Hasadás: Elferdített múlt

Az 1944-es kémiai Nobel-díj története több szempontból is izgalmas. A díjat 44-ben Otto Hahnnak ítélték a maghasadás felfedezéséért, azonban nem hirdették ki mivel, hogy a náci Németországban büszkeség helyett veszélyt jelentett a díj. Hitler ugyanis eléggé érzékenyen reagált, amikor az 1935-ös Nobel békedíjat a náciellenes bebörtönzött Carl von Ossietzkynek ítélték, és megtiltotta a német tudósoknak a Nobel bizottság által adott díjak elfogadását. Mikor ’45-ben végre kihirdették Hahn elismerését, a díjazott holléte volt kérdéses. Otto Hahn a háború végeztével Angliába, Farm Hallba került brit őrizetbe kilenc tudóstársával együtt, akik a német atomprojekten dolgoztak. A valódi probléma viszont az, hogy Hahn nem egyedül jutott el a felfedezéshez, és a maghasadás szót először Lise Meitner és Otto Frisch használták, akik elsőként interpretálták Hahn kísérleteinek eredményét. Hahn és Meitner kapcsolatát, valamint a felfedezéshez való viszonyukat fikciós formában dolgozta fel Cyril Gely Hasadás című regényében.

1945. november 18-án ünnepi vacsorához ültek össze a világháború alatt a német „Uránium-Klub” tagjai Angliában töltött őrizetükben: Otto Hahn kapta a fizikai Nobel-díjat. A tíz tudós ekkor már hetedik hónapja brit őrizetben volt, már túl voltak az amerikai atombomba sokkján, de elszigeteltségük, családjaik helyzete, jövőjük kérdése továbbra is súlyos teherként nehezedett rájuk. A rögtönzött ünnepséghez az őrizetet felügyelő Brodie százados némi alkohollal járult hozzá, a tudósok pedig beszédekkel, verssel és fiktív újságcikkekkel, humorral oldva az általánosságban komor hangulatot. A következő napokban sokat beszélgettek róla, hogy vajon elengednék-e Hahnt a díjátadóra, hogy hogyan írjon a Nobel-bizottságnak köszönőlevelet, egyben informálva is őket, hogy nem vehet majd részt a ceremónián, miközben a külvilág előtt továbbra sem fedhették fel hollétüket, ráadásul hivatalos forrásból Hahn nem is értesült a hírről. Mindeközben lázasan gondolkoztak a német atomfizika háború utáni jövőjén, a tudományos élet újjászervezésén különböző kormányok megszállása alatt lévő, jórészt lebombázott hazájukban. Hahn elismerésében esélyt láttak a német tudományosság nemzetközi tekintélyének helyreállítására, a náci múlttól való tisztára mosására.

A múlt újraírása Farm Hallban kezdődött. Az őrizetben lévő tudósok a hiroshimai atombomba felrobbanása után két nappal kiadtak egy nyilatkozatot, amelyben tisztázni kívánták szerepüket a nukleáris kutatásokban. Ebben a nyilatkozatban kifejezték, hogy a maghasadás felfedezése tisztán tudományos eredmény volt a tömegpusztító potenciál felismerése nélkül. A szavak mást is magukban hordtak: „Az atommaghasadást az urániumban Hahn és Strassmann [Hahn és Meitner asszisztense] fedezték fel 1938-ban, Berlinben a Kaiser-Wilhelm-Institut kémiai intézetében.” Meitner csak a hozzáfűzött megjegyzésekben említik: „A Hahn-i felfedezést röviddel a publikálás után több laboratóriumban is leellenőrizték, különösen az Egyesült Államokban. A nagymennyiségű energiára, amely az urán hasadása közben felszabadul, több kutató is utalt, elsőként Meitner és Frisch. Meitner professzor Berlint már fél évvel a felfedezés előtt elhagyta és abban nem vett részt.” A rövid és tömör memorandum Lise Meitnert ezzel a megfogalmazással nagyon tudatosan zárta ki a maghasadás felfedezéséből, amely így pusztán a német tudományosság terméke lett, miközben az épp pusztítóvá vált energia kimutatását Meitnernek hagyta meg azokban a napokban, amikor a szenzációéhes sajtó Hahnt nem találhatta meg, Meitnert viszont „az atombomba zsidó anyjaként” kezdte ünnepelni olyan képtelenségeket állítva, minthogy Meitner a bomba terveivel a bőröndjében menekült el a náci Németországból.

