Selmecbányáról a zöld pokolba: Éder Xavér Ferenc perui missziója

Az Újvilág gyarmatosító hatalmainak, a Spanyol és a Portugál Királyságnak elemi érdekük volt, hogy a gyarmatokon jelenlévő őslakosokat a katolikus hitre térítsék. Már egészen a 16. század közepétől kezdve folyamatosan érkeztek jezsuita missziós atyák a térségbe, hogy felvegyék a kapcsolatot az őslakosokkal és különböző módszerekkel integrálják őket a római katolikus egyház világába. A jezsuitáknak nem csupán a hittérítés volt a feladatuk, hanem tudományos vizsgálatokat és antropológiai megfigyeléseket is végeztek világszerte az őserdőkben, a pampákon, a hegyvidékeken vagy éppen Mexikó sivatagos területein, amelyeket leírtak és/vagy publikáltak, ezzel segítve az európai tudományos közösség munkáját és az információk interkontinentális áramlását. Jezsuita szerzetesek a korabeli katolikus Európa minden országából özönlöttek ki az újonnan feltérképezett és a még feltérképezésre váró területekre. Természetesen elsősorban az ibériai, az itáliai és a német területekről kerültek ki nagyszámban jezsuita hittérítők, azonban számos magyarországi misszionárius is kérvényezte a kiküldetését az Újvilágba és Ázsiába.

Éder Xavér Ferenc Selmecbányán született 1727-ben. 1749-ben, mindössze 22 évesen jelentkezett missziós szolgálatra, és két éven belül egy hosszú, Európán, majd az Atlanti-óceánon való átkelés után végül 1751-ben érkezett meg a Perui Alkirályság (Virreinato del Perú) fővárosába, Limába. A jezsuita rendtartomány főnöke a mai Bolívia területén jelölte ki Éder missziós helyét, a Mamoré folyó mentén található Moxitania (Mohitánia) tartomány régiójában. Éder Xavér Ferenc az itt élő törzsek római katolikus hitre térítésével, az európai kulturális és civilizációs elemek adaptálásával és az őslakosok kulturális és antropológiai vizsgálatával foglalkozott 1767-ig, amikor kiűzték a jezsuita rendet a Spanyol Birodalomból. Ezt követően Magyarországra, Besztercebányára került, egészen 1772-ben bekövetkezett haláláig.

Descriptio Provinciae Moxitarum in Regno Peruano

Éder a missziós munkája során alkotta meg tudományos művét, amely a Descriptio Provinciae Moxitarum in Regno Peruano (A Perui Alkirályságban lévő Mohitania tartomány leírása) címet viseli, azonban csak halála után, Orosz László jezsuita rendtársa és Makó Pál apát munkája nyomán került sajtó alá rendezésre, majd kiadásra, 1791-ben Budán. A kiadás alapvetően a szerző eredeti latin nyelvű írását tükrözi, azonban valószínűsíthető, hogy a lábjegyzetek már a szerkesztők munkája során jöttek létre. Ez azért rendkívül fontos, mivel más jezsuita misszionárius munkásságaira, valamint az etnobotanikai és biológiai rendszertan atyjára, Carl von Linnére hivatkozik az egyes növény- és állatfajok nevét illetően. Ebből megállapíthatjuk, hogy egyrészt a jezsuiták közti hálózat milyen magas szinten működött, másrészt pedig, hogy a művet valóban tudományos szándékkal jelentették meg. A mű alapvetően 5 könyvből áll, amelyben részletes bemutatást ad a szerző a környezetről (állat- és növényvilág), a terület topográfiájáról, társadalmi berendezkedéséről, helyi szokásokról, és az őslakos törzsek misszióba történő meghívásáról.

Éder művéből kiderül, hogy a moxo (moho), a bauré, az itonama és a moré őslakosközösségek társadalmát figyelte meg és alapított számukra missziós központokat. Ez a terület az alkirályság központjától, Limától mintegy 700 km távolságban található, igen veszélyes utak mentén. Az Andok hegyvonulatán való átkelés és az őserdők mély, olykor mocsaras vidéke mellett az állatvilág, a nappali elviselhetetlen hőség és pára tette rendkívül életveszélyessé Éder missziós munkáját. Erről ad számot a következő idézet is:

