Zöldek, feketék, feministák. Az amerikai populista mozgalom és a polgárjogi mozgalmak kapcsolata a 19. század végén

Napjainkban kevés kifejezés olyan népszerű és elkoptatott a politikatudományban és a publicisztikában, mint a populista. A populista manapság egyet jelent a „demagóggal”. Nem volt ez mindig így!

A 19. század végén az észak-amerikai populista, pontosabban farmerpopulista mozgalom, melynek virágkora 1891–1898 közé tehető, célul tűzte egy igazságos társadalom kialakítását. A farmerpopulisták megfogalmaztak a kor Amerikájában olyan forradalminak ható társadalmi célokat, mint a jövedelemadó bevezetése, a progresszív adózás, a nyolcórás munkanap, a vasút-, távíró- és telefontársaságok tagállami felügyelete, a vasúti szállítási díjak csökkentése és a szenátorok közvetlen választása. E célok részben az ún. progresszív korszakban (1901–1917), részben a New Deal idején (1933–1938) valósággá váltak, előbb a tagállamokban, majd szövetségi szinten.

A 19. század második felében megalakuló farmerpopulista mozgalmak és szervezetek (a Mezőgazdaság Patrónusainak Nemes Rendje, a Mezőgazdasági Kerék, a Nemzeti Farmerszövetségi Mozgalom, majd az 1891-ben alakult Néppárt) nem utasították el a kapitalizmust, ám korlátozni kívánták a monopóliumok és trösztök közéleti befolyását, amelyet veszélyesnek tartottak a demokráciára. E cél érdekében bővíteni kívánták a demokratikus ellenőrzés lehetőségét, ezért támogatták Svájc mintájára a népszavazás intézményének bevezetését, valamint fölkarolták a fogyasztási és hitelszövetkezeteket. Bár elsőre a „populizmus” szóról nem az antirasszizmus jut eszünkbe, a populista mozgalom tekinthető a polgárháború utáni Amerika első afroamerikai-barát mozgalmának – ami azonban nem jelentette azt, hogy egyes tagjai, irányzatai, főleg Délen, mentesek maradtak volna a rasszista attitűdtől.

Plakát a Mezőgazdaság Patrónusairól

A farmerpopulizmus története legalább két nagy korszakra tagolódik. Az 1867–1891 közötti majdnem negyedszázadban farmermozgalmak és társadalmi szervezetek alakultak, amelyek lázadást fejeztek ki a kor optimista gazdaságfilozófiája, valamint a vasúttársaságok, nagybirtokosok, trösztök túlzott gazdasági és politikai hatalma ellen. A farmerek politikai elégedetlensége, az ún. „zöld lázadás” beletorkollott 1891-ben a Néppárt (People’s Party) megalakulásába, amikor a farmermozgalmak egyesültek az amerikai munkásmozgalom egyik irányzatával, a Munka Lovagjainak Nemes Rendjével (Noble and Holy Order of the Knights of Labor), valamint számos városi, polgári reformirányzattal, megalakítva a pártrendszer harmadik pártját. A Néppárt 1908-ban föloszlott, de már 1898 után árnyéka volt önmagának.

Az alábbi cikkben arra vállalkozom, hogy bemutassam a populisták kapcsolódását a korabeli amerikai társadalom hátrányos helyzetű csoportjaihoz, és olyan szellemi irányzataihoz, amelyek kiálltak a társadalmi emancipáció mellett.

Az afroamerikaiak

Kétségtelenül az afroamerikai-kérdés, vagy mint a korban nevezték, a „négerkérdés” jelentette a legforróbb témát a farmerpopulisták számára. A polgárháború utáni Délen a fehér agrárlakosság jelentős része rettegett a „négeruralom” rémétől, és e rettegéssel a Demokrata Párt képes volt manipulálni a fehér kisfarmert. A frissen megalakult farmermozgalmak, mint a Mezőgazdaság Patrónusai, más néven Udvarház (Grange) vagy a Nemzeti Farmerszövetségi Mozgalom, azonban bőrszíntől függetlenül képviselték a farmereket, és ösztönözték őket az összefogásra. Az afroamerikai agrárlakosság motivált volt az együttműködésben. A Farmerszövetségi Mozgalom egyik szárnyát, a Színesbőrű Farmerek Szövetsége alkotta, amelyet 1887-ben alapítottak. A Színesbőrű Farmerek Szövetsége egymillió-kétszázezer tagot fogott össze, azaz a Farmerszövetségi Mozgalom tagságának egynegyedét. Henry S. Doyle afroamerikai metodista lelkipásztor azzal demonstrálta a megbékélést, hogy együtt kampányolt a déli Demokrata Pártból a Néppártba átlépett Tom Watsonnal, aki ügyvédként és politikusként képviselte a fehér szegényeket.

Bélyeg a farmermozgalmakra emlékezve (forrás: Wikipedia)

Azok a farmerpopulisták, akik az Észak–Dél megbékélést és a faji elkülönülés fölszámolását hirdették, gyakran az életüket kockáztatták. Az 1892-es választáson Dél több városában kő- és tojászápor fogadta James B. Weavert, a populista elnökjelöltet. 1896-ban tizenöt afroamerikai populistát öltek meg Georgiában, volt, akivel saját ágyában végeztek. A fehér farmerek gyakran úgy vélték, hogy az afroamerikaiak a Republikánus Párt ötödik hadoszlopát jelentik Délen. A déli fehérek többsége az „apák pártjának” tartotta a Demokrata Pártot, amely – egyes reformer irányzatokat leszámítva – kiállt a szegregáció mellett.

Bár a farmerpopulizmus szervezetileg sokat tett az afroamerikai agrárlakosság öntudatosodásáért, a populisták sem tudtak szembeszállni a fehér közvélemény rasszista részével. A polgárjogi mozgalmak amúgy is egyre gyöngébbek voltak Délen, miután 1877-ben az utolsó északi csapatok is kivonultak, és a régi déli elit lassan visszaszerezte a hatalmat a közéletben. Az északi elithez hasonlóan 1896-ban a populisták is magukra hagyták a déli afroamerikai lakosságot.

Afroamerikai család dolgozik a gyapotföldeken (forrás: Wikipedia)

A nők

A Néppárt kezdettől kiállt a női választójog ügye mellett. A párt színre lépésekor a nők két nyugati tagállamban rendelkeztek választójoggal. A nyugati Wyoming állam volt az első hely a Földön, ahol megadták a választójogot a nők számára (1869-ben), majd a mormonok lakta Utah követte (1870-ben).

 A nők helyzete felemás volt a korabeli amerikai közéletben. 1850-ig minden tagállam engedélyezte a feleségek fizikai fenyítését. Ugyanakkor a nők nagy számban vettek részt újságíróként és szónokként a kor reformmozgalmaiban, legyen szó akár az abolicionista (rabszolga-felszabadító), akár az alkoholellenes, akár a protestáns ébredési mozgalmakról. Ha nem is volt választójoguk, elvben senki nem tilthatta meg nekik, hogy tollal vagy szóval kiálljanak társadalmi ügyek mellett. Így Harriet Beecher Stowe a Tamás bátya kunyhója című regényében fölemelte szavát a rabszolgák, Helen Hunt Jackson pedig a Becstelenség évszázadában és a Ramonában az indiánok mellett. Számos női oknyomozó újságírónő tevékenykedett a kor amerikai sajtójában: Dorothy Thompson tollal küzdött a munkások, a Nellie Bly néven alkotó Elizabeth Jane Cochran pedig az elmegyógyintézeti ápoltak jogaiért. Ida Tarbell lerántotta a leplet a Standard Oil Társaság visszaéléseiről. Mindannyian küzdöttek a női választójogért, valamint általában a nő és férfi teljes egyenlőségéért.

Farmerszövetség

Bármilyen meglepő, az amerikai polgárháború sokat tett azért, hogy a nők láthatóvá váljanak a közéletben. Az első világháborúhoz hasonlóan a mozgósítás miatt kieső férfiakat a nők váltották föl, nemcsak a mezőgazdaságban (ahol a női családtagok munkája a farmélet része volt), hanem az oktatásban és a közigazgatásban is. Különösen Északon volt szembetűnő a nők részvétele a hivatalokban. A 20. század elején az agrárius konzervatív Köztelek folyóirat tudósítója, Paikert Alajos érdekességként emelte ki, hogy az amerikai mezőgazdasági minisztérium alkalmazottainak harmada nő. A hozzájárulás a háborús erőfeszítéshez segítette a nők öntudatosodását.

Az amerikai nők magas részvétele a kor reformmozgalmaiban és az újságírói hivatás terén egyaránt eredményezte, hogy sokan csatlakoztak a populista mozgalomhoz, amely megígérte a női választójogot, valamint a hátrányos helyzetű rétegek, a fizikai munkát végző nők és gyermekek törvényes védelmét. Egyes becslések szerint 1890-ig 250 ezer nő csatlakozott az összességében négymillió főt számláló Nemzeti Farmerszövetségi Mozgalomhoz. Két kansasi újságírónő, Mary Elizabeth Lease és Annie LaPorte Diggs váltak a leghíresebb női populista politikusokká. Lease támogatta nemcsak a fehér nők, hanem az afroamerikaiak választójogát. A kansasi farmerek „Lease mamának” és a „populisták királynőjének” nevezték. Számára mindkét nagy párt, a Republikánus és a Demokrata Párt egyaránt az üzletemberek kirakata volt. Ezért szakított a Néppárttal, amikor a párt 1896-ban hivatalosan beállt a demokrata párti jelölt, William Jennings Bryan mögé. A Kanadából bevándorolt Annie LaPorte Diggs egész életét a szüfrazsett mozgalomnak szentelte, és megválasztották a Kansasi Női Újságírók Egyesülete elnökének.

Mary Elizabeth Lease

A populista mozgalom sokat lendített előre a szüfrazsett-mozgalom és feminizmus elfogadottságán. A 20. században egyre több kormányzat támogatta a női választójogot, de az igazi áttörés az első világháború után következett be. Sok női populista politikus megérte, hogy 1919-ben a tizenkilencedik alkotmánykiegészítés bevezette a női választójogot.

Pacifisták

A populisták elutasították a szociáldarwinizmust, vagyis az erősek kiválasztódásának elvét, valamint a hódító, harcos Amerika gondolatát. Míg üzletemberek, katonatisztek és közgazdászok érveltek amellett, hogy a nyugati határvidék (frontier) 1890-es lezárulásával a nemzetnek új határokat kell keresnie, amelyeket ledönthet, és ezért támogatták a tengeri haderő fejlesztését, a populisták károsnak és morálisan aggályosnak tekintették a hódítást a tengerentúlon. Nem kizárólag morálról volt szó, hanem egyúttal gazdaságfilozófiáról is: a populisták a válságok leküzdését a belső fogyasztás ösztönzésétől várták, és nem új, külső piacok meghódításától. Ám a populisták számára nem volt jó jel, hogy 1898-ban az Egyesült Államok hadba lépett Spanyolország ellen, méghozzá Kuba függetlenségének támogatásával. Az 1898-as spanyol–amerikai háború egyesítette a nemzetet. A populisták úgy érezték, hogy a háborús lelkesedés csökkenti az elit elleni lázadás hatásfokát. Tom Watson úgy vélekedett, hogy a spanyol–amerikai háború jelentette a populizmus vereségét.

Az első világháború idején a Demokrata Párt reformer szárnyának vezetője, William J. Bryan volt a külügyminiszter, aki mögé 1896-ban a populisták is fölsorakoztak. A társadalom megosztott volt az európai háború kérdésében. Belgium és Franciaország lerohanása, majd a németek korlátlan tengeralattjáró-háborúja fölkorbácsolta az ellenszenvet a vilmosi Németország iránt. Másik oldalon viszont a német-amerikaiak rokonszenveztek Németországgal. Az ír-amerikaiak jelentős része britellenes érzelmű volt. Mindkét nemzetiségi csoport nagy számban képviseltette magát a populista mozgalomban. Emellett a farmerpopulizmus hátországában, a Középnyugaton mindig maradt némi britellenes érzület. A populisták, élükön Bryan-nel, nem akartak háborúba lépni egyik oldalon sem, és hangoztatták az izolacionizmust, a világpolitikai konfliktustól való távolmaradást. Emiatt a populisták csak nehezen fogadták el a belépést a háborúba.

William Jennings Bryan

A populisták pacifizmusa vereséget szenvedett. Naivak voltak a világpolitikában, és nem vettek tudomást arról, hogy az Egyesült Államok ipari kapacitása révén gazdasági hatalommá emelkedett, amely gazdasági súlyánál fogva sem tud távol maradni a konfliktusoktól. A német tengeralattjáró-háború kész tények elé állította a kormányzatot, és a populisták, akik békeidőszakban nőttek fel, nem tudtak mit kezdeni a háborúnak ezzel az újfajta brutalitásával és földrajzi kiterjedésével. Emellett alábecsülték hazájuk brit kulturális örökségét.

Zöldek

A farmerpopulizmus bizonyos gondolatai kapcsolódnak a korabeli természetvédő mozgalmakhoz, valamint a hetven évvel később szárba szökő zöld mozgalmakhoz. A természetvédelem nagy hagyománnyal rendelkezett a 19. század végi Egyesült Államokban. A 19. század második felétől számos nemzeti parkot alapítottak, és például az elnökök közül Theodore Roosevelt (1901–1909) szívügyének tekintette a természetvédelmet. Több társadalmi szervezet alakult (Sierra Club, Audobon Társaság) a környezeti értékek megőrzésére. Mindinkább népszerűvé vált a gondolat, hogy az amerikai jellem a „vadonban” formálódott ki, és nem a keleti parti, európai életvitelű városokban. Így a természet védelme jól összefért a nyugati és középnyugati populisták farmerdemokrácia-víziójával.

