„Szent katolikus hitünk nagy sérelmére” – A vallási egység megteremtése a spanyol királyságokban

Az Ibériai-félszigetet a középkorban politikai, vallási és társadalmi széttagoltság jellemezte, a korona sajátos paradoxonok és paranoiák szorításában volt kénytelen meghozni a döntéseit. A középkori spanyol politika a reconquista váltakozó forgatagában megértette, hogy az összetartás és az egység elengedhetetlen a túléléshez, és még inkább a szunnita iszlámmal szembeni küzdelem sikeréhez. Az egység létrehozása, és annak megőrzése a legbelsőbb lényege a spanyol politikai kultúrának, ami a középkor hosszú küzdelmeinek tapasztalatból a kora újkorba is átöröklődött. Ezt az állapotot a spanyol politika a vallási egység megteremtésén keresztül látta elérhetőnek.

A zsidók keresztény hitre térítése – az Alhambra dekrétum (1492)

A spanyol uralkodópár (Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd) a reconquista beteljesítését követően (1492) szinte azonnal kiadta az Alhambra rendeletet, amelyben a királyságok területén élő minden zsidót a kereszténység felvételére hívtak fel. A rendelet csak annak megtagadása után kötelezte őket távozásra, az uralkodók nem kirekeszteni akarták a zsidókat a társadalomból, hanem épp ellenkezőleg, teljességgel a keresztény társadalomba illeszteni. A döntés célja a vallási és társadalmi egység megteremtése, a vallási viszálykodások megszűntetése volt, ezért került sor a szent inkvizíció felállítására is (1478) még a granadai háborút megelőzően.

A szöveg szerint a „szent katolikus hitünk nagy sérelmére” a zsidók a keresztényeket próbálták meg áttéríteni a saját hitükre, „bevezették a keresztényeket az ő szokásaikba, a mózesi törvények szerinti böjtbe, kovásztalan kenyeret, rituálisan vágott állati húst adtak nekik, összegyűltek, hogy a mózesi törvények történetét megismertessék velük, teljességgel meggyőzendő őket, hogy ezen kívül nincs más törvény vagy igazság”. Ezt a folyamatot a szunnita iszlámmal szemben folytatott élet-halál harc (reconquista) miatt az uralkodópár igyekezett megakasztani, a küzdelem a reconquistával azonban nem ért véget, az oszmánok megállíthatatlan terjeszkedése az ibériai királyságokat is fenyegette, az uralkodópár ezt jól látta. Bár már nem érték meg, de 1516-ban az oszmánok Algíri Kormányzóság néven a befolyásukat egészen Marokkóig terjesztették ki.

Az indoklás szerint kimondottan „a katolikus hit védelmében” – és kimondatlanul a királyi hatalom erősítése, a társadalom egységesítése érdekében is – kelt rendelet szerint a spanyol királyságokból mindazon zsidók, akik nem hajlandók áttérni a katolikus hitre – „fő és jószágvesztés” terhe alatt – kötelesek elhagyni Kasztília és Aragónia területét ahová soha nem térhetnek vissza. A befolyásos zsidók, mint a bankár és pénzváltó Isaac Abravanel, akinek felmenői még az 1391-es zavargások idején menekültek Portugáliába, majd később onnan vissza Kasztíliába (!) vagy a szintén befolyásos bankár és egyben kasztíliai főrabbi, Abraham Seneor hatalmas pénzösszeg felajánlása mellett megpróbálták rávenni az uralkodópárt, hogy vonják vissza a rendeletet. A judeoconverso Tomás de Torquemada főinkvizítor színpadias fellépésének hatására azonban erre végül nem került sor: Torquemada az udvarban harminc ezüstpénzt vágott az asztalra az e tárgyban tartott tanácskozáson, mondván, hogy „Krisztus megint el lesz adva a zsidóknak” ha ezt az uralkodók megengedik.