„Nem ritkán megesik, hogy az éjszakát fagyott, hóval borított talajon töltöd, ebédelni viszont már gyapotfák vagy virágzó cukornádültetvények alatt ebédelsz. Semmi nem nő az egész világon, ami ide áthozva ne teremne a legbőségesebben, mivel szinte nincs a melegnek vagy a hidegnek olyan fokozata [klímatípusa], amelyet Peruban ne találnál meg.”
(Forrás: Éder Xavér Ferenc, kiadja Makó Pál: Descriptio provinciae Moxitarum in regno Peruano) – Szabad fordítás

Kulturális elemek áramlása Európából a dzsungel mélyére

Éder számos olyan elemet próbált meghonosítani és a környezethez adaptálni, amely elsősorban az európai civilizáció és kultúra részét képezte. Leírása alapján arra következtethetünk, hogy az őslakosok háztartása viszonylag gyérnek nevezhető. Általában mindössze egy függőágyból (Homaca), valamiféle ruhaneműből – már amelyik törzsnél ez szokás volt – maximum egy-egy edényből, és fegyverekből (főként egy tegez nyíl és egy íj) állt. A jezsuita atyák azt figyelték meg, hogy még az étkezés is kézzel, a földön ülve történt, ami miatt bevezették az egyszerű civilizációhoz szükséges bútorzat, mint a szék és az asztal használatát. Éder leírása alapján, hibába biztosítottak étkészletet is az őslakosok számára, ők némely esetben csupán a kést használták, de leginkább a szokásaikhoz híven maradtak a kézzel történő étkezésnél.

Érdekes módon a jezsuiták a civilizációs fejlesztés egyik fontos alapkövének tekintették az európai hivatalnokrendszer adaptálását. Ez gyakorlatban az jelentette, hogy a missziós központokat az adott misszionárius atya vezette, azonban bizonyos területeken a polgári fejlődés céljából az atya kinevezhetett néhány őslakost bizonyos közfeladatok ellátására. Éder missziós központjában minden év elején voltak kinevezések vagy választások. Éder művéből az olvasható ki, hogy ezek a méltóságok az őslakosok körében nagy tisztelettel voltak övezve, hiszen erőteljesen versenyeztek egymással az adott poszt betöltéséért. Ezt a következő idézet is alátámasztja:

„Alig lehet kifejezni, mekkora vetélkedést szított ez e dicsőségre vágyó nép körében! Valóban nevetésre méltó jelenet ismétlődött meg minden évben: az év végéhez közeledve különös mesterkedéseket és mindenkinél furcsa aggodalmat láthattál, amint azt próbálták kifürkészni, vajon megtartják-e őket hivatalukban, előléptetik-e, vagy elmozdítják posztjukról.
December és január hónapokban öröm volt kormányozni a gyarmatot: mindenki elébe ment a parancsoknak; decemberben azért, nehogy elveszítse tisztségét, januárban pedig azért, hogy mint újonnan választott, tettekkel bizonyítsa méltányosságát.”
(Forrás: Éder Xavér Ferenc, kiadja Makó Pál: Descriptio provinciae Moxitarum in regno Peruano) – Szabad fordítás

Az idézet azonban arra is rávilágít, hogy az őslakosok valójában rendkívül restnek nevezhetőek. Ennek következében az európai börtönrendszer – mint büntetésvégrehajtó intézet – adaptálásával is küzdöttek a missziós atyák. Amennyiben egy őslakost bezártak, ő ezt inkább egyfajta jutalomként élte meg, hiszen egész nap semmit sem kellett csinálnia, így pihenhetett és még ellátást is kapott. Ahhoz, hogy a missziókban fennmaradjon a rend másfajta módszerrel kellett büntetni az őslakosokat. Ennek egyik módja a koplaltatás volt, hiszen az élelem, mint alapszükséglet megvonása sokkal nagyobb büntetésnek bizonyult, mint egy elzárás a társadalomtól. A másik különös módja az őslakosok hajának levágása. Ez azért lényeges, mivel a helyi törzsek kultúrájában, minél hosszabb valakinek a haja, annál inkább tiszteletreméltóbb. Éder ezen módszerek bevezetésével biztosította a missziók igazságszolgáltatási rendszerét.

