Zsákmányjog a keleti hadszíntéren

Habár a modern, állandó tömeghadseregekben szolgálók motivációjánál visszaszorult az egyéni zsákmány jelentősége, a mai napig jelen vannak az egyéni szerzések a háborúkban. A második világháborút megélt polgári lakosság emlékezetének is fontos része a „front” vagy „ostrom” idején harácsoló katonák látványa és az ebből fakadó egzisztenciális kiszolgáltatottság. Tanulmányomban azt vizsgálom meg – elsősorban a katonai igazságszolgáltatási szervek szemszögéből –, hogy miképp volt jelen a zsákmányolás, harácsolás a keleti fronton szolgáló magyar alakulatoknál, mit jelentett itt a zsákmányjog.

A 47. gyalogezred honvédjei tehenet fejnek egy elfoglalt orosz faluban, 1942. június 28–30. között (dr Szabó Sándor felvétele, in: Molnár András – Szabó Péter: Zalai honvédek a Donnál. A magyar királyi 9. könnyű hadosztály története fényképeken 1942-1943. Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára, Zalaegerszeg, 2013. 62.)

Írásomban csupán az egyéni zsákmányolás, harácsolás kereteit tekintem át, ezért a kérdéskör bemutatása előtt két szempontból is szűkítenem kell a témámat. Egyrészt nem foglalkozom a honvédség zsákmány- és anyaggyűjtő alakulatainak tevékenységével, mely egyébként egyik legfőbb konfliktusforrás volr a magyar alakulatok és a német katonai parancsnokságok illetve gazdasági igazgatás közötti kapcsolatrendszerben. Másrészt a tanulmányom témáján kívül esik az üzérkedés, még ha a katonák általában a helyi lakosság egzisztenciális kiszolgáltatottságát kihasználva szerezték meg áron alul a különböző ingóságaikat.

Vizsgálatom elsődleges forrásbázisát a második világháború alatti magyar hadbíráskodás szerveinek iratanyaga adja. A keleti hadműveleti területeken lévő magyar alakulatok tábori bírósági anyaga sajnos rendkívül töredékesen maradt fenn, ezért e forráscsoport mellett a Honvédelmi Minisztérium (továbbiakban HM) 13. (jogi) osztályához beérkezett ügyeket is kutattam. Viszont a HM forrásanyagának bevonásával is a második világháború alatti magyar katonai bíráskodás elemzésekor csupán tendenciák állapíthatók meg, de pontos adatok nem.

A magyar parancsnokoknak az alárendeltek harácsolásainak elbírálásakor több szempontot is figyelembe kellett vennie. Egyfelől a leendő zsákmány lehetősége lelkesítően hathatott a legénységre, akik között felülreprezentáltak voltak azok, akik a polgári életben is megélhetési problémákkal küzdöttek. Emellett már a Kárpát-csoport működése során is szembesült a HM 13. osztálya azzal a problémával, hogy a katonák „szerzési” ügyeiben elindított eljárások leterhelik a különböző hadbírósági szerveket. Ugyancsak kérdéses volt, hogy a törvények és rendeletek mennyiben voltak alkalmazhatóak a gyakorlatban, hiszen mind a hadműveleti területen, de még inkább a hátországban problémát jelentett a szerzett javak eredetének megállapítása. A parancsnokok is gyakran akadályozták ezeknek az eljárásoknak az elindítását, mivel a beosztott legénységi állományúak és tisztek moráljának csökkenésétől lehetett tartani több okból is. Egyrészt a zsákmányolt ingóság elvétele és a zsákmányoló megbüntetése elégedetlenséget válthatott ki az adott alakulatnál, másrészt ezen ügyek, eljárások nyilvánosságra kerülése pedig az alakulat tekintélyét áshatták alá. Ez a szempont jelent meg Szombathelyi Ferencnél is, amikor – ekkor még mint a Kárpát-csoport parancsnoka – jelentést fogalmazott meg az ún. „szajré zászlóalj” ügyében:

