Bonapartizmus Ibériában: Értelmetlen küzdelem a spanyol trónért avagy Zaragoza második ostroma

210 évvel ezelőtt, 1809. február 20-án fejeződött be a spanyolországi Zaragozában a napóleoni háborúk egyik legvéresebb ostroma. A város az 1808-ban kitört félszigeti háború és a spanyol nép ellenállásának szimbólumává vált. Napóleon közép-európai hadjárataival és ütközeteivel ellentétben – a diplomáciai, politikai és hadászati jelentőségének ellenére is – az ibériai hadszíntér méltatlanul kevesebb figyelmet kap. Mindezt az űrt hivatott betölteni cikkünk, amely kísérletet tesz a szövevényes spanyolországi események bemutatására Napóleon nagyhatalmi politikáján keresztül.

Bonaparte Napóleon a 19. század hajnalának meghatározó történelmi alakja volt. A korzikai származású tábornok közismert a francia forradalomban való szerepvállalásáról, a kudarcra ítélt egyiptomi hadjáratáról, valamint az Európa nagyhatalmaival szemben vívott koalíciós háborúkról, amelyek révén 1806-ra a kontinens teljhatalmú ura lett Franciaország császárjaként. A Habsburg Birodalom és Poroszország legyőzése után egyetlen ellenfele maradt: a tengereket uraló Nagy-Britannia, amely 1793 óta Franciaország gazdasági elszigetelésére törekedett. Napóleon válaszul 1803-ban, az amiens-i béke felrúgásával bevezette a szigetekről szállított iparcikkek és élelmiszerek embargóját Franciaország területén. Az 1806-ban kiadott berlini határozatában már az akkora Hollandia és Nápoly trónjára ültetett testvéreit, valamint egyéb szövetségeseit – mint például Spanyolországot és a Habsburg Birodalmat – is kötelezte. A kontinentális zárlat kihirdetésének azonban nemcsak gazdasági, hanem politikai indítékai is voltak, ugyanis Nagy-Britannia biztosította korábban a Franciaország elleni koalíciók anyagi fedezetét, ezért a britek fizikai távoltartása a kontinensről észszerű lépésnek tűnt.

A tilsiti béke megkötéséig (1807) az európai konfliktusból csupán Svédország és Portugália maradt ki. Utóbbi hagyományosan jó diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat ápolt a britekkel és figyelmen kívül hagyva a zárlatot, ennél fogva Napóleon célpontjává az ibériai királyság lépett elő. (Jean Tulard francia történész szerint Napóleont inkább a kontinentális zárlat elvei vezérelték, mint a portugál-brit kereskedelmi kapcsolat megléte.) Portugália behódoltatásában a franciák bíztak a spanyol támogatásában, de a tengeri invázió, azaz partraszállás – különösen a trafalgari vereség miatt (1805) – szóba sem jöhetett. A Portugália elleni hadművelethez Manuel de Godoy spanyol miniszterelnök egy dél-portugál autonóm hercegségért cserébeszabad utat adott a francia csapatoknak. Ezt az 1807 októberében megkötött fontainebleau-i paktum szentesítette. A 25 ezer főt számláló sereget Napóleon egykori segédtisztje, Jean-Andoche Junot tábornok vezette, aki egy hónappal később, november 30-án el is foglalta Lisszabont. Habár a fővárost elfoglalták, az ország uralkodóit, az elmebajjal küzdő I. Máriát és régensként uralkodó fiát, Jánost a briteknek sikerült kimenekítenie Brazíliába, a legjelentősebb portugál gyarmatra. François Furet történész Portugália elfoglalását „gazdasági hódításként” tartja számon (bor, gabona, gyapjú és olívaolaj export), míg a Spanyolország feletti hatalom megszerzése dinasztikus célok vezérelték.

