Egy erős vár alapjai: téglák és habarcs az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnáziumban

Mint minden ősszel, idén is megnőtt az aktivitás az online középiskolai felvételi csoportokban: a szülők és a diákok keresik az ideális iskolákat, megvitatják az elmúlt évek statisztikáit és tanulmányozzák az aktuális rangsorokat. Van azonban olyasmi, amit az ilyen jellegű adatok nem tudnak megmutatni, ez pedig az intézmény miliője, értékrendje, a genius loci. Aki jól akar választani, annak ezekre, azaz a hozzáadott pedagógiai értéket megteremtő elemekre is érdemes fókuszálnia. Ha valaki a Galga-völgyében jár Aszód városában, biztosan megakad a szeme a dombtetőn álló evangélikus templomon és mögötte a jellegzetes, várszerű téglaépületen, amelyben újraindítása óta az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium – közkeletű nevén: az EGA – működik. Az intézmény elmúlt három étvizedes, dinamikus növekedése nemcsak mennyiségi, hanem minőségi munka eredménye, amelynek három évszázados előzménye van, s erről nem feledkeznek meg a jelenben sem. Ennek bizonyítéka Péterfi Gábor pedagógus, kutatótanár, történész új könyve, a Visszatekintés az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium történetére című, reprezentatív kiállítású kiadvány.

Az iskola újraindításának 30. évfordulójára készült az iskola falába beolvadó emlékfal, amely húsz híressé lett tanítvány és húsz híres tanár nevével jelzi, hogy minden időben voltak olyanok, akik gyarapították az alma matert. A 80 oldalas, igényesen illusztrált kötet róluk szól, a rövid, visszaemlékezésekkel színesített életrajzok amolyan „habarcsként” szilárdítják meg az összeköttetést köztük.

A felvezetőben írtakra rímel, hogy Péterfi nem egyedül dolgozott a szövegeken, az elődökhöz híven a történelemtanár bevonta öt diákját is a munkába, belőlük kutatószakkört szervezett. A közölt szövegek szakszerű lábjegyzeteléssel készültek, olvasmányosak. (A kutatómunkát segítette, hogy az iskolának saját iskolatörténeti gyűjteménye van 2003 óta, amely követendő példa lehet más intézményeknek is.)

A könyv azok számára is érdekes lehet, akik nem kötődnek az EGA-hoz. Az első fejezetből az olvasó ugyanis megismerheti az iskola történetét (amelynek hátterében a mezőváros fejlődése is megmutatkozik), amit négy korszakra – latin iskola, algimnázium, főgimnázium, újrakezdés – bont a szerző. Ebből érdekes ív rajzolódik ki: a helyi evangélikus gyülekezet a földesúri család, a Podmaniczkyak mecenatúrájával iskolát alapít, amely növekedésnek indul, s fénykorát az 1830-as években éri el, amit a neoabszolutizmus éveiben átmeneti hanyatlás követ. A dualizmus korának polgárosodó légkörében azonban új lendületet kapott az iskola, és szárba szökkent a Petőfi-kultusz. Szó esik arról, hogy a trianoni béke után a Felvidékről menekülő pedagógusok találtak itt új egzisztenciát, illetve elkészült az új iskolaépület is. A II. világháború megviselte az intézményt, amit az államosítás (1948) tetézett be. Az utolsó szakasz 1994 óta tart, akkor indult újra Aszódon az oktató-nevelő munka evangélikus fenntartású iskolában, azóta hallatszik újra diákok szájából az „Erős vár a mi Istenünk!” köszöntés.

Elegáns megoldás, hogy az iskola identitásában kiemelten kezelt névadó, Petőfi Sándor közös fejezetet kapott mesterével, Koren Istvánnal. A két szlovák származású magyar hasonló társadalmi közegből érkezett, sorsuk a Galga-mentén kapcsolódott össze. A kötetből egy különleges pedagógus képe sejlik fel, aki nemcsak a diákok lakhatására ügyelt, könyvtárát nyitotta meg nekik, de ösztönözte is őket az alkotásra, Petőfit például búcsúvers írására és előadására. Mai szemmel is érdekes adalék Koren hatfokozatú értékelése: „igen kitűnő”, „kitűnő”, „jeles kitűnőséggel”, „jeles a jelesek között”, „közepes jeles”, „jeles az utolsók között”. 

A következő fejezetben 20 híres tanár rövid életrajzát találjuk, amelyek nagyobb része a 19–20. században hosszabb-rövidebb ideig Aszódon tanító pedagógusokat mutat be. A miniportrékat olvasva hamar kialakul a benyomás, hogy csupa energikus, innovatív, nyitott, országosan is jelentős tevékenységet kifejtő „tudóstanárral” találkozhattak az aszódi diákok: akad köztük tragikus sorsú bizantológus (Dr. Gyóni Mátyás), Csehszlovákiából kiutasított vallástanár (Hamrák Béla), kreatív művésztanár (Richly Emil, Velten Armand), alkotásra inspiráló bölcsész (Csizmadia György) vagy éppen a szabadidőt és sportéletet felfuttató testnevelő (Künsztler János, Nyíri Sándor). A bemutatott tanárok közt Dr. Patkó György fizikus képviseli az újraindulás utáni időszak pedagógusait, aki illeszkedik a fenti sorban, s akinek – egykori diákjaként állíthatom – egy-egy szállóigévé vált mondatát a mai napig idézik tanítványai. Látható a példákból, a tanárok életútja reprezentálja a modern magyar történelem „hullámzását”, ugyanakkor körvonalazható a(z egyházi és a világi) közösségében aktív, polgári mentalitású középiskolai tanár ethosza is.