„Ez az eljárás az otthonától távol lévő, vagy éppen harcoló alakulatoknál és annak tagjainál semmi esetre nem emeli a harci kedvet és a megindult szóbeszéddel kapcsolatban igen alkalmas a tiszti tekintély aláásására. Hiába bizonyul be hónapok múlva az egyén vagy az alakulat ártatlan és jóhiszemű volta, az már nem fog átmenni a köztudatba, míg a házkutatások és a nagy feltűnéssel lefolytatott bizottsági vizsgálatok máris olyan színben tüntetnek fel egyes alakulatokat és személyeket, mintha az egész hadjárat részükre zsákmányolási alkalom lett volna.” (HL IV. 5. dob. Magyar Megszálló Csoportparancsnokság tábori bírósága H 2/41-5 897./Kárp.csop.I.a.42.VIII.24.sz. Zsákmányolásról terjesztett hírekről jelentés)

Szombathelyi Ferenc (Kalavszky Györgyi: Ludovika-album.
Libra Kiadó, Budapest, 1992, 35., MEK)

Ugyancsak közrejátszhatott az, hogy az önkényes zsákmányolásban a magyar parancsnokok egy, a németekkel szembeni sérelem orvoslását látták, hiszen a kezdeti magyar reményekkel szemben a német megszállási rendszer nem engedte, hogy a magyar fél közvetlenül érvényesítse gazdasági érdekeit.

Másfelől a zsákmányolás és az ezzel járó egyéb tevékenységek (a cserekereskedelem elterjedése és az ebből adódó konfliktusok, tiltott vagy korlátozás alatt álló termékek (pl. szeszes italok) és tárgyak beszerzése stb.) súlyosan alááshatták az alakulat fegyelmét, így az adott parancsnoknak érdekében állt a „szerzések” kontrollja. 1943-tól a fosztogatásokkal kapcsolatos hadbírósági perek számának növekedése nem független a hadiszerencse változásától sem. Már 1942 második felétől egyre inkább megjelentek olyan hangok a német hadvezetés részéről, hogy valamilyen módon ki kellene egyezni a megszállás alatt élő lakossággal a megszállási rendszer stabilizálása és az egyre erősödő partizánmozgalommal szembeni fellépés érdekében. Ennek része volt, hogy valamiképp visszaszorítsák a katonák önkényeskedéseit, amit egyébként az 1941. május 13-án kiadott Kriegsgerichtsbarkeitserlass és az ehhez kapcsolódó parancsok tettek lehetővé. Ezt a politikát a magyar parancsnokságok is egyre inkább átvették egyrészt a felettes német parancsnokok nyomására, másrészt a magyar megszálló csapatok érdeke is volt a lakossággal való jobb viszony, különösen azokon az ukrán területeken, ahol jelentős erőkkel volt jelen az UPA. Ugyancsak állandó konfliktusforrást jelentettek a magyar katonák szerzései a megszállt területek gazdasági kihasználásáért felelős német szervekkel. Ezeket a szempontokat az alábbi módon összegezte Kolossváry Imre vezérőrnagy a 105. könnyű hadosztály parancsnokaként:

„Rablás, fosztogatás nem magyar ember tulajdonsága. Ha akad valaki, aki megfeledkezik magáról, a többi bajtársa intse le. Csak ha a látszatot is kerüljük, tudjuk elérni, hogy az egyes meg nem értő német hatóságok és parancsnokságok, az ukrán falusi bírók túlzott jelentéseinek fel ne üljenek és ezeket a magasabb német p[arancsnok]ságoknak és elöljáró parancsnokságaiknak ne jelentsék.” (HL 46. gyalogezred – 173/105.k.ho.sgt.biz.42.IV.3. sz. – idézi: Ungváry 2005: 221.)