IV. Károly, VII. Ferdinánd és  I. József spanyol királyok (Forrás: wikipedia.org)

Spanyolország trónját 1788 óta IV. Károly birtokolta, azonban a tényleges hatalom a már fentebb említett Godoy kezében volt, aki Napóleon tudtával próbálta az uralkodót és fiát félreállítani. A miniszterelnök útjában egyedül Asztúria hercege, Ferdinánd trónörökös állt, aki szintén Napóleon kegyeit keresve próbált megszabadulni apja kegyencétől. Godoy ügyes számításai révén elérte, hogy IV. Károly a francia császár beavatkozását kérje a fia vezette államcsíny ellen. A Ferdinánd mögött felsorakozó spanyol főnemesség, a néppel karöltve követelte Godoy lemondását, akit az 1808. március 17-i aranjuezi lázadás nyomán elfogták, majd a trónörököst VII. Ferdinánd néven uralkodójuknak kiáltották ki. Godoy és Ferdinánd felelőtlenül Napóleonra bízta Spanyolország sorsát, aki békéltetőt játszva a határközeli francia városkába, Bayonne-ba hívta a két uralkodót. A találkozó arra szolgált, hogy Napóleon tegyen igazságot apa és fia között az uralkodás ügyében. Ehelyett azonban a császár mindkettőjüket fogságba ejtette, majd ürügyként kihasználva Godoy márciusi bukását, saját embereit helyezte az állam élére. (Az eset a „bayonne-i kelepce” néven híresült el az utókor előtt.)

A Bourbon uralkodók franciaföldön való bebörtönzése kivívta a spanyol nép haragját, amely 1808. május 2-án Madridban nyílt felkelésbentetőzött. (A lázadást és a másnapi megtorlást a Zaragoza tartományban született Francisco Goya 1814-ben festett művei örökítették meg.) A spanyolok felkelésének Joachim Murat tábornok – egyben Napóleon sógora – csapatai vetettek véget. Murat tájékoztatta Napóleont a Ferdinándot követelő nép ellenállásáról, azonban mit sem törődve a lakosság – és a trónra pályázó tábornok – akaratával valóra váltotta dinasztikus elképzelését. Alkudozások árán, de sikerült a Nápolyi Királyság éléről Spanyolország trónjára csábítani fivérét, Josephet, aki I. József néven 1808. június 6-án lett az ország ura – névlegesen.

Az I. József – valójában Napóleon – uralmával megvalósult kontinentális zárlat nem csupán az európai, hanem a kiterjedt spanyol gyarmati kereskedelmet korlátozta, illetve meg is szűntette, miközben Spanyolország a Francia Császárság textil-felvevőpiacává vált. A gazdasági függés, valamint a francia megszállás során elkövetett kegyetlenségek – templomok és zárdák kifosztása, asszonyok megbecstelenítése – Spanyolország-szerte általános népfelkelést váltottak ki. A bonapartista kormányzat hiába próbálta megvásárolni a spanyol franciabarát elit támogatását, a kiszolgáltatott iparos, valamint az ipari alapanyagokat előállító földműves réteg a katolikus papság ösztönzésére fegyvert ragadott, fellobbantva ezzel a spanyol nacionalizmus lángját. Kitört az elhúzódó fegyveres konfliktus, amely félszigeti háborúként vonult be a köztudatba.

A harcok elsőként VII. Ferdinánd székvárosában, az asztúriai Oviedóban (1808. május 24.), majd az aragóniai Zaragoza városában (1808. május 25.) törtek ki. Az egymástól függetlenül szerveződő, gerilla taktikára épülő ellenállás hamar szabadságharccá nőtt ki magát. Júliusban a 30 ezer főt számláló andalúziai sereg olyat tett, amivel felrázta a letargiába süllyedt, korábban legyőzött európai dinasztiákat: megadásra kényszerítették a franciákat, bizonyítva, hogy Napóleon nem legyőzhetetlen. 1808. augusztus 21-én újabb kudarc érte a megszállókat, ezúttal Portugáliában. A 9500 katonája élén partraszálló Arthur Wellesley – a majdani Wellington herceg – felszabadította Portugáliát, ahonnan a franciákat október közepén, egy méltányos egyezmény keretében az angol flotta – zsákmányukkal együtt – szállította haza.