Meitner 1938 júliusában kényszerült zsidó származása miatt elhagyni Berlint, ahol harminc éven át kutatott Otto Hahn oldalán. 1907-ben Bécsből érkezett, doktori címmel és három önállóan végzett kutatási projekttel a háta mögött, ám kevés reménnyel: nőként nehéz pálya előtt állt egy olyan korban, amikor még kérdés volt, szabad-e egyáltalán nőket egyetemre engedni. Meitner egy friss törvénynek és támogató szellemű családjának köszönhette, hogy külön felkészüléssel egyáltalán leérettségizhetett, és 1906-ban a második nő volt, aki fizikából Bécsben valaha ledoktorált. Ezek után viszont légüres térben találta magát: bejárhatott az egyetemre kutatni, de pozíciót nem kapott. A gimnáziumi tanítás jövedelmet jelentett, élményt nem. Meitner végül édesapja anyagi támogatásával utazott Berlinbe 1907 szeptemberében, hogy néhány szemesztert ott tanulhasson. Max Planckot kérte meg, hogy bejárhasson az előadásaira, akit korábban már látott egy bécsi látgatása során. Planck nem igazán értette, hogy mit akar Meitner, de nem volt ellenvetése. Planck személyesen konzervatív nézeteket vallott a nők egyetemre való felvételéről: mint általános gyakorlatot nem támogatta, de egyedi esetekben különös tehetséggel rendelkező nőket feltételesen beengedett az óráira. Mivel Meitnernek Planck előadásain túl is maradt szabad kapacitása, a kísérleti fizikai tanszék vezetőjét is felkereste, aki felajánlotta neki, hogy vagy az ő vagy a kollégája laboratórimában dolgozhat. Az említett kolléga néhány perccel később be is ugrott a tanszékvezetőhöz, aki egy Meitnerrel egykorú könnyed modorú férfi volt: Otto Hahn. Meitner a vele való munkát választotta, mivel úgy érezte, tőle könnyebben tud kérdezni, és halott már a radioaktivitás terén vegzett kísérleteiről is. Így kezdődött a három évtizeden át tartó közös munkájuk, amelynek végén eljutottak a maghasadáshoz, de ezt a felfedezést már nem tudták megosztani egymással. Meitnernek néhány hónappal korábban el kellett menekülnie Berlinből, a náci politika pedig az eredmények közös publikálását is ellehetetlenítette.

Cyril Gely ezt a történetet dolgozza fel fikciós formában. Majd 40 évet, két egész életet sűrít bele egy alternatív valóságban két szereplő drámai dialógusába, miközben Hahn feleségének a személyes drámája is lejátszódik a szomszéd szobában. A mű regényként jelent meg, de színpadra készült. A szerző és a publikum a Rózsavölgyi Szalon bemutatóján láthatta először. A konfliktus és a történet önnön természeténél fogva némileg kiszámítható, hiszen nem először látunk egy tehetséges nőt a férfiak által dominált társadalomban. Közeli példaként kínálkozik Meg Wolitzer regénye (The Wife), amelyből Glenn Close és Jonathan Price főszereplésével készült film magyarul A férfi mögött címmel, ahol ugyancsak a Nobel-díj körül tör fel az elmúlt évek minden elfojtott indulata. Gely munkája a téma történeti valóságra alapozott verziója. Soraiból érezni, hogy a dialógusok alapos kutatómunkára épülnek, a történelmi hitelesség a részletekben azonban csorbát szenved, kérdéses, hogy mennyit és hogyan szabad változtatni művészi okokból a történelmi forrásokon.

A drámai feszültség megteremtése érdekében érthető döntés a konfliktus egyetlen fikciós párbeszédben való megjelenítése. Hahn és Meitner 1938-as elválásukat követően először találkoznak személyesen a díjátadó előtt néhány órával, Meitner bejelentés nélkül jelenik meg Hahn hotelszobájában, hogy számonkérje rajta a múltat. A valóságban Meitner már a reptéren várta Hahnt és a következő napokban állandóan kísérte őt és feleségét, vásárolni és várost-nézni vitte őket, az estékre pedig társaságot szervezett. Meitner tehát végigasszisztálta Hahn dicsőségének napjait. A drámai feszültség érdekében egyértelműbb törés kellett, a sűrítés bevett retorikai eszköz, de a valóságban összetettebbek a kapcsolatok és azok megszakadása, megtörése sem annyira egyértelmű. Gely alig említi, hogy Hahn igyekezett Meitner menekülése után kollégája hátramaradt ügyeit elintézni, a lakásán maradt minden személyes holmijáról gondoskodni, könyveit, iratait megmenteni a náci hatóságoktól, valamint megkísérelte nyugdíjának ügyét is elintézni. Meitner élelmiszercsomagokkal segítette barátját a háború után. Mindezek persze nem változtathattak a törésen, ám ennek súlypontja nem biztos, hogy annyira a Nobel-díj és a felfedezésből való kizárás volt, mint azt Gely sejteti. 

Meitner és Hahn kapcsolatát a német társadalom náci múlthoz való viszonya terhelte meg. Meitner 1945 nyarán, a holokauszt borzalmainak napvilágában írt egy levelet Hahnnak, amelyben többször is leszögezi, hogy barátként, jó szándékkal ír, és szembesíteni igyekszik Hahnt azzal, amit a németek nem tűntek érteni (ahogyan a Farm Hall-i beszélgetések is bizonyítják): a világ kevés szimpátiával fordul feléjük, és a passzivitásuk révén a történtek részeseinek tartja őket. Meitner valamint a németekhez még némi megértéssel forduló külföldiek azt várták, hogy Hahnék tegyenek nyilatkozatot, amelyben elismerik felelősségüket. A konfrontatív, de elkeseredetten segíteni akaró levél sosem érte el Hahnt. Meitner nem igazán hitte el Hahnnak, hogy nem kapta meg. Nem tudhatta, hogy a kézbesítéssel megbízott amerikai katona valójában a titkosszolgálat embere volt, aki azzal a feladattal került kapcsolatba Meitnerrel, hogy kipuhatolja, a fizikus mennyit tudott a német atomprojektről és hogy van-e benne hajlandóság a szovjetekkel való kutatásra. Hahn és a többi tudós viszont ártatlannak érezte magát, mi több áldozatnak. Szeretett német hazájuk sorsa érdekelte őket, és Hahn a Nobel-díjjal járó publicitást arra is használta, hogy a német tudomány eredményei révén országimázst építsen a múlttal történő szembenézés nélkül.  Ezek a problémák elő is kerülnek Gely drámájában, és Hahn rámutat, hogy Meitner is nagyon sokáig maradt Németországban, és ő sem tett semmit. Meitner ezt utólag mind a drámában, mind a levélben bánta: „most már tudom, hogy nem csak ostoba, hanem helytelen dolog volt, hogy nem távoztam azonnal” – írta.

A levél egy másik fontos része, ahol Meitner egy 1938-as beszélgetésre emlékszik vissza. Hahn aznap találkozott Leverkusenben Hörleinnel, a KWI egyik szponzorintézményének a pénzügyi vezetőjével, hogy Meitner helyzetét megvitassák. A néhány nappal korábban történt Anschluss miatt ugyanis az addig osztrák állampolgársága leheletnyi védelmét élvező Meitner veszélybe került, igen kérdéses volt, hogy maradhat-e a KWI-ben kutatni. Hahn nem talált támogatásra Hörleinnél, Meitnert pedig elkeserítette, hogy mennie kell. 1945-ös levelében így rekonstruálja az esetet: „Hörlein azt mondta neked, hogy borzalmas dolgok fognak történni a zsidókkal. Tehát tudott mindazokról a bűnökről, amelyeket terveztek és később elkövettek, de annak ellenére hogy párttag volt […] tisztességes embernek tartottad és hagytad, hogy ő befolyásolja a kapcsolatodat a legjobb barátoddal.” Alighanem erre a mozzanatra épül Gely Meitnerének alapállása: Hahn feláldozta őt, hogy magát és az intézetet mentse. Méghozzá abban a pillanatban, amikor a kutatással már majdnem célba értek, és többé nem volt rá szüksége.

A pontos kronológia árnyalja a helyzetet. Gely-nél Meitner újra és újra egy július 8-án, Düsseldorfban a KWI vezetőjével való találkozásra utal, aki Hahnt választás elé állítja: vagy ő vagy Meitner. Sok értelme ennek nincsen, hiszen Meitnernek mindenképpen mennie kellett, és Hahnnak sem volt különösebben mozgástere, ahogyan a drámában is érvel. Ekorra már nagyon veszélyes volt zsidókkal kapcsolatban lenni. Az árja német Heisenberg csak azért került bajba, mert a zsidó tudománynak kikiáltott kvantummechanikával foglalkozott, pedig neki nem volt zsidó munkatársa. Az egyik nemzetiszocializmust támogató kolléga a KWI-ben már az Anschluss másnapján kihirdette, hogy Meitner veszély az intézetre nézve. A júliusi düsseldorfi találkozónak azonban nincs nyoma sem Hahn, sem Meitner élterajzaiban, a háttérben alighanem a levélben hivatkozott márciusi Düsseldorfhoz közeli Leverkusenben történt találkozó áll. Szőrszálhasogatásnak tűnő részletek ezek, és a helyszín valóban mindegy is, ám a dátum nem egészen. Márciustól hónapokig tartó agonizálás és szervezkedés indult meg.  Az 1938-ra már nemzetközi elismertséggel rendelkező Meitnerért ugyan megmozdult a külföldi tudóstársadalom, a körülmények megváltozása nem tette könnyebbé az elhatározást. Meitner ekkor 60 éves volt, a távozás a nyugdíjától való elesést jelentette egyfelől, másfelől az életkora miatt már nehezen juthatott pozícióhoz. Berlinben felépítette az életét, itt volt az otthona, a barátai, a laboratóriuma és közvetlen munkatársa. Még hónapokig vacillált, hogy hova menjen, milyen lehetőségei vannak egyáltalán. Május elején végül rábólintott Bohr meghívásra Koppenhágába, elhatározta magát az indulásra. A bürokrácia azonban nem segített, a dánok visszautasították a beengedésre való kérelmét útlevél hiányában, így további őrlődés következett. Júliusban a döntő és sürgető momentum a német határok tudósok előtt való lezárásának kilátásba helyezése volt. Innentől tovább halogatni az indulást életveszélyt jelentett, akár találkozott bárkivel Hahn Düsseldorfban 8-án, akár nem. Július 12-én Meinter reggel bement az intézetbe, mintha minden rendben lenne, estig dolgozott, majd visszament szállására, ahol Hahn segítségével másfél órája volt összepakolni két kis bőröndöt, amelyekkel másnap feltűnés nélkül utazott át Hollandiába, mintha csak nyaralni menne. Az estét Hahnéknál töltötte, majd reggel barátja kivitte az állomásra. Itt Gely némileg átírja Meitner menekülésének történetét. Talán a helyzet veszélyességét akarja érzékeltetni azzal, ahogy leírja, Meitner csupán annak a véletlennek köszönhette érvénytelen papírjaival a határon való átjutást, hogy éppen az előtte levő embert emelték ki a sorból és lőtték le. A valóságban a szökést nem Hahn egymaga segítette, Meitnert egy holland kolléga kísérte, aki már előre elintézte a holland hatóságokkal és határőrséggel, hogy Meitnert beengedjék, és a német határőröket is megpuhítsák. A kockázatos határátlépés szerencsésen, különösebb incidens nélkül megtörtént.

Gelynél Meitner újra és újra visszatér a „düsseldorfi találkozóra”, Németországból való kényszerű távozására. Hahn megállapítja, hogy Meitner zsidóhoz képest túl későn távozott, ahhoz viszont túl korán, hogy részese legyen a felfedezésnek. Ennek történeténél Gely alaposan belenyúl a forrásokba.

Az emigrációval Meinter elvesztette legjobb barátját és munkatársát, otthonát és egzisztenciáját. Hahnnal közös kutatása innentől levélváltásokra korlátozódott. A távolság nem volt feltétlenül újdonság. Az első világháború alatt Hahn csak levelek révén kapcsolódott be Meitner munkájába, aki egy ideig maga is ápolónőként szolgált, de később már az intézetben folytatta a kísérleteiket. Hahn a lövészárokból kevéssé tudott tudományos munkát végezni, Meitner azonban minden cikket közösen jegyzett vele. 1938-ban viszont más volt a helyzet. Levelek révén tartották a kapcsolatot, de Hahnnak diszkrétnek kellett lennie, és amikor egy koppenhágai előadásról hazatért Berlinbe, még Strassmannak sem említette meg, hogy Meitnerrel is találkozott. Hahnt zsidó kapcsolatai miatt magát is többször zsidónak nézték, és az ő neve is feltűnt a Goebbels-i propaganda által pénzelt „örök zsidó” kiállításon. Ebben a légkörben nemhogy közösen nem publikálhattak, Hahn még hivatkozni sem hivatkozhatott egy zsidó tudósra. Így aztán 1938 decemberében Hahn levélben megírta Meitnernek a legújabb fejleményeket, majd Strassmannal együtt, de Meitner nélkül publikálta azokat, miközben mind ő, mind Strassmann értetlenül álltak a kísérletük eredményei előtt. Kutatásaikban Hahn erősen függött Meitner interpretációs készségeitől. Hiába végezte el a kísérleteket, Meitner tudta fizikai kontextusban megmagyarázni őket. Kísérleteikben már hosszú ideje urániumatomot bombáztak neutronokkal, és az így keletkező új elemeket igyekeztek azonosítani. A publikálás előtti levelében Hahn azt írta, hogy amit addig rádiumnak véltek, az most báriumnak tűnik, habár ez lehetetlen: „…egyre inkább az ijesztő következtetésre jutunk: a rádium izotópjaink nem úgy viselkednek, mint a rádium, hanem mint a bárium… Strassmannal egyetértettünk, hogy egyelőre csak neked mondjuk meg. Talán te elő tudsz állni valami fantasztikus magyarázattal. Mi magunk tudjuk, hogy nem pukkadhatott szét báriummá. […] Szóval, kérlek, gondolkodj, hogy van-e valami lehetőség – például egy bárium izotóp sokkal magasabb atomi súllyal, mint a 137? Ha van valami, amivel elő tudnál rukkolni és publikálni, akkor az valamennyire olyan lenne mintha hármunk munkája lenne.” Ezen a ponton Gely belenyúl a forrásba, művében idézőjelek között egy sűrített, utánköltött verziót közöl, aminek következtében a levél úgy hangzik, hogy Meitner találjon ki valamit, és Hahn majd publikálja: „Gondolkodj te is a dolgon. Ha találnál valami fantasztikus, publikálható magyarázatot, az olyan lenne, mintha újra együtt dolgoznánk!” A magyar fordítás enyhíti az eredeti francia megfogalmazást, ahol „…olyan lenne, mintha még mindig Berlinben lennél és újra ketten együtt dolgoznánk.” („…ce serait comme si tu étais encore à Berlin, comme si on travaillait à nouveau tous les deux !”) Habár Hahn eredetileg hármukról írt, itt Strassmannról szó sincs. Gely egyértelműen egy irányba akarja felerősíteni a levél üzenetét, ami a kontextusból egy igen álságos Hahnt fest le, aki barátságukra apellálva igyekszik kicsalni Meitnerből a válaszokat kérdéseire. Hahn levelét elolvasva Gelynél Meitner az új bárium-felvetéstől döbbenten leül irodájában, és beléhasít a felismerés, hogy mi is történik az urániumatommal, majd az intézetben egy biológuskollégától veszi át a hasadás szót. Gely verziójának vannak valós elemei, de némileg máshogy nézett ki a folyamat. Meitner aznap csak annyit válaszolt Hahnnak, hogy az eredmény valóban ijesztő, „de már annyi meglepetést éltünk meg a magfizikában, hogy többé nem lehet csak úgy azt mondani, hogy lehetetlen.” Ezután a karácsonyt barátoknál töltötte, ahol unokaöccse, a szintén fizikus Otto Robert Frisch is csatlakozott a társasághoz. Ő memoárjaiban örökítette meg a felismerés pillanatát. Frisch és Meitner karácsonykor sétára indultak, és elkezdték megbeszélni Hahn levelét arra jutva, hogy az atommag talán egy igen instabil szerkezet, amely „felosztja magát a legkisebb provokációra (úgymint a neutronnal való összeütközés).” Metinerrel egy farönkre ülve papírfecniken végezték el a számításaikat és fedezték fel, hogy minden egybevág: az atommag képes szétesni. Közben Hahn is folytatta a gondolkodást, ugyancsak a maghasadás ötlete felé haladva, de az ő gondolatmenetébe hiba csúszott. Ezen a ponton Meitner és Frisch már egy másik vágányon haladtak, mint Hahn és Strassmann, Meitner már nem osztott meg minden információt Hahnnal, mivel tudta, hogy nem publikálhatnak közösen, ugyanakkor az elmúlt évek téves következtetései az ő szakmai renoméjára is kihathattak. Hahnnak megírta aggodalmait: „Én is osztozom a felelősségben érte és így meg kell találnom a módját, hogy valamiként én is részt vehessek a visszavonásban. A közös visszavonás biztosan nem opció politikai okokból, szóval meg kéne fontolnunk, hogy párhuzamosan teszünk nyilatkozatokat, egy kettőtöktől és egy tőlem. […] Három év munkáját kell tévesnek nyilvánítanom, nem a legjobb ajánlás az újrakezdésemhez.” Meitnernek ekkor kellett újra felépítenie a karrierjét Svédországban új munkahelyén, ahol nem sok bizalmat kapott az intézetet vezető Manne Siegbahntól. A korábbi eredmények párhuzamos visszavonása nem történt meg. Hahn és Strassmann cikke január elején megjelent, és nagy figyelmet keltett. Meitnerék lépéshátrányban voltak, Frischnek még el kellett végeznie a kísérleteket koppenhágai laboratóriumában (Meitnernek Svédországban nem állt megfelelően felszerelt laboratórium a rendelkezésére). Másfél héttel Hahnék cikke után küldték el ők is a maguk publikációját a Nature-nek. Ebben a cikkben szerepelt először a hasadás szó, amelyet Frisch vett át Koppenhágában egy biológustól. Gely lényegében kiírja Frischt és Strassmannt a történetből, feltehetően, hogy a fókuszt szorosan Meitner és Hahn konfliktusán tartsa, azt élesítse, és így Hahn rosszabb színben tűnik fel, mint amennyire indokolt. Az már teljesen érthetetlen, miért ábrázolja Gely Meitnert „kriptozsidóként”, aki ugyan kikeresztelkedett, de valójában megtartja a zsidó rítusokat. A gond az, hogy Meitner már eleve egy nem vallásos zsidó közegben nőtt fel, és soha nem érezte magát kifejezetten a zsidó közösséghez tartozónak.

Meitner sértettsége és Hahn kétszínűsége valós alapokon nyugszanak, de talán az indokoltnál erőteljesebbek a drámában, Hahn emberi hibái a tág kontextusban érthetőbbek. Hiába említi meg a nehéz náci atmoszférát, Gely a valósnál nagyobb szerepet oszt Hahnnak Meitner Berlinből való távozásában és a maghasadás publikálásból való kihagyásában, amelyek oda vezetnek, hogy Meitner nem kap Nobel-díjat. A valóságban bonyolult emberi és politikai folyamtok is közrejátszottak ebben, a kérdés nem egyszerűsíthető le pusztán Meitner női mivoltára vagy a felfedezésből való kizárására. Meitner nagyon kicsivel maradt le a díjról. Az 1944-es döntést ugyanis példátlan módon a bizottság 1945 szeptemberében felülvizsgálatra javasolta, és csak nagyon kis többséggel szavazták meg végül, hogy változatlanul hagyják. ’44-ben Otto Hahnnak mintegy életműdíjként szánták az elismerést, a német professzor közkedvelt alak volt a svéd tudósok körében, akik mindig is szoros kapcsolatot ápoltak a német kultúrával, Hahn többük doktori témavezetője volt, gyakran járt előadást tartani svéd egyetemekre. Politikai kontextusban a háború miatt megszakadt kapcsolatok ellensúlyozásául is szolgált szimbolikus gesztusként. 1945 augusztusában viszont felrobbant két atombomba, a maghasadás hirtelen központi téma lett, és a kémiai Nobel bizottságban is rájöttek, hogy a konkrét felfedezés körülményeiről némileg alulinformáltak voltak, nem vették figyelembe se Meitner, se Frisch, se Strassmann hozzájárulását. Felmerült a korrigálás lehetősége, de végül elvetették. Hahn 1946-ban jelölte Meitnert és Frischt a fizikai Nobelre, de ott Siegbahn személye komoly akadályt jelentett. Meitner és Siegbahn nem jöttek jól ki egymással, és utóbbinak nagy befolyása volt a fizikai Nobel bizottságban. Hahn a következő években kémiai Nobelre jelölte két kollégáját, de arra már kevés esély volt, hogy ott még egy díjat kiosszanak a maghasadásért.

Aprónak vélhető változtatásokkal írta meg Gely színdarabját, ezek viszont végeredményben mégis a mű központi üzenetét ássák alá. Hahn politikai szükségszerűségből szépen lassan átírta a múltat, végül magáévá is tette a kreált verziót, ezáltal utólag kizárta Meitnert a kutatásaikból. Gely dramaturgiai okokból, művészi szabadságával élve írta át a történelmet, időnként a konkrét forrásokat ferdítve, és kizárta Frischt és Strassmannt a maghasadásból. Egy nagyon bonyolult történetet kihegyezett a férfi-nő konfliktusra, egy irányba erősíti fel Meitner és Hahn karakterét is, ám ezáltal éppoly manipulált képet mutat a történtekről, mint Hahn és kollégái Farm Hallban.

Kintli Dorka

Felhasznált irodalom:

Klaus Hoffmann, Otto Hahn: Achievement and Responsibility, New York, 2001

Ruth Lewin Sime, Lise Meitner: A Life in Physics, Berkley – Los Angeles – London, 1997

Operation Epsilon. The Farm Hall Transcripts, ed. Charles Frank, Bristol–Philadelphia, 1993

Először látta színpadon a saját darabját A Díj szerzője, Cyril Gély a Rózsavölgyi Szalonban, fidelio.hu, 2024.03.08 https://fidelio.hu/szinhaz/eloszor-latta-szinpadon-a-sajat-darabjat-a-dij-szerzoje-cyril-gely-a-rozsavolgyi-szalonban-180633.html (2025.03.12)

Az előadásról a Rózsavölgyi Szalon honlapján: https://rozsavolgyi.jegy.hu/program/a-dij-kiss-mari-seress-zoltan-szorcsik-kriszta-155904?lang=en  (2025.03.12)

Ezt olvastad?

Werner Heisenberg – atomfizika a náci Németországban

1945. augusztus 6-án Werner Heisenberg és kilenc kollégája, akik a náci nukleáris projekten dolgoztak a világháború alatt, immár az angliai

X