A normaszegések meggátlására a hadseregek elsődleges eszközei a katonai igazságszolgáltatási szervek. A háborúban hatályos, az 1930. évi II. törvénycikkel kihirdetett katonai büntetőtörvénykönyv több paragrafusában is tiltotta az önkényes rablást és a fosztogatásokat. Ezt a szándékot erősítendő már a háború kezdeti szakaszától kezdve a fosztogatást megtiltó parancsokat adtak ki (ilyen parancsokat idéz: Ungváry, 2005: 213–224.), több alkalommal is kiterjesztették a rögtönbíráskodás intézményét a fosztogatásokra és rablásokra vonatkozó ügyekre.

Magyar katonák egy német bajtársukkal az orosz hadműveleti területen, 1942 (Fortepan 6424)

Viszont – a tulajdon elvételét lehetővé tevő hadi kényszerrendszabályok alkalmazása mellett – a katonai igazságszolgáltatásban ezzel ellentétes tendenciák is megjelentek. A Kárpát-csoport parancsnokság tábori bíróságának a honvédelmi miniszterhez felterjesztett jelentésében arra a problémára hívta fel a figyelmet, hogy nem tudják meghatározni a katonák által a hadműveleti területről az országba hazavitt ingóságok eredetét. (A Kárpát-csoport tábori bírósága a szovjet hadműveleti területről magukkal vitt ingóságok négy kategóriáját különböztette meg: „szerzett”, „vett”, „talált” és „kapott” ingóságok.) Ezért felmerült annak lehetősége, hogy a szovjet területekről elhozott szerzemények esetében a „jóhiszemű szerzést” vélelmezzék, és

„a bűnvádi eljárás csak akkor oly esetekben rendeltessék el, amikor a feljelentés a tulajdonos, a jogszerű birtokos, vagy ezek törvényes meghatalmazottjától ered.” (HL HM 4351. dob. 72345/eln.13.–1941 – 75.sz.ikt.–1941. Kárpát-csoport parancsnoksági tábori bíróság jelentése a honvédelmi miniszterek a hadiszerzemények elbírálása tárgyban. 1941. szeptember 27.)

Bár a jelentésből készített kivonatba ez a javaslat nem került bele, rámutatott arra, hogy milyen problémákkal járt a bizonyítási eljárás. Ugyanis ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ha a helyi lakos esetleg nem mert a magyar parancsnokhoz fordulni, és a helyi német közigazgatáshoz fordulva addigra az adott magyar alakulat elhagyta a települést, akkor nem fenyegethette büntetőjogi eljárás az adott ingóságot eltulajdonító katonát.

Az ítéletek felfüggesztésére, kegyelemből való elengedésére is megvoltak a jogi eszközök. A délvidéki hadjárat kezdetén, 1941. április 10-én kihirdetett 23.780/eln.13.–1943. sz. rendelet értelmében a kormányzó a hadra kelt seregnél elrendelte, hogy

„a kegyelmi úton megállapított szabadságvesztésbüntetés elhalasztásának vagy félbeszakításának engedélyezésével egyidejűleg az illetékes parancsnok a büntetés további enyhítését vagy elengedését is kilátásba helyezheti arra az esetre, ha az elítélt az ellenség előtt bátor magatartást tanúsít.” (HK, 68. évf. 15. sz. (1941. április 11.) 222.)

Ennek értelmében a fosztogatással, harácsolással kapcsolatos ügyek kapcsán – hivatkozva az 1912. évi XXXIII. tc. 480. § 3. bekezdésére – az illetékes parancsnok felfüggeszthette az elítélt katona büntetését a hátországba való visszatértéig, amivel általában éltek is. Emellett a kormányzó mind 1942-ben (63.900/eln.13.–1942.), mind 1943-ban (84.000/eln.13.–1943.) kegyelemben részesítette azokat a hat hónapnál nem hosszabb szabadságvesztésre ítélteket,

„akik a most folyó sorsdöntő küzdelemben tanúsított magatartásukkal erre érdemeket szereztek.” (HK, 69. évf. 49. sz. (1942. november 3.) 535.)

