Politikusok kontra katonák: Szemere Bertalan és a tokaji híd 1849-es felégetése

Amikor az 1848–49-es szabadságharc kapcsán a hadsereg és a politikai vezetés konfliktusairól beszélünk, elsőként Kossuth Lajos és Görgei Artúr viharossá váló kapcsolata juthat eszünkbe. Nem szabad ugyanakkor megfeledkeznünk arról, hogy a két nagy formátumú vezető mellett az egyes vármegyék, olykor országrészek élére kinevezett kormánybiztosoknak is együtt kellett működniük a lokális szinten tevékenykedő hadvezérekkel. Az ilyen helyzetekkel természetszerűleg együtt járó konfliktusokat Szemere Bertalan felső-magyarországi országos biztosi működésének egyik epizódján, a tokaji híd 1849. januári felégetésén, illetve az ezt követő hadbírósági vizsgálaton keresztül szeretném bemutatni.

A tokaji híd felégetése

A szóban forgó incidensre a szabadságharc téli hadjárata alatt került sor. 1849 januárjának végén Alfred zu Windisch-Grätz herceg, a császári erők főparancsnoka már hetek óta megszállás alatt tartotta Pest-Budát, és a mellékhadszínterek többségén szintén császári sikerek születtek. Klapka György, a felső-tiszai hadtest parancsnoka is a Tisza mögé kényszerült visszavonni a Tokaj-Hegyalján harcoló csapatait, mivel ellenfele, Franz Schlik császári tábornok jelentős erősítéseket kapott hadműveletei folytatásához. Klapka elővigyázatosságból arra utasította a műszaki feladatokért felelős Friwisz Ferenc tüzérszázadost, hogy a magyar utóvéd átkelését követően tegye használhatatlanná a tokaji hidat. A császáriak azonban nem mozdultak, amit észlelve Klapka január 28-án megparancsolta: a fahidat mégis meg kell őrizni, hogy az segítségül szolgálhasson a majdani ellentámadás során.

Az ezt követő eseményekről, a híd felgyújtásáról a szemtanúk és az érintettek egymástól több ponton eltérő vallomást tettek. Annyi biztos, hogy Friwisz már nem volt a Tiszánál, amikor az átkelőnél tartózkodó tiszttársai döntést hoztak a gyújtásról, a vádlott saját állítása szerint ugyanis megsérült a hídnál végzett munkálatok során. Felelősségének kérdése tehát abból a szempontból volt vita tárgya, hogy a tiszt látszólag nem megfelelő módon adta át az átkelő megőrzésével kapcsolatos parancsot helyettesének, Sándor András hadnagynak, aki az ellenség közeledésétől tartva ragaszkodott a híd elpusztításához.

Az incidenst követően hadügyminiszteri utasításra Debrecenbe, az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB)  és az országgyűlés ideiglenes székhelyére küldték Friwiszt, hogy ott indítsanak ellene vizsgálatot. A szemtanúkat a hadtestnél hallgatták ki, a vádlott vallomását pedig Debrecenben vették fel, ezek tartalmát azonban nem osztották meg egymással a felek. Így gyakorlatilag lehetetlenné vált a nyomozás eredményes lefolytatása. Friwisz Debrecenbe rendelése egyébként is nehezen megmagyarázható lépésnek tekinthető. Külön izgalmassá teszi a döntés értelmezését, hogy a honvédsereg fegyelmi vétséget elkövető tisztjei között gyakori lépésnek számított az, hogy hadtestük táborát egészségügyi okokra hivatkozva elhagyják, és a kormányzat ideiglenes székhelyére induljanak. Így igyekeztek elkerülni azt, hogy a helyben eljáró tábori hadbíróság felelősségre vonja őket.

A tokaji híd elvesztését követő reggelen maga Friwisz is azt közölte a hadtestparancsnoksággal, hogy egészségügyi okokból szeretne elutazni, tehát a hadügyminiszteri utasítástól függetlenül is szívesen távozott volna. A városba érkezve aztán egészen szabadon mozoghatott, ugyanis Kossuth Lajos határozott parancsa ellenére még csak őrizetbe sem vették. A katonák tehát meglehetősen lazán kezelték az ügyet, Szemere, az oldalára álló Kossuthtal egyetértésben azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Friwiszt meg kell büntetni. Ennek hátterében Szemere és Friwisz konfliktusokban bővelkedő kapcsolatát, illetve az országos biztos sajátos szerepfelfogását kell látnunk.

A Friwisz-ügy személyes háttere

Szemere Bertalant egy vészterhes pillanatban, a császáriak decemberi támadásakor bízta meg a végrehajtó hatalmat gyakorló OHB a felső-magyarországi országos biztosi pozíció betöltésével. Forradalmi hevületű emberként nagy lendülettel látott neki az új feladatának. Már a Pestről való elindulásának napján megírta Kossuthnak, hogy „mintha kivégeztetéseket fognék megrendelni, oly előízletem van” (Szemere 1990: 282.). A mindennapi működésében ugyanakkor nehéz tetten érni a francia jakobinusok hevületét: 1849 márciusában a Közlöny tudósítója találóan úgy írt Szemeréről, hogy „én illyennek képzelem a forradalmi embert terrorismus nélkül” (Közlöny, 1849. márc 18.).

A hadsereggel kapcsolatos első benyomásai meglehetősen lehangolók voltak. A fegyelmi problémákat érzékelve Szemere szükségesnek tartotta, hogy rendszeresen beleszóljon a hadvezetésre tartozó kérdésekbe: szigorú retorziók alkalmazását szorgalmazta, maga pedig árgus szemekkel kutatott a lehetséges árulók után – inkább kevesebb, mint több sikerrel. A politikus által hanyagnak és gyávának tekintett tisztikar „állatorvosi lova” Friwisz Ferenc volt. A tiszt gyakorlatilag mindent megtett annak érdekében, hogy kivívja az egyébként is gyanakvó természetű politikus ellenszenvét. Szemere jelentése szerint például a december 28-ai szikszói ütközetben Friwisz több órás késlekedése miatt egyszerre mondhatta magát az utolsóként érkező, majd rövidesen az elsőként visszavonuló tisztnek.

Január 4-én a súlyos vereséggel záródó kassai ütközet végéhez közeledve Friwisz egy sérülésre hivatkozva ismét az első volt a csapataikat idő előtt elhagyó tisztek sorában. Az országos biztos ezek után meg volt győződve arról, hogy Friwisz egy gyáva katona, sőt talán annál is rosszabb: a szabadságharc árulója. Január közepétől újra meg újra igyekezett elérni Friwisz eltávolítását a táborból, az OHB azonban jelezte, hogy az általános tiszthiány miatt erre nincs lehetőség.

Amennyiben hitelt adhatunk Szemere jelentéseinek, a tokaji híd elvesztése volt az utolsó csepp a pohárban. Rögtön Friwisz vált a fő gyanúsítottá, függetlenül attól, hogy az átkelő meggyújtásakor hol tartózkodott. Az állítólagos sérüléséről szóló történet csak egy újabb kifogásnak látszott, ráadásul úgy tűnt, hogy a tiszt mulasztásának akár katasztrofális következményei is lehetnek. A legborúlátóbban Kossuth értékelte a helyzetet, ő ugyanis attól tartott, hogy a közeljövőben várható jégzajlás miatt a Szepesség felől közeledő Görgei Artúr nem lesz képes átkelni a Tiszántúlra, azaz a megsemmisülés veszélye fenyegeti a feldunai hadtestet.

A helyzet kiélezettségét jól érzékelteti, hogy Szemere és Kossuth december óta nyugalmas, a későbbi konfliktusaikhoz képest szinte már-már harmonikusnak nevezhető viszonya is megtört a felelősség kérdése miatt. A feszült hangulathoz hozzájárult, hogy a politikai elit január végén egy kudarcoktól koránt sem mentes hónapon volt túl. Szilveszterkor a kormányzat és a végrehajtó hatalom kénytelen volt elhagyni a fővárost, az új év első heteiben pedig reális veszélynek tűnt, hogy Windisch-Grätz Debrecen ellen indul. A Tisza vonaláig eljutó Schlik is komolyan fenyegette a szabadságharc kilátásait. Számos honvédtiszt távozását, valamint Görgei váci nyilatkozatát követően ekkor jutott az első mélypontjára a politika és hadvezetés viszonya is. A fentiek fényében érthető, miért nem hagyta nyugodni a politikusokat a Friwisz-ügy, azt azonban még tisztázni kell, hogy a katonák miért engedték, hogy a vizsgálat elsikkadjon.

Egyfelől a kezdeti pánik ellenére az átkelő elvesztésének nem lett érdemi hadászati következménye. Az erőviszonyok kedvező alakulása miatt Görgeinek nem kellett visszavonulnia a Tisza mögé, Klapka pedig egy ideiglenes hídon rövidesen újra átkelhetett a túlpartra, hogy hadvezértársával közösen megkíséreljék bekeríteni Schlik-ket. Mozgalmas hetek vártak a felső-tiszai hadtestre, így érthető módon lassan haladt a vizsgálat. Az ügyben keletkezett iratok csak március közepén jutottak el Klapkához, amikor a hadvezér már a tavaszi hadjárat tervezésével foglalkozott. Ez nyilván háttérbe szorította a Friwisz-ügy jelentőségét, de Klapka részéről érezhetünk némi dacot is Szemerével szemben, későbbi leírása szerint ugyanis az országos biztos „nagy eréllyel járt el, de túlságosan beavatkozott a tisztán katonai dolgokba is” (Klapka 1986: 82.). A politikus sürgető leveleinek ignorálását alighanem ennek a sértettségnek is tulajdoníthatjuk.

Friwisz felmentése

Hasonló konfliktushelyzetet érhetünk tetten, ha az ügy lezárásának történetén tekintünk végig. Kossuth kérésére Szemere március végén összegezte a Friwisz felelősségével és gyávaságával kapcsolatos vádjait, és azokat a Hadügyminisztérium igazságügyi osztálya felé továbbította. Nem tudunk arról, hogy a hadügyészek kísérletet tettek volna arra, hogy megszerezzék a még mindig Klapkánál rejtőző vallomásokat. A döntést így viszont Szemere beadványa és Friwisz Debrecenben felvett vallomása alapján hozták meg, modern szemmel egészen megdöbbentőnek tűnő gyakorlattal: a politikus beadványát látszólag vádiratként kezelték, mintha Szemere ügyészként lépett volna fel, akit bizonyítási kötelezettség terhel.

A fentiek fényében talán nem meglepő, hogy május 7-én végül felmentő ítélet született. Az időközben már miniszterelnökként ténykedő Szemere vádjainak nem adtak hitelt érdemi bizonyítékok hiányára hivatkozva. A kormányfő Friwisszel szemben folytatott lobbitevékenysége szemmel láthatóan kontraproduktívvá vált a katonai igazságszolgáltatás szemében, amely összezárt a hónapok óta bizonytalan helyzetben lévő tiszttársuk mögött. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy a vizsgálat lezárását az a Tóth Elek hadbíró kapta meg, aki nagy valószínűséggel jó kapcsolatot ápolt Friwisszel.

Tóth a felmentés szövegében szokatlan módon tanúként előlépve maga tett hitet a tiszt bátorsága mellett. Leírása szerint Friwisz állítólagos gyávaságát soha, viszont bátorságát többször is volt szerencséje megtapasztalni, a pákozdi csatában például mintaértékű helytállásának lehetett tanúja. Egyébként valószínűnek tűnik, hogy 1849 tavaszán személyesen is megbeszélhették Friwisz ügyének alakulását, a vádlott tüzértiszt ekkor ugyanis a nagyváradi fegyvergyár egyik üzemvezetőjeként, Tóth Elek pedig a városi helyőrség hadbírójaként tevékenykedett. A felmentés zárásaként a hadbíró még Friwisz előléptetését is kívánatosnak nevezte, ami a szöveg egészének fényében már-már provokáció volt a miniszterelnökkel szemben. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy honnan volt bátorsága ehhez egy fiatal hadügyésznek és vele együtt az igazságügyi osztálynak.

Talán nem véletlen a felmentés keltezésének időpontja, május 7-én ugyanis váltás történt Hadügyminisztérium élén. Lehetséges, hogy a Mészáros Lázár és a helyettes miniszterként Debrecenbe érkező Klapka György közötti cserét igyekeztek így kihasználni a hadügyészek, de akár utóbbi tábornok pártfogását is megszerezhették. Klapka május 7-én már egyeztetett egyes, mérsékelt országgyűlési képviselőkkel, így az sem kizárt, hogy megérkezését követően az igazságügyi osztály is megkereste őt ezzel a Szemere számára fontos üggyel, amire a régi sérelmek miatt áldását adhatta a tábornok.

Összegzés

Szemere egy ismerten konfliktusos személyiség volt, akinek életpályáját végigkísérték a viták. A katonai vezetés számára nyilvánvalóan nem volt szimpatikus az, hogy más kormánybiztosokhoz képest kifejezetten hajlamos volt arra, hogy beleszóljon a hadvezetésre tartozó kérdésekbe. Klapka különösen nehezményezte Szemere korábbi szereptévesztéseit, így a maga részéről engedte elsikkadni az ügyet. Az igazságügyi osztály felmentő ítélete mögött a hadbíró és Friwisz látszólag közeli kapcsolata mellett azt is érdemes kiemelni, hogy bizonyára rosszul vette ki magát a katonák előtt az, hogy egy politikus támadja valamelyik tiszttársukat.

Végül tehát Friwisz Ferenc felmentésével zárult az ügy, amibe Szemere kormányfői teendői miatt kénytelen volt beletörődni. Már csak azért sem tehetett mást, mivel a tiszt későbbi szolgálataival jóvátette mulasztásait. A nagyváradi fegyvergyárban, majd Gyulafehérvár ostrománál sem volt panasz a teljesítményére. Friwisz a szabadságharc végéig kitartott a magyar ügy mellett, és őrnagyként tette le a fegyvert.

Kréz Gellért

A cikk Kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-24 kódszámú Egyetemi Kiválósági Ösztöndíj Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

A cikk az Újkor.hu és az ELTE Eötvös József Collegium Történész műhelye közötti együttműködés keretében született

Felhasznált szakirodalom és források:

Erdődy Gábor – Hermann Róbert: Batthyány – Szemere. Bp. 2002.

Hermann Róbert: A köpködős főhadnagy, a lyukas zsebű százados, az önkényeskedő nemzetőr és a többiek. Hadbírósági és fegyelmi ügyek a VII. hadtestnél, 1849. február – április. Fons 4. évf. (1997) 3. sz. 325–355.

Klapka György: Emlékeimből. S. a. r. Katona Tamás. Bp. 1986.

Szemere Bertalan: Politikai jellemrajzok a magyar szabadságharcból. Okmánytár. S. a. r. Hermann Róbert – Pelyach István. Bp. 1990.

Szemere Bertalan és kora. Szerk. Ruszoly József. Miskolc, 1991. I–II.

Ezt olvastad?

1848-as ünnepünk anatómiája – Március 15. története a dualizmus korában

A modern nemzetek életében az ünnepek különleges szerepet töltenek be: a közösség identitásának látványos és ismétlődő megnyilvánulásai, amelyek egyszerre idézik

X