Fontos volt azonban, hogy a missziók valamiféle gazdasági tevékenységet is folytassanak fennmaradásuk érdekében, hiszen bár sok tekintetben önellátónak bizonyulnak, néhol különböző nyersanyagok biztosítása miatt szükséges volt a kereskedelem – főként a spanyolokkal. Ennek érdekében a missziók gyakran importáltak olyan nyersanyagokat Európából, amivel bizonyos mesterségeket el tudtak sajátítani az őslakosok. Ilyen példa a ruhakészítés és a fonás művészete. Éder leírása azt tükrözi, hogy az európai ruhafonástól minőségben semmilyen szinten sem maradnak el, sőt némely esetben az őslakosok gyorsabban végzik el a munkát, mint az európai ruhakészítők. Mint a 18. század egyik divatközpontja, Bécs gyakran importálta azőslakosok által készített ruhákat. A másik fontos megfigyelése Édernek az ágyúöntés és készítés mechanikája. Mivel a gyarmati Dél-Amerika rendkívül hatalmas területen helyezkedik el, ráadásul a dzsungelek, hegyek, folyók miatt nehézkes volt a hadsereg számára a menetelés, ezért fontos volt, hogy a nagyobb hadigépezeteket és az ágyúkat ne kelljen a spanyol hadseregnek a kontinens egyik oldaláról a másikra vontatni. Ráadásul folyamatos határviták voltak a spanyol és a portugál gyarmatok között, így gyakran kerültek szembe egymással a felek. Ezért fontos volt, hogy a missziókban lévő őslakosok megismerjék a vaskohászat és az ágyúkészítés művészetét. Ráadásul ez a misszióknak nemcsak védelmet nyújtott egy esetleges portugál támadással szemben, hanem a spanyol hadsereg gyakran felvásárolta a hadieszközöket, ami gazdasági hasznot hozott a misszióknak. Éder leírása ebben az esetben is azt mutatja, hogy az őslakosok munkái nem maradtak el minőségileg az európaiak munkáinál.

A hit térítésének szempontjából és a vallási ünnepek adaptálása végett a jezsuiták egy érdekes, azonban rendkívül hatásos módszert vezettek be missziós körletükben. Az atyák rájöttek arra, hogy a vallási ünnepeket össze kell kötniük valamiféle lakodalommal, vagy mulatsággal, hogy az őslakosok könnyebben tudják elfogadni a keresztény hit liturgiáját. Éder leírásából az derül ki, hogy az atyák az ünnepi istentiszteletet követően gyakran a templomban megvendégelték az őslakosokat, akik az épületben zenélhettek és táncolhattak. Ez nyilvánvalóan megkönnyítette a jezsuita atyák hittérítői szándékát és befogadhatóvá tette az őslakosok számára a korábbi hitviláguk elhagyását és az új hitre való áttérést.

Tudásáramlás a dzsungel mélyéről Európába

Bár az európai civilizációtól messze állt a korabeli latin-amerikai őslakosok kultúrája, azonban számos területen tudtak a misszionáriusok új felfedezéseket tenni és több esetben bizonyos elemekkel megkönnyíteni az európai tudományos élet fejlődését. Természetesen a tudományos felfedezések melletti különböző antopológiai vizsgálatok során számos érdekes megfigyelést tettek. A jezsuiták a latin-amerikai tartózkodásuk során a korabeli európai típusú – sokszor drasztikus és végzetes kimenetelű – orvostudományt megreformáló gyógyászati módszereket fedeztek fel. Ezen módszerek leginkább az újkeresztény őslakosok botanikai ismereteinek köszönhetően kerültek megismerésre és feljegyzésre.

Éder Xavér Ferenc leírása rendkívül részletekbe menően írja le bizonyos gyógynövények hatásait, illetve számos izgalmas megfigyelést tesz az általa térített őslakosok szokásait és hitét illetően. Az őserdők mélyén és a pampákon, valamint a mocsaras vidékeken egyaránt gyakori volt a lázas megbetegedés. Az őslakosok ilyenkor a kínafa törzsének darabkáit akár porrá őrülve, akár rágcsálva nyelték le, ami Éder leírása alapján kiváló lázcsillapítónak bizonyult. Ez azért is rendkívül fontos, mivel a térségben gyakran jelenlévő maláriát is ezzel a növénnyel tudták gyógyítani, ami sok ezer emberi életet menthetett meg a korszakban. Egy másik hasonlóan növényi alapú gyógyászati anyag, amely szintén megkönnyítette az őslakosok és a jezsuiták életét a Máriafából kivont olaj. Ez a növény elsősorban a fájdalomcsillapító hatása miatt volt rendkívül fontos. A Máriafa olaja miután viaszosan összeállt, azt tűz fölött felolvasztották és rákenték a test azon területére, amelyen a fájdalmat érezték. A jezsuiták gyakran balzsamként használták és exportálták Európába.