Habár Horthy Miklós kegyelmezési gyakorlata még nem feldolgozott, mindenesetre találhatunk olyan eseteket, amikor több mint aggályos esetekben adott kormányzói kegyelmet. Így kormányzói kegyelemmel szakították félbe a Goreczky Elemér elleni eljárást, aki egy kollaboráns segédrendőrt, egy nőt és egy gyermeket lövetett agyon parancs nélkül a megszállt szovjet területeken. A harácsolással kapcsolatos ügyek parancsnoki szinten is elakadhattak. Visszaemlékezésekből, háború utáni perekből ismertek olyan esetek, ahol a helyi parancsnok hathatós közreműködése tette lehetővé azt, hogy az ügy ne kerüljön katonai bíróság elé, és fegyelmi úton legyen elintézve.

Ukrajna, 1942 (Fortepan 6416)

Az ingóságok „szerzésének” módjai eltérőek lehettek, s sokszor összekapcsolódott más ingóság megszerzési típusokkal. Így például kérdéses, hogy meghúzható-e hadműveleti területen egyértelműen határvonal a zsarolás és a kiszolgáltatott lakossággal való cserekereskedelem, esetleg tőlük elfogadott ajándék között, de lopás bűntette kapcsán is sokszor hivatkoztak a vádlottak arra, hogy az adott ingóságot nem eltulajdonították, csupán találták. A szerzések visszatérő megnevezése a hadbírósági iratokban, hogy ezeket a javakat a magyar katonák „háború idején, nagyobb fegyveres erő gyülekezése által a lakosságban előidézett benyomás felhasználásával” szerezték meg. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a magyar katonák bemenve az adott helyi lakos portájára elkezdték onnan elhajtani az állatokat, illetve elrekvirálni az ingóságokat. Eközben az adott telken lakók a fegyveres katonákat látva nem mertek kimenni a harácsolás helyszínére, esetleg a katonák fenyegető hangjára vagy gesztusaira visszariadtak, tehát a katonák fizikai erőszak és sokszor konkrét fenyegetés nélkül szerezték meg az ott lakók állatait és ingóságait.

További kutatásokat igényel annak megválaszolása, hogy milyen arányban alkalmaztak megtorlásképpen harácsolást a szovjet hadműveleti területen lévő alakulatok. A Kárpát-csoport parancsnokság tábori bírósága az alábbi módon ítélte meg a megtorló harácsolás kérdését:

„Ott, ahol a csapatok ellenállásra találva harccal vettek be egy-egy helységet, több parancsnok harácsolást engedélyezett. A németekkel együtt harcoló magyar csapat parancsnoka lélektani okból – nézetem szerint – ettől el sem tekinthetett. Ily harácsolás főként szovjet raktárakat, otthonukból elmenekült kommunistákat és zsidókat érintett.” (HL HM 4351. dob. 72345/eln.13.–1941. 75.sz.ikt.–1941. Kárpát-csoport parancsnoksági tábori bíróság jelentése a honvédelmi miniszterek a hadiszerzemények elbírálása tárgyban. Kivonatos másolat. 1941. október 30. – aláhúzás az eredeti szövegben)

A 2. hadsereg esetében hasonló, a tábori bíróságok működésére vonatkozó irányelvet találhatunk:

„Annak lehetőségével is számolni kell, hogy a jelen háborúban, amelyben a nemzet közi (sic!) jogott (sic!) magára nézve kötelezőnek egyá[l]talában nem tartja, egyes parancsnokok megtorlásképpen kivételesen harácsolást fognak engedélyezni s ennek során jut egyesek birtokába a főként zsidó vagy kom[m]unisták tulajdonát képező valamely értékesebb ingóság is.” (II. 1453. 15. dob. A 2. hadsereg I.c osztály hadinaplójának 172. sz. melléklete. Tájékoztatás a tábori bíróságok által követendő irányelvekről)