A zöldek számos elképzelése megjelent a farmerpopulizmus eszmerendszerében: a helyi gazdaság fejlesztése, a kisvállalkozások és szövetkezetek támogatása, a decentralizáció követelése a gazdaságban és a politikában. A sok eszmei átfedés persze nem véletlen, hiszen a populisták és a zöldek egyaránt merítettek az anarchizmus és ökológiai gondolkodás atyjától, Henry David Thoreau-tól. A farmerpopulisták és a zöldek közösek voltak abban is, hogy bizalmatlanok a puszta képviseleti demokráciával szemben, és bővíteni kívánják a közvetlen demokrácia lehetőségeit. Így a Néppárt támogatta a népszavazásokat, népi kezdeményezéseket, és az első amerikai párt volt, amely előválasztáson (primary) mérette meg jelöltjeit.

Henry David Thoreau

Következtetések

A Néppárt 1908-ban föloszlott. Sikertelen volt a farmerpopulista politika a hátrányos helyzetű rétegek érdekeinek képviselete terén? Ha a választási eredményt tekintjük, akkor könnyen sikertelennek minősíthetjük a populizmust. Ám a kép kedvezőbb, ha a hosszú távú társadalmi hatásokat tekintjük. A populizmus formálta a politikai kultúrát, és sajtótermékeken, szervezeteken, farmiskolákon keresztül közvetítette a társadalmi emancipáció és mobilitás, valamint a háborúellenesség és – a zöld eszméhez kapcsolódóan – az élelmiszerminőség és decentralizáció értékeit a széles társadalom felé. A farmermozgalmak és a Néppárt lehetőséget nyújtottak sok afroamerikai és nő számára ahhoz, hogy a nyilvánosság előtt képviseljék csoportjuk érdekeit. Ezzel, valamint a közvetlen demokratikus formák képviseletével, a helyi gazdálkodás és szövetkezetek támogatásával a farmerpopulizmus elősegítette az amerikai társadalom demokratikus szocializációját. A háborúért mint a politika eszközéért viselt lelkiismeret hozzájárult a szociáldarwinista gondolkodás visszaszorulásához, a közvetlen demokrácia és helyi gazdálkodási formák támogatása pedig becsatornázódott a zöld gondolkodásba. 

Paár Ádám

Felhasznált irodalom:

Carl N. Degler: Az élő múlt. Milyen erők formálták Amerika mai képét? Budapest, 1993, Európa kiadó

Lawrence Goodwyn: The Populist Moment in America. New York, 1976, Oxford University Press

Herbert G. Gutman: Black Family in Slavery and Freedom, 1790-1925. Oxford, 1976, Basil Blackwell.

Gyurácz Ferenc: Igazi populisták (A XIX. század végi amerikai farmermozgalom). In: Gyurácz Ferenc: Populizmus. Szombathely, 2017, Magyar Nyugat Könyvkiadó. 53-74.

Hahner Péter: Az USA elnökei. Budapest, 2012, Animus Kiadó.

Hahner Péter: A Vadnyugat. Budapest, 2012, Animus Kiadó

Richard Hofstadter: The Age of Reform. From Bryan to F.D. R. London, 1962, Jonathan Cape

James Kirby Martin: America and Its People. Glenview-Boston, 1989, Scott, Foresman & Co.

Lányi András (szerk.): Harmadik út. Ökológiai programtöredékek. Budapest, 2011, Karátson Gábor Kör

Magyarics Tamás: Az Amerikai Egyesült Államok története. Budapest, 2008, Kossuth Kiadó

Paár Ádám: Ellenségképek az amerikai populista mozgalomban. Médiakutató. 2019/1. 9-23.

Paikert Alajos: Amerikai levél. Köztelek. 10/98. sz. 1900. december 12. 1860. o.

Papp István: A magyar népi mozgalom története 1920-1990. Budapest, 2012., Jaffa Kiadó

Charles Postel: Why Did So Many Women Join the Populist Cause? Northern Illinois University Digital Library. https://digital.lib.niu.edu/illinois/gildedage/populism, letöltés dátuma: 2017. 05. 21.

Thodore Saloutos: Farmer movements in the South, 1865-1933. Berkeley and Los Angeles, 1960., University of California Press.

Theodore Saloutos-John D. Hicks: Twentieth-century populism: agricultural discontent in the Middle West 1900-1939. Lincoln, 1951., University of Nebraska Press.

Charles Sellers-Henry May-Neil R. McMillen: Az Egyesült Államok története. Budapest, 1999, Maecenas Kiadó.

Ezt olvastad?

Egy korábbi cikkben írtunk arról, hogyan szerveződött meg az ún. „zöld lázadás”, azaz az észak-amerikai farmermozgalmak ellenállása a 19. század