Maxwell-Stuart, P. G.: Pápák krónikája. A pápaság története a pápák uralkodása szerint Szent Pétertől napjainkig, Budapest 2007, 237–240.

MKPK Sajtóosztálya: XVI. Benedek emeritus pápa életrajza, Magyar Kurír, 2022. december 31.

Ratzinger 8661. In: Dictionary of Minor Planet Names, Springer-Berlin-Heidelberg, 2003.

Seewald, Peter: XVI. Benedek I-II. Egy élet, Budapest 2021.

Seewald, Peter: Utolsó beszélgetések, Budapest 2016.

Thullner Zsuzsanna: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” – Eltemették XVI. Benedek emeritus pápát, Magyar Kurír, 2023. január 5.

Thullner Zsuzsanna: 1802-ben is megtörtént, hogy egy pápa temetési szertartását az utóda végezte, Magyar Kurír, 2023. január 5.

II. János Pál pápa közelében. Barátok és munkatársak vallomásai. XVI. Benedek emeritus pápa exkluzív interjújával. Szerk. Wlodzimierz Redzioch, ford. Diós István, Budapest 2015.

(…): Miért mond le a pápa a „nyugat pátriárkája” címről? Magyar Kurír, 2006. március 23.

(…): Cardinal Ratzinger asked to resign in 1997, become Vatican librarian, Catholic World News, 2010. augusztus 5.

(…): Cardinal Spills Secrets from Conclave, Fox News, 2015. január 13.

(…): Death of Pope Emeritus Benedict: his official biography, Vatican News, 2022. december 31.

(…): Megható pillanatok: Benedek pápa hazatért elbúcsúzni, Vasárnap.hu, 2020. június 22.

(…): Benedict XVI becomes oldest pope in history, 2020. szeptember 4.

Dokumentumfilm:

Paiella, Graziano: XVI. Benedek – Joseph Ratzinger története [Benedetto XVI. – Ritratto inedito], [2018]

Egyéb:

Életrajza a Vatikán honlapján: angol, olasz

Adatlapja a Vatikán honlapján: enciklikák, dekrétumok, motu propriók, apostoli konstitúciók stb.

A szerző az ELKH-PPKE-PTE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport tudományos segédmunkatársa, tudományos titkára. A cikk az Újkor.hu és az ELKH-PPKE-PTE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

Ezt olvastad?

IX. Fraknói Nyári Akadémia az egyháztörténeti tudományos–diskurzus, a megélt történelem és a közösségépítés jegyében

2023. augusztus 3–5. között Kalocsa adott otthont a IX. Fraknói Nyári Akadémiának. A három napos egyháztörténeti konferencia öt szekciójában összesen

X