További kutatásokat igényel annak megválaszolása, hogy milyen arányban éltek ezzel az eszközzel a magyar parancsnokok, jelenleg még csupán néhány esetet ismerünk. Így egy német jelentés számolt be Kolomeában üzleteket fosztogató magyar katonákról, Hidi Antal naplójában a romos Kamenyec-Podolszkijba bevonulás kapcsán pedig „sok szajréról”, visszaemlékezésében „szabad rablásról” írt. A 2. hadsereg nyári harcai esetében pedig Tyim bevételénél beszélt dr. Vámossy József szabadrablásról Sára Sándor Krónika sorozatában. Ugyancsak további vizsgálatok igényel az is, hogy a partizánellenes hadműveletek során felégetett vagy kitelepített falvak zsákmányanyagából egyénileg milyen arányban részesülhettek a benne résztvevő katonák.

A tyimi Szent Kereszt templom romjai, 1942 (Fortepan 12185)

A harácsolások motivációi szerteágazók. A kérdés feltárásának kiindulási pontját valószínűleg abban találhatjuk meg, hogy fronton lévő katonák jelentős hányada különválasztotta a hadműveleti területen és a polgári életben irányadó normákat. Több jelentés is beszámol arról, hogy a katonák úgy gondoltak a hadműveleti területen talált ingóságokra, hogy azok nem képezik az ott lakók magántulajdonát, mivel a szovjet rendszerben úgysem létezik magántulajdon. Ezt a normaváltást a magyar katonák háborús naplói és visszaemlékezései is megerősítik, például a Tyim bevételét követő fosztogatásról így számolt be dr. Vámossy József katonaorvos Sára Sándor dokumentumfilmjében:

„Csodálatos módon, ilyenkor középkoriféle elv érvényesül, vagyis a szabad rablás. […] Azt hiszem, hogy ez nem csak a magyar katonáknak volt a sajátsága, mert a háborúban nincs kultúra. A háborúban igyekszik mindenki az ellenséget megsemmisíteni, és amit lehet, harácsol. Ez történt itt is.” (Dr. Vámossy József interjúrészletét közli: Tál–Raffai, 2005: 75.)

További kutatás tárgya lehet, hogy a keleti fronton lévő honvédeknél mennyiben hatottak a szovjetellenes nemzetvédelmi előadások, a russzofób előítéletek és a harcok brutalizáló hatása a magántulajdonhoz való viszonyukra.

Propagandaplakát a budapesti utcán, 1942 (Fortepan 71794)

Ugyancsak ki kell emelni, hogy a honvédség sem élelmezés, de leginkább ruhaneműk terén nem biztosította a megfelelő ellátást a katonái számára. Ezért az egyéni harácsolás – főleg a 2. hadsereg 1943-as visszavonulás során – a túlélés zálogát jelenthette a magyar katonák számára, még ha ezzel a helyi lakosság létfeltételeit el is lehetetlenítették. Egy cukorgyár elfoglalása során pedig a központi anyaggyűjtés és az egyéni szerzés kapcsolódott össze. Az 1941 nyarán bevonuló magyar csapatok több száz tonnányi cukrot találtak a cukorgyár területén, amit viszont át kellett adnia a román csapatoknak. Mivel az átadás időpontjáig az anyaggyűjtő alakulatok nem tudták elszállítani a cukrot, így a helyi parancsnok elkezdte kiosztani a cukrot egyénileg a katonáknak.

Különösen fontos annak a kérdésnek a felvetése, hogy az ukrajnai zsidók megsemmisítésénél szereztek-e anyagi javakat a magyarok. A fentebbi irányelvek is külön hangsúlyozták a zsidó vagyon zsákmány jellegét s amint az utóbbi évek történettudományi eredményei rámutattak, a honvédség alakulatai közreműködtek a holokausztban a megszállt területeken, így valószínűleg korlátozottan részt vettek az ingóságok kezelésében is. Szombathelyi Ferenc a 15. kerékpáros zászlóalj ügyében írt jelentésében elismeri, hogy zsidótulajdon juthatott magyar katonákhoz, még ha ezt azzal is magyarázza, hogy azokhoz – a német kényszerintézkedések miatt egzisztenciálisan kiszolgáltatott zsidóktól – vásárlások révén jutottak a magyar katonák. A Kárpát-csoport tábori bíróságának korábban idézett jelentése – egy kihúzott, a jelentés kivonatolt változatába be nem kerülő szövegrészében – „az üres lakásokban gazdátlanul hagyott ingóságok” egyik forrását abban jelölte meg, hogy a „német hadműveleti területen jelenleg is ezerszámra hal meg a zsidó lakosság.” Az 1. lovas dandár lópihenő állomásának jelentésében pedig Simonyi István főhadnagy az alábbi kritikát fogalmazta meg a zsákmányszerzéssel kapcsolatban:

„A tömeges zsidó mészárlásoknál pl. Kamienec-ben kb. 27.000, a német megakadályozta, hogy a legcsekélyebb dolgokhoz is a magyarok hozzá jussanak, de megengedték, hogy amit az ukrán lakosságnak átengedtek, azok olcsón eladhassák.” (HL HM 4927. cs. 54861/eln.1.b–1942. Helyzetjelentés. Budapest, 1941. november 3.)

Tanulmányomban adalékokat kívántam nyújtani a keleti fronton harcoló magyar alakulatok normaszegésének kérdéséhez a fennmaradt katonai igazságszolgáltatási szervek iratanyaga alapján. Habár a levéltári források szűkössége nem teszi lehetővé a téma teljes feltárását, megállapítható, hogy a hadműveleti területen elkövetett bűncselekmény miatti felelősségre vonás több módon is elkerülhető volt. Emellett fel kívántam vetni néhány olyan problémakört – a szerzések motivációi, módjai és kiterjedése a Magyar királyi Honvédségben –, melynek feldolgozása szükséges a hadműveleti területen lévő katonák és az ott élő lakosság kapcsolatának feltárásához.

 

Idézett irodalom:

HK – Honvédségi Közlöny a Magyar Királyi Honvédség számára

Tál–Raffai, 2005 – Tál Gizella, Raffai István (szerk.): Hol vannak a katonák? Szemelvények a Don-kanyart megjártak vallomásaiból és korabeli hadijelentésekből. Új Horizont, Veszprém, 2005.

Ungváry, 2005 – Ungváry Krisztián (szerk.): A második világháború. Osiris, Bp., 2005. (Nemzet és Emlékezet)

 

Felhasznált források és irodalom:

Hadtörténelmi Levéltár (HL)

  • IV. – II. világháborús tábori bíróságok iratanyaga
  • I. 31. – M. kir. Honvédelmi Minisztérium (1919–1945) iratanyaga (HM)
  • II. 1453. – M. kir. 2. honvéd hadseregparancsnokság
  • Tanulmánygyűjtemény

 

Andaházi Szeghy Viktor: A Magyar Királyi Honvédség részvétele a Szovjetunió elleni támadásban, 1941. június-december. Belvedere Meridionale, Szeged, 2006.

Bálint József: A Szovjetunió gazdasági kifosztása dokumentumokban elbeszélve, 1941-1944. Russica Pannonicana, Budapest, 2001. (Ruszisztikai Könyvek XXXIV.)

Kiss Gábor Ferenc: Értékmentés vagy zabrálás: Kerékpáros katonák normaszegése 1941-ben. In: Gyarmati György, Pihurik Judit (szerk.): Háborús hétköznapok hadszíntéren, hátországban 1939-1945. Kronosz-MTT-ÁBTL, Budapest-Pécs, 2015. 169–180.

Krausz Tamás, Varga Éva Mária (szerk.): A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941–1947. L’Harmattan, Budapest, 2013. 

Pihurik Judit: Naplók és memoárok s Don-kanyarban 1942–1943. Napvilág, Budapest, 2007.

Ungváry Krisztián: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióba, 1941–1944. Esemény–elbeszélés–utóélet. Osiris, Budapest, 2015.

 

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-17-3. kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.

 

Fóris Ákos

 

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket