Kell nekünk Mohács? – recenzió

A mohácsi csatavesztés örök téma, erről jelent meg a csata (1526. augusztus 29.) 490. évfordulójára, több neves kutató és szakember együttműködésével, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet gondozásában a „Nekünk mégis Mohács kell…” II. Lajos király rejtélyes halála és különböző temetései c. monumentális tanulmánykötet, amelyet Botlik Richárd recenziója ismertet.


A megjelent tanulmánykötet borítója (Forrás: www.oszk.hu)

A kötet alapvető célja volt, hogy reflektáljon dr. Nemes István arc-, állcsont- és szájsebész, fogszakorvos, valamint dr. Tolvaj Balázs patológus, igazságügyi orvos szakértő 2014-ben, az Orvosi Hetilapban közölt megállapítására, miszerint az a személy, akinek a holttestét Sárffyék 1526. okt. 18-án megtalálták, csak azt megelőzően – mintegy néhány nappal – vesztette életét. Noha a kötet alapját képező 2015. augusztus 29-i konferencián minden jelenlevő meghallgathatta a két szombathelyi orvos érveit is, a tanulmánykötetben ők végül nem jelentek meg szerzőkként. Ezért a kötet, paradox módon azt az alapot nélkülözi, amelyből valójában kiindult. A tanulmánykötet lapozásakor az olvasók többnyire a két orvosszakértő által publikált cikk alaposan kivesézett cáfolatát tarthatják kezükben. Ez eleve felvet tudományetikai kérdéseket, de emellett felmerül az is, hogy a kötetben közölt cáfolatok mennyire helytállóak?

Elöljáróban, a tanulmánykötet legfőbb hiányosságaként azt szeretném kiemelni, hogy a könyv függelékében II. Lajos agnoszkálásának egyik legfontosabb forrását, Sárffy Ferenc győri kanonok jelentését – a korábbi évtizedekhez hasonlóan – szinte változatlanul közölték. A „Nekünk mégis Mohács kell…” c. könyvben ugyanis lényegében szóról-szóra ugyanaz a fordítás olvasható, amelyet annak idején Bartoniek Emma publikált az 1926-ban megjelent Mohács Magyarországa c. forráskiadványban. A Sárffy-jelentés első magyar nyelvű interpretálása valóságos lavinát indított el a történészek, tudományos szakírók körében: Nemeskürty István 40 évvel később, 1966-ban megjelent Ez történt Mohács után c. vitaindító monográfiájában rávilágított a dokumentum kézzelfogható ellentmondásaira, többek közt az irat 1526. december 14-i keltezésére. Valóban abszurd volt a Sárffy-jelentés dátuma, hiszen november 9-én eltemették az ifjú királyt, ennek fényében miért keresték volna a holttestét december közepén? 2002-ben, a Századok történelmi folyóirat hasábjain közölt cikkemben (1526. október 19. Adalékok Sárffy Ferenc győri várparancsnok jelentéséhez. Századok, 2002/3.) tisztáztam a félreértést, amit Bartoniek Emma fordítása okozott. A Sárffy-jelentés nem december 14-én, hanem október 19-én kelt. Ezt a tényt a történettudomány elfogadta. Ugyanakkor a cikkemben közölt további fordítási különbségek nem kerültek be a szakmai köztudatba. A probléma gyökere az, hogy Bartoniek Emma Pray György 1766-ban publikált (Annales regum Hungariae) művének latin átiratát vette alapul. Pray György pedig egy sziléziai történész, Friedrich Wilhelm von Sommersberg 1730-ban, Lipcsében kiadott latin nyelvű forráskötetéből emelte át saját művébe a Sárffy-jelentést, amelynek Lengyelországban őrzött (Biblioteka Narodowa, Warszawa, Teki Górskiego T.6. fol. 237.) egykorú, hiteles másolata eltér a forráskiadványokban olvasható változatoktól. Sajnos az irat eredetijének létezéséről nincs tudomásunk. Véleményem szerint filológiailag úgy lett volna helyes publikálni a kérdéses iratot, hogy a dokumentum legkorábbi, korhű másolatát közli a tanulmánykötet függeléke, és jegyzetpontokkal utal arra, hogy ettől a másolattól mennyiben tért el Pray, illetve Bartoniek közlése. Ezt figyelmen kívül hagyva, a rögösebbik utat választották a „Nekünk mégis Mohács kell…” szerkesztői azzal, hogy változatlanul (csak a levél keltezését javítva) közölték Bartoniek fordítását, és hivatkozásokban utaltak arra, hogy a latin nyelvű levélben vannak eltérések. Ugyanakkor itt szeretném felhívni a figyelmet két súlyos tévedésre. A lengyelországi Sárffy-jelentés kulcsmondatában nem olvasható, hogy a „romlatlannak” látott királyi holttest azonosítását végző Czettritz Ulrich cseh királyi kamarás és Sárffy Ferenc „egészen pontosan felismerte” II. Lajost a fogairól. A tanulmánykötet függelékében, Bartoniek Emma magyar nyelvű fordításában a kérdéses mondatot így találjuk: „Minthogy így felismertük, kiástuk először a testet, először a fejét, aztán arcát lemostuk, és egészen pontosan felismertük azokról a jegyekről, melyek őfelsége fogain voltak.” (A latin nyelvű levélben ez a mondat így szerepel: „Re cognita corpusque effodimus, caput primum et ora abluimus pulcherrime, per ea signa, que Regia maiestas in dentibus gerebat, se esse indicavit.” Sehol nem olvasható az „egészen pontosan felismertük” rész, Bartoniek ráadásul a ’gerebat’ szó helyett ’ferebat’-ot látott. Ha valakit komolyan érdekel a kérdéses irat eredetije, online megnézheti a Varsói Lengyel Nemzeti Könyvtár weboldalán.


Részlet a Sárffy-jelentés egykorú, hiteles másolatából. Lengyel Nemzeti Könyvtár, Varsó. (Forrás: www.polona.pl)

A tanulmánykötetben közölt Sárffy-jelentéssel kapcsolatos másik tévedés a II. Lajos király holttestén talált fizikai sérülés mennyiségének és minőségének értelmezéséből fakad. Bartoniek Emma fordításában az agnoszkálók szerint „… nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsike az ajkán.” Már felhívtam a figyelmet arra, hogy a lengyel szövegvariánsban ez másképp hangzik: „… egyetlen kicsiny, arany érme méretűt leszámítva, a legkisebb seb sem volt rajta.” A „Nekünk mégis Mohács kell…” függelékében viszont már egy újabb értelmezést olvashatunk Kasza Péter latinistától, mégpedig a két szövegváltozat sajátos elegyét: „… Kasza Péter hívta fel a figyelmet arra, hogy eredetileg az ajkon lévő aranyérme nagyságú seb van a kézirat szövegében…” (197. o.) Az említett kéziratban nem találtam olyan mondatrészt, amely arra utalna, hogy II. Lajos ajkán találtak volna érem nagyságú sebet. Véleményem szerint a helyenként pontatlanul, néhol az eredetitől eltérően közölt Sárffy-jelentésből fakad a „Nekünk mégis Mohács kell…” tanulmánykötet alapvető gondolatritmusa.

A könyv olyan, mint egy keretes költemény. A kötet előszavát és a függelékében szereplő Ibrahim Pecsevi forrást egyaránt Fodor Pál turkológus, az MTA BTK TTI igazgatója jegyzi. A tanulmánykötet legnagyobb érdeme a függelékben közölt török krónika, amelynek értékéből egyedül talán annyit lehet levonni, hogy nem egykorú, hanem 17. századi elbeszélő forrása a mohácsi eseményeknek. A könyv előszavában Fodor Pál szerint „Ferdinánd és Mária viselkedése tehát a legfőbb érv amellett, hogy a király után kutakodók kis csapata valóban Lajos tetemét találta meg, és aztán azt temették el Székesfehérvárott.” (11. o.) Ez utóbbi megállapítás csak feltételezés. Hiszen a fiatal II. Lajos király állítólagos azonosítását a már említett cseh származású királyi kamarás, teljes nevén Sebastian Ulrich von Czettritz (die Burg) Neuhaus és Sárffy Ferenc győri kanonok végezte. Utóbbi viszont már jelentésének elején leszögezte, hogy „… ez a rendkívül fontos ügy Magyarország főuraira tartoznék,” nem pedig két, viszonylag alacsony rangot betöltő személyre. Éppen ezért sem Ferdinánd, sem II. Lajos özvegye, a Fodor Pál által említett Mária vagy a Habsburgokhoz hű, Pozsonyba menekült főurak (egy évig) nem látták, nem azonosították a király holttestét a székesfehérvári temetése idején. A pompás temetésre utasító Szapolyai János erdélyi vajda pedig a rendelkezésünkre álló források egyikében sem tett olyan kijelentést, hogy a kérdéses férfi holttestében felismerte volna II. Lajost. Fodor Pál az előszóban még kiemelte, „… a döntő érv az, hogy mind a holttest meglelésekor, mind bő egy évvel később, a fehérvári újratemetés idején, Ferdinánd és környezete is Lajosként azonosította a maradványokat.” (10. o.) Tudomásom szerint azonban eddig még nem került elő olyan irat, amelyben Ferdinánd és környezete a fehérvári újratemetés során történt, feltételezett azonosításról beszámolna.


 Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása (vázlat) (Forrás:archivum2)

A kötet első tanulmányát Pálffy Géza történésztől olvashatjuk. Pálffy táblázattal, térképekkel is bemutatja, hogy milyen roppant erőfölénnyel rendelkezett az Oszmán Birodalom a megtámadott Magyar Királysággal szemben.  Ez egy alapvetően determinista vélekedés, amellyel szemben már Nemeskürty is érvelt. Hiszen egy olyan korszakban, ahol 30-40 év volt az átlagéletkor, illetve számos véletlen történhetett egy csatában, nem volt eleve borítékolva a számok által utólag garantáltnak látszó végeredmény. Ezután Pálffy rámutat II. Lajos halálának egyenes következményeire: a két királyjelölt egymással folytatott versengésére, és az ebből kialakult polgárháborúra, amely miatt két részre szakadt az ország. Ez a gyökeres változás – vonja le a konklúziót Pálffy – nemcsak a Magyar Királyság, hanem egész Közép-Európára hatást gyakorolt, illetve a sorsdöntő csata hosszú távú következményei egész a 20. századig elértek, sőt, még napjainkban is tartanak.

A könyvben Bárány Attila történész tanulmánya következik, aki a Magyarországnak nyújtott külső segítség lehetőségét elemzi. Bárány alábbi mondata a legváratlanabb: „Felmerül a kérdés, hogy miért kell foglalkoznunk Anglia szerepvállalásával, ha egyrészt tudjuk, hogy az 1500-as évek első évtizede után soha nem küldött támogatást, másrészt – mint majd látjuk – az augusztusban útnak indítandó összeg ide sem ért a mohácsi csata előtt?” (38. o.) Számomra azért meglepő Bárány kijelentése, mivel jól ismeri a recenzens ez irányú munkáit. (Ld. I. Ferdinánd (1526–1564) király londoni váltója 1543-ból. FONS 2013/1.) Köztük például azt a váltót, amelyet ugyanezen angol király, VIII. Henrik követétől vett át Ferdinánd magyar király megbízottja, Buda török alóli felszabadításának tervére. Az 1526. évi angol támogatás kapcsán a szerző a kötet 51. oldalán, a II. Lajosnak szánt váltó utóéletének elemzésekor kijelenti: „Nem osztom azt a vélekedést, hogy […] az angolok célja az lehetett, hogy Szapolyai lefoglalja Ferdinánd erőit.” Maga az angol lordkancellár, Thomas Wolsey írta az alábbi sorokat VIII. Henrik királynak: Szapolyait „… támogatva, ő nem kevéssé fog hozzájárulni ahhoz, hogy Ferdinánd vele legyen elfoglalva, és így az itáliai ügyekben vagy Franciaország ellen [Ferdinánd] segítséget ne adhasson. Ha pedig felséged és a császár [értsd: V. Károly német-római császár, Ferdinánd bátyja] között háborúra kerülne sor, akkor ezen fejedelem nagy célokra szolgálhat.” (A levelet Simonyi Ernő fordította, részletei tehát 1859 óta ismertek a hazai történettudományban.) Szerintem ennél világosabban nem lehet megfogalmazni, hogy Szapolyaival kapcsolatban az volt az angolok célja, hogy Ferdinánd erőit lefoglalja.

A tanulmánykötet következő szerzője, B. Szabó János hadtörténész arra a kérdésre keresi a választ, hogy II. Lajos hol helyezkedhetett el a csatában, és miért tűntek el mellőle a testőrei. II. Lajos mellett csak néhány személyes testőr maradt, akik friss lovakat tartottak tartalékban a királynak, és „a királyhoz hátulról csatlakozott Czettritz, Majláth és Horváth királyi lovászmester.” (57. o.) Itt szeretnék a B. Szabó által használt forrással kapcsolatban kritikai megjegyzést tenni. Ugyanis Brodarics magyar nyelvű fordítása pontatlan, mivel a király személyi testőreit a történetíró latinul nem lovászmesternek (agazonum regiorum magister), hanem istállómesterekként (stabuli regii magister) említi. Báthory György királyi lovászmester ugyanis nem vett részt a mohácsi csatában, és az ő feladatának pótlására nevezték ki Majláth Istvánt, Horváth Gáspárt illetve Czettritz Ulrichot istállómesternek. Hármójuk közül azonban egyedül vingárti Horváth volt született, Kubinyi András történész szavaival élve, „igazi” báró, tehát a másik két nemes még szükségidőben sem kaphatott volna lovászmesteri rangot!


Orlai Petrich Soma: A Mohácsnál elesett II. Lajos király testének megtalálása​

A „Nekünk mégis Mohács kell…” könyv Kasza Péter irodalomtörténész, latinista tanulmányával folytatódik, aki alapos, minden szempontot figyelembe vevő, ugyanakkor ellentmondásos elemzést közöl Sárffy Ferenc jelentéséről. Kasza elismeri, hogy „Sárffy egy szóval nem utal rá, hogy arcról fel lehetett volna ismerni a holttestet. Nem is arcról azonosítják, az őt jól ismerő Czettritz sem, vagyis kellően el volt már torzulva ahhoz, hogy ezt lehetetlenné tegye.” (75. o.) Tehát Kasza Péter is egyetért a szombathelyi orvosszakértőkkel abban, hogy az 50 napos holttest nem lehetett annyira romlatlan, mint azt Sárffy Ferenc a többször idézett jelentésében állította. Ugyanakkor Kasza mégis határozottan elutasítja az orvosok állítását, véleménye szerint e tekintetben Szebelédi Zsolt hipotézise a mérvadó, mert „a szentek legendáiban gyakori, hogy a szent régen elhantolt holttestének épségéről, romlatlanságáról írnak, ami a szentség egyik jele, csoda.” (75. o.) Több, a tanulmánykötetben szereplő szerző (Szebelédi Zsolt, Farkas Gábor Farkas) hivatkozik a romlatlanság kapcsán e fikcióra, amely igen gyenge fundamentum. A II. Lajos után fennmaradt egyetlen tárgyról – az „aranyból való szívről” – a király özvegye, Habsburg Mária úgy végrendelkezett, hogy azt láncával együtt (!) olvasszák be. Amennyiben tényleg szentté avatási kultusszal kellene összekapcsolni a Sárffy által leírt romlatlansági tényezőt, akkor logikusabb lenne a király özvegye részéről a szívmedál megőrzése, mint megsemmisítése. Kasza szerint azonban a romlatlansági tényező mellett az is elfogadható, hogy Czettritz a fogairól azonosította II. Lajost. Ugyanakkor itt szeretnék visszautalni a recenzióm elején írottakra, mivel Kasza – a latin szöveg értelmezése alapján – arra a következtetésre jutott, hogy Sárffy Ferenc arany érme méretű sebet látott a király ajkán. Legfrissebb tanulmányunkban (Kétségeink II. (Jagelló) Lajos cseh- és magyar király (15061526) holttestének azonosításával kapcsolatban. Orvostörténeti Közlemények 2016/1–4.) azonban bizonyítottuk, hogy „… érem nagyságú seb nem lehetett a holttest ajkain, mert azok – tompa trauma hatására – nem kör alakban, hanem hosszanti vagy haránt irányban vonalasan berepednek, esetleg átszakadnak, a mögöttük levő metszőfogak pedig kitörnek.” (i. m. 6. o.) „Azt sem tartom viszont kizárhatónak – írja tanulmányának végén Kasza –, hogy az idő szűkössége miatt nem ért rá az igazi Lajost megkeresni, hanem azonosított egy felismerhetetlen holttestet, mint Lajos királyt, amit elhittek neki.” (83. o.)

Szebelédi Zsolt filológus a Sárffy-jelentés már említett ellentmondásaira igyekszik választ találni, szerinte a II. Lajosként azonosított, holttesten látott, lábon talált jegy (signum) elég tág fogalom. Szebelédi szerint a szentkultuszon kívül számolni kell azzal is, hogy II. Lajos teste valóban romlatlan volt, és erre bizonyságul szolgálhat a szokatlanul hideg ősz, amit az úgynevezett kis jégkorszakkal magyaráz. Felveti, hogy a király testét elborító víz hőfoka lehetett jó pár fokkal hidegebb 20 Celsius foknál, de nem közöl pontos adatot arra, hogy pontosan hány fokos vízben konzerválódna a holttest (plusz 4 Celsius fok vagy az alatti hőmérsékleti értékre lenne szükség). Szebelédi figyelmen kívül hagyja Szulejmán szultán naplójának meteorológiai értékeit: aug. 29-én „… a csapatok a nyári nap hevében nagyon eltikkadtak”, a csata után nagy eső volt, majd 30-án és 31-én is „éjjel szünet nélkül esett az eső”, a szeptemberi hónap pedig 1526-ban szinte csapadékmentes volt, mindössze három olyan nap volt, amikor „kevés eső esett”. A szultán azt is megemlítette, hogy a meleg, száraz ősz miatt rengeteg igavonó állatot veszített hadserege a visszavonulás során. A király testét elborító víz hőfoka tehát nem lehetett 4 Celsius fokos vagy annál hidegebb! Szebelédi Zsolt végezetül kiemeli, hogy örvendetes a két szombathelyi orvos „gondolatkísérlete”, „ám ezzel együtt annak is fennáll a veszélye, hogy a diskurzus hamar elveszíti szakmai jellegét, és a vita ideológiai alapon különböző szekértáborok vérre menő harcává fajul…” (95. o.)

Magyar Lóránt Gergely igazságügyi orvosszakértő tanulmányával folytatódik a kötet. Ő kifejti, hogy a késői hullajelenség miatt miért nem lehet felismerni egy 7–8 hetes holttestet: „… a rothadás miatti puffadás, a szokványostól jelentősen eltérő küllemet kölcsönözhet a tetemnek; a hajzat és szőrzet az eredeti, korábban ismert viselettől eltérő lehet (pl. szennyeződések okán); a hajzat és szőrzet színe megváltozik a halál beálltát követően például az elhantolás során; a hajzat és szőrzet kihullik; a tetem színe bizarr lehet (zöld, szürke, barna, fekete).” (105. o.) Ugyanakkor meglepő fordulat a szerző tanulmányának végén, hogy a két, II. Lajoson talált állítólagos testi jegy alapján Magyar mégis úgy véli: az agnoszkálást eltorzult, felismerhetetlen holttesten is megnyugtatóan elvégezhették. A szerző analógiát keresve felveti, hogy az egykori szovjet főtitkárról, Mihail Gorbacsovról közismert, hogy anyajegy van a homlokán. De vajon hogyan tudnának laikusok megkülönböztetni egy anyajegyet az oszlásban lévő hullán lévő hullafolttól vagy a késői hullajelenségektől? Ezt csúsztatásnak vélem, mert a példát majd csak akkor lehetne a magyar király esetével összehasonlítani, ha Gorbacsov egyrészt meghalna, másrészt élettelen teste 50 napon keresztül heverne temetetlenül olyan körülmények (rovarok, azok nyüzsgő lárvái és puhatestűek) között, mint 490 évvel ezelőtt II. Lajosé. Itt szeretnék köszönetet mondani kollégámnak és barátomnak, dr. Nemes Istvánnak, aki hasznos tanácsaival, észrevételeivel nagy segítségemre volt a recenzió orvosszakmai hátterének elkészítésében.


II. Lajos cseh- és magyar király portréja. Tiziano festménye. (Forrás: www.hu.wikipedia.org)

A tanulmánykötet következő szakembere antropológus, Rácz Piroska személyében, aki tanulmányának elején leszögezi, „dolgozatom célja, hogy eloszlassa a székesfehérvári királyi bazilika területén feltárt csontmaradványokkal kapcsolatban elterjedt téves vélekedéseket.” (109. o.) Az eredetileg kitűzött célt azonban véleményem szerint korántsem sikerül megvalósítania, sőt, a szerző néhol ellentmondásba keveredik. A 110. oldalon írja, hogy „… összesen 15 királyunkat temették ide: […] II. Lajost (1526)…”, majd a 121. oldalon: „… a II. Lajosként azonosított holttestet 1526-ban a székesfehérvári bazilikába temették…” Tehát az antropológus biztosan állítja, hogy II. Lajos holttestét temették el Székesfehérvárott. Ugyanakkor néhány sorral lejjebb, szintén a 121. oldalon az alábbiakat olvashatjuk: „Az eredmények alapján pedig a csontmaradványok között nincs olyan, amely – akárcsak feltételesen is – összefüggésbe hozható lenne II. Lajos személyével.” Rácz Piroska a koronázó várost ért török dúlás miatt úgy véli, hogy mivel a sírok sok esetben már nem tartalmaztak csontokat, nincs mit vizsgálni. Itt a 2008-as publikációra hivatkozva (A székesfehérvári királyi bazilika csontleletei. Szerk. Éry Kinga) állítja, hogy „… a székesfehérvári királyi bazilika összes feltárt emberi maradványának részletes és korszerű vizsgálata megtörtént.” (121. o.) Rácz szerint ezért a szombathelyi orvosok által „felvetett vizsgálat értelmetlen.” Az antropológus által hivatkozott Éry kötetben viszont az olvasható, hogy a templomtér épített sírkamráiban talált 12 csontleletből mindössze 2 esetben történt DNS vizsgálat, és összesen még 923 rendszerezett, de analizálatlan csontlelet van, ha a templomtér földsírjaiból (134 db), kültéri földsírokból (645 db), és az ismeretlen helyről (144 db) előkerült csontvázakat vagy csontvázrészeket is beleszámítjuk. Rácz Piroska állításával szemben tehát mégsem történt meg az összes csontlelet DNS vizsgálata, illetve ha mégis megtörtént – az antropológus szavait idézve – a „korszerű” vizsgálat, akkor a jövőben érdemes lenne tisztázni, hogy mit ért „korszerű vizsgálat” alatt.

Farkas Gábor könyvtáros-kézirattáros a két szombathelyi orvos cikke kapcsán némi szarkazmussal megjegyzi: „… bizonyára az összeesküvésben hívők örömmel olvassák majd a híradást, miszerint nem II. Lajost temették el a többi magyar király közé…” (126. o.) Kritikával illeti az orvosszakértőket, amiért elfogadták Gyalókay Jenő hadtörténész 1926-ban közölt azon megállapítását, miszerint II. Lajos holttestét szeptember 3-a után fedezhették fel a környéken élő jobbágyok. Farkas szerint azonban ez csak hipotézis, mivel igenis lehetett „romlatlan” állapotban II. Lajos holtteste: „… alig 24 órán belül is elhantolhatták a jobbágyok– egyes forrásokban halászok – a nedves, agyagos földbe…”. (128. o.) Úgy gondolom, hogy a 24 órán belüli (aug. 30.) megtalálás megalapozatlan állítás a könyvtáros részéről. II. Lajos király holttestét a török szultán is kerestette, de nem találták meg. Az egész mohácsi régiót több tízezer, állig felfegyverzett oszmán katona tartotta ellenőrzése alatt. Ki, mikor és hogyan merészkedett volna az ellenséges katonák alkotta mag közelébe? „Sárffyék nemcsak II. Lajos feltételezett földi maradványait, hanem a lova tetemét, és a fegyvereit is megtalálták a helyszínen, így a halálnak ott kellett bekövetkeznie” (129. o.) – folytatja Farkas Gábor. Tapasztalt krimi kedvelők tudják, hogy a könyvtáros téved: egy holttestnek nem feltétlenül kellett ott meghalnia, ahol elhagyott tárgyait (és lovát) megtalálták, ismeretlenek akár később is visszavihették (és/vagy kicserélhették) a hullát. Sárffy Ferenc pontosan leírta jelentésében, hogy a király teste nem a lova és fegyverei mellől, hanem egy friss sírdomb alól került elő, „nem messze” attól a helytől, ahol a lovát és fegyvereit megtalálták. A II. Lajosként azonosított holttesten már nem volt páncél, és a királyi pecsétgyűrűt is lehúzták a hulla ujjáról. Sárffy szerint „mintegy isteni útmutatásra” találták meg a sírhant alatt a holttestet, vagyis az agnoszkálás előtt senki sem tájékoztatta Czettritz kamarást arról, hogy nem a halál beálltának eredeti közegében, hanem egy sírdomb alatt kellene keresnie a királyt.

A tanulmánykötet soron következő szerzője Magyar László András orvos-történész. Higgadt és hiteles hangra törekvő írása a könyv üdítő színfoltja. Tanulmánya elején kiemeli, hogy „II. Lajos halálával kapcsolatban forrásaink valóban igen ellentmondásosak. Úgy fest, csak egy valami bizonyos, mégpedig az, hogy a király nem élte túl az 1526. augusztus 29-i mohácsi csatavesztést.” (139. o.) Rámutat arra is, hogy Brodarics István kancellár Igaz történetét sem kell feltétlenül készpénznek venni, hiszen „ő is felsőbb utasításra, mégpedig I. Zsigmondnak, II. Lajos nagybátyjának megbízásából nyilatkozott.” (139–140. o.) Ráadásul Brodarics – bukott kancellárként – már akkor írta visszaemlékezését a csatáról, amikor elpártolt Habsburg Ferdinándtól, és próbált a másik oldalhoz, Szapolyai János pártjához közeledni. Magyar László tökéletesen megragadja Brodarics leírásának lényegét: II. Lajos „… pusztulásának közvetlen kiváltó okára nem is túlságosan kíváncsi.” (140. o.) Az egyik külföldi jelentés alapján Magyar azt sem tartja kizártnak, hogy II. Lajossal nem fizikai sérülés, hanem inkább sokk, és a rettegéssel együtt járó valamilyen szív- vagy érrendszeri katasztrófa végzett. Mivel erre sincs bizonyítékunk, Magyar László ironikusan megjegyzi: „… arra a kérdésre, hogy miben halt meg II. Lajos, ötszáz esztendő elteltével és több tucat történészi és szakorvosi elemzéssel a hátunk mögött is csupán két biztos választ adhatunk, mégpedig vagy azt, hogy nem tudjuk, vagy pedig azt, hogy páncélban.” (145. o.)

A következő tanulmányt Seláf Levente irodalomtörténész jegyzi. A mohácsi csata kortárs tudósító énekeit nagy alapossággal elemzi. A Seláf által analizált tudósítások egytől-egyig külföldi források, mivel „… a mohácsi csatáról magyar históriás vagy tudósító énekek nem maradtak fenn.” (147. o.) Ennek okára is rögtön magyarázattal szolgál az irodalomtörténész: „A csatavesztés nem csak történelmi, hanem irodalmi szempontból is rosszkor következett be: a magyar költészetnek a Mohács előtti és körüli időszakából még alig néhány vers maradt fenn…” (147. o.) Ugyanakkor tényleg meglepő Seláf következő megállapítása: „… a 16. és 17. századi históriás énekei között sem találunk olyat, amelyik kifejezetten Mohácsról szólna. […] Tinódi egy sort szentel neki egész életművében…” (Uo.)

A kötet utolsó tanulmányának szerzője Csorba Dávid irodalomtörténész. Nagy ívű munkája elkapkodott, eklektikus, csapongó. Miután Csorba végighalad a történelmen, elemezve azt, hogy ki, miért, hogyan nyilatkozott a mohácsi csatáról, arra a következtetésre jut, hogy „… a király halálát is azért tárgyalta néhány ismeretterjesztő cikk, hogy az összeesküvés-elméletek alól kihúzzák a talajt.” (164. o.) Ugyanakkor pár sorral lejjebb Csorba Dávid sem rejti véka alá, hogy „… sajnos II. Lajos halála és temetései körül nincs minden rendben, ez kétségtelen.” (165. o.) A szerző nem történeti forrásnak, hanem „irodalmi szövegnek” minősíti (166. o.) a Sárffy-levelet és a Czettritz-jelentést. Ennek ellenére nem tudjuk, mit érthet pontosan Czettritz-jelentés alatt, hiszen ilyen forrás létezéséről nincs tudomásunk. A cseh királyi kamarás élő szóban elhangzott, Burgio pápai nuncius által lejegyzett formáját nehéz lenne jelentésként értékelni. „Ha másik oldalról közelítjük meg a témát, sírmellékletekként kezelhetjük a királynál talált jegygyűrűt, pecsétgyűrűt, a szívmedált, a király ruháit és páncéljait. Korabeli oklevelek bizonyítják, hogy ezeket a Sárffyék-féle csoport előtt érkező megtalálók visszajuttatták Máriához vagy máshoz. A jegygyűrűt Mária királynő haláláig megtartotta, majd beolvasztotta, s az árát a szegényeknek adta” (166–167. o.) – írja az irodalomtörténész. Csorba itt összevegyíti Boemo jelentését, Báthory oklevelét és Mária királyné végrendeletét. Először is Mária királyné volt, nem pedig királynő. Ez két különálló fogalom. Másodszor az özvegy királyné, mint Németalföld leköszönt kormányzója, végrendeletében csak a szívmedál és a lánc együttes beolvasztásáról rendelkezett, a jegygyűrűről nem írt, ez csak Csorba zavartkeltő fikciója. Harmadszor: egyedül Báthory nádor irata tekinthető oklevélnek, a másik két forrás más kategória. Ugyanezen az oldalon „II. Lajos halála és annak bizonyítékai” (167. o.) között zárójelben szerepelteti „pl. Czettritz levelét Máriának.” Tudtommal ugyanis nem létezik ilyen levél, de még a tanulmánykötet függeléke sem közli azt.

A kötet nagyon fontos problémát tárgyal modern interdiszciplináris megközelítésben, ugyanakkor visszautalva Szebelédi gondolatára, egy diskurzus akkor veszíti el szakmai jellegét és válik ideológiává, amikor az már a kezdetektől kontrollált és tudomást sem vesz a létező, de a koncepciójába nem illő tényekről.

Botlik Richárd

A kötet adatai:

„Nekünk mégis Mohács kell…” II. Lajos király rejtélyes halála és különböző temetései. Szerkesztette Farkas Gábor Farkas, Szebelédi Zsolt, Varga Bernadett. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Országos Széchényi Könyvtár, 2016. 336.

A kötet szerkesztőinek válaszcikke ide kattintva olvasható.

 

Ezt olvastad?

November 22-én rendezték meg az I. Tóth Zoltán Kör immár hagyományosnak számító Paletta címet viselő konferenciáját az ELTE BTK Történeti