A jezsuiták a térségben tartózkodásuk alkalmával számos érdekes gasztrokulturális ismeretet sajátítottak el. Éder egyik példája az „őslakos tejberizs”, amely nem hagyományos állati tejből készül, hanem kókusztejből, azonban felhívja a figyelmet arra, hogy túlzott fogyasztása gyomorproblémákhoz vezethet. Az őslakosok kedvenc italának a chicha számított. Ez gyakorlatilag egy kukoricasörszerű ital, azonban rendkívül érdekes elkészítési módszert írt le Éder:

A kukoricaszemeket kissé megpörkölik, megőrlik, majd hideg vízzel tésztává gyúrják. Ezt kisebb adagokra osztva tűz feletti rácsokon sütik meg, de éppen csak annyira, hogy a külső kérge süljön meg. Ezután összegyűlnek az asszonyok – olykor százan is –, és körökbe rendeződnek, melyek közepére fazekakat helyeznek. Minden asszonynak kiosztanak egy-egy adagot az említett sült tésztából, amit rágni kezdenek, és addig rágják, amíg a nyelvük és fogaik ítélete szerint teljesen pépessé nem válik; ekkor a fazékba köpik, vagy – ha úriasabbak akarnak lenni – az ujjaikkal kiveszik a szájukból és úgy teszik bele. (…) Miután végeztek vele, a masszát leöntik vízzel, a fazekak alá pedig tüzet raknak, melyet huszonnégy órán át kell táplálni (…) Az éjszaka folyamán úgy forrni kezd, hogy ha az edényeknek nincs szellőzőnyílása, szétveti őket. Másnap a tetején igen sárga olaj úszik, ami biztos jele annak, hogy az ital tökéletesen elkészült.
(Forrás: Éder Xavér Ferenc, kiadja Makó Pál: Descriptio provinciae Moxitarum in regno Peruano) – Szabad fordítás

Ebből tehát arra következtethetünk, hogy az őslakosok a kukoricasör főzéséhez szükséges erjesztést emberi nyállal oldják meg. Ezt az italt a vesekő gyógymódjaként is fogyasztották a térségben. A húsfogyasztás igen sokrétűnek bizonyult, a jaguáron kívül – mivel ezt egyfajta ún. Aramacónak (Legfőbb uralkodó) nevezték és tisztelték – a legtöbb állaton találtak olyan részt, amely étkezésre alkalmas, legyen az majom, bárminemű hal, madár, vagy éppen a kajmán. Éder leírása alapján azonban azt feltételezhetjük, hogy elsősorban az édesvízi, folyami halak különböző fajtái bizonyultak a legjelentősebb fehérjeforrásnak az őslakosok számára.

Éder számos antropológiai vizsgálatot végzett és különös megfigyeléseket tett az általa vezetett missziókban lévő újkeresztény őslakosok szokásain. Éder megfigyelte, hogy az egyik barbár törzsnél az „apai gyermekágy” szokás volt honos. Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy miután az anya megszülte a gyermekét, és elhagyja az ágyat, az apa fekszik be, és mintha ő gyengült volna le a szülés után, heteken keresztül gondoskodik róla az anya. Egyébként Éder leírása alapján az missziókban lévő őslakosok nem sok szülői ösztönről adtak tanúbizonyságot. A gyerekek, amint képesek voltak íjat használni, vagy halászni, saját magukat kellett ellátniuk. Éder az őslakosok családi életét úgy írja le, hogy egymás iránt nagyon közömbösek a felek. A gyermek, amint képes az íjjal való vadászatra vagy a halászatra, magát látja el, addig pedig – az időseket is ápoló – misszionáriusra hárul a feladat, hogy ellássa őket.

Éder a missziós körletéhez tartozó területeken egy szintén érdekes megfigyelést tett a kutyákkal kapcsolatban:

„Nem ritkán megszomjaznak [a kutyák], de csak emberi társaságban, szomjuk enyhítése végett merészkednek a legközelebbi folyóhoz; ott, ha a víz csak egy picit is megmozdul, vagy a halak felugranak, még mindig szomjasan, ugatás közben futásnak erednek – még azok is, akik soha nem úsztak át folyót, vagy sohasem láttak krokodilt. Ha nincs ember a közelben, de a szomjúság mégis kínozza őket, letelepednek a parton és egy ideig ugatnak, hogy tudniillik a környék összes krokodilját magukhoz csalogassák; majd onnan kétszáz-háromszáz lépésnyit elszaladva, biztonságban isznak.”
(Forrás: Éder Xavér Ferenc, kiadja Makó Pál: Descriptio provinciae Moxitarum in regno Peruano) – Szabad fordítás

Ebből tehát kiderül, hogy a kutyáknak egyfajta generációkon átívelő örökölt ösztönné vált a kajmánoktól való félelem, és azok kicselezése is egyaránt. Az idézetből érthetjük meg igazán azt, hogy a jezsuita szerzetesek nem csupán mint hittérítőként és antropológusoként voltak jelen a térségben, hanem a korabeli tudományok számos ágazatában, például az állatviselkedéstan, biológia, és a kémia területén is jártassak voltak, és készítettek tudósításokat.

Összegezés

Összegezve a témát azt láthatjuk, hogy a dél-amerikai őserdőkben lévő leleményes jezsuita atyák viszonylag könnyen tudták adaptálni az európai kultúra és a különböző mesterségek alapjait. Azonban amit mindenképp érdemes kiemelni, hogy ez a fajta kulturális transzfer nem egy irányba mozgott, Európából Dél-Amerikába, hanem kölcsönös tudásáramlásról tudunk számot adni. Az őslakosok tudása bizonyos területeken akár – még ha nem is fejlettebnek, de legalább – egyenragúnak mondható. A jezsuita atyák pedig ennek a kölcsönös tudásáramlásnak az egyik legfőbb közvetítői voltak a rend feloszlatásáig, akik nemcsak a hittérítői tevékenységükkel járultak hozzá a két kultúra egymáshoz való adaptálásához, de számos alkalommal elősegítették az egyes tudományok fejlődését.

Bajusz Tamás

Felhasznált források

Ács Tivadar: Délamerikai magyar utazók a XVII. és XVIII. században. (In.: Szerk.: Baktay Ervin dr. – Kéz Andor dr.: Földgömb IX. évf. 2. szám 67-74.), Franklin Társulat, Budapest, 1938. I.e.: A Földgömb 9. (1938) | Arcanum Újságok

Balázs Dénes: Adalékok a dél-amerikai magyar utazók munkásságához (II. rész) (In. Szerk.: Dr. Balázs Dénes: Földrajzi múzeumi tanulmányok 1991/9. 31-42.) Magyar Földrajzi Múzeum, Érd, 1991. I.e. Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 9. (Magyar Földrajzi Múzeum; Érd, 1991) | Könyvtár | Hungaricana

Balázs Dénes: Magyar utazók lexikona Panoráma kiadó, Budapest, 1993

Éder Xavér Ferenc, kiadja Makó Pál: Descriptio provinciae Moxitarum in regno Peruano. Buda, 1791. I.e. Descriptio provinciae Moxitarum in regno Peruano : Eder, Francisco Javier, 1727-1772 : Free Download, Borrow, and Streaming : Internet Archive

Gergely Pál: Magyar misszionáriusok közreműködése Dél-Amerika megismerésében (In.: Szerk.: Havasné Bede Piroska – Somogyi Sándor: Magyar utazók, földrajzi felfedezők 84-89.) Tankönyvkiadó, Budapest, 1973.

Lázár István: Magyar világjárók-világlátók, Magyar utazók antológiája Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986.

Louis H. Miller, Jesus Rojas-Jaimes, Leanne M. Low, Gilberto Corbellini: What Historical Records Teach Us about the Discovery of Quinine In.: The Amercan Society of Tropical Medicine and Hygene 108(1) 2023. 7-11. I.e. TROPMED220404_proof.pdf

Szabó László: Magyar múlt Dél-Amerikában (1519-1900) Európa könyvkiadó, Budapest, 1982.

Ezt olvastad?

Technokraták a pártállamban – a szakértelem és a hatalom dinamikája a szocializmusban

Bódy Zsombor, az ELTE TáTK Összehasonlító Történeti Szociológia Tanszékének professzora hosszú ideje kutatja az 1945 utáni Magyarország szocialista nagyvállalatait, technokráciáját,

X