Hasonlóan áll össze a diákokról szóló rész is, amely főleg abból a szempontból ad érdekes kontrasztot, hogy milyen szétágazó, de példaként állítható szakmai életutakat jártak be azok, akik iskolai tanulmányaik alatt ugyanazon falak közt ugyanazon padokat koptatták Aszódon. Akadnak köztük jogászok (pl. az USA-ba emigrált Dr. André László és az országgyűlési képviselővé vált Dr. Aszódi Pál), akadémikusok, egyetemi tanárok (pl. az izraelita felekezetű Dr. Burger Kálmán kémikus, Dr. Király Béla gépészmérnök és testvére, Dr. Király László erdészmérnök, Dr. Moravcsik Ernő Emil pszichiáter, Dr. Platthy Pál mérnök vagy éppen Dr. Tuschák Róbert gépész- és villamosmérnök), művészemberek (Petőfi Sándor, Rezessy László karnagy, Würtzler Arisztid hárafművész, az operatőr Sára Sándor és a rendező Huszárik Zoltán), lelkészek (pl. a zsidómentő Keken András, Kiss István, Sárkány Sámuel és Zelenka Pál püspökök), de olyan is, aki maga is pedagógus lett, mint Breznyik János, Mikszáth Kálmán magyartanára. Drexler Győző muzeológus szakember személye pedig összeköti az újraindulás utáni időszakkal az alumnusokat, hiszen ő volt az iskolamúzeum kezdeményezője.

A következő blokk az iskola húsz igazgatóját mutatja be. Az intézményvezetőkről is elmondható az, ami a tanárokról és diákokról: sok helyről (van köztük székelyudvarhelyi és aszódi is), változatos családi háttérből származó (szegény zsellér, módos földműves, iparos és gazdatiszt fia is), de a közéletben aktív, művészi és tudományos téren alkotó, értelmiségi emberekről van szó, akik – az oktató-nevelő munka mellett – az iskola fejlesztésén fáradoztak, még a legnehezebb időkben is (pl. a világháborúk vagy a gazdasági válság alatt). Ezt a hagyományt a rendszerváltoztatás utáni első igazgató, Dr. Roncz Béla is tovább vitte, aki majd negyedszázadig vezette sikeresen az intézményt.

A kiadvány utolsó blokkjában forrásközléseket találunk. Érdekes kordokumentumok az 1918 után Magyarországra menekült tanárok önéletrajzai, amit az iskolavezetés kérésére írtak. Ezek tovább árnyalják a pedagógusportrékat, illetve publikálásuk társadalomtörténeti adalékokkal szolgálhat. Az ünnepi kötetben helyet kapott Dr. Osváth Gedeon 1923/1924-es tanévről szóló leírása. Érdekes összehasonlítani a száz évvel ezelőtti tanévet és problémákat a jelennel (pl. vasúton rendetlenkedő bejáró diákok büntetése, járvány miatti kényszerszünet, szülői értekezlet témái, kirándulások, műsorok, pénzjutalmak stb.). Legvégül az iskola házirendje szerepel az 1930-as évekből, amely ötvözi a vallásos és hazafias szemléletet, ugyanakkor betekintést enged az iskolai mindennapok – leginkább irodalmi művekből ismert – szervezésébe is (pl. elvárt viselkedés iskolán belül és kívül, teremrend, szünetek, érkezés, öltözködés, igazolások leadása, pótlás stb.). Leginkább az utolsó pont mutatja, mekkorát változott a világ száz év alatt, hiszen ma már kevés gimnazista tudná betartani, hogy „Vendéglőben, kávéházban, cukrászdában, étkezni, ezt látogatni nem szabad”.

A fentiek alapján a könyv értékes összeállítás, amelyből kirajzolódik egy sajátos (középosztályi) identitással, hagyományokkal rendelkező, a történelem viharait átvészelő, megújulásra képes iskolai közösség. Mire végére érünk a kötetnek, kicsit azoknak is ismerősebb (otthonosabb?) lesz az iskola, akik soha nem jártak a téglafalak közt, és kicsit talán jobban megérthetjük, mennyit jelent egy oktatási intézmény egy város vagy közösség számára. A bemutatott életutak jelzik, hogy az Aszódi Evangélikus Gimnáziumban számos pedagógus kiteljesedhetett, értékteremtő munkát végezhetett, illetve az ott tanulók – beleértve a rengeteg, a kötetben nem nevesített diákot is – megkapták ehhez az alapokat és a támogatást.

Csak remélni lehet, hogy minél több intézmény és pedagógus figyelmet szentel az ilyesfajta, identitást erősítő munkának, mert egy emlékfal és egy hozzá tartozó kötet talán minden rangsornál többet ér.

Fekete Bálint,
középiskolai tanár – Orchidea Köznevelési Intézmény

Ezt olvastad?

Projektek, történelemérettségi és revízió – Evangélikus Iskolák Történelemtanárainak Konferenciája

2022 február 18-án, immáron kilencedik alkalommal rendezték meg az Evangélikus Iskolák Történelemtanárainak Konferenciáját, amelynek a hagyományokhoz híven a helyszínt az

X