Azok a zsidók, akik a kereszténységet felvették egyúttal a szent inkvizíció törvényszékének a joghatósága alá is kerültek, amely csak keresztények ügyében járhatott el. Nem megállapítható, hogy mennyien tértek át a katolikus hitre és mennyien távoztak 1492-ben. A zsidók lélekszámát a történetírás még megközelítően sem tudja megállapítani, a becslések óriási szórást mutatnak, valahol a nyolcvanezer és a nyolcszázezer között. A kivándorlás Portugália, Itália különböző fejedelemségei, a Pápaság (a valenciai származású Borgia VI. Sándor pápa tárt karokkal fogadta a szefárdi zsidókat Rómában), Németalföld, Afrika, és jelentős részben az Oszmán Birodalom irányába történt, II. Bajezid oszmán szultán külön flottát küldött a zsidókért a spanyol partokhoz. Az oszmánoknál a könyvnyomtatást szefárdi zsidók honosították meg (1493), de ilyen előkelő (szefárdi) zsidó család tagja volt a Magyarországon menedékre lelt, és itt egészen az al-kincstartóságig jutó Szerencsés Imre is.

Azokat, akik tekintélyes nemesi családok (Alba herceg stb.) birtokain éltek, nem zaklatta az inkvizíció azzal, hogy tartják-e a (korábbi) zsidó hitüket vagy szokásokat. Talán a legikonikusabb példa a Kolumbusz amerikai felfedező útját (is) hitelező kincstartó, a judeoconverso Luis de Santángel, akinek az inkvizícióval szemben külön privilégium keretében teljes immunitást adott az uralkodópár. Számos befolyásos, jómódú zsidó személy keresztapaságát valamely püspök, a toledói érsek, a pápai legátus vagy maga az uralkodópár vállalta. Tanácsosként, jogászként, bankárként, hivatalviselőként, orvosként stb. számosan maradtak 1492 után is az udvarban judeoconversok.

A fentebb már említett Isaac Abravanel nem volt hajlandó felvenni a katolikus vallást, ezért távozott Nápolyba, míg a fentebb már szintén említett kasztíliai főrabbi, Abraham Seneor nyolcvan esztendős korában vette fel a kereszténységet, a keresztszülők az uralkodók, Izabella és Ferdinánd voltak. Az 1492-ben távozók egy része pár évvel később gond nélkül visszatért, felvette a kereszténységet és könnyedén visszaszerezte javait. Sokan azonban úgy tértek vissza, hogy nem akarták felvenni a kereszténységet, ezért azt mondták, hogy ők nem a spanyol királyságokból származnak, hanem külföldiek, ezért rájuk a spanyol törvények nem vonatkoznak.

A befolyásos nemesi családok jelentős része támogatta ezt a visszatérési hullámot, nem véletlen, hogy az uralkodópár kifejezetten a grandokat (főnemesség) és a tanácsosokat kérte, hogy legyenek a hatóságok segítségére, hogy a törvénynek érvényt tudjon szerezni az igazságszolgáltatás. Az uralkodók már 1499-ben úgy rendelkeztek, hogy a külföldről az országba visszajönni szándékozó zsidókat csak úgy engedjék be – fő- és jószágvesztés terhe mellett –, hogy írásban és tanúkkal bizonyítják, hogy idegenben „áttértek szent katolikus hitünkre”.

A keresztények közül sokan nem értettek egyet az „erőszakos” térítéssel, mondván, hogy mivel nem önként és meggyőződésből vették fel azt a zsidók, így nem is lesznek „igazán” keresztények, ami széles körben be is következett, ezt ismeri úgy a spanyol történetírás, mint a titkos zsidóság (criptojudíos), akik az utcán, nyilvánosan keresztények voltak, otthon, családi körben viszont megtartották régi hitüket, szokásaikat. A spanyol szent inkvizíció éppen ennek a társadalmi jelenségnek a kialakulását lett volna hivatott megakadályozni, hogy a keresztények (így azok is, akik, vagy akiknek a felmenőik korábban zsidók vagy muszlimok voltak) ne térjenek el a katolikus hittől és a keresztény szokásoktól. A dekrétum kiadását követően tilos volt zsidónak (judío) nevezni bárkit is, az inkvizíció ezt bűntette, hiszen 1492 után hivatalosan (papíron) minden zsidó, aki maradt a királyságokban, katolikus hitet vett fel, hivatalosan zsidó vallású lakosság nem maradhatott spanyol területen.

A granadai kapitulációk (1491) és a muszlimok áttérítése a kereszténységre (1502)

Az oszmánok térnyerése árnyékában a mórok kiszorítása stratégiai jelentőségű volt az Ibériai-félszigetről, ami a spanyol uralkodókat annak mielőbbi elérése ösztönözte. Ezt a több, mint tíz évig tartó granadai háború végén kompromisszum árán lehetett megoldani. A granadai Naszrida uralkodó és a spanyol uralkodópár között folytatott tárgyalások eredményeként egy hetvenhét (ad hoc jellegű, a háborús cselekményekhez kapcsolódó és hosszútávú kérdéseket tárgyaló) cikkelyből álló kapituláció jött létre 1491-ben. Az egyezség keretében részletesen szabályozták a mór lakosság jogait, a mór-keresztény kurzusváltás utáni viszonyokat, a joghatóság kérdését. Tisztázták a személyi-, családi-, tulajdoni-, öröklési kérdések vonatkozásában alkalmazandó jogot, továbbá a költözési-, kereskedelmi-, fegyverviselési-, vallási-, oktatási-, kulturális viszonyokat, valamint az adó ügyét.

A mórok akaratuk szerint szabadon maradhattak saját szülőföldjükön (Granadában),  megtarthatták iszlám vallásukat, arab nyelvüket, iskoláikat, mecsetjeiket – a mecsetekbe keresztények még csak be sem léphettek (!) –, saját korábbi ingó és ingatlan vagyonukban sértetlenek maradtak, tarthattak lovat, viselhettek fegyvert (de nem birtokolhattak puskaport vagy tűzfegyvert), nem kellett megkülönböztető jelet viselniük. Szabadon házasodhattak, úgy muszlimokkal, mint keresztényekkel vagy zsidókkal.

Az egyezség megkötése előtt az iszlám hitre áttért keresztényeket (renegados) nem kényszeríthették vissza a keresztény hitre a hatóságok, nem is vegzálhatták őket az áttérés miatt, sőt az ilyen házasságból született gyermekek esetében ugyanígy kellett eljárni. A mórok saját ügyeikben a saját törvényeik és szokásaik szerint járhattak el, saját bíráik ítélkeztek felettük, ha kereszténnyel kerültek jogvitába, akkor vegyes (keresztény és mór tagokból álló) bíróság járt el az ügyben. Közhatalmat felettük a spanyol korona nevében az uralkodópár vagy valamely világi vagy egyházi képviselője gyakorolhatott, de azt kikötötték, hogy zsidó semmi esetre sem. Kimondták, hogy a keresztény uralom alatt a mórokkal tiszteletteljesen és odaadóan kell majd bánni.

Rögzítették azt a fontos elvet, hogy „az apák vétkéért a fiak nem felelnek”, az előkelőket (bírók, kádik, muftik stb.) személyes szolgaságra az uralkodók sem vethették, egyebekben szabadon a spanyol korona vagy bármely spanyol nemes szolgálatába állhattak a mórok. Ha akartak, szabadon berber földre (Afrikába) távozhattak, az uralkodópár hajót volt köteles adni számukra, és biztosítani azt, hogy a kikötőkben ne zaklassák vagy fosszák ki őket. Minden ingó és ingatlan vagyonukkal szabadon rendelkeztek, bárkinek szabadon eladhatták, ha nem tudták, akkor a jövedelmeit berber földre távozva is húzhatták, gondnokot hagyva hátra.

A spanyol uralkodópár általános amnesztiát hirdetett a háborúban részt vett móroknak. Ígéretet kaptak, hogy a háború alatt a fogságukba esett és ott megsebesített vagy megölt keresztény foglyok miatt nem lesznek felelősségre vonva. Sőt, a háború során bármely módon szerzett (rablott) minden jószágot (arany, ezüst, ékszerek stb.) megtarthattak, azokat a keresztény foglyokat, akiket korábban berber földre vittek, nem kellett visszahozniuk, ha pedig már ott eladták rabszolgának, az árát sem kellett odaadni a fogoly hátrahagyott rokonainak.

Az egyezség szerint a keresztény fogságban lévő mórokat 5-8 hónapon belül szabadon kellett engedni, ahogyan a félszigeten mór fogságban lévő keresztényeket is. A mórok szabadon kereskedhettek berber földön, Kasztíliában és Aragóniában. Az egyezség ugyan a mórokkal köttetett, de az utolsó cikkelye a granadai zsidókra vonatkozott, miszerint azok, ha három éven belül nem hajlandók áttérni a keresztény hitre, akkor távozniuk kell berber földre. Pár hónappal később a spanyol uralkodók kiadták a már fentebb tárgyalt Alhambra rendeletet. 1492. január másodikán az iszlám, mint szervezett politikai hatalom megszűnt az Ibériai-félszigeten, de mint vallás nem!

Az egyezség látványos engedékenysége a mórokkal szemben erősen kitűnik a szövegből, ami a későbbiek fényében nyilvánvalóan taktikai húzás volt, mert az uralkodók már szerették volna lezárni a háborút, és azt leginkább engedmények árán tehették. Az uralkodópár természetesen a muszlimok keresztény hitre térítését szerette volna elérni rövid-középtávon. Kezdetben az új granadai érsek, a judeoconverso Hernando de Talavera a granadai kapitulációt és a mór lakosságot tiszteletben tartva csak meggyőzéssel igyekezett a keresztény hitre térítéssel, maga megtanulta az arab nyelvet, elkészíttette az első spanyol-arab szótárat (1505), de ez nem hozott látványos és gyors eredményt a politika számára.

Ezt látva, Izabella királynő gyóntatója, és egyben toledói érsek, Francisco Ximénez de Cisneros (1495–1517) erőteljesebb fellépést követelt, amit az uralkodók politikája rövidesen tükrözött is. Fokozatos, közvetett intézkedésekkel terelték a muszlim lakosságot arra, hogy az felvegye a kereszténységet, hamarosan megtiltották a fegyverviselést, majd a földvásárlást is számukra, ellenben szorgalmazták keresztények betelepítését Granadába, új adókat vetettek ki a muszlim lakosságra. Cisneros 1499-ben Granadában járva máglyán égettette el a híres mór (Naszrida) könyvtárat, az orvosi témájú könyvek kivételével az összes irodalmi, történelmi, és különösen a vallási témájú műveket.

Cisneros szorgalmazására teret nyert az erőszakosabb térítés, ami az első granadai (Alpujarra) mór zendüléshez vezetett (1499–1501) – ez párhuzamosan zajlott a spanyol részvétellel is folyó első velencei-oszmán háborúval (1499–1503) –, amire a spanyol politika határozottan válaszolt. Izabella királynő kiadta az első rendeletet, amely a kereszténység felvételére vagy távozásra kötelezte a mór lakosságot (1502) Kasztíliában, abban Granadát is beleértve. A szöveg citálja úgy az eszmei – „küzdelem a szent katolikus hit ősi ellenségével” –, mint a tapasztalati, gyakorlati okokat, az iszlám hiten maradók a kereszténységre már áttért volt muszlimokkal fenntartott kapcsolatuk révén visszatérítik őket az ősi hitükre, csakúgy, mint az a judeoconversok esetében is történt.

A királynő ezeket számba véve döntött úgy, hogy „jobb megelőzni a bajt, mint várni azt, hogy a bűntettet elkövessék és utána büntetni”. A rendelet szövege kiemeli, hogy harcban állnak úgy a mórokkal Afrikában, mint az oszmánokkal is a Földközi-tengeren. Innentől kezdve az addig keresztény uralom alatt élő muszlim vallású mór lakosságot (mudéjar) immáron felvéve a kereszténységet új elnevezéssel illették (morisco), ezzel hivatalosan az iszlám vallás megszűnt Kasztíliában, de Aragóniában (Aragónia, Valencia, Katalónia) nem, ott csak két évtizeddel később, már a Habsburgok vezették be a rendeletet. Egy algír mufti (bíró) kiadott egy, a granadai moriscoknak szóló fatvát (jogértelmezés, iránymutatás), amelyben feloldotta őket az iszlám előírásainak kényszer alatti megsértésének szégyenétől.

A félsziget keresztény lakosságának az iszlám megerősödésétől való félelmét Granada visszahódítása sem csökkentette, minden igyekezetükkel azon voltak, hogy csökkentsék a kockázatát egy esetleges újabb iszlám inváziónak. A fő cél az volt, hogy Granada ne válhasson a lázadások és az afrikai vagy a földközi-tengeri támadások fogadójává vagy kiindulópontjaivá. Az 1510-es években újabb és újabb szigorítások következtek. Megtiltották a morisco lakosságnak, hogy bármely olyan tárgyat viseljen nyilvánosan, amely fegyverként is használható (például a tőrt, amely az arab, iszlám kultúrában nagyon fontos státusz szimbólum), megtiltották a hagyományos mór viseletet az utcán, betiltották az arab nyelvű könyveket, vagy azt, hogy moriscok a pénzverdében dolgozzanak.

Izabella végrendeletében örököseinek a „hitetlenekkel” (moros y los turcos) való küzdelem folytatását kötötte ki. Már a reconquista után, de még Izabella életében a spanyolok fontos stratégiai jelentőségű pontot foglaltak el Afrikában – Melilla (1497) –, amely politika a következő időszakban is folytatódott, Cazaza és Mazalquivir (1505), Peñón de Vélez de la Gomera (1508), Orán (1509), Bujía és Tripoli (1510), Algírt viszont két ostrom (1516, 1519) ellenére sem sikerült bevenni. A spanyolok és az oszmánok közötti harc a Földközi-tengeren az egész 16–17. században forgandó szerencsével zajlott, ezért a korona morisco lakossággal szembeni magatartása hol erélyesebb volt, hol enyhült.

Irodalomjegyzék:

Alan Mikhail: God’s Shadow. Sultan Selim, His Ottoman Empire, and the Making of the Modern World, New York, Liveright, 2020,

Antonio Domínguez Ortiz – Bernard Vincent: Historia de los moriscos – Vida y tragedia de una minoría, Revista de Occidente, Madrid, 1978

Bellesteros Diez, José Antonio: Judios y conversos en Castilla, Proserpina 5. 1986. 57–70.

del Pilar Rábade Obradó, María: Ser judeoconverso en la corona de Castilla en torno a 1492, Kalakorikos: Revista para el estudio, defensa, protección y divulgación del patrimonio histórico, artístico y cultural de Calahorra y su entorno, 10. (2005) 37–56.

Kamen, Henry: La Inquisición española: Mito e historia. Crítica, Barcelona, 2023.

Liktor Zoltán Attila: Recuperata fuit Hispania. A spanyol politikai kultúra (késő) középkori mozgatórugói. Jogtörténeti Szemle 2024/1, 18–28.

Menéndez Pidal, Faustino: La nobleza en España: ideas, estructuras, historia. Real Academia de la Historia, Madrid, 2015.

Novísima Recopilación de las Leyes de España. Tomo I, Madrid, 1805, Tomo V, Libro XII.

Ezt olvastad?

A reconquista és a spanyol inkvizíció

A középkori Európa egészen különleges, szinte egyedülálló szeglete volt az Ibériai-félsziget, ahol kulturális, etnikai, vallási és politikai értelemben egy valóságos

X