Tábornokai kudarcát megelégelve Napóleon saját kezébe vette az irányítást; vezérkarával 1808. október 29-én indult meg Spanyolország ellen. A császár hét hadtest 160 ezer katonájával indult Madrid felé, köztük az elit császári gárda, ami mindössze öt nap múlva már spanyol földre lépett. A franciákkal szemben négy hadsereg védte Spanyolországot: egy Katalóniában, egy Galícia és Asztúria területén, valamint a Zaragozától észak-nyugatra található Tudela térségében egyesült, Francisco Xavier Castaños vezette fősereg és az 1808 nyarán Zaragoza ostromában helytálló, José de Palafox y Melci aragóniai tartalékhada, amely együtt kb. 50 ezer főt számlált. Míg Napóleon a főváros felé masírozott, Castaños csapatai ellen a heves természetű, ám a harcokban élenjáró, már említett Lannes marsallt küldte. Az ütközetre november 23-án került sor: a spanyolok esélyeit nagyban hátráltatta az angol segédcsapatok tétlensége és a két parancsnok eltérő stratégiája, ugyanis Palafox – aragóniai patrióta révén –szülővárosa, Zaragoza védelmét tartva szem előtt visszavonult. A marsall Bon-Adrien Jeannot de Moncey tábornokot küldte a spanyol üldözésére, míg maga Tudelában rendezkedett be.

Zaragoza gyökerei egészen az ókori Hispánia provinciáig nyúlnak vissza, amikor a római hódítók Caesaraugusta néven alapítottak várost. A középkortól az Aragóniai Királyság fővárosaként is ismert település 1808 telére az északkelet-spanyolországi ellenállás végvára, és egyben szimbóluma lett. Zaragozát az Ebro folyó szeli ketté, s a település két részét akkor mindössze egyetlen kőhíd kötötte össze. A Coso nevű sugárút kivételével a kő- és téglaházakból épült várost keskeny, kanyargós utcák keresztezték. (Mindezek mellett Zaragozában számottevő, kb. 50 templom és kolostor épült, köztük a legjelentősebbnek számító, Ebro-parti Pilari Miasszonyunk Bazilikája, amely napjainkban is népszerű zarándokhely.)

Nem Moncey tábornok volt az első francia, aki Zaragoza falait próbálta bevenni, azonban elődje az 1808. augusztusi ostromot, a brit-portugál-spanyol csapatok előre nyomulása miatt kénytelen volt beszüntetni. A város védelmét ismét Palafox szervezte meg, aki a nyári ostromot követően elrendelte a város falainak, épületeinek helyreállítását, megerősítését, és lőrésekkel való ellátását, valamint megkezdte az új erődítmények és sáncrendszer felállítását. A téli ostrom előtt több, mint három hónapra elegendő élelmet és ellátmányt halmoztak fel a mintegy 34 ezer fős hadsereg és a felfegyverzett lakosság számára. Utóbbiak közül is kiemelendő a szerzetesek részvétele, akik a város védőit élelmiszerrel és munícióval ellátó nőket és apácákat állítottak sorba. Moncey december 20-án, 15 ezer fős seregével kezdte meg Zaragoza második ostromát, azonban óvatos taktikája miatt csupán egyetlen erősséget tudott bevenni. Napóleon kilenc nappal később Junot-ra, majd a nála is hevesebb Lannes marsallt bízta meg a parancsnoksággal.

A tragikus sorsú Jean Lannes marsall Napóleon szűkebb köréhez tartozott, hűségét és rátermettségét, több ízben bizonyította Európa és az egyiptomi hadjárat csataterein, s a marsall – a teljesség igénye nélkül – Arcole, Akkón, Marengó, Austerlitz, Jéna és Friedland után ismét megmutathatta képességeit. Bár Lannes jobban kedvelte a nyílt csatamezőket mint az ostromokat, de megragadta a kínálkozó lehetőséget, s 1809. január 22-én Zaragozába érve kezébe az ostrom feletti parancsnokságot.Miután felmérte a helyzetet, a marsall egy 90 kilométerre állomásozó 9000 fős veterán hadosztályért küldetett erősítés gyanánt. A megerősített külső védelmi vonalat látva Lannes drasztikus döntést hozott: aláaknázza a várost. A francia tábornok a támadás kezdete előtt, január 24-én követet küldött Palafoxhoz. Lannes levelében a kapituláció feltételei mellett tudatta ellenfelével, hogy Wellesley áthelyezésével a brit és spanyol csapatok vereséget szenvedtek, s ne számítsanak felmentő seregre. Palafox a tanácsadói között levő szerzetesek javaslatára visszautasította a megadást, s közölte, a város a túlerő ellenére sem adja meg magát, nem kérnek a marsall irgalmából.

Jean Lannes marsall (Forrás: wikipedia.org)

1809. január 26-án 13 tüzérüteg kezdte ágyúzni Zaragozát, melynek eredményeként a keleti, déli és délnyugati falakon keletkező réseken egy-egy gyalogos alakulat indult rohamra. Háromból két egységnek sikerült is a fal menti kolostorokban hídfőállást létesíteni. A franciák gyors előretörése arra sarkallta Palafoxot, hogy a civileket is aktívan bevesse a védelem megszervezésesorán. A lakosságot nem kellett sokáig győzködnie, mivel sokan közülük kiváló alkalmat láttak az első francia ostrom alatti pusztítások megtorlására. Az így szervezett polgári alakulatok élére a harcias szerzeteseket állították, akik közül a legbuzgóbb Don Santiago Sas, Palafox tanácsadója, az első ostrom hőse volt. Lannes január 30-án kelt jelentésében kifejtette Napóleonnak, hogy csapatai élelmiszerhiánnyal és betegségekkel küzdenek, valamint a város elfoglalása csakis az utászok segítségével lehetséges. Zaragoza külső védelme február 1-én omlott össze; a keleti falnál épült San Augustin kolostor felrobbantása után a hevesen ellenálló védők percek alatt kétszáz franciát mészároltak le. Az ellenállók a kátrányozott épületek felgyújtásával próbálták lassítani az egyre beljebb nyomuló ostromlókat, a harcok a föld alatti pincékben és átjárókban folytatódtak. (Tulard Napóleon című monográfiájában így idézi Lannes sorait: „Zaragoza ostroma egyáltalán nem hasonlít azokra a háborúkra, melyeket eddig vívtunk…”.) A városostrom a második világháborús ostromok előképe volt, hiszen a franciák és a spanyolok között a küzdelem szó szerint házról-házra, sőt szobáról-szobára zajlott. A stratégia megkövetelte korábban elfoglalt házak aláaknázását, majd felrobbantását mielőtt a francia gyalogság a követő háztömböt rohamozta volna meg. Mindez hatalmas anyagi pusztítással járt és a zaragozai polgárok életét sem kímélte.

Francisco de Goya 1808. május harmadika c. festménye (Forrás: wikipedia.org)

Február 10-én a déli városfalak ágyúzása mellett a Coso menti San Francisco kolostort is felrobbantották. A polgári és katonai áldozatok száma kb. 1000 fő volt. A zömében vallásellenes francia hadsereg a templomokból és kolostorokból zsákmányolt festményeket fedezékként, míg az aragóniai király levéltári dokumentumait ágyneműk béléseként, a fából készült szobrokat és templomi berendezési tárgyakat tüzelőként hasznosították. A francia katonák február közepén szembesültek azzal, hogy nemcsak fegyvereik, hanem a tífusz is naponta 300-400 áldozatot szedett az ellenálló Zaragoza lakosságából. A betegség, a franciák előre nyomulása és a fogyó élelmiszer következtében elkeseredett védők egyre nagyobb számban dezertáltak. A Palafoxot és tanácsadói körét fanatikusnak bélyegző tisztek a kegyelemben reménykedő földművesekkel karöltve adták meg magukat a franciáknak. Lannes élve a lehetősséggel a parasztokat étellel és pénzzel küldte vissza a falak mögé, remélve, hogy tömegek fogják követni a példájukat. Február 18-án az Ebro túlpartján lévő San Lazaro bevételekor Lannes tudomást szerzett Palafox két fivére által vezetett 4000 fős milícia közeledéséről. Egy hadosztályt küldött ellenük, amelynek puszta látványa visszavonulásra késztette őket. Az előváros elfoglalásával egyidőben az utászok segítségével az északi és keleti városrész is a franciák kezére került. Lannes ekkor ismét követet küldött a tífuszban szenvedő Palafox főhadiszállására. Zaragoza védőjét betegsége okán egy felállított tanács (junta) helyettesítette a február 19-20-ra virradó tárgyalás során, ahol a korábbi kapitulációs feltételek mellett a helyőrség szabad elvonulását és a legközelebbi spanyol hadtesttel való egyesülést követelték. A spanyolok ezenfelül követelték VII. Ferdinánd – és nem Károly – uralmának szentesítését és a helyőrség kitüntetését, amit a franciák határozottan elutasítottak. A további ellenállást követően Lannes eléjük tárta a Coso aláaknázásának tervét, s ekkor a tanács azonnal elfogadta a megadás feltételeit. Zaragoza ostroma 1809. február 20-án véget ért.

Az ötvenkét napon át tartó ostromban összesen 10 ezer francia a harcokban, míg további 5000 fő a tífuszban vesztette életét. Zaragoza védői közül 50-54 ezer fő esett el. Palafoxra Lannes hadifogolyként tekintett, azonban Napóleon utasítására politikaifogolyként Bayonne, majd 1813 decemberéig Vincennes falai között raboskodott. Jelentésében Lannes a város elfoglalásának lélektani hatásáról írt, amely mind Spanyolország, mind Európa nemzeteire rányomta bélyegét, ugyanis senki sem hitte, hogy Zaragoza francia kézre kerülhet. Ezzel a félszigeti háború első fejezete lezárult.

A szövetséges Spanyolország lerohanására történészi vélekedés szerint azért szánta rá magát Napóleon, mert meg volt győződve Ferdinánd herceg és a franciabarát liberális-reformer réteg (afrancesado) abszolút támogatásáról. Godoy kockázatos politikája, majd az ezt kiváltó, személye elleni lázadás felhatalmazást adott a francia beavatkozásra, amely során Napóleon egyedül a spanyol nép határozott és kitartó ellenállásával nem számolt. Spanyolország ellenállása a Habsburg Birodalmat az ötödik koalíció életre hívására ösztökélte, de csakhamar kezdetét vette az ibériai küzdelem második szakasza is. A végül 1814-ig elhúzódó félszigeti háború közel 300 ezer francia katonát kötött le tartósan – Napóleon korabeli kritikusai szerint feleslegesen –, s mindez a gyakorlatban közvetve hozzájárult a Császárság későbbi bukásához. Az ibériai hadjáratot, a zaragozai siker ellenére – a Szent Ilona-szigetén írt emlékirataiban – Napóleon maga is az egyik legnagyobb tévedéseként tartotta számon, amely a spanyol nép bátor szembeszállása révén a közép-európai népekben is meggyújtotta a remény lángját, hogy a közeljövőben közös ellenállással megszabadulhatnak a francia gyámkodástól.

Szekeres Zoltán

Felhasznált szakirodalom:

BIRMINGHAM, David: Portugália története. Fordította: LUKÁCS Laura. Budapest, Pannonica Kiadó, 1998.

CASTELOT, André: Napóleon. Fordította: SOMOGYI Pál László. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2011.

CHARTRAND, René: Spanish Army of The Napoleonic Wars 1808‒1812. Vol. 2. Oxford, Osprey Publishing, 1999.

CHARTRAND, René: Spanish Guerillas in The Peninsular War 1808‒14. Oxford, Osprey Publishing Ltd., 2004

CHRISAWN, Margaret Scott: The Emperor’s Friend – Marshal Jean Lannes. Westport, Connecticut-London, Greenwood Press, 2001. 

DE CORTÁZAR, Fernando García ‒ VESGA, José Manuel González: Spanyolország története. Fordította: LAKATOS Zsuzsa, RENTERIA Anikó. Budapest, Osiris Kiadó, 2005. 

FREMONT-BARNES, Gregory: The Napoleonic Wars ‒ The Peninsular War 1807‒1814. Oxford, Osprey Publishing Ltd., 2002.

FURET, François: A francia forradalom története. 1770‒1815. Fordította: PŐCZ Erzsébet. Budapest, Osiris Kiadó, 1996.

GRIESS, Thomas E.: Atlas for Wars of Napoleon. Avery Publishing Group Inc. Wayne, New Jersey,1986.

TULARD, Jean: Napóleon. Fordította: HOLUB Krisztina. Szerkesztette: HAHNER Péter. Budapest, Osiris Kiadó, 1997.

 

 

Ezt olvastad?

Solymossy Sándor 1864. augusztus 28-án született tanár és folklorista. Már fiatal korában érdeklődni kezdett a néprajz iránt, élete nagy részét
